Bohár András
"...HOVA TŰNTÉL MÉHZÜMMÖGÉSŰ GYERMEKKOR..."
- széljegyzetek Szilágy Domokos verseihez -
(In: Parnasszus, 1997. március)
Különös kettősséget tapasztalhatunk, ha Szilágy Domokos "gyermekverseit"
költészetének teljes horizontja felől figyeljük. Tagadhatatlan, hogy az a
zeneiség, ami a Pimpimpáré-verseket jellemzi, mindvégig jelen volt
munkáiban. Azonban a játékosságot, a felhőtlen gyermekkort idéző mondókákban
is már az önmagára ébredő embergyerek ritmizálja, hozza lüktetésbe a
világot:
Kávésfindzsa
játéklándzsa
az enyém, az enyém
senki se bántsa
S ezt a beállítódást nyomon követhetjük az életmű nagyverseiben és kisebb
költeményeiben egyaránt. Láthatóvá, mondhatóvá kívánja tenni Szilágyi
Domokos a vers által építhető világot. A visszaemlékezés azonban az
elmúlásra figyelmeztető hangokat is megszólaltatja, s a verskompozíciók
gyermeki idillt megjelenítő képei telítődnek egyfajta a korai halál-
melankólia előérzetével:
hova tüntél méh-zümmögésű gyermekkor
napfény
hullám-csobogás
mind megszöktetek
lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
a szem alig tudott utolérni benneteket
(A halál árnyéka-Rekviem részlet)
S ebből a visszaemlékezésből indul az az önmagát megjelenítő, saját
helyzetét, életét kijelölő látomásos versépítkezés, amely a későbbi
negyversekre is oly jellemző. Hasonlókat fedezhetünk fel a Bartók Amerikában
nagyívű, önmagát mindíg újramondó, újraértelmező poémájában is még tágabb
hagyományösszefüggések keretében. A ritmus, még hasonlít a gyermekkori
mondókák ihletettségére, de a moduláció már végérvényesen mást hoz
felszínre. Mert míg a gyermekmondókák ismétlődő sorai a játék önmagába
feledkező örömét sokszorozták meg, addíg az itteni többszöröződés már a
negatív prófécia metaforikájában ölt testet, s így népesíti be az alig
lakható világot (Hova vetemedtél / hova vetemedtél / szivárvány havasáról /
szivárvány havasáról). S ezt a tradikus balladai megszólaláshoz közelítő
hangütést csak fokozza az egyetlen esély szüntelen keresése, a figyelem
ébrentartására tett folyamatos kísérlet: természet, zene és ember erdendő
harmóniájának újraformálása.
Tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
fű-füst-zöld-kék
tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
tűz-víz-föld-ég
fű-füst-zöld-kék
hívó hűség -
a természet zenévé szerveződik
figyeljetek hangjaira
(Bartók Amerikában - részlet)
S a görögség physis-képét és a tragikus létsorsot egybekapcsoló
szemlélet, amelyet áthat egyfajta túlfokozott érzékenység, a későbbi
könyvekben is jelentékeny szerephez jut más és más hangsúlyeltolódások. A
természet hangjaira, a természetes hangok utáni vágyakozásra hívják föl
figyelmünket a különböző pólusok, viszonyrendszerek egyre sorjázó
lüktetései. Az állandóságban keresett változékonyság egyszerre jelenti a
hagyomány újrafelfedezését és újraértelmezését (Garabonciás), valamint
azoknak a kulturális metaforáknak az életrekeltését, amelyek visszadhatják a
szavak fogalomon túlnyúló zeneiségét. Szép példája ennek a Láz
enciklopédiája könyv címadó versének részlete, a Vivaldi emlékezetét
életrehívó négy szonett:
Megjöttél, kicsike? De meg ám.
Könnyes mosollyal, cirógatással.
Lassan kékre sül az ég,
a föld meg csak barnul mint szokott.
(tavasz -részlet)
Különösen érzékivé teszi a verset a természetes életmozzanatok, a
szakrális pillanatok és a zenei párhuzamok egybekapcsolása (elbőgi magát egy
bárány, egy csecsemő; fecskék szopránja; féllábas, kontrázó gólyák). S ez
méginkább kiteljesedik a nyár képeiben:
A sárga dombra
pufók csecsemővel
karján, kaptat
pufók madonna.
Keresztet vet
búzaföld,
orgonálnak
tengerek.
(nyár -részlet)
S végül az ősz mustot és csókot forraló beteljesülése után, mikorra már
minden elkészül, s kicsit minden meg is hal, ismét visszatér a kezdőkép
tiszta, hideg muzsikája, immáron a tél köntösében:
Csontja ezüst jégből,
bőre tejút-hideg gyolcsból
(szagtalan-szigorú-szép liliom):
jön, jön a hópihe-szirmú
szememet lefogja.
Megjöttél, kicsike: De meg ám.
(tél - részlet)
S érdemes azt is megjegyeznünk, hogy az EMELETEK avagy A LÁZ
ENCIKLOPÉDIÁJA címmel közzétett "kötetvers" rétegei a természetes
élethelyzetekre épülő, századunkra olyannyira jellemző történéseket is
megjeleníti. A költő önmagát megsemmisítő szent örületétől a don quijotei -
egy-ügyüségeken át a szótárlogikájú világ beskatulyázottságáig
szembesülhetünk saját történeteinkkel is. Hogy végül a Nevenincs, a "jó öreg
Akárki" végső kudarcának, utópiájának utolsó foszlánya is semmivé váljon
vagy majdnem azzá:
Nevenics azt hiszi, pipaccsal legyőzheti a páncélkocsit.
S igaza van, mert a pipacs piros.
S ez a saját sorsot is irónikusan ábrázoló, az abszurd felé hajló
groteszk képekkel telített valóságértelmezés további motívumokkal gazdagodik
a Kényszerleszállás kötetében:
Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori szélhámos,
szemtelen, kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békéte-
len, békélhetetlen, B12-lhetetlen,
figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom
nektek, hogy az a Sárkány nem is olyan tőkkelütött s azt se
higgyétek, hogy Meseország valami különös világ, minden-
napi dolgok történnek ott is,
(Kényszerleszállás)
Azonban ez beállítódás nem jelenti azt, hogy az a bizonyos felelősség,
erkölcsi kötelezettségvállalás elillant volna. Azt is mondhatjuk, hogy az
előzőekben jelzett attitüd viszonyítási pont:
Ki ásta föl a játszóteret?
Ki ültette be aknákkal, ki kerítette el
szögesdróttal?
Tudom, persze, tudom, ki. Ott voltunk mindannyian.
Persze, egyszerű, mint az egyszeregy. Minél több
embert terhel közös bűn, annál kevesebb
felelősség esik egyre-egyre. Ezzel
ámítjuk magunkat, sikeresen. Kuss, lelkiismeret,
kuss, költő. Egyetlen dolog,
ami telik a szavakból: hogy
följelented az emberiséget. De kinek?
(A játszótér)
A gyermek világának megsértése és az erendő erósz utáni vágy
betelesületlenségének egybekapcsolása (Itt hágy s vissza se tér gyönyörű
korom) kitüntetett helyzetbe hozza a "Játszani tilos, emberek!" tiltó
parancsát. Mert csak ennek a negatív maximának a megfordítása vezethet az
emberi teljesség kimunkálásához.
S ha azzal indítottuk útjára az írást, hogy alapvető különbözöséget,
távolodó-egybetartozást tételeztünk a gyermekmondókák önmagát felmutató
világa és az önmagát szétbontó nagyívű verskompozíciók között, akkor ezt még
tovább gondolhatjuk, ha a keletkező-elmúlás végpontjáról visszapillantunk.
Az Öregek könyve így indul "Mi örömöt tartogat még az élet? / 2 (Tartogat-e
valamit egyáltalán?) / 3 Mások örömét, / 4 örömeinkből fakadottak örömeit. /
5 (az öröm megmaradásának elve, / 6 ha mi már meg nem maradhatunk). / 7
Örömeinkből fakadott örömök / 8 visszaszállnak fejünkre, / 9 mint az áldás,
/ mint az átok
Ez a vég-pontról történő visszapillantás, amely a vers végén is
megjelenik, s immáron távol van élettől, bűntől, örömtől, a föld alatti
súlytalanság szabadságát élvezi, mintegy közrefogja azt a történetet,
jövőkívánságot, amely ismét visszakapcsolhatja a holtakat az eltünt
gyermekkor "méhzümmögésű" világába:
449 Már kinéztem magamnak / 450 egy lepörzsölt helyet / 451 odakünn / 452
- pár év múlva / 453 dús selymű sarj hajt ki ott / 454 jó trágya leszek /
455 és a sarjú hálás, / 456 a sarjú nem feledékeny / 457 mint az emberek;/
458 aztán egy vackort is szeretnék / 459 magam fölé / 460 s a vackorfára
mászni sok-sok / 461 gyermeket, / 462 sok-sok gyermek taposson / 463 ama
halmon / 464 (bár buta felnőttek azt mondják, / 465 nem illik), / 466 és
elcsapja hasát a vackorral, / 467 és hogy akkor mit fogok érezni, nem tudom,
/ 468 de most örvendek, / 469 hogy lesz egy halom / 470 rajta selyem sarjú,
/ 471 fejemtől vackorfa,...