4. Mi a haszna a történelem ismeretének?
----------------------------------------
A történelem értelmének, céljának firtatása mellett hosszú évszázadok óta
sokan foglalkoztak hasznának megfogalmazásával is. Az ókortól fogva
különböző megfontolásból a legtöbben úgy vélték, hogy hasznos és értékes
dolog a történelemmel foglalkozni. A Hérodotosz előtti történetírás
(elmondás) nem volt más, mint a fontosnak tartott múltbéli események
elősorolása, ismételgetése, amely során nem különültek el a mesés-mitikus és
a valóságos elemek. Az emberiség korai történelme során, amikor az ismeretek
szóbeli átadása és a felnőttek viselkedésének utánzása jelentette a
nevelést, a történelem "haszna" didaktikai, erkölcsi, esztétikai síkon volt
megragadható. A történelmi tárgyú legendák, mesék, mítoszok, versek és dalok
a fiatalokban kialakították a közösséghez (népükhöz) tartozás érzését,
útmutatókat és példákat tartalmaztak a viselkedési formákra vonatkozóan,
közvetítették a csoport értékrendjét, világról vallott felfogását, íratlan
törvényeit. A múlt ilyen módon kiemelt és emlegetett, nemzedékeken át
megőrzött eseményei erősítették a közösség tagjainak identitását, segítették
őket abban, hogy minden más csoport tagjaitól megkülönböztessék magukat, és
hozzájárultak jelenük normáinak megértéséhez.
Hérodotosz abban az értelemben valóban a történetírás atyjának
tekinthető, hogy az igazság vizsgálatát mint meghatározó elemet vezette be a
kutatásokba. Az ő, valamint más ókori történetírók (pl. Thuküdidész, Cicero
stb.) pragmatista szemlélete, vagyis annak hangoztatása, hogy "a történelem
az élet tanítómestere" (Cicero), széles körben fennmaradt egészen a XIX.
századig, sőt napjainkra sem tűnt el a történelem hasznát firtató művekből.
A XVIII. századtól jelent meg az az új koncepció a történetírásban, amely
nem pusztán tanítói célzattal, igazságtartalmuk és példaértékük miatt
tartotta fontosnak a történelmi események vizsgálatát, hanem azok
keletkezése, keletkezésük oka érdekelte a kutatókat. Herder volt az első
kezdeményezője az effajta vizsgálódásnak, Ranke pedig az első megvalósítója.
A múlt század a "történelem százada" és a neveléstörténeti kutatások
kiszélesedésének időszaka is volt. A tények alapján felfogott történetírás
szerint a múlt maga ugyan elveszett, a történelmi emlékezés ugyanakkor
segíthet az ember jelenbeli problémáinak megoldásában. Egy másik irányzat
szerint a történelem nem csak az emlékezés, de a valóság szintjén is él a
jelenben.
"Az idő nem pusztán örökség, de magának a szellemnek az
összetevője. Nem egyszerűen a valós események összessége a
történelem, hanem magának a valóságnak a része"
- írta Zubiri, másokhoz hasonlóan kifejtve azt, hogy a történelem haszna
abban áll, hogy az tulajdonképpen a jelen tudománya. [25]
A történelem, a történetírás hasznosságát nagyon sajátos és
elgondolkodtató módon fogalmazta meg századunk egyik történésze. Szerinte a
történetírás gyakorlati és szórakoztató tárgy, mely
"nem nyújt a világról kész elméletet, de tanulmányozóit ellátja
anyaggal, melyből a maguk számára az felépíthető. Senkit sem
képesít a jövő megjóslására, de megajándékoz azzal az előérzettel,
hogy minek a megtörténtét tételezzük valószínűtlennek; fenntartja a
tudás helyett talán inkább a józan észbe vetett reményt." [26]
A történelem ismeretének haszna - mint e néhány példából is látható -
többféleképpen felfogható. Értelmezése koronként más és más árnyalatokkal
gazdagodott, és a mai napig vannak olyanok, akik - mint valaha a karteziánus
racionalizmus némely képviselői -, haszontalansággal vádolják, és azzal,
hogy nem lehet az igazi (objektív) megismerés forrása. E kérdéssel szorosan
összefüggnek azok az évezredes viták, melyek a történelem tudomány-voltáról
folynak.