5. Tudomány-e a történelem?
---------------------------
Ha a tudomány ókori görögök által kidolgozott koncepcióját tekintjük,
akkor az e kérdésre adott válaszunk valószínűleg nemleges. A platoni,
arisztotelészi elvekre alapozva az egyetemesség, a szükségszerűség és az
okszerűség a tudomány kritériumai, ám ebben az értelemben Arisztotelész
szerint még a költészet is inkább nevezhető tudománynak, mint a történelem.
A történelem ugyanis az egyedivel és a véletlenszerűvel foglalkozik, és nem
fér bele az antik tudománymeghatározás skatulyájába. Léteznek azonban
másfajta tudomány-definíciók is, amelyek szerint a történelem tudománnyá
fejlődött az idők során. Mielőtt az ezzel kapcsolatos véleményeket
ismertetnénk, foglaljuk össze a történelem tudomány-voltát megkérdőjelezők
érveit.
A negatív álláspont képviselői szerint a tudomány "előrejelzést" ad, a
történész viszont általánosításokat tehet, de nem tud törvényszerűségeket
levonni a történeti tényekből, mivel azok nem valamiféle előzetes tervek
vagy szabályszerűségek alapján alakultak, hanem számos, kontrollálatlan
tényező is közrejátszott létrejöttükben. Sohasem fog mégegyszer
megismétlődni ugyanaz a helyzet, a sokféle különböző tényező ugyanolyan
együttállása. [27] Duby szerint
"a múltat eredeti teljességében lehetetlen visszadni. Bármilyen
sűrűn adódnak is nyomok, hiábavaló igyekezet (...) mindent »életre
kelteni«. Ez lehetetlenség. Egész egyszerűen ez az, ami a
történettudományban határt szab a realizmusnak." [28]
A történelemről továbbá elmondható, hogy nem egy zárt rendszer, a
történész nem ellenőrízheti a megfigyelés körülményeit, és nem tudja
manipulálni a különböző tényezőket, ahogyan ezt a természettudósok gyakran
megteszik egy-egy hipotézisük bizonyításakor. Kétségtelen, hogy a történész
munkája jelentős mértékben szubjektív, akár ha csak az általa kutatott témák
és források kiválasztását tekintjük, melyek esetében jelentős szerepet
játszik érdeklődése, személyisége, kompromisszumai és a lehetőségei. (A
történelem iránti, századunkban szélesebb körben tapasztalható érdeklődésről
például Ariès azt írta, hogy mindez összefügg a haladásba vetett hit
megrendülésével és a modern kultúrát megelőző korok "rehabilitációjával".)
[29] A történész továbbá mások által közölt megfigyelésektől függ, az általa
választott (gyűjtött) források egy részének az objektivitása is
megkérdőjelezhető. A történész olyan személy, aki igyekszik kirakni egy
mozaikot (a történelmet), ám egyes darabok mindig hiányozni fognak. Duby
rendkívül képletes hasonlatával élve a történésznek
"felfedezését, képzeletének alkotását egy szigettengerben kell
elhelyeznie. Ebben a szigettengerben nyilvánvalóan vannak
szembetűnő, nagyobb szigetek, amiként vannak kisebbek is, amelyek
közt a történész könnyedén elhajózik, sőt vannak nagy vízfelületek
is, amelyeken igazán kiélheti szenvedélyét." [30]
Tudományos kijelentéseket tenni pedig olyan alapról, melynek evidenciája
nem teljes, csak a kétségek lavináját indítja el: így fogalmaznak a
történelem tudomány-voltát megkérdőjelezők. [31] Ez utóbbi "váddal" szemben
Zeldin azt írta, hogy
"az a törekvés, hogy az élet egészét belefoglaljuk a
történetírásba, a lehetetlen megkísértése, bár olyan eszmény is
egyúttal, amelyet a társadalomtörténészek ismételten célul tűznek
maguk elé." [32]
A történettudomány létezését tagadók vagy megkérdőjelezők több csoportra
is oszthatóak érveik szerint. Egyesek, mint például Condorcet, Comte,
Buckle, Lacombe, Humboldt úgy gondolták, a történelmi tények vizsgálata
önmagában nem tudomány, ám egy nap felemelkedhet arra a rangra, ha adaptálja
a természettudományok módszereit. Mások úgy vélték, a történelem - tárgya
természeténél fogva - képtelen tudománnyá válni. Bacon, Hobbes az "okszerű
ismeret", Schopenhauer pedig az események és a a rendszer közti kapcsolat
hiánya miatt gondolta így. Ez utóbbi filozófus szerint a történelem csupán a
mellérendelést tudja felmutatni a tudomány alapjellegének, az alárendelésnek
helyében. [33] Maritain, Seignobos, Palacios és mások is hasonlóan
gondolkodtak.
Bacon óta csökkent azoknak a száma, akik az arisztotelészi
tudománykoncepció hívei, az okság fogalmának a törvény fogalmát alárendelő
irányzatok azonban hamar válságba sodródtak. A XX. század elejének
revizionista tudománykoncepciója úgy foglalható össze, hogy a
természettudományok klasszikus, okságon, törvényeken nyugvó sémája csak a
tények egy bizonyos (részleges és zárt) rendjére vonatkozóan áll fenn. A
tudomány általános koncepciója csak odáig terjed, hogy belépést nyújtson a
tapasztalat más rendjei számára alkalmazható logikai sémákhoz. Innen lehet
ajtót nyitni a történelem felé is, hogy úgy lehessen felépíteni, mint
tudományos ismeretet. E revizionista iskola képviselői állították, hogy a
tudományos ismeret nem mindig és nem szükségszerűen a törvények ismerete, és
magukon a természettudományokon belül is elmondható, hogy az ismeretek nem
mindig általánosak és egyetemesek. A tudomány sémája így megtoldható az
indeterminitás elvével. [34] A történeti "törvényszerűségekkel" kapcsolatban
egyébként a vélemények megoszlanak, de a legtöbben tagadják ezek létezését
(pl. Meyer, Huizinga stb.) Az egyén a törvénnyel szemben: egyesek szerint ez
a történelem lényege, amit Marawall úgy összegzett, hogy léteznek ugyan
törvényszerűségek a történelemben, de azok nem történelmi törvények.
A történelem tudományos mivoltához való pozitív közelítés szerint a
történész behatárol egy problémát, hipotézist alkot vagy kérdéseket tesz
fel, összegyűjti és elemzi az elsődleges adatokat, mérlegeli hipotézisét,
általánosításokat és végkövetkeztetéseket von le, ezért vizsgálódása
tudományosnak tekinthető. Jóllehet, nem tud közvetlen módon adatokhoz jutni,
több forrás információinak sokszempontú vizsgálatával közelít tárgyához.
Következtetései levonásakor ugyanolyan valószínűségi elveket használ, mint a
természettudományok képviselői. Finley azt írta, hogy ha csak adatgyűjtést
értünk a történeti kutatáson, akkor az nem egyéb, mint krónikaírás. Ám ha az
összevetés a vizsgálódás alapja, akkor bizonyos általánosítások is
levonhatóak. [35]
A történelmet tudománynak gondolók tábora is két nagyobb csoportra
bontható. Vannak, akik úgy képzelik a történelmet, mint a képzelet
tudományát, ami hasonlít a természettudományokhoz (mint például a
pozitivista áramlat több képviselője). Mások autonóm, független, saját
arculattal, módszerekkel és stílussal rendelkező tudománynak gondolják. [36]
Általánosan elfogadott nézet, hogy a történelem tudománnyá válása a XIX.
század elején indult el, és Rankét (1795-1886) szokás a tudományos
történetírás atyjának tekinteni, bár forráskritikát már korábban is
alkalmaztak, Ranke volt az, akinél mindennek célja az ember lényegének
megismerése. Az általa képviselt historicizmussal szemben a múlt században
két másik irányzat jött létre, a pozitivista és a marxista, amelyek egyaránt
materialista tőről erednek. Ezen irányzatok legtöbb történésze azon
fáradozott, hogy módszerét objektív tényekre alapozza (adatgyűjtés,
forráskritika stb.). Kutatásaikhoz felhasználták a természettudományos
módszereket.
Történészeknek egy másik jelentős köre tagadta, hogy a történelmet úgy
kell tárgyalni, mint a természettudományokat, és Dilthey, Windelband,
Rickert, Simmel, Croce, Xenopol, Collingwood jelentős erőfeszítéseket
tettek, hogy meghaladják a történelem pozitivista interpretációját. Dilthey
"pszichológiai és művészi cselekedet"-nek nevezte a történelem
rekonstruálását, Windelband a "szabadság és meghatározhatatlanság
birodalmá"-nak a történelmet.
A XX. század elején alakult, a francia Annales folyóirat köré
csoportosuló történeti iskola tagjai (Bloch, Braudel és tanítványaik)
szintén tagadták a történelem pozitivista szemléletét, nem tudták azonban
teljesen kivonni magukat annak hatásai alól. 3 fő törekvésük, melyek
leginkább az 1960-as évektől gyakoroltak hatást a történelmet kutatókra így
foglalható össze:
1., kiszélesíteni a kapcsolatokat a társadalomtudományok között;
2., érdeklődés a számszerű tények iránt, a demográfia, statisztika
kvantitatív módszereinek és adatainak beépítése a kutatásokba;
3., a teljesség kifejezésére való törekvés. Szerintük minden korszaknak
megvan az önmagában való értelme, ezért a történésznek el kell
kerülnie mindenféle jelenre vonatkoztatást, a haladás teóriájának
erővel való hirdetését. [37]
A XX. század során tehát számos történetírói iskola és iskolává nem
teljesedett irányzat bontakozott ki a világban. Minél inkább
kikristályosodott azonban a történelem tudomány jellege, annál több
szélsőséges, végletesen túlzó vélemény is napvilágot látott. Egy ezek közül
például Nadelé, aki szerint számos, általában valamely társadalomtudományból
eredő irányzat megjelenése már oly messzire ment, hogy kétségbevonható maga
a "történelem" fogalma, kérdés az, hogy ez a diszciplína bír-e még
valamilyen értelemmel. [38]
A posztmodern történetírók a tények vizsgálatából kiindulva
"eljutottak az objektív tények tagadásához, az arisztotelészi
dichotómia lebontásához. Ha nincsenek objektív tények, akkor nem is
alkothatunk objektív »igaz - nem igaz« kijelentéseket az egyes
történelmi munkák tartalmát illetően, mert nem állnak
rendelkezésünkre külső viszonyítási pontok - ellentétben a
természettudományokkal." [39]
A történelmi munkákat így csak más, nyelvi szempontok figyelembevételével
lehet értékelni. White-ot idézve:
"bármely olyan területen, amelyet eddig még nem süllyesztettek
le (vagy emeltek fel) a valódi tudomány státusába, a gondolat a
nyelvi kifejezés foglya maradt." [40]
A történelemszemlélet, a történetfilozófiai gondolkodás évezredes
történetének vázlatos áttekintéséből is jól kitűnik, hogy az alcímekben
feltett kérdésekre igen nehéz válaszolni. Számos vélemény olvasható, melyek
gyakran egymásnak ellentmondóak, egymással vitáznak. A történelem
kutatásával és értelmezésével kapcsolatos problémák a neveléstörténetet is
kísérik, lévén az a történelmen belül, a művelődéstörténet keretei között
elhelyezkedő diszciplína. Mielőtt a neveléstörténet kifejtésére rátérnénk,
szükséges még a művelődéstörténet tárgykörének meghatározása.