Bohár András
SOLUS IPSE: KÖZÉPRŐL?
- Tőzsér Árpád: Mittelszolipszizmus (1994-1972) -
(In: Jelenkor, 1997. 3. szám)
(viszonyítási pontok)
Sajátosan rendhagyó, rendet hagyó Tőzsér Árpád legutóbbi gyűjteményes
könyve. Nem pusztán abból adódóan, hogy az egybeszerkesztés, az elmúlt két
évtized terméséből s néhány újabb darabból, nem a szokásos időrendi
stratégiát követi, közreadva a legjobbnak ítélt munkákat keletkezésük
sorrendje szerint. Hanem azérti is mert, visszaszámlálásként tekint a
jelenből a múltba. Így különös jelentőségű az át-tekintő, ön-értékelő
tőzséri újraolvasás, mert nemcsak a formálisnak is tekinthető minőségi
motívumok érvényesítésére koncentrál, s mégcsak nem is egyszerűen új
tematizációs rendbe szervezi szövegeit. Ha így volna, akkor egy volna jelen
könyv is, az egyre gyakrabban közzétett válogatások közül, s akinek eleddig
nem lettek volna birtokában a szerző ezt megelőző kötetei, az most
megnyugtatólag konstatálhatná: megvannak a fontos versek, ráadásul a szerző
válogatásában.
Tőzsér saját költői szövegeinek mindenkor megváltoztathatatlannak hitt
valóságát, az aktualizált determináltságot kérdőjelezi meg azzal, hogy újra
és újra a virtualizálás megjelenítésével mutatja meg az aktualizálás
lehetőségeinek egyfajta játékterét (Gadamer). S ez rokon azzal a
szemlélettel is, amelyet Cselényi László újraolvasásai, újraírásai vetítenek
elénk. Azzal a különbséggel, hogy míg Tőzsérnél az elsődleges poétikai
jelentéstulajdonítási szándékok mindenkor nyilvánvalóvá válnak, addig
Cselényi aleatórikus versépítkezése a mélyrétegek önműködő strukturáltságára
éppúgy hagyatkozik, mint a szándékolt megfeleltetésekre. Azonban mindkettő
esetében azzal szembesülhetünk, hogy a költői beszéd zárójelbe tételével
együttesen jelenik meg a poézis általi interpretációk végtelen lehetőségének
feltárása.
Ennek szellemében Tőzsér "visszaszámláló mittelszolipszizmusa" is
többféle viszonyítási pont kijelölését hozza látóterünkbe. Az értelmezés
kezdőakkordjaként csendül fel a Jalousionisták nyitó szövege, alíg
félreérthető ajánlással: Nemzedéktársainak egy outsider. Ezt önreflexiós
megnyilatkozásként is számba vehetjük, hisz egybevetései, példázatai
világosan láttatják a hatvanas évek költészeti újításainak minőséghez kötődő
vonzódásait (Cselényi László, Orbán, Tolnai, Tandori, Szilágy Domokos), majd
végül a hetvenes évek nyitányát jelképező Oravecz megidézését, aki:...
"szemem láttára éppen/garantáltan urbánus verset csinál abból a
nehéz/szalmaszagból, amelyből én csak valami suta/népi avantgárdot tudtam
kevercelni,... "Ez több szempontból is fontos. Mivel azt a hangot, amelyet
az első két könyv reprezentált (Mogorva csillag 1963. Kettős űrben 1967)
ezzel a gesztussal maga mögött is hagyja, s már csak emlék a mindent magába
fogó expresszív szemlélet (Férfikor), s az erkölcsi intencionáltság
közvetlen megjelenítése (A költő kérdez, A költő nem felel). A saját
élményvilág már nem közvetlen módon aktivizálja a szöveget, pusztán rákérdez
az emlékek természetére és beavat a folyamatos meditáció különböző
impulzusaiba: "...a vers tárgya nem azzal hívja életre a verset ami hanem
azzal ami nem a vers / a tárgyak bűntudata a hiány az emlékezet befelé /
táguló fekete üregének roppant szívása csakhogy a versben a költő arra
emlékezik amit azelőtt sohasem tudott csak azt tudja hogy valamit
elfelejtett s minden erejét megfeszítve megpróbál emlékezni..."(Tanulmány
egy kucsma / és a költészet / természetéről) Ennek szinte
kinyilatkoztatásértékű példája a "vers nélküli vers" Mittel úr általi
feltalálása, ahol immáron nemcsak a költészet tárgyától, hanem saját
személyétől is eltávolodik Tőzsér. Ismerünk hasonló költői szerepjátékokat,
pszeudo-akciókat (elég, ha csak Kálnoky figuráira gondolunk), azonban itt a
kontextus árnyalatai, és jelentésszórásai sajátos tágulási dimenziót hoznak
mozgásba. Azt a kettősséget, hogy az egyén ugyan már csak észleleteire
érzületeire, álmaira hagyatkozhat, ez jelentheti számára az egyetlen
bizonyosságot, s ez mint tudjuk a szolipszizmus logikájából, csak érvelési
techhnikájával igazolja a külvilág zárójelbe tételének lehetőségét.
Ugyanakkor a privát világ senki máséval nem egyeztethető észleletei
szüntelenül ütköznek a külvilág által közvetített tényekkel, érzetadatokkal,
mások észleleteivel. Így a költészet ennek a viszonynak a megszólalási módja
lehet: az elképzelt világ és valóságos világ szembesítése, a lehetséges
világok egymás mellett létezésének folyamatos újraértelmezése. S ezt hozza
közelbe az a töréspont is, amelyet a Mittelszolipsziszmus (Bevezetés Mittel
úr emlékeibe) "emléktelen boldogságként" tesz szemléletessé, s kapcsol egybe
a költői világértelmezés érvényességével:
Mint hogyha mindig teljes
fényben jártam volna:
nem volt árnyékom,
a halhatatlanság belülről világított meg.
Számomora bizonyosság volt
a költő véleménye. Élni egyetlen út, s a
bizonyosság nyeléből akkor még nem pattant ki a penge:
s egyetlen menedék.
Nem tudtam menedékekről,
nem tudtam, hogy van,
amitől menekülni kell.
Tőzsér azonban rögtön ellenpontozza is a költői világértelmezés
önérvényességébe vetett hitet, a saját poétikai fölfogás hetvenes évek
elején bekövetkezett változását megidézve: "El kell mondanom, hogy nem /
most emlékszem így ezekre a dolgokra. A megfogható képekben, / kerek
történetekben való emlékezés életemnek egy korábbi szakaszára jellemző. Ma
már megint emléktelenségben élek. Nem a dolgokra, csak a dolgok jelentésére
emlékszem. Az előbbi képek akár egy / idegen látomásai - emlékei is -
lehetnének." Így Mittel úr emléktárában egymás után sorjáznak a hatvanas
évek önmagát megmutató költői önérvényesség-prezentációi az arra való
emlékezés és az elmúlt két évtized tárgy nélküli emlékezete, azaz az
emléktelenség: amely lehetővé teszi a saját történettől való távolodást,
újabb és újabb "mittel-relációk" kivetítését.
(az a bizonyos elvesztett közép)
A mittelszolipszizmus, az emlékek újrarendeződése, sajátos
narrativitással párosul Tőzsér kötetcímadó versében. Jelzi az egyéni
történet újraidézésének mindenkor változó jelentéstartományait a születéstől
napjainkig, s értelmezi a közös közép-európai sors állandóan jelenlévő
feszültségzónáit. A születés napjának újsághírapplikációi éppúgy
reprezentálják a korhangulat jellegzetsségeit, mintahogy a család őseiről
valló történet. Itt valahogy minden egybecseng.
Véletlenszerű a születés, a halál, mivel az ősök éppen másfelé is
fordulhattak volna néhány évszázaddal ezelőtt, s akkor nem magyar nyelven
szólna a történet. Az azonban szükségszerű, hogy éppen ez a kívülről sok
esetleges és eklektikus elemet magában hordó sors hívja életre az
identitáskresének nem külsődleges formáját, hanem a belső nyelvi egységre
koncentrálót. S ennek önironikus elemei éppúgy szívszorítóan igazak az
idegen sokféleségben nyelvi azonoságot kereső-találó tarka sorsról, amely
csak "albérlet a nemzet szemgödreiben, a haza szájában / s Közép-Európa
véredényeiben.", mintahogy az ebből következő poétikai -bölcseleti reflexiók
is önmagukon túlmutatóak: "Azt mondom: "harang ", s jelentése az az idő, /
amelyben a nyolc évvel ezelőtt írt vers harangja zúg. Azt mondom: / "falvak
feszengenek", s a fehér tornyokban a történelem ráng, a szavak / határokat,
határőröket, torkomba vágó éles levegőt: a második születésemet idézik. "S
nem véletlen, hogy a tényleges biológiai születést követő második
újjászületés is a régió történetéhez kapcsolódik, de már nem a család egyedi
ámbár sajátos sorsfonalán keresztül, hanem a szlovákiai magyar létezés
körének rajzolatával, Közép-Európa körével, s avval a mélységes
szolipszizmussal, amely csak ezen a tájékon verhet gyökeret. Arról a
bizonyos körről: "Még nem tudjuk, hogy lefelé vagy felfelé, a pokol kútja
vagy a mennyei rózsa felé / koncentrálódik-e, csak azt tudjuk, hogy iránya
iránytalanság, mert történelemtelenség." Az elvesztett közép
szolipszisztikus látomásának negatívja a közös történeti dimenziót sejtető
kör, amely csak sejthető, ám megismerése nem lehetséges:
Az ismert formákon túl van e kör,
túl és innen: örökké úton.
Az itt honos lélek az égre tör,
s nem jut túl a purgatóriumon.
Nem veszi be ég, kilöki pokol,
pantha rhei: sorsa partközök.
Egyik parttól a másikig botol,
s érzi: ő a körök közt a Között.
A közöttiséget megtestesítő költő ön-megsemmisítő szimbolikus aktusa a
mittelszolipszizmus kezdő -és végpontja is egyben. Hiába veti le ruháját,
testét, s hiába már a lebegő érzékenység s a pöre tudat által jelzett
létezés emlékké stilizálása, csak az értelmezés fókusza változtatható meg: a
valóság marad ott ahol van, középen. S ezt akként is rekonstruálhatjuk
Tőzsért újraolvasva, hogy egyre inkább a kör kerületének végigpásztázása
válik fontossá, s talán ez esélyt jelenthet az elveszett közép
megtalálására. Az már a történet folytatásához tartozik, hogy befelé, a
centrum felé figyelünk avagy kifelé kutatunk a határtalant keresve. Mindkét
lehetőség végtelen feladatot ró ránk.
Nézzük sorjában a történeti, egzisztenciális és pszeudo-metafizikai
példázatok poétikai vetületeit. Nem véletlen, hogy Tőzsér költői intenciói a
közép keresésése során lépten nyomon bölcseleti problémákkal érintkezik. Az
Adalékok a nyolcadik színhez "Madách-recepciója" azt példázza, hogy az
univerzalitás helyhezkötödő változatának milyen létkérdésekkel szükséges
szembenéznie. S itt az alig titkolt hegeli dialektika és történelemszemlélet
szép poétikai adaptációjával találkozhatunk. Az eszme egyetemességéhez
azonban mindíg hozzákapcsolódik az élmények ittlétére történő reflexivitás,
s ennyiben túl is mutat az egyszerű hegelizáló bálllítódáson, mert azt is
megfogalmazza, hogy ugyan a tudás és eszme határnélkülisége mindenek fölött
álló, ám keveseknek adatik meg az szerencse, hogy szülőföld és tudás két
pátriája egybeessék. Így csak az óhaj marad meg, hogy a létből kiinduló
aktivitás megújítsa az eszmét s más alakban visszajusson és megváltozzassa
önnönmagát. A történetileg belátható hiábavalóság, ami a cselekedetek nyomán
osztályrészünk volt, s amit Bocskai szimbolizál a versben, s a minek
ellenpontja lehet Szenci Molnár egyetemes tudásba vetett hite, küldetése,
azonban nem a beletörődés példázataként fogalamzódik meg, sokkal inkább a
józan diagnózis és jövőbre irányuló célok igézetében:
Száz éve nincs másunk, csak tudatunk:
Az egykori lét emlékezete.
S férfinak s nemzetnek ez gyötrelem.
S ennek a középnek, amely anyag-eszme-anyag mozgásában érhető tetten, s
amelynek fényében újraértelmezhetővé tehetőek történeteink: van egy
egzisztenciális + nyelvi vonzata is. Az "egykori lét emlékezetét" dinamizáló
"...értelem szikrája nem a szavakból, hanem az összekoccantott / dolgokból
pattant elő. Nyelvünk nem a töprengés, hanem a / cselekvés nyelve / volt, s
mi nem a szavakban, hanem a dolgok mozdulásában / találkoztunk." Ezt
fogalmazza újra Tőzsér Duba Gyuláról írt "poétikai recenziójában" is
(Történet egy kripita lakóiról és a mítoszról), amelynek alapdilemája, hogy
nem a nyelvvel van a baj, hanem az élményekkel, hogy azok már pusztán privát
ügyeket, világokat reprezentálnak: "Eddig csak saját percepcióink voltak
ugyanazokról a magánvalókról, / most a saját percepciókhoz már saját
magánvalóink is vannak. "A mitoszteremtés lehetőségének útja azonban csak
olyan skanzen térfoglalta között teljesíthető ki, ahol a tárgyak, dolgok,
emberek, történetek nem a "fogalmak szögén, / hanem - mintegy saját magukra
akasztva függnek."
S hogy mennyire élőek Tőzsér nyelvi egyensúlyt, komplex formatartalmat
kereső törekvései azt eminensen bizonyítják életleírásai, helyzetképei. A
bazini elmegyógyintézet Kapitánya tudja, hogy miről kellene beszélnie, s
ettől a lehetőségtől fosztják meg. Mittel úr "Úgy vélte ő is a Kapitány
sorsára jutott / valamiről neki is hallgatnia kell. / A különbség köztük
csak az volt hogy neki sejtelme sem volt miről kell hallgatnia. / E talány
sok gondot okozott neki / Kínjában mindennap írt hát egy verset / s erősen
remélte hogy minden versében / van legalább egy parányi abból a valamiből /
amiről a fehér falak közt s a zöld platánok alatt / hallgatnia rendeltetett"
(A Kapitány). S ennek költői attitüdnek két leágazása is tetten érhető
Tőzsér poézisében. Az egyik beállítódást közelíthetjük egyfajta koncept
redukció felől, amelynek minimál gesztusát megkapóan érzékelteti a Mittel úr
feltalálja vers nélküli verset. A poémáknak csak a címe készül el, a
kinyomtatás pedíg éppoly rejtélyes, mivel irodalomtörténészek tudnak róla:
csak maga a könyv nem látott soha napvilágot. S ez a szimbolikus cselekedet
a lét nélküli tudat állapotának megtestesülése, amely történeti párhuzamok
kapcsán, s személyes nyelvi és egzisztenciális motívumok közvetítésvel is
jelen van Tőzsér szövegeiben, most azt az utat jelzi, amelyre ha rálépünk
talán kérdéseket tehetünk fel a költészet természetéről és tárgyáról.
Erre az alapvető problémára már utaltam A tanulmány egy kucsma (és a
költészet) természetéről , az Adalékok a nyolcadik színhez vagy a
Mittelszolipszizmus szövegei kapcsán csak akkor a viszonyítási pontok
feltárására, illetve a közép keresésének lehetőségeire koncentráltunk. De ha
jobban megvizsgálijuk azt a gondolatsort, amelyet az előzőekben jelzett
szövegek mozgásba hoztak, akkor azt is láthatjuk, hogy ezek pusztán elő-
készítő, útba-indító impulzusok. Életre hívják azt a kívánságot, hogy
megtörténjen a nyelv dialogikus jellegének tisztázása, maga mögött hagyva a
szubjektum szubjektivitásában lévő kiindulópontot, az értelem-intencióval
rendelkező beszélő kiindulópontját. S ha továbbgondoljuk a gadameri
meglátások jellegzetességeit, hogy amit a beszéd eredményez - jelen esetben
a költői szöveg - az nem pusztán egy intencionált értelem rögzítése, hanem
egy állandóan változó kísérlet, pontosabban: egy állandóan ismétlődő
kísértés, hogy "ráálljunk valamire" és hogy "leálljunk valakivel"; akkor
közelíthetünk a tözséri-magánvaló és mittelszolipszizmus pszeudo-
metafizikájának szándékoltságaihoz. Mert úgy is értelmezhetjük a magánvaló
tárgyak általi keresését, közvetítését, mint a folytonos készenléti állapot
megnyilvánulását. S ez a szövegvilág-építés az a tulajdonképpeni
fenomenológiai gesztus, amellyel zárójelbe teszi költőnk a világot, s csak
egy félpár síléc vagy egy gomba utal az emlékek valamikor természetére. Ez a
jelentéssor azt a felismerésünket is dinamizálhatja, hogy teljesen
lényegtelen a tárgyaköltészet tárgymivolta, csupán a reflexióssor önmagában
nyugvó jelentősége a fontos. Ezt formai és ehhez kötődő tartalmi
gesztusokkal is érzékelteti Tőzsér a SZOLITER avagy a síléc elsül
szövegében. A cipőtalp előre és hátra mutató formáiba írt nyitó -és zárókép,
s a közbeékelt majdnem hihetetlen történet azonkívül, hogy egy szokványos
esetet - névtáblacsere és egy elveszettnek hitt tárgy megpillantása - és
annak abszurditásba hajló megmutatkozását villantja fel: érzékelteti a közös
közép-európai sors hétköznapiságát, s azon összefüggések tudásának hiányát,
amelyek elegendhetetlenek lennének folyamatos normálcselekvéseink
véghezviteléhez.
S hogy mennyire jövőbe látó, jövőt láttató Tőzsér magánvaló metafora-
komplexumai azt ékesen bizonyítják évtizedünk történései is. Nem tudjuk
milyen lényegiségek, s milyen lényegtelen dolgok a mozgatórugói a
körülöttünk zajló történéseknek. Egy azonban bizonyos, hogy a magánvaló,
amely megismerhetetlen, tapasztalaton túli - így ismeretünk nem lehet róla
csak elgondolhatóvá tehetjük - jellegzetes állapotleírások kibontására ad
alkalmat: "Mittel úr ugyanis nem tudta használni egyik kezét sem, / s így -
akár a középkor realista bölcselői a reáliákat - / nem közelíthette meg
kutatásának tárgyát, a gombát. / A név (mit fejében hordott) s a tárgy (mit
kosarában) / nem talákozott a jótékony megismerésben." A "zsebből ehető
szilva", ami egyaránt közös jellemzője lehet az elmegyógyintézetbeli pán
Vojteknek és Veres Péternek, s jelezheti a "szilva stigmmájú Közép-Európát
mint hazát." azt az utalásort is jelentőséggteljessé avatja, amelynek
folyománya, hogy "már / semmi sem volt azonos önönmagával, / minden valami
másra utalt, volt és leendő létezésekre. "A jelenből történő kényszerű
önkiiktatás, az emlékezés oda-vissza játéka azzal a poétikai élménnyel
ajándékozta Mittel úrat, hogy "a gombák üveges belső csarnokaiban, / a
nekünk valóban meglátta a magánvalót. "S a nem érthető leírása és
azonosítása a magánvalóval, az egzisztencialitás sérülékenységének,
múlékonyságának érzékeltetése és a közép-európai történet sorsszerűségének
jellegzetességei így egy pontba sűrítve jelenhetnek meg:
Megint nem értette azt, hogy mi az a furcsa erő,
amely a magánvalót
az érzékek csápjai nélkül is
a megismerés kosarába teheti.
Rilke a halálról mit sem tudó állat arcában
látta meg a kintlevőt,
Mittel úr a gomba s Vojtek arcában
vélte fellelni ugyanazt,
s ott, az erdőben egy pillanatra megint
könnyünek érezte magát -
Mint a homokóra felső edénye.
melyből a felelősség éppen átomlik
az alsó edénybe!
(Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról)
(a kör határpontjain túl)
Eddíg a szövegek viszonyítási pontjait illetve a jelenségvilágon túl lévő
megsejthető magánvaló koordinátáit vettük szemügyre. Amely az önmagát
zárójelbe tevő költői én dinamikáját hozta látóterünkbe, valamint azokat a
meghatározottságokat, amelyek érzékeltetni tudták a magánvaló történeti,
nyelvi-egizisztenciális és pszeudo-metafizikai jellegzetességeit. Azonban
Tőzsér "mittelszolipszismusa" nem pusztán a magánvaló megmutatkozási formáit
járja körbe, hanem a jelenségvilág konkrét képi és nyelvi lehetőségeit is
mozgósítja. Tulajdonképpen ezzel a gesztussorral teszi teljessé a lényegi
világ és a jelenségvilág közötti kölcsönös és párhuzamos megfeleléseket. Az
érzéki intenció jelenlétét jól tükrözik azok a szövegegységek, ahol a poézis
kiterjeszthetősége a tulajdonképpeni cél. A Tanulmányok egy Bosch-képehez
következőképpen indul:
"Műfaja: életkép. / Anyaga: diófa, olajfesték, fény / s a dolgok hiányzó
árnya. / Tárgya: a középkor egyetlen pillanata. / Az idő: körülbelül délután
3." Ez a pontos leírás akár egy konkrét költészeti munka bevezetése is
lehetne. Azonban a túlfütőtt és pervezitásba hajló szexualitás leírásának
mégsem csupán a jelenségek bemutatása a célja. Sokkal inkább a jelenségek
ön-értelmének megmutatása. Itt már nem kereshető a magánvaló értelem, s nem
is szimboliziálnak a tárgyak, jelenségek különös és érthetetlen/értelmen
túli összefüggéseket, itt minden egyszerűen és önmagát megmutatva létezik:
Johannes Kleeberg (a bruggei vásárra igyekvő házaló) így azzal "a gyönyörű /
ambvivalens mozdulattal lép / a kapu felé, amelyre a festő tanította. /
Húzza maga után a láábára festett fekélyt."
A konkrét képi jelenvalóság láttatása mellett megfigyelhetők azok az
abztrakciós formák is, amelyek századunk művészetére olyannire jellemzőek
voltak. ezt pontosan közvetíti a Címek helyett festmények alá ciklusa: "a
hal nem látható csak zártsága / azzal adott hogy nem mozdul éppen / s azzal
hogy bármikor megmozdulhat / e táj bent van egy élő mélyében". S hogy a képi
jeleségvilágnak milyen erkölcsi intencionáltsága lehet azt jól mutatják a
következő sorok:
aki optimista
az buta
mondta a nyúlszájú francia lány
két kézzel fogta a kávéscsészét
s boldogan majszolni kezdte
a kávéházi asztalmárványóceánjába
belerajzoltam hetedik kontinensnek
egy szomorú
buta embert
S hogy a kör kerületén túlra pillantó poétikus megnyilvánulások mennyire
hozzátartoznak a lényegvilág megformáltságához azt jól mutatják a ciklus
befejező sorai:
a szürke város egében forgó
vadlúd leáll egy tolla lezizzen
már csak az irány számít: a sugár
a vászon örökre innen
A jelenségvilág történeti emlékezést mozgósító képisége is szervesen
hozzátartozik Tőzsér versformáláshoz. Egy-egy régmúlt életkép, szobor
megidézése (Augustus császár a polai amfiteátrumban, Nagy Károly párizsi
lovas szobrára) a jelenségek véletlenszerű egymásrakövetkezését, logikáját
hozza közelbe. Felcserélhetetlenek az egyes történetek, mi csupán azt
tehetjük hogy magunk számára feltárjuk a lehetséges értelmek egyikét, s ezt
közvetítjük: "Károlyból nem lett Augustus Caesar, / Frankorumból meg Róma
nem lett, / a hatalom szorító tégelyében / más anyag izzott fel: a nemzet."
De Tőzsér újraolvasásai a képek és történetek fenoménjein túl, a saját
vízióit és narrációit is elénk hozzák. Ezek a kép - emlékezések,
tradicionális versbeszédet újramozgósító leírások a visszaszámlálás utolsó
mozzanataihoz közelítenek. A hetvenes évek első felének lírai applikációi
(Téli levél a kedveshez, Leltár) nyilvánvalóvá teszik a megtett út
viszonylagosságát, és a jelenségek rögzítésének, újramondásának
szükségességét. "Már nem program az ősz, nem pezsgés. / Elzakatol az idő, el
a lázak. / Régi versekben hagyományos képek, félretolt csillékben a múlt
nyár lombja. / Ím, ez az ősz már józan leltár, józan és keserű töprengés."
(Leltár) S így a kör be is zárul, mert a kerületéről távolra pillantó,
jelenségvilágot megrajzoló versorok önmagukhoz érnek vissza, s jelzik azt a
meditációs helyzetet, amely olyannyira jellemzi a tözséri versvilágot: "Nem
tudom mikor szólok én / s mikor sípol a vízcsap tödeje / pedig egyébként
szobám tárgyai / nem illenek atavisztikus alakú szerveimhez". S a
Meditaciones del Quijote befejező ciklusa is - miként az előző kezdősorok -
csak megerősítik a kötet elsődleges poétikai szándékoltságát: a vers
kísérlet és állandó késztetés, hogy önmagunk helyét újra meg újra
megrajzoljuk, s hogy mindeközben bemérjük a művészeti kérdésfeltevéseken
túlnyúló létkérdéseinket. De mindezt úgy, hogy állandó kétkedés tárgyává
tesszik legsérülékenyebbvalónkat:
A sírás fehér fogakkal
visszafordul a számba
Egyedül maradok minden oldalról
Rembrandt képéről
zsidók vonulnak üres folyómba
Bordáik közt a lenyelt ékszerek
sugárzanak mint Jézus szíve
Mögöttük hosszú száron
leng kerek arcom
ha felszedném gyökereimet
az iszapban lábnyom maradna