Bohár András
HATÁR - VIDÉK - FILOZÓFIA [*]
----------------------------------------------------------------------------
[*] Mészáros András: A filozófia határvidékén. Nap Kiadó, Dunaszerdahely
1996.
----------------------------------------------------------------------------
(In: Új Forrás, 1997. 9. szám)
(határ)
A határok kijelölése éppúgy izgatta a bölcselet prominens képviselőit,
mint a határok mindenkori át-hágásának kísértése. A mitikus világrend
megjelenését a physis és polisz körvonalazása követte, hogy majd
átminősülhessen mindez valóságon túli valósággá, univerzalisztikus
világszemléletté, szubjektum- és egzisztenciálfilozófiai alapozássá. A
határokat felállítók idegensége pontosan annyira nyilvánvaló, mint amennyire
a kinnrekedtek vagy bennszorultak hiányérzete. Mindenki számára kínos a
helyzet. Akik a problémát előidézték saját pszeudo-azonosságukat tennék
kockára, ha módosítanának. Az elszenvedők pedig, ha tudatosult bennünk
mindez, akkor magukba rejtik, vagy...
Ennek a vagy-nak a különböző természetét szedi lajstromba a filozófus
(Mészáros András). Nem feledkezve meg a léthelyzet alap-
meghatározottságairól, a "mintha-lét" kiinduló feltételeinek
számbavételéről. "A vélekedés tehát olyan irányban deformálja a kérdések és
az ismeretek viszonyát, hogy a dilemmák - amelyek létünk alapjaiba
ágyazottak - elve kizárják a nemtudás beismerését vagy egy másik tudat
beismerését." Filozófusunk végig arról az erőszakmentes, értelmet feltáró és
arra hatás gyakorló kényszerről beszél, hogy a "nemtudás kizárása" még nem
jelenti a kisebbségi "mintha-lét" ontológiai, kognitív és gyakorlati
kérdéseinek eltűnését.
Hogy a határok megismerése és tudatosítása a filozofálás alapvető
feladatai között tartható számon, arra szerzőnk az agonális-elv
újraértelmezése kapcsán hívja föl figyelmünket. Az agóra és a filozofálás
egybekapcsolásának felidéződése (1989) jelzi a bölcselet megszüntethetetlen
dialogikus jellegét, a lét alapjaira rákérdező természetét és a kimunkált
igazság érvek általi elfogadtatását.
Mészáros András pontosan azoknak a neuralgikus pontoknak határpontjaira
kérdez rá, amelyeknek kibeszélése nem éppen gyakori. A modern és posztmodern
viszonyának regionális létfeltételekhez kötött értelmezése olyan filozófiai
természetű hívószavakat tölt meg friss tartalommal mint például az idő.
Ennek kontextusában kérdésessé tehető a "radikális konstruktivizmus", ahol
az ismeretek az objektivizmussal szemben a szubjetumon keresztül
reprodukálódnak, valamint a "játékos elképzelések kreativizmusa". A
premodern társadalmak individuális, sajátos mozgástempójával szemben a
modern társadalmak absztrakt időfogalma a semlegességet, a szinkronitás
kényszerét és az állandó időhiányt demonstrálja mindennapjainkban és a
társadalom éppígylétével összefüggésben. Rutincselekvéseink határidők
szorításában vergődnek, s tevékenységeink időszükségletének ismeretlensége
eltakarja előlünk a valós időkalkuláció lehetőségét. Mindehhez hozzáadódik a
társadalmi szinten jelentkező lemaradás időzavara, megtetézve azzal, hogy a
lemaradás behozására egyre csökkenő idő adatik meg a külső lehetőségek
behatároltságának következtében. Így csak pillanatnyi lehet az az
időintervallum is, amikor elgondolkodhatunk, hogy milyen feszültségeket
hordoznak azok a társadalmak, amelyeknek nincs elég idejük, hogy rászokjanak
a közös mindennapi élet normáira, s hogy milyen következményekkel járhat az
intolerancia zsigereinkig hatoló méregkoncentrátuma.
De az individuumok önértelmezésének határait is érzékelteti Mészáros a
68-as nemzedék lehetséges tipologizációjának felvillantásával, ahol a Saulus
és Paulus nem tradicionális értelemben szerepel, a jogosultság és
illetékesség nézőpontjai sokfélék, s tragédia és katarzis lehetősége éppúgy
fönnáll, ám mégis az utolsó esély panorámája nyújt némi reményt: "A
kitagadottaknak elégtételt, a megtűrteknek létük ambivalenciájának
feloldását, a kiválasztottaknak a szakmai hatalomról való lemondást és
főként a múlt bevallását, az ironikusoknak a kiindulóponthoz való
visszatérést és a szereplőtársaktól való távolságtartást, a névteleneknek
magukratalálást, a szereplőtársaknak (ha képesek rá) morális depressziót, a
kezdőknek kitakarított színpadot."
(vidék)
Hogy milyen játéklehetőségek adottak, s hogy milyenek adódhatnának, arról
nem pusztán a filozófiai reflexió megnyilatkozásaiból tudhatunk, s mégcsak
nem is ennek saját műfajához kötött felbomlása kapcsán. Mivel ezek a formák
akkor is megtartják a metafizikai jellegzetességüket, ha azt teljesen
tagadják. Másképpen fogalmazva a vidék természetrajzáról és antropológiai
állapotáról a poétikus beszédformák sok esetben többet mondanak mint a
határokon belülre terelt fogalomvezérelt textusok. Nem véletlen, hogy ezt a
játéklehetőséget sem szalasztja el Mészáros András, amelynek két
alapaxiómája a következőképpen hangzik:
"1. A válaszok mögött kérdések vannak.
2. Ostoba, aki azt hiszi, hogy a válaszok egyértelműen a kérdésekre
vonatkoznak.!"
Fernbauer Gábor két könyve kapcsán megfogalmazódnak azok a játék-
kombinációk, amelyek az idő önértelmezésének keretében tágítják a "Provinz"
látó-határát, s rákérdeznek a személyes megnyilvánulásokban tetten érhető
kimondhatatlan téma-keresésekre. A különböző textusok révén megszólíttatott
olvasó önként lemondhat az értelemegész kutatásáról. Ám az aforizmák puzzle-
játéka újfajta létértelmezést kínál: bele-gondolást, mellégondolást,
hozzágondolást, vele- és együttgondolkodást. Ezekben a formavariációkban,
amelyek recenzióként, töredékhalmazként, feljegyzésként sorolhatnánk műfaji
kategóriákba (ha szükség lenne effélére) olyan "meta-metafizikai"
töprengéseknek, gondolat-gördülések találnak helyet, amelyek visszájára
fordítják a nyugati posztmodern puzzle-játék lényegiségét. Mert itt nem az
egyedi különös kontextualizációja jelzi a "Provinz" át-értékelési
kísérletét, hanem az általános formatartalmat hordozó gondolatmonászok
érzékeltetik az illatokat, gesztusokat a kiindulópontok egyidejűségének
egymásrakövetkezéseit, átfedéseit.
Ám a tőzséri magánvaló kapcsán a tragikus létértelmezés poétikai
játékának műhelytitkaira is rávilágít szerzőnk. A hagyomány intim
önértékeinek kitörölhetetlensége és az univerzalizmus lehetőség-
feltételeiből kinövő remény feszültségzónái láthatóvá, érezhető és
képzelhetővé teszik annak a magánvalónak a természetét, amely csak az ezen
tájékon termő gombák, és egyéb furcsaságok adhatnak tudtunkra "Közép-Kelet-
Európában a "mintha-lét" "n" dimenziójú. Az "n" dimenziót nem extenzív,
hanem intenzív értelemben végtelennek tekintve, hiszen a koordináták és
kiterjedések egymásba is fonódnak, máskor pedig egymást semlegesítik. A Múlt
az enyém is, meg nem az enyém, hiszen a Történelem vállán cipelő néphez
hozzá is tartozom (egy dimenzióban), meg nem is (egy másik dimenzióban). A
szubjektum így nem válhat ironikussá, mert ahhoz kívüle és felette kéne
állnia a "mintha" létnek." Ezzel ismét visszahozza Mészáros a poétikus
játéktérbe, a határprobléma kapcsán már jelzett "mintha-lét", szubjektumhoz
kötödő, ám mégis ontológiai és történetfilozófiai reflexiókhoz kapcsolódó
odafordulását. Azaz azt tudatosítja ismételten, hogy a poétikus beszédforma
mélyrétegeiben felfedhetőek azok a vonatkozási problémák, amelyek nemcsak az
általános különös megjeleníthetőségében tehetik érzékelhetővé a szubjektum
ironikus intencióinak lehetőségét és hiábavalóságát, de a történet
visszajátszása is tanulságos lehet: a különösben meglátott magánvaló
hozzáférhetetlenségével együttgondolt "mintha-lét" peremhelyzetének
bemérése.
S még egy-kettő-három-négy "konkrét-n" dimenzióval rendelkező
pillantfelvételt szemlélhetünk a "tizenkilencedik századi ismeretlen
eperjesi filozófus hagyatékának" közzétételekor, a hrabali "unio-mystica"
mindennapi átlényegítései kapcsán vagy Kundera és Wittgenstein
újraértelmezése kapcsán keletkezett töredékeket olvasva. Olyan
szemléletbővítő és tradícióértést elősegítő/módosító szándékokat fedhetünk
fel ezekben az írásokban, amelyek mind az idődimenziók, mind a nyelvi-
játékok radikális posztmodern eklektikájával szemben vagy mellette, ám a
mindenkori morális elkötelezettség igényével: a ténylegesen létező környező
világ át-élhetőségeit veszik célba. A "múlt századi eperjesi bölcselő" így
fogalmaz: "Az alázat itt is, akárcsak a sejtés esetében a köztem és a másik
ember (sajátságos realitás) közti határ átjárhatóságán (sőt, meg
megszüntetésén) alapszik. Nem leszek talán messze az igazságtól, ha azt
állítom, hogy ez a "köztesség" - amelyet sem a hit, sem az ész nem képes
felderíteni - önmagát mutatja meg ebben az alázatban. Ami azt is jelentené,
hogy az alázat révén feloldódik a határ az érzéki-konkrét és az absztrakt
általános között, valamint hogy az érzékiben megtestesülnek az általános
bizonyos jegyei és az érzéki az absztrakt hozzáférhető formájává válik."
(filozófia)
S hogy mennyire jellemző gondolkodás- és beszédforma Mészáros Andrásnál
is az a bizonyos "köztesség", azt kiválóan érzékeltetik azok az elemzései,
amelyek egy-egy filozófiai textus vagy problémahalmaz nyomán öltenek látható
alakot. Mindjárt itt van Eugen Fink A boldogság oázisa könyvének át-
tekintése. Ahol két játékfelfogás kapcsán számtalan olyan problémával
szembesít bennünket, amelyek eminens filozófiai kérdésfeltevésükön túl is
figyelmet érdemlőek. A létezés alapjellegzetességeként értett játékfogalom
érzékelteti a husserli transzcendentális ego szubjektivizmusára irányuló
meghaladási kísérletet, azaz egy olyan fenomenológiai beállítódás
körvonalazását, ahol az egyes egzisztenciálék, a halál, a munka, a hatalom,
a szeretet és a játék egyaránt a véges emberi élet teljességéről tudósítanak
a pillanat intenzitására építve.
A nyugvó jelen középpontjából leírható egzisztenciálék és kapcsolódásaik
rekontrukciói ideális esetben eljuttathatnak az emberi létezés megértéséhez.
A játék zsenialitása a szabályok kihasználásával individualizálódik, míg az
ellenpóluson a szerelem "csak" a másik individualizálódásába való
beleélésként mutatkozik meg: így szerelem és halál egybetartozóak, egymás
nélkül elképzelhetetlenek, a káosszal, elrendezetlenséggel való
szembenézésre utalnak; mindezen élet-összefüggések másik vetületében a munka
alapvető konstiúciói, a hatalom egyénen túlmutató "itt és most"-jai és a
játék szubjektív feltételének hangsúlyozása az autonóm világ tételezésének
zálogaként jelenik meg érzékeltetve az emberi életet keretező, megszilárdító
rendszer elemeinek relációit. S fontos annak kiemelése, hogy ez a
fenomenológiai beállítódás lehetőséget kínál a valóság racionális vázának
leírására is, míg a tisztán metafizikai játékfogalmat és a lét értelmét
egybekapcsoló kísérletek esztétikai világszemlélete az áhítat, lelkesültség,
szeretet, hódolat előtérbe helyezésével háttérbe szoríthatja a kétely,
kiszámíthatóság és racionalitás jelentőségét.
Azonban a jelzett metafizikai játékelmélet esélyei is megsokszorozódnak -
mondja Mészáros András -, mert mikor a világ játékszerré válik, s a játéktér
egyre inkább elhomályosul, s váratlanul bukkannak fel rajta az ismeretlen
cél felé vezető utat nehezítő csúcsok és szakadékok, akkor az egyénnek nem
marad más választása, mint elfogulatlan biztonsággal közeledni az élet
kiszámíthatatlan kanyarulatai felé, mintha azokat ismerné. De azt is
hozzáteszi szerzőnk az Újszövetség és Fink szellemében: csak játékosként
juthatunk be az Úr országába.
S ezzel ismét egy újabb nézőpontot kínál szerzőnk. Mert nemcsak
társadalomelméleti (ontológiai) szempontból kísérelhető meg a társadalom
illetve az egyén rendelkezésére álló időmennyiség kritikai felülvizsgálata,
hogy hogyan, mikor és mennyi modernitás és posztmodernitás kellene nekünk
valójában, de jelzi a Rortyval "szembeni" észrevételének egy másik
továbbgondolási lehetőségét is. Mert nem véletlen, hogy a műalkotások,
nyelvjátékok és kulturális szituációértelmezések különössége kapcsán
("Provinz") jelezhető a játék megmutatkozási lehetősége, egyéni, közösségi,
valamint időben és térben is különbözőképpen változó teljesítményei, s az is
magától értetődő, hogy az egzisztenciálék fenomenológiai és metafizikai
jellegzetességeinek egyaránt lehetőséget kínál a filozófiai értelmezések
körében. Ám az is szükségképpeni kritikaként jelenik meg, amit saját
létértelmezési kísérletei nyomán rögzít: "A rendszerfilozófiával Richard
Rorty az ún. épületes filozófiát állítja szembe. A rendszeralkotók,
szerinte, konstruktívak és érvekkel jönnek, az épületes gondolkodók viszont
reaktívak és szatírákat, paródiákat, aforizmákat írnak. A szervesen működő
társadalmakban ez a filozofálási mód csak a filozófia művelésének elfogadott
paradigmája és metanormái szerint "abnormális". A liberális demokráciáknak
ugyanis nincs szükségük bölcseleti alapvetésre vagy igazolásra, mert ennek
az emberi tevékenységnek az univerzalisztikus módszerei nem hoznak semmi
hasznot. Ott azonban, ahol még folyik a harc az "univerzáliákért", ott ahol
új értékeket keresnek, a filozófia nem lehet fennkölt játék. Pontosabban nem
lehet csak fennkölt játék." S éppen a határok metafizikai kijelölése, amely
a különböző filozófiai irányzatok által is elfogadott szabadság elvének
transzcendálásában érhető tetten, valamint a játékkombinációk és taktikai
variánsok posztmodern szellemiséget idéző sokféleségének együttlétezése
jellemzi leginkább jelenünket. Ám régiónkban még nem teljesen tisztázottak a
játéktér kijelölésének feltételei, hogy a csapatok felállításáról vagy a
játékszabályok nyilvánossá tételéről, együttes elfogadásáról már ne is
beszéljünk. Éppen ezért van szükség olyan "határ-vidék-filozófiákra" is,
amelyek előmozdíthatják, hogy minél előbb elkezdődhessen a tényleges játék,
igazi játékosokkal: "A sorsát vállaló ember a játékos. Tudja, hogy veszíthet
is. Mégpedig nem akármit: akár a saját életét is. De ő azt is tudja, hogy az
élete nem a teljes léte. A játszma ugyanis éppen a létre megy ki. És az már
megéri a kockázatot."