Pesti Hírlap, 1992. 08. 18.
Zemplényi-blues
Hat-hét évvel ezelőtt, de talán már tíz éve is annak - felbukkant Pesten
egy kövérkés úr, bizonyos Zemplényi György. A FőTAXI-nál dolgozott, s
mellékállásban az MTK-VM (akkor még így hívták a csapatot) junior
labdarúgóinak technikai vezetőjeként. Mivel hihetetlenül sebesen vágott az
esze, s remek meglátásai voltak az üzleti életben, meg aztán az a hét év is
hasznos tapasztalatokat fialt, amit az Egyesült Államokban eltöltött,
gyorsan gyarapodott a vagyona. Később az Idea Tours utazási iroda ügyvezető
igazgatója - gyakorlatilag tulajdonosa - lett. Éveken át menedzselte a kék-
fehér labdarúgókat, igen-igen bőkezűen, volt olyan eset, hogy a Hungária
körúttal szomszédos BKV pályára szállt le a csapatot a meccsre hozó
helikopter.
Jómagam 1990 őszén ismerkedtem meg Zemplényivel, az újpest nápolyi útját
szervezte, s mivel sokan úgy éreztük, nem kifogástalanul, ezt szóvá is
tettem meccstudósításomban. Hazaérkezésünk után megkért, fáradjak el az
irodájába, kíváncsi rá, miért fanyalogtam.
Mint utóbb kiderült, végzetessé vált ez a nápolyi út a Semmelweis utcai
mágnásnak. A repülőgépen ismerkedett meg ugyanis Vermes Albánnal, az újpest
akkori gazdasági elnökhelyettesével, majd később rajta keresztül Széchy
Tamással és a már akkor is világhírű magyar úszókkal. Hogy költői
fordulattal éljek, meglátni és megszeretni őket egy pillanat műve volt: a
perthi VB-re már Zemplényi menedzselésével készült Darnyi, Rózsa, Egerszegi.
Attól kezdve közép-európai ember számára elképzelhetetlen
luxuskörülmények között készültek és éltek úszóink, úgy utazgattak
Mauritiusra, San Diegóba, Perth-be (négyszer!), Floridába, Észak-Karolinába,
Párizsba, Barcelonába, Canet-en-Roussilonba, meg csak a jóisten tudja, hová,
mint egy átlag magyar Vecsésre.
Legendaként mesélik, hogy az egyik felkészülés idején, amikor kivételesen
egy hetet itthon töltött a "Hungarian Dream Team", felváltva ingázott két
taxi a Komjádi uszoda és a Béke Radisson Hotel konyhája között szállítva a
libamájakat, az epret és a bélszínt Rózsáéknak.
Mert, ismétlem, Zemplényi olyan gáláns volt, mint egy őrgróf, és nem csak
úszóival, hanem szinte mindenkivel, akivel csak találkozott.
Jóllehet az üzleti életben igazi "cápaként" működött, igazából aranyszív
lakozott a látszólag marcona, kegyetlen külső mögött. Kenyérre lehetett
kenni, és ezt nagyon sokan ki is használták. Ott "fejték meg", ahol csak
tudták, s a dologban az a legszebb, hogy Zemplényi - lévén pompás
emberismerő - átlátott rajtuk, mégis benyúlt a bukszájába.
Méghozzá mélyen, nagyon mélyen! A Békében rendezett fogadásairól,
spanyolországi társasutazásairól legendákat meséltek, s bizony az Orfeum
teremben vagy a légkondícionált Neoplan autóbuszon, illetve a két Malgrat de
Mar-i szállodában csak elvétve akadt fizető vendég.
Tízmilliókat, sőt talán százmilliókat költött, s mivel a legjobb
üzletemberek közül való volt, nyilvánvalóan maga is látta, hogy előbb-utóbb
összecsapnak a feje felett a hullámok. Az egész ügyben számomra az egyetlen
érthetetlen elem, hogy ez az üzleti zseni mégis miért robogott lefelé egyre
megállíthatatlanabbul a lejtőn.
Tavasszal betörtek az irodájába, őt magát is megverték, s állítólag
nagyobb összeggel távoztak tőle a hivatlan - nyilván az adósságot behajtani
kívánó - vendégek. Bennfentes barátai már akkor érezték, hogy közel a vég.
Július 11-én még egy - minden addigit felülmúlóan pazar - vacsorát adott
a Békében, ahová meghívta barátait. Az ürügy az volt, hogy az Orfeum általa
- pontosabban az Idea Tours által - színpadra vitt revüje elbúcsúzott,
megszűnt a szálloda és az utazási iroda közötti együttműködés. Ő már akkor
tudta - tudnia kellett -, hogy ez a búcsú nem csupán a műsoré.
Július 31-én, egy pénteki estén - egy nappal az úszóversenyek befejezése
előtt - négyesben ültünk a Hotel Condor ebédlőjében: Széchy, Zemplényi, MTI-
s kollégám és én. Beszéltünk erről-arról, értékelgettük a Picornell
uszodában történteket, Széchy visszavezette családfáját Árpád vezérig,
Zemplényi pedig nagyon kéjesen mosolyogva így szólt:
- Ha az én tevékenységemről írtok, maradjunk annál, hogy felhajtottam a
szponzorokat, nem a saját pénzemet adtam. Különben is, hovatovább nincs is
mit adnom.
Akkor nem esett le a tantusz, csak pár nappal később, amikor megtudtam:
Zemplényi nem tért haza Barcelonából a csapattal együtt, s az országházi
jutalmazási ünnepségen sem jelent meg. Tegnap pedig robbant a bomba,
amelynek durranása csak keveseket lepett meg: óriási adósságai vannak a
menedzsernek, hitelezői elől menekül - ki tudja, hová?
Úgy tűnik, véget ért hát egy rejtélyes milliomos üstökösszerű
magyarországi pályafutása. Biztos, sokan megmártják benne a késüket,
belerúgnak az emlékekbe, bizalmasan egymás fülébe súgják baráti körben, ők
már akkor mindent tudtak.
Csak egyvalamit ne felejtsenek el: a szeretetét, a gondoskodását, a
pénzét elfogadták. Lehet, hogy szélhámos, sőt, felettébb valószínű, de
megszerzett pénzét két marokkal szórta.
Neki is, neked is, nekem is.
Mindnyájunknak.
Sokat gondolkoztam, milyen műfajú legyen ez az írás. A téma alapján
valószínű alvilági összefüggések miatt lehetett volna horror, krimi vagy
valami hasonló.
Aztán mégis úgy döntöttem: maradjunk inkább a blues-nál.
Gáll András