Bohár András
EZ EGY MÁS(IK) VILÁG?
MAURER DÓRA ÉS SZEGEDY-MASZÁK ZOLTÁN
kiállítása a Kiscelli Múzeum Templomterében
1996. november 22. - december 14.
(In: Balkon 1996/12.)
(a cet gyomrában: térszervezés, interaktivitás)
A kiállításon bemutatott "nem látni a végét" (52 perc) experimentális
video CD nagyszabású kétpólusó kísérlete az egymásra következő természeti és
személyes történéseket tette láthatóvá: a füvek rezdüléseit és a
világvégéről szóló hétköznapi narrációkat felidézve. Ez a közös munka
hangolódást adott az interaktív installációkhoz (Szegedy-Maszák), az S-8-as
videóanyag végtelenített naplementéihez, tér-festményeihez, a táj-kép
imitációikhoz , objektképekhez ("görbült sík, szárnyas," "görbült sík,
homorú;" "hajnalban, délben, alkonyatkor" - hommage á Monet), és a "kamra"
diasorozat személyes élet-kép-vetítéseihez (Maurer).
Alapvető fontosságú, hisz maga a kiállítóterem kínálja, hogy az alkotók
milyen térszervezési megondolásokat követve építik fel a tárlatot. A "nem
látni a végét" kisérleti munkája egy élet és történet-sorozat
reprodukcióját, dokumentálását hivatott betölteni. Mintha a belépő még kívűl
lenne, hisz látja a tájakat, embereket, monológokat és dialógusokat
hallgathat, de már beljebb haladva, a templom aurája keríti hatalmába, azaz
annak a bizonyos cet gyomrának a belseje...
A szemközti hátsó falon Maurer Dóra nagyméretű képe, fehér-piros-
éjszakaikék-szürke-zöld fényekkel váltakozó szimbolikus "Monet" laudáció: az
ellenpólus jellegzetességére irányítja figyelmünket. Művészet és valóság
kapcsolatának változó természete, csalás és megcsalatás egymásba játszó
intenciói bűvkörében: már otthon érzi magát a kép szemlélője, mert az
egymásra következő fénynyalábok egy idő után ismerőssé válnak, akárcsak a
kinti világ évszak- és napszakváltozásai. S ezt már csak, kiegészítheti a
"kamra" diasorozata, a befőttek természetes vizuális attraktívumát
megmutatva. Az otthonosság, természetességének felidézése végképp foglyul
ejti a látogatót, a véletlenül vagy szükségszerűségek által idekényszerített
halandót.
S ezt az itt-létet jelzésszerűn átformálják a görbült-tér absztrakt
struktúrái. A tájképfestők állványzatára helyezett képek tudatos illúziókat
hoznak látóterünkbe: a szántóföldek geometrikus egymásrakövetkezéseitől a
természet sokszínűségéig, a valóság mimetikus elemeinek jelentőségéig
ívelhetnek asszociációink. Miként a másik oldalon, a főhajó elején, a "nem
látni a szélét" "jegenye-stilizációra" emlékeztető munkája, a középen
felfutó struktúrákkal és a két szélén lévő fehér felülettel, a nyitódást,
kapcsolódást érzékiesíti. Ezzel kötődik is a végtelenített S-8-as tér-táj-
festményhez, amelyek felfüggesztése emlékeztethet a légi alkalmatosságról
történő rögzítés egyszeriségére (Maurer).
S hogy mennyire egybekapcsolódtak a térszervezés ideái az interaktivitás
lehetőségeivel, azt kiválóan érzékeltetik az S-8-as videó után, majd a
szemközti falon elhelyezett számítógépes monológ-dialóg játékok, amelyek a
közös munka ("nem látni a végét") tetszőlegesen kiválasztott
hangprezentációinak újrajátszási lehetőségét adják meg. Ezzel azt a
befogadási esélyt is megsoksokszorozzák, amelyet a lineárisan folyó
alaptörténet adhat. Hisz a számos variáció által kiválasztható, montírozható
beszéd-foszlányok, egymásra-beszélések nem pusztán megerősíthetik az egyes
jelentésekhez fűződő értelmezéseket, de újabb kapcsolódási pontokra
hívhatják föl figyelmünket: mind a videóval, mind az objektképekkel
öszefüggésben (Szegedy-Maszák).
S a kör itt is teljes, Mert a templom belső terében, az interaktív
monológ-dialóg játékokat természetes magától értetődőséggel követik a
személyes élményeket lassan sugárzó, kerti-epizódok videótörténései, az
intim szféra rejtelmeibe való beavatódás (Maurer). Ezzel a kötödést is
látható és hallható közelségbe hozza a munka. Így az embereket,
életsorsokat, személyes világlátásokat dokumentáló kísérletek-rögzítések, s
a görbült tér természetes vizuális grammatikája már nem a newtoni, hanem a
bólyai-féle horizontok tükrében mutat valami mást.
A kísérletet, a megközelítést, a bemutató jellegzetes formavilágát és
ideakoncepcióját leíró panoráma végére érkeztünk. Azonban a tárlat honi
gyakorlatunkban nem éppen szokványos megnyitója más kérdéseket is életre
hívott.
(rekonstrukció 1 - higgyünk a művészetben!)
A közös munka lehetőségét eminensen jelezték az alkotások. Hisz a
kiinduló idea, "a nem látni a végét" videomunka két művész egymásrahangolt
és egymást kiegészítő tevékenységéhez kötődik. Az alkotás individuális és
önmagába záródó folyamatának a nyolcvanas évekre olyannyira jellemző
beállítódása már a kezdő impulzus során zárójelbe tehető. S ezt csak tovább
mélyítik az élményfeltárásra és az élet teljességére törekvő bemutató
szándékok, amelyek mind az egzisztenciamotívumok mindennapi
jellegzetességeinek rögzítésében, mind a viszontválaszok lehetőségét adó
befogadói aktusokban felfedezhetőek. Így a tényleges, élő-művészet
dinamikája ölthettet alakot a tárlat és a megnyitó eseményeikor.
Meghatóan közvetlen hangulat fogta át megnyitó rendezvényét. Kezdve az
ételkészítés műhelyfogásainak kileshetőségét biztosító köz-reműködőktől
(Kalocsai Enikő, Varga Gabriella, Bekő Judit, Reischö Szilvia, Radák
Eszter), akik a sajtsalátától a saját fejet formázó birsalmakompozícióig
minden leleményüket beladták ebbe a különös művészetbe; egészen az
eseményeket (event-ek) köz-vetítő szín-relépőkig (Weisz Octavian, Varga
György, Ádám József, Erdei Gábor, Cserni Márton, Radák Eszter, Erdődy
József, Nagy Kriszta). Ez a társulat, nemcsak a természetes anyagcsere
inpout-jait látta el figyelemre méltó információval, de ötleteket is
láthattunk a feketét fehérre és fehéret feketére festő gesztuskészítő-nomád-
festőiség értelmezésére, a magatartásművészet ismétlő-önazonosságának
beteljesítésére, a mozgáskkordinációs zavarok kiküszöbölésére és a
táplálkozástudomány új fejleményeinek kapcsolatára, valamint arra "szín- és
szag-esztézia" jelenkori összefonódását bemutatni hivatott kísérletsorra,
amely feltételezhetőleg hatással lehet a klasszikus fluxus szöveg olvasási
és megértési intenzitására.
A tárlat, elsődleges befogadói olvasata, a művészet új esélyeit hozta
ismét közelbe. A közösségi aktivitás élővé tétele az "események" kapcsán,
valamint a tudatos és komplex témaválasztás arról tudósított, hogy az
esztétikum szférája a mitikus világegész megjeleníthetőségére, jelenből
startoló átváltoztatására éppúgy lehetőséget ad, mint a személyes
odafordulásokra, egyedi kísérletek által kimunkálható megértési technikákra.
A helyszín térszervező elemeinek intenzív igénybevétele, a hétköznapiból
ismét szakrálissá avatott tér fénybeállításai: elmélyítették és
újraformálták a misztikus, világutazó, világon-túlra utazó emberek
élményátéléseit. Ami nemcsak azzal evidenciaélménnyel járt, hogy a non-
komform élettörténetek újramondásait hihetővé, követhetővé tette - legalább
pillanatokra -, de a saját élettapasztalatok újraértelmezéseit is mozgásba
hozta.
(rekonstrukció 2 - ez egy más(ik) világ?)
Azonban az is nyilvánvaló lehet - jelen sorok szerzőjét is ideszámítva,
aki mind a megnyitón, mind azt követően meglátogatta a templomteret -, hogy
nem pusztán felszíni különbözőség ragadható meg egy bemutató kezdőeseménye
és a hétköznapi nyitvatartás valósága között.
Akkor, egy pillanatra, úgy tűnhetett, hogy létezik egy más(ik) világ, a
szakrális tér és közösségi egybetartozás élménye felidézhető. Ezt
érzékeltette a koncepció témaválasztása is, az elvonulás, kivonulás,
természetközeliség rousseaui ötletének újraértelmezésével, a hatvanas-
hetvenes évek hippy eszméinek sajátos rekonstrukcióival,az "új-geometria"
művészi adaptációival. Nem az kérhető számon a komplex-műalkotás
létrehozóitól, hogy ők mennyiben változtatták meg tényleges és virtuális
alanyaiknak, közösségeiknek szemléletét, s hogy a művészet erkölcsi
intencionáltságának mennyiben feleltek meg, hisz nem ez volt a céljuk:
pusztán a felmutatás és mintaadás. Az előbbi maradéktalanul sikerült, hisz
olyan többszintű, érzékekre és asszociációs lehetőségekre adtak alkalmat a
munkák, amelyek maximálisan kielégíthetik a nyitott műalkotás
jellegzetességét.
Az hogy a mintaadás nem valósult meg a maga teljességében annak a két
okát említhetjük. Egyrészt a korszituációból adódó mindennapiság élményből,
amelynek keretében csak egy intézményesen elkülönült fenomén lehet a
műalkotás: kivételes pillanatok terméke, valósága, s nem szervesülhet
hétköznapi rutincselekvéseink közegébe. Ehhez adódik még az elvágyódás
szakrális terének paradoxitása, hogy a szükséglet a transzcendica különböző
formatartalmai iránt felsejlik még, de a megjelenés már csak relikvia, tűnő
emlékkép - hisz kiállítóterem lett a templomból is...
Másrészt az is megfogalmazódhat bennünk, hogy kérdések tehetők fel a lét
és létezés egészét meg -és elhaladni akaró egzisztenciatechnikákkal
kapcsolatban. Ha gyenge állítás keretében kívánnánk megfogalmazni
mondandónkat, akkor az eképp szólna: nem bizonyos, hogy van másik világ, s
az is csak feltételezhető, de nem bizonyítható - ez jóval túlterjed az
emberi ítélőképesség határain -, hogy a transzcendencia világon-túli-világa
létező valóság.
Az azonban mindenképp jelentékeny kísérlet, s a bekapcsolódás kísértése
számunkra is, hogy a lehetséges világok érzéki valóságát egybe foghatja
művészet által határolt tér és emberi tevékenység reprezentációja, mint azt
bizonította ezzel a bemutatóval is Maurer Dóra és Szegedy-Maszák Zoltán. A
többi már ránk tartozik, hogy meddíg maradunk a Cethal gyomrában, hogy
miképpen időzünk örökös újrakezdéseink folyamatában, s hogy rajtunk
túlmutató végességünk feletti meditációink milyen pályát futnak be az
elkövetkezendőkben.