2. A magyar neveléstörténet-írás születése
------------------------------------------
A magyarországi neveléstörténet-írás is a polgári korban bontakozott ki,
ám léteztek korábbi neveléstörténeti munkák is. A neveléstörténeti kutatások
kiszélesedése több okkal is magyarázható: az egyik kétségkívül a nemzetközi
törekvések hatása, a filozófia, a történetírás és a pedagógia irányzatainak
begyűrűzése (főként Németországból). Másrészt az elmúlt században
Magyarországon is nagy horderejű változások történtek az oktatás célját,
tartalmát, módszereit, az oktatási rendszer egészét tekintve. A valamennyi
szinten átalakuló, kiteljesedő intézményrendszer gyökereit keresve, az egyes
problémákat vizsgálva kiemelt figyelem fordult a múlt felé. A dualizmus
időszakában több magyar kutatónak is módja nyílott arra, hogy külföldi és
magyar kutatóhelyeken művelődés- és neveléstörténeti forrásokat tárjon fel
és azokat értelmezze. Ebben segítségükre volt a száz évvel ezelőtti közép-
és felsőfokú iskolák magasszintű klasszika-filológiai képzése és a német
nyelv - széles körben elterjedt - ismerete. Emellett az a tudománypolitika,
amely az ország nehéz anyagi viszonyai közepette is biztosította a kutatások
magas színvonalát. [55]
A múzeumi hálózat kiterjedése, a megnyitott egyházi és magánlevéltárak,
az Országos Levéltár és megyei levéltárak létrehozása, a sokasodó könyvtári
intézmények minden korábbinál nagyobb lehetőséget nyújtottak a kutatásra. A
kiszélesedő könyv- és lapkiadás, a sokasodó pedagógiai és történeti
konferenciák és egyleti gyűlések fórumot és hátteret adtak a
neveléstörténeti kutatásokhoz. Meg kell említeni azokat a helytörténeti és
egyes iskolákon belül folyó kisebb kutatásokat, amelyek később segítették az
országos vagy regionális szintű összegzéseket.
A neveléstörténeti kutatásokat hazánkban is - miként Európa más
országaiban - egyrészt azok a lelkes kutatók kezdték, akik középiskolai
tanárként vagy történetíróként gyűjtöttek forrásokat. A diszciplína
kiteljesedését másrészt azoknak az egyházi személyeknek és/vagy
pedagógusképzésben dolgozó szakembereknek a kutatásai segítették elő, akik
megírták egy-egy korszak, felekezet, iskolatípus vagy régió
neveléstörténetét, esetenként egyházi vagy politikai feljebbvalójuk, esetleg
a kormány megbízásából.
A múlt században megszerveződött tanító- illetve tanárképző
intézményekben bevezetésre került alapozó tárgyként a neveléstörténet is, és
több tanár elkészítette a diszciplína tanításához szükséges tankönyvet.
Mindannyian keresték a választ arra a kérdésre, hogy mi is az a
neveléstörténet, hol a helye a pedagógia rendszerén belül, és milyen
haszonnal jár a tárgy tanítása. E műveket vizsgálva nagyjából elmondhatjuk,
hogy a XIX. századig tartó egyetemes neveléstörténet tanítása nagyrészt azon
művek és személyek kiemelésével történik ma is, ahogyan 100 évvel ezelőtt,
csak a legújabb években tapasztalhatóak jelentősebb változtatási törekvések
(pl.: a gyerekkor-történet vizsgálata, más kontinensek neveléstörténetének
tanulmányozása).
A múlt században és századunk elején írott neveléstörténeti szintézisek,
a korabeli pedagógiai enciklopédiák és folyóiratok vonatkozó részei valamint
az egyes részletkutatások ma is fontos források, főként a magyar
neveléstörténeti gondolkodás, a tárgy historiográfiájának vizsgálata során.
A legelső magyar neveléstörténeti munkák szerzői a XVIII-XIX. század
fordulóján éltek és dolgoztak. Molnár János (1728-1804) jezsuita tanár, a
bölcselet és a teológia doktora készítette el az első jelentősebb magyar
nyelvű rendszeres neveléstant. [56]
Beély (Briedl) Fidél József (1807-1863) bencés tanár volt az első hazai
egyetemes neveléstörténeti összefoglalások szerzője. [57] Rendszeresen
publikált a Religio és Nevelés című lapban, és Alapnézetek a nevelés és
leendő nevelő s tanítóról, különös tekintettel a tan történeti viszontagsága
s literaturájára (Pozsony, 1848) címmel könyvét is kiadták.
Pauer János (1814-1883), a teológia tanára és történész volt az első
hazai magyar neveléstörténeti összefoglalás írója. A székesfehérvári
megyéspüspök is a Religio és Nevelés című lapban részletekben tette közzé
Nevelő s tudományos intézeteink története s azok fejlődésére a clerus
befolyása a magyar első századoktól korunkig című művét (1843-ban). [58]
Lubrich Ágost (1825-1900), aki különböző pedagógusképző intézményekben
tevékenykedett, azért emelhető ki, mert megalkotta a neveléstörténet és a
neveléstudomány első hazai összegzését. A nevelés történelme I-III. (Bp.,
1874, 1876) című könyvtrilógiája volt az első magyar nyelvű neveléstörténeti
szintézis.
Molnár Aladár (1839-1881) pedagógus és művelődéspolitikus akadémiai
megbízás alapján foglalkozott a közoktatás történetével. Bár műve halála
miatt befejezetlen maradt, torzójában is fontos munka: A közoktatás
története Magyarországon a XVIII. században I. (Bp., 1881.) [59]
Fraknói (Frankl) Vilmos (1843-1924) cisztercita rendi püspök történetírói
munkásságában kiemelkedő helyet foglalt el a neveléstörténet. Számos nagyon
értékes forrásanyagot tett közzé. Néhány jelentősebb neveléstörténeti műve:
Pázmány Péter és kora I-III. (Pest, 1868-1872.), A hazai és külföldi
iskolázás a XVI. században (Pest, 1873), Magyarországi tanárok és tanulók a
bécsi egyetemen a XV. és XVI. században (Bp., 1874.). [60]
Kiss Áron (1845-1908) szintén a magyar neveléstörténet-írás egyik legelső
alakja volt, akit György Aladár a "magyar neveléstörténet Líviusa"-ként
emlegetett. A tanítóképzés javításán fáradozva több neveléstörténeti
kézikönyvet is írt, és egyik fő műve A magyar népiskolai tanítás története
(Bp., 1881-83) című munka. Ő kezdeményezte elsőként a magyar neveléstörténet
forrásainak felkutatását és összegyűjtését. [61]
A dualizmus korában kibontakozott művelődéstörténeti irányzat egyik
jelentős képviselője volt Békefi Remig (1858-1924) ciszterci szerzetes,
történetíró, aki egy ideig a budapesti egyetemen művelődéstörténetet
tanított. Ő művelődéstörténeten valójában oktatástörténetet értett, és
kutatásait e tárgyra szűkítette. A középkori oktatás történetére vonatkozó
művei úttörő jelentőségűek. [62] Ez áll róla az 1976-ban kiadott Pedagógiai
Lexikonban:
"A régi magyar neveléstörténet hatalmas mennyiségű kéziratos
forrásanyagát tárta fel és tette közzé nyomtatásban, pozitivista
módszerű feldolgozások kíséretében." [63]
Legfőbb neveléstörténeti művei: A közoktatás története Magyarországon
1000-1867 (Bp., 1898); A népoktatás története Magyarországon 1540-ig (Bp.,
1906); A káptalani iskolák története 1540-ig (Bp., 1910).
A magyarországi neveléstörténet-írás máig egyik legkimagaslóbb alakjának
tekinthető Fináczy Ernő (1860-1935), aki rendkívül sokoldalú kutató és tanár
volt. Részt vett a korabeli magyar oktatásügy gyakorlati átalakításában,
szervezésében csakúgy, mint a pedagógia elméleti kérdéseinek kidolgozásában.
A széleskörű műveltséggel bíró, több nyelven kiválóan tudó, világlátott
férfi mind a magyar, mind pedig az egyetemes neveléstörténet terén nagy
jelentőségű, ma is haszonnal forgatható műveket készített. A magyarországi
közoktatás története Mária Terézia korában I-II. (Bp., 1899-1902) című
munkája széleskörű levéltári kutatásokon nyugodott. Öt kötetnyi, az
egyetemes nevelés történetét áttekintő munkáiban bemutatta az európai
nevelés teljes történetét, sőt röviden más kontinensek neveléstörténetére is
kitért. Az ókori nevelés története (Bp., 1906), A középkori nevelés
története (Bp., 1914), A renaissancekori nevelés története (Bp., 1919), Az
újkori nevelés története (Bp., 1927) és a Neveléselméletek a 19. században
(Bp., 1934) ma is élvezetes és hasznos olvasmányok. Történeti felfogásának,
a korszakok, művek, életutak értékelésének hátterében keresztény
életszemlélete áll. Fináczy e művei gyakorlatilag szemelvénygyűjteményként
is használhatóak a bennük szerepeltetett számos forrásrészlet miatt, melyek
egy jelentős részét ő maga fordította ógörögből, latinból vagy valamely
modern európai nyelvből magyarra. [64]