Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                                 Pesti Hírlap, 1992. 08. 18.

                               Zemplényi-blues

   Hat-hét  évvel ezelőtt, de talán már tíz éve is annak - felbukkant Pesten
egy  kövérkés  úr,  bizonyos  Zemplényi  György.  A  FőTAXI-nál dolgozott, s
mellékállásban   az   MTK-VM  (akkor  még  így  hívták  a  csapatot)  junior
labdarúgóinak  technikai  vezetőjeként. Mivel hihetetlenül sebesen vágott az
esze,  s remek meglátásai voltak az üzleti életben, meg aztán az a hét év is
hasznos  tapasztalatokat  fialt,  amit  az  Egyesült  Államokban  eltöltött,
gyorsan  gyarapodott a vagyona. Később az Idea Tours utazási iroda ügyvezető
igazgatója  - gyakorlatilag tulajdonosa - lett. Éveken át menedzselte a kék-
fehér  labdarúgókat,  igen-igen  bőkezűen,  volt olyan eset, hogy a Hungária
körúttal  szomszédos  BKV  pályára  szállt  le  a  csapatot  a  meccsre hozó
helikopter.

   Jómagam  1990 őszén ismerkedtem meg Zemplényivel, az újpest nápolyi útját
szervezte,  s  mivel  sokan  úgy  éreztük,  nem kifogástalanul, ezt szóvá is
tettem  meccstudósításomban.  Hazaérkezésünk  után  megkért,  fáradjak el az
irodájába, kíváncsi rá, miért fanyalogtam.

   Mint  utóbb  kiderült, végzetessé vált ez a nápolyi út a Semmelweis utcai
mágnásnak.  A repülőgépen ismerkedett meg ugyanis Vermes Albánnal, az újpest
akkori  gazdasági  elnökhelyettesével,  majd  később  rajta keresztül Széchy
Tamással   és  a  már  akkor  is  világhírű  magyar  úszókkal.  Hogy  költői
fordulattal  éljek,  meglátni  és megszeretni őket egy pillanat műve volt: a
perthi VB-re már Zemplényi menedzselésével készült Darnyi, Rózsa, Egerszegi.

   Attól     kezdve    közép-európai    ember    számára    elképzelhetetlen
luxuskörülmények   között   készültek   és  éltek  úszóink,  úgy  utazgattak
Mauritiusra, San Diegóba, Perth-be (négyszer!), Floridába, Észak-Karolinába,
Párizsba, Barcelonába, Canet-en-Roussilonba, meg csak a jóisten tudja, hová,
mint egy átlag magyar Vecsésre.

   Legendaként mesélik, hogy az egyik felkészülés idején, amikor kivételesen
egy  hetet  itthon  töltött a "Hungarian Dream Team", felváltva ingázott két
taxi  a  Komjádi uszoda és a Béke Radisson Hotel konyhája között szállítva a
libamájakat, az epret és a bélszínt Rózsáéknak.

   Mert, ismétlem, Zemplényi olyan gáláns volt, mint egy őrgróf, és nem csak
úszóival, hanem szinte mindenkivel, akivel csak találkozott.

   Jóllehet  az üzleti életben igazi "cápaként" működött, igazából aranyszív
lakozott  a  látszólag  marcona,  kegyetlen  külső mögött. Kenyérre lehetett
kenni,  és  ezt  nagyon  sokan ki is használták. Ott "fejték meg", ahol csak
tudták,  s  a  dologban  az  a  legszebb,  hogy  Zemplényi  -  lévén  pompás
emberismerő - átlátott rajtuk, mégis benyúlt a bukszájába.

   Méghozzá   mélyen,  nagyon  mélyen!  A  Békében  rendezett  fogadásairól,
spanyolországi  társasutazásairól  legendákat  meséltek,  s bizony az Orfeum
teremben vagy a légkondícionált Neoplan autóbuszon, illetve a két Malgrat de
Mar-i szállodában csak elvétve akadt fizető vendég.

   Tízmilliókat,   sőt  talán  százmilliókat  költött,  s  mivel  a  legjobb
üzletemberek  közül való volt, nyilvánvalóan maga is látta, hogy előbb-utóbb
összecsapnak  a feje felett a hullámok. Az egész ügyben számomra az egyetlen
érthetetlen  elem, hogy ez az üzleti zseni mégis miért robogott lefelé egyre
megállíthatatlanabbul a lejtőn.

   Tavasszal  betörtek  az  irodájába,  őt  magát  is megverték, s állítólag
nagyobb  összeggel távoztak tőle a hivatlan - nyilván az adósságot behajtani
kívánó - vendégek. Bennfentes barátai már akkor érezték, hogy közel a vég.

   Július  11-én még egy - minden addigit felülmúlóan pazar - vacsorát adott
a  Békében, ahová meghívta barátait. Az ürügy az volt, hogy az Orfeum általa
-  pontosabban  az  Idea  Tours  által  - színpadra vitt revüje elbúcsúzott,
megszűnt  a  szálloda és az utazási iroda közötti együttműködés. Ő már akkor
tudta - tudnia kellett -, hogy ez a búcsú nem csupán a műsoré.

   Július  31-én, egy pénteki estén - egy nappal az úszóversenyek befejezése
előtt - négyesben ültünk a Hotel Condor ebédlőjében: Széchy, Zemplényi, MTI-
s   kollégám  és  én.  Beszéltünk  erről-arról,  értékelgettük  a  Picornell
uszodában  történteket,  Széchy  visszavezette  családfáját  Árpád  vezérig,
Zemplényi pedig nagyon kéjesen mosolyogva így szólt:

   - Ha  az én  tevékenységemről írtok, maradjunk annál, hogy felhajtottam a
szponzorokat,  nem  a saját pénzemet adtam. Különben is, hovatovább nincs is
mit adnom.

   Akkor  nem  esett le a tantusz, csak pár nappal később, amikor megtudtam:
Zemplényi  nem  tért  haza  Barcelonából a csapattal együtt, s az országházi
jutalmazási  ünnepségen  sem  jelent  meg.  Tegnap  pedig  robbant  a bomba,
amelynek  durranása  csak  keveseket  lepett  meg: óriási adósságai vannak a
menedzsernek, hitelezői elől menekül - ki tudja, hová?

   Úgy   tűnik,   véget   ért   hát  egy  rejtélyes  milliomos  üstökösszerű
magyarországi   pályafutása.  Biztos,  sokan  megmártják  benne  a  késüket,
belerúgnak  az  emlékekbe, bizalmasan egymás fülébe súgják baráti körben, ők
már akkor mindent tudtak.

   Csak  egyvalamit  ne  felejtsenek  el:  a  szeretetét, a gondoskodását, a
pénzét  elfogadták.  Lehet,  hogy  szélhámos,  sőt,  felettébb valószínű, de
megszerzett pénzét két marokkal szórta.

   Neki is, neked is, nekem is.

   Mindnyájunknak.

   Sokat  gondolkoztam,  milyen  műfajú  legyen  ez  az írás. A téma alapján
valószínű  alvilági  összefüggések  miatt  lehetett volna horror, krimi vagy
valami hasonló.

   Aztán mégis úgy döntöttem: maradjunk inkább a blues-nál.
                                                                 Gáll András
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.