1. A neveléstörténet születése
-------------------------------
A neveléstörténet historiográfiájával foglalkozó kutatók úgy vélik, hogy
e diszciplína születése - csakúgy, mint a történettudományé - a múlt század
elejére tehető, szülőföldje pedig német területre. Természetesen, ez nem
jelenti azt, hogy korábban nem léteztek neveléstörténeti tárgyú művek. [50]
Szinte valamennyi szerző megemlíti azt a két, XVII. században élt tudóst,
akik az első neveléstörténeti munkák íróinak tekinthetőek: Conringot (De
antiquitatibus academicis disertationes sex - 1651) és Fleuryt, akinek
egyháztörténeti munkáiban neveléstörténeti részek is voltak. A XVIII. század
szintén nem szűkölködött hasonló művekben. Az egyetemeken például széles
körben elterjedt az a törekvés, hogy az intézmény múltját megörökítsék,
okulásul az utókor számára. A "fény századának" végén jelentette meg a
neveléstörténet vázlatát a német August Hermann Niemeyer, A nevelés és
oktatás alapelvei című művében.
A neveléstörténet igazi fejlődése azonban a múlt században vett
jelentősebb lendületet, annak a feléledő érdeklődésnek köszönhetően, amely a
történelem, a pedagógia és a filozófia iránt támadt, elsősorban német
területeken. Egyesek a források összegyűjtését és elemzését tartották
fontosnak, mint például Christoph Meiners, a Göttingeni Egyetem tanára, aki
1810-ben közzétett művét forrásokra alapozta. Niemeyer nyomdokain járva
többen úgy gondolták, hogy a nevelés múltjának tanulmányozása megkönnyítheti
a jelen megértését, és kiindulópont lehet a nevelés elméletének
megalapozásához. E gondolatok jegyében íródott például Friedrich H. Ch.
Schwarz műve, amelyet 1802-ben kezdett el és 1813-ban fejezett be
Heidelbergben, Erziehungshere címmel, 4 kötetben megírva. [51] Hegel vonalán
elindulva Schwarz megpróbálta a népek közötti kapcsolatok, a kultúrák
közötti összefüggések alapján bemutatni a neveléstörténetet. Hozzá hasonlóan
többen is, például F. Cramer, G. Taulow, K. Rosenkranz is hegeliánus
alapokról indultak. Taulow 1845-ben megjelent művében (A pedagógia
filozófiai tudományos rangúvá emelkedése) azt írta, hogy a neveléselméletnek
szüksége van egy, a neveléstörténeten alapuló filozófiára, mert csak ez
lehet a kindulópontja egy pedagógiai rendszer felépítésének, és semmiféle
neveléselmélet nem vonatkoztatható el a nevelés történetétől. [52]
Az efféle nézetek nem arattak osztatlan sikert a pedagógia tudományos
rendszerének kidolgozásával próbálkozók között. Herbart például úgy
gondolta, hogy a neveléstörténet haszna nem elméleti, hanem gyakorlati, a
múltból vett példák ugyanis segítségére lehetnek a tanárképzés
szakembereinek, de a pedagógia megalapozásához a pszichológiát és az etikát
használta fel.
A század közepén elég jelentős fordulat következett be a neveléstörténet
helyzetét és megítélését illetően. Karl von Raumer 1843-ban megjelent
művében [53] azt fejtegette, hogy a neveléstörténet több, mint a pedagógia
tudományának alapja, a tanárképzést illetően gyakorlati és hasznossági
szerepét is hangsúlyozta. Ő maga neves múltbeli nevelő személyiségek
életrajzait gyűjtötte össze, és ugyanezt az orientációt jelzi Karl Adolf
Schmid munkássága is, akinek 1884-1902 között publikált műve [54] ugyancsak
híres - és kevéssé híres - személyeket mutatott be, akik a nevelésnek és
tanárképzésnek szentelték életüket. Jelentős vállalkozás volt a Monumenta
Germaniae Paedagogica összeállítása.
A XIX-XX. század fordulója táján több olyan neveléstörténeti mű jelent
meg, amelyek már jelezték a diszciplína akadémiai tudománnyá válásának első
lépéseit. A francia Jules Paroz (1868) és Gabriel Compayré (1883), az
amerikai J. Ph. Munroe (1895) és L. Seeley (1899) munkái voltak ilyenek a
fentebb már említett német kutatások mellett. Angliában Oscar Browning
1881-ben jelentette meg Bevezetés a neveléselméletek történetébe című művét,
Dilthey 1884 és 1894 között tanította a Berlini Egyetemen a Pedagógia
rendszeré-t, mely 1934-ben jelent meg könyv alakban, Emile Durkheim pedig az
1904/05-ös tanévben tartotta előadásait a Sorbonne-on Pedagógiai evolúció
Franciaországban címmel. Németországban a herbartiánus Paul Barth neve és
1916-ban megjelent műve fémjelezte azt a szociológiai irányultságot, amely a
korabeli Európában az egyik meghatározó irányzat volt.
A neveléstörténet, a múltbeli pedagógiai eszmék iránti megélénkülő
érdeklődést jelezte a könyvek és előadássorozatok szaporodása mellett a
neveléstörténeti emlékeket összegyűjtő múzeumok vagy múzeumi részlegek
létrehozása, valamint az, hogy a pedagógiai tárgyú újságokban és
folyóiratokban egyre nagyobb teret kaptak neveléstörténeti írások, a
konferenciákon pedig a felszólalások. Mindezek ellenére a XX. század elején
tapasztalható volt bizonyos hanyatlás a neveléstörténeti kutatásokat
illetően, ami azonban csak átmenetinek bizonyult. A neveléstörténet
századunk során mindvégig jelentős szerepet játszott a pedagógiai
gondolkodás megalapozásában, elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó
pedagógusok, filozófusok, politikusok és történészek fogták és fogják
vallatóra a forrásokat, minduntalan igazodva a pedagógia új kihívásaihoz és
a történelem különböző irányzataihoz.