Pesti Riport, 1996. 07. 18.
A 43. születésnapon
Párbeszéd Zemplényi Györggyel
- Halló, Zemplényi György beszél!
- Szervusz.
- Most meglepődtél, ugye?
- Mit mondjak... négy év után... a jelenlegi helyzetben... nem
számítottam a jelentkezésedre. Ráadásul a napokban azt nyilatkoztad, nem
állsz szóba újságíróval.
- Nézd, annyi mindent írtak és írnak rólam, hogy elhatároztam, mégis
nyilatkozom valahol. Téged választottalak, úgy gondolom, te azt írod le,
amit mondok. Mit szólnál egy születésnapi interjúhoz? Ma vagyok 43 éves.
- Nincs olyan újságiró, aki ne fogadná el ezt az ajánlatot.
- Egy óra múlva találkozhatunk'?
- Igen.
- Egyedül jössz, ugye?
A megadott helyen ül egy íróasztalnál, majd amikor belépek, feláll, de
mindjárt fel is szisszen, megtámaszkodik, megjegyzi, hogy ez a szédülés az
utóbbi időben gyakran előfordul vele. Én csak úgy emlékszem rá, mint egy
mosolygós, kövérkés, joviális férfira, de egészen megváltozott. Látszik
rajta a sok tortúra, hogy tulajdonképpen bujkált mindenhol, s négy év alatt
harminckét kilót adott le. A mozgásából, a mimikájából, a kissé ingerült
beszédéből arra következtetek, hogy rendkívül rossz idegállapotban van.
Mégis, szeretné kicsit kiönteni a lelkét, ámbár gyorsan ki is jelenti, hogy
a rendőrségi vizsgálat jelenlegi stádiumában nem minden kérdésre válaszol.
Megpróbálom az elején kezdeni.
- Mikor is tűntél el?
- Pontosan 1992. augusztus elsején. Barcelonából New Yorkba repültem.
- Sok pénzed volt?
- Mindössze néhány ezer dollár.
- És az a sok száz millió forint?
- Elsősorban az úszók menenedzselésére költöttem.
- Mennyi tartozást hagytál itthon?
- Háromszázötven-négyszáz millió forintot.
- Rengeteg pénz, de itt ennek a duplájáról beszélnek.
- Ezt is eltúlozzák.
- És még mit?
- Szinte az egész ügyemet. Én nem akarom kisebbíteni a bűnömet, de a fele
sem igaz abból, amit rólam írogattak. Izraelben például soha nem volt
ékszerüzletem. Én csak alkalmazott voltam, amit vásároltam, azt a tulajdonos
árulta.
- Ha jól emlékszem, egy újság közölt egy képet, amelyen az ékszerüzlet
tábláján a te izraeli neved, Sinai olvasható.
- Azt csak odamontírozhatták.
- Szóval mihez kezdtél New Yorkban, hány országban jártál a négy év
alatt?
- Erről egyelőre nem kívánok nyilatkozni.
- Jó, akkor azt kérdezem: miből éltél?
- Nekem sok képesítésem van. Nyelveket és zenét tanítottam, idegenvezető,
sőt alkalmi munkás is voltam.
- Evezzünk még a hazai vizeken. Honnan szerezted azt a sok pénzt? Ha csak
négyszázmillió, akkor is.
- Bankoktól és magánszemélyektől kaptam.
- Egyesektől uzsorakamatra?
- Igen, havi 10-90 százalékos kamatra.
- És volt, akinek törlesztettél?
- Hogyne!
- Tulajdonképpen mire kellett a sok pénz?
- Az úszók menedzselésére. Én voltam az elnökük, és mindent elkövettem
azért, hogy jó körülmények között készüljenek a versenyekre.
- Rózsa Norbert felkeszüléséhez például egy autó dukált?
- Rózsa soha nem kapott tőlem autót. Mint a sportág menedzsere
reklámszerződést kötöttem egy céggel, Norbert így jutott a többéves,
karambolozott, javított kocsihoz.
- És Széchy Tamás sem kapott tőled semmit?
- Ő igen, ő aztán igen! Tisztázzuk: amit a versenyzőknek adtam, azt
önszántamból tettem, Széchy viszont sok mindent kierőszakolt tőlem.
- Például?
- Például vettem neki egy házat.
- Hol?
- Nem tudom, én csak a számlát fizettem ki. De kapott tőlem elektronikai
cikkeket, szép ruhákat, első osztályon utaztattam, luxusszállókban lakott a
pénzemen.
- És ezt most miért mondod el?
- Mert szörnyen csalódtam benne. Élvezte a feltétel nélküli bizalmamat. A
legmagasabbra emelt és a legmélyebbre ejtett. Az első volt, aki megtagadott.
Ha az atlantai olimpián, ne adj' isten, az úszók leégnek, amit természetesen
nem kívánok, képes lesz azért is engem hibáztatni. Ne beszéljünk róla!
Ellenben nem tudnál szerezni kölcsön egy elemes tévét? Ha bent kell
maradnom, nagyon szeretném nézni az olimpiai úszóversenyt, és nincs
konnektor a cellában. Nagyon szurkolok a gyerekeknek.
- Ez szép tőled, de a rajt előtt még mesélj néhány dologról. Például
miért Koppenhágában adtad fel magad?
- Mert féltem attól, hogy az országban tartanak, és tudtam, hogy a dánok
humánusak. Tehát, ha ott kell maradnom, ahol jelentkeztem, ne legyen rossz
dolgom.
- Szeretném hallani, hogy történt a hazajöveteled.
- Bementem a konzulátusra, azonnal felismertek, elmondtam a lényeget, és
kiállítottak a részemre egy hazatérési igazolványt. Mert ugye nem volt
semmilyen iratom.
- Ezután?
- Ezután elmentem a Malév-kirendeltségére, vettem egy repülőjegyet
Pestre, majd a konzulátus sofőrje kivitt a reptérre, mert már taxira sem
maradt pénzem.
- Tehát, amikor megkaptad az igazolványt, és kisétáltál a konzulátusról,
mehettel volna akár Amerikába is?
- Igen, bárhová.
- És milyen névre lett kiállítva az a hazatérési igazolvány?
- Zemplényi György Sándorra, ahogy hívnak.
- Miért szerepeltél az utaslistán Berkovics néven?
- Én? Csak a saját nevemről tudok.
- Ne haragudj, de a belügyminiszternek jobban hiszek. Ő azt nyilatkozta,
hogy a részedre Berkovics névre állították ki az iratokat, és így
szerepeltél az utaslistán is. Már vizsgálatot is indított.
- Azt kell mondanom, hogy a belügyminiszter urat rosszul informálták.
Vagy nekem nem szóltak a névváltoztatásról.
- Ez érdekes... Egyébként azt olvastam, hogy csak képzelt beteg vagy, és
a Gyorskocsi utcai orvos szerint a testeden nyoma sincs a műtétnek.
- Mondtam neked, hogy egyesek összevissza hazudoznak. Először is: a
Gyorskocsi utcában egy orvosnő vizsgált meg. Megnézte, milyen gyógyszereket
szedek, sajnálattal közölte, hogy ezek itt nem kaphatók, és kaptam tőle
néhány másfajta orvosságot. Megjegyezte, hogy hallja az asztmámat.
Meglepődtem. Tudtam, hogy asztmás vagyok, de hogy ennyire súlyos?! És hogy
nem volt műtétem? Szegény doktornő majdnem elájult, amikor a testemen
meglátta a hatalmas vágásokat. Miket összeírnak, csak hogy eladják a
lapjukat!
- Olvasod a rólad szóló cikkeket?
- Nem, mert csak fölizgatnám magam, és ehhez nagyon rossz egészségi
állapotban vagyok. De hadd mutassam meg neked is... Kigombolja és felhúzza
az ingét: a hasán, mint vékony övet, egy 98 centiméteres heget látni.
Lehúzza a nadrágját, s a combján is mutatja a hosszú metszések nyomát.
- Méghogy képzelt beteg vagyok! Bárcsak úgy lenne! Tudod, azért kértem,
hogy írjál rólam, hogy az emberek legalább néhány dologban az igazat
olvassák.
- Régen soha nem volt bajod az újságírókkal. A távozásod óta is csak a
kötelcsségüket teljesítik.
- Tudom, de nem mindenki úgy, ahogy illenék. A lelépésem utáni első hazai
újságot Izraelben olvastam. Ez a Reform volt. Azt hittem, belehalok abba a
cikkbe. Ebből tudtam meg, hogy meghalt az anyám. Én ugyanis hónapokig nem
mertem hazatelefonálni, féltem, hogy lehallgatnak, bemérik, hol vagyok.
Szörnyű hangnemben, kegyeletsértően írt az az újságírónő az anyámról, és ezt
soha nem bocsátom meg neki. Kérlek, ez a megjegyzésem ne maradjon ki ebből
az interjúból!
- A hazaérkezésed után "odabent" jól bántak veled?
- Törvényes keretek között hallgattak ki, úgy éreztem, elhitték, hogy
mindent a magyar úszósport érdekében tettem. Ez persze nem számít
mentségnek. Bűnhődnöm kell, tudom.
- Más mondanivaló?
- Egyelőre elég ennyi. Ha akarsz valami szívességet tenni, adsz egy
pisztolyt, és magamra hagysz...
Hámori Tibor