Fordította: Kéri Katalin
Manuel Machado: Kasztília
(Castilla)
A vakító nap megvillan
a vasfegyverek ezüstjén
Fénysugár üt sebet a páncélokon,
És fel-felcsillan a kardok hegyén.
Vakító nap, szomj és fáradtság...
Kietlen kasztíliai pusztaságon,
a sivatagban, tizenkét vitézzel
─ por, izzadtság, vas ─ Cid lovagol.
Kőből-sárból a ház, de zárva.
Senki se válaszol... Enged a kardnak
A zsalugáter támasztéka.
Perzsel a levegő, éget tüze a napnak!
A szörnyű ütésekre
A rekedt visszhangból, egy tiszta hang
ezüstből és üvegből, válaszol.
Egy gyenge, nagyon fehér kicsi lány
az árnyékban. Egészen
Kék szemű, könny mossa pilláját,
Sápadt arany keretezi
Kíváncsi, rémült arcát.
"Jó Cid, menj el. A király minket megöl.
Körbeveszi a házat,
És sóval veti be a sovány rétet,
Mely munkát ad apámnak...
Menjetek el. Az ég adjon nektek
- kalandokat...
A mi fájdalmunkon, óh Cid, nem
enyhíthetsz sokat."
Elhallgat a lány, s némán sír,
S a gyermeki hang megérinti
A vad harcosok csapatát,
Acélos, kemény szó adja ki az indulást.
Vakító nap, szomj és fáradtság...
Kietlen kasztíliai pusztaságon,
a sivatagban, tizenkét vitézzel
─ por, izzadtság, vas ─ Cid lovagol.