Kazár József
A KÜZDELEM
1.
Az éjszakai ügyeletes fáradtan járta megszokott körútját az
elmegyógyintézet folyosóin. Minden hófehér, patyolattiszta és ultramodern
volt. Azok, akik itt feküdtek, általában gazdag rokonokkal rendelkeztek. Itt
még az ápolóknak és a személyzetnek is megkönnyítették az őrültek
elviselését. A hagszigetelés jó volt, úgyhogy általában nem hallatszott ki a
dühöngok üvöltése. Ő nem érzett szánalmat a betegek iránt, mint azt
általában az itt dolgozók tették, de korántsem volt érzéketlennek nevezhető.
Neki is voltak érzelmei az itt lakók irányában. Ő félt. Nem, nem attól félt,
hogy esetleg ezek a dühöngők kiszabadulhatnak, és kárt tehetnek valakiben
vagy valamiben. Ő azt az érzést élte át, amelyet egy horrorrajongó él át
újra és újra, amikor egy filmet megnéz, vagy elolvas egy könyvet. "Mindez
velem is megtörténhet egyszer", mondogatta magának gyakran, és mindig ez
járt a fejében, amikor be-benézett egy-egy rácsos ablakon, és egy
szerencsétlen őrülettől eltorzult arcát meglátta, és tekintete találkozott
annak embertelen, rettegő vagy éppen földöntúli módon gonosz tekintetével.
Ilyenkor megremegett és visszahokölt az ablaktól. Mégis újra és újra
megismételte ezt, valami perverz módon élvezve a saját rettegését.
Tulajdonképpen ezért választotta ezt a szakmát.
Az őrültekre, a lelkibetegekre és a bomlott agyúakra eszmélése óta
áhítattal gondolt. Azért lett ápoló, hogy a közelükbe kerülhessen. Orvos nem
lehetett. Bár jó képességű gyerek volt, a szorgalom hiányzott belőle, meg
egyébként is, sokkal jobban szerette gondolatainak szabad szárnyalását, mint
a biokémia magolását. Amikor egy őrültre nézett, nem tudományosan gondolt
rá, hanem fantáziálni kezdett. Kedvenc olvasmánya volt az Ördögűző, és a
betegekre is úgy tekintett, mint valami démon által megszállottakra, és ez
még jobban elmélyítette a rettegését. Miközben a folyosón egymás elé
rakosgatta a lábait, folyton ezen gondolkozott.
Vajon honnan jönnek a démonok, és mit akarnak a földön? Miért pont ezeket
az embereket szemelték ki, hogy testükkel élő oltárul szolgáljanak
mindennek, ami szentségtelen? Milyenek a teljes valójukban, és hogyan
jelennek meg ezeknek a szerencsétleneknek? Munkaidejének azokban a
szakaszaiban, amikor nem azzal foglalkozott, hogy testi erejét kihasználva
betegeket fogott le, hogy a többi ápoló beléjük döfhesse a nyugtatóval
töltött injekcióstűt, vagy csak szimplán magára volt hagyva, ezek és ehhez
hasonló gondolatok jártak a fejében. És amikor csak lehetett, túlórázott,
csak hogy itt lehessen, amikor pedig otthon volt, horrorkönyveket olvasott
és rémfilmeket nézett. Lassan közeledett kedvencéhez. Már hallotta is a
folyosó végéből azt a hátborzongató farkasvonítást, amely áthallatszott
minden hangszigetelésen, és amelynek hallatán még a legjózanabb orvosok is
födöntúli rettegéssel rezzentek össze, és meggyorsították a lépteiket. A
hangok egy tizenéves, törékeny ifjútól származtak. Minden éjjel ugyanazt
álmodta, és mindig vonított. Elkeseredetten és haragosan, fájdalmasan és
gyűlölködve, hangosan és gonoszul. Volt amikor morgott, vagy ugatott, mindig
verejtékezve és minden porcikájával görcsösen próbálva szabadulni a
béklyóktól, amelyek az ágyhoz láncolták. Az ápoló most is, mint mindig,
benézett az ablakon.
A fiú, olyan tizenhat-tizenhét éves, a szoba közepén feküdt a
félhomályban, s minden tagja erős bőrszíjakkal volt az ágyhoz rögzítve.
Ahogy az ápoló bevilágított az ablakon, látta, hogy arca hófehér,
verejtékes, és ha hosszan nézte, akkor a rettegés és a harag vonásait látta
groteszk módon keveredni az agóniában vergődő arcon. Most is, mint mindig
időről időre minden porcikája megfeszült, ahogy láncait próbálta eltépni, és
közben természetellenes hangerővel üvöltött. A szeme csukva volt, és az
ápoló tudta, hogy álmodik.
Amikor a fiú fölébredt, és nagyritkán beszélt, és nem csak folyamatosan
ordított, akkor az orvosoknak azt mondta, hogy farkast lát álmában, máskor
pedig ő a farkas. Ébredés után már nem tudott különbséget tenni. És a farkas
el akart szabadulni... Most is, amikor az ápoló rámeresztette szemeit, úgy
érezte, hogy ma éjszaka sikerülni fog. Mindig rátört ez az érzés, amikor
ránézett, de persze sohasem sikerült. Az állapota azonban csak
rosszabbodott. Az őrület az évek alatt megtett hosszú fejlődés után lassan a
végkifejlethez közeledett.
2.
A fiúnak volt egy visszatérő álma. Szinte minden álmában halk, távoli
ugatást hallott. Ahogy növekedett, úgy vált az ugatás egyre hangosabbá. Az
álomban sohasem látta meg a hang okozóját, de állandóan a kiváncsiság
gyötörte, hogy honnan jöhet. Ahogy teltek az évek, és minden éjszaka
megismétlődött ugyanaz az álom, a fiút kezdte nyomasztani. Nem unta azt a
borzalmas ugatást, amelyet egy bizonyára veszett vagy nagyon vérszomjas
kutya adott ki, nem lehetett megunni. Nem unta, de egyre terhesebb lett
számára. És persze egyre hangosabb is.
Már elviselhetetlenül hangos volt, de mégsem ébredt fel. A kutyát, vagy
akármiféle lény volt is az, amely ezeket a borzalmas hangokat kiadta, nem
látta, de érezte, hogy az az ő elveszejtésén munkálkodik. Az ugatások mintha
az agyát akarták volna darabokra szaggatni pusztán a hang erejével. Minden
egyes vakkantás mintha egy fejszecsapás lett volna a koponyájára, amelyet
erősen szorítottak valami üllőre vagy valami hasonlóra. Álmában nem érzett
mást, csak fájdalmat, De ordítani nem tudott, vagy nem mert... Aztán meg már
nem is ért volna el vele semmit. Az az eszeveszett ugatás később már nappal
is folytatódott.
Ahogy idősebb lett, eljöttek ezek az idők is, de ekkorra már túlságosan
gyenge volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. Rettegett, hogy kinevetik, és nem
hisznek neki, úgyhogy nem is szólt senkinek. A hangok pedig gyötörték,
nappal is, az iskolában is, vagy máshol, fel-felhangzottak, és ilyenkor
hiába tapasztotta a fülére a kezét, semmit sem ért el vele. Ordító zenékkel
próbálkozott, amelyeket a fülére szorított fejhallgatón hallgatott, hogy a
maximális hatást érje el.
Ilyenkor csak feküdt az ágyán, teste görcsben, kifehéredett kézfejjel
szorította a fülére a két apró hangszórót, amelyek a párnázottság ellenére
is véresre dörzsölték a fülét. Csak imádkozni tudott, hogy az ugatás
megszűnjék, mielőtt a kazetta lejár. Ha mégsem, akkor a fájdalomtól, a
félelemtől és a pusztító erejű vakkantásoktól remegve, reszkető kézzel
megfordította a kazettát, és sírva nyomta tovább az ágyat. Megmozdulni nem
mert, úgyhogy gyakran maga alá piszkított, és ilyenkor rettenetesen
szégyellte magát, de senkivel sem beszélhetett őszintén, úgyhogy a
kellemetlen kérdésektől menekülve egyre jobban elzárkózott az emberektől.
Az életét az a távoli ugatás száblyozta, minden gondolatát az töltötte
ki. Mint egy nem múló fogfájás, amikor tudjuk, hogy a fogorvos még
borzalmasabb lesz. Ott lüktetett minden órában, életének minden percében.
Totálisan elhagyta magát, és azokban az időkben, amikor már csak rémült
arcokat látott maga körül, egyszer, amikor már ötödször fordította meg a
kazettát a magnóban, eljöttek érte. Felrakták egy hordágyra, és berakták egy
mentőautóba. Nem ellenkezett. Túlságosan kimerült volt, és tagjai teljesen
elgémberedtek. Nem várt segítséget, de már mindegy volt, hogy hol
folytatódnak kínjai.
3.
Az ápoló, ahogy ezt a szerencsétlen őrültet figyelte, és annak ÁLLATI
tekintetét bámulta az üvegablakon keresztül, rájött, hogy a századelő nagy
horrorírója tévedett. Rengeteg kört megtett már az elmúlt hónapokban a
dühöngők ordításaitól viszhangzó folyosókon, és akkor is ezen elmélkedett.
Igen, ahogy az ifjú fájdalomtól és gyűlölettől felismerhetetlenségig
eltorzult "pofáját" szemlélte, egyre jobban meggyőződött róla, hogy
Lovecraft tévedett. Lehet, hogy az ismeretlentől való félelem az emberiség
legősibb érzelme, de ez csak a lélek állati részének sajátja. A legerősebb
érzelem az éppen ettől az állattól való rettegés. A félelem önmagunktól.
A fiú tovább folyatatta elkeseredett küzdelmét béklyói ellen, mint egy
leláncolt, vad farkas, akinek már semmi nem maradt ezen a világon, csak az
emberfeletti kitartása. Az ápoló tudta, hogy ki fog szabadulni. Az orvosok
nem tudnak elég nyugtatót adni neki. Maximum, ha megölik, de bizonyos
értelemben akkor is szabad lesz. Az ápoló sokkal jobban megérttette a
szerencsétlent, mint bárki más. Mégis jeges félelem markolt belé, amikor egy
pillanatra a saját lelke mélyéről vélte hallani a vonítást. Ez csak egy
elenyészően apró pillanat volt, és meg is nyugodott, hogy csak az idegei
játszanak vele. Mindenesetre nem nézett vissza a szobába, hanem elindult
tovább, hogy megtegyen egy újabb kört a minden bizonnyal békétlenül alvó
ápoltak között.
4.
A farkassal először a kórházban találkozott, álmában. Az állat rettenetes
volt. Nem is tudta egyszerre belátni az egészet, néha csak a gonosz szemeit
látta, amint a lelkét fürkészik, máskor meg csak a hatalmas agyarakat,
amelyek tépni, szaggatni, marcangolni akarnak. De őt nem bántották, csak
morogtak rá. Néha meg ő volt a farkas.
Ilyenkor ő is hatalmas volt. Szabadnak érezte magát, mint még soha
életében. A méretéhez arányos erdőkben száguldott és vadászott. Az izmai
csodákra voltak képesek, és ő imadta a sebességet. Úgy érezte, hogy mindenre
képes. Csodálatos érzés volt. Ezekre az álmokra sohasem emlékezett pontosan,
és többnyire nem tudta megállapítani, hogy ő volt-e a farkas. Aztán egyszer
mindennek vége szakadt.
Egyszer arra ébredt, hogy emberek ordítoznak körülötte, ő a szobatársán
térdel, akinek széttépett torkából ömlik a vér. De mindez nem undorította,
és nem is rázta meg. Viszont az az őrült ugatás most ezerszer hangosabban,
vadabbul és fenyegetőbben hangzott fel. Ő csak ordított, ordított, egészen
addig, míg valaki belé nem nyomott egy hatalmas adag nyugtatót. Még arra
emlékezett, hogy az injekciós tűt tartó kézbe belekapaszkodott fogaival, és
harapta, harapta, harapta, mígnem elsötétült minden.
Álmában folytatódott a küzdelem, és többször meg is ismétlődött, de ott
mindig sikerült leharapni valakinek a kezét. Többen vették körül, és egy
kötelet erőszakoltak rá. Mindannyian hatalmas, izmos férfiak voltak. Büszkék
és kegyetlenek. Amikor felébredt, az álma valóra vált. Egy ágyhoz volt
kötözve.
Az ugatás azonnal felhangzott, hangosabban mint valaha. A rémülettől csak
ordítani tudott.
5.
Az ápoló lassan körbejárta szokásos útját, és megint a vonító fiúhoz
közeledett. Ahogy az őrültek szobáival szegélyezett folyosókon lépdelt az
éjszakában, tökéletesen egyedül, a szokásos gondolatok forogtak az agyában,
és képzeletében mindent miszticizmussal színezett ki. És ahogy gondolatai
ide-oda cikáztak olvasmányélményei körül, a következő, Eddából vett sorokat
kezdte mondogatni magában:
Vonít Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál
törik a bilincs,
s fut Fréki tüstént.
Látom messzibb jövőben
- ős tudások tudó ő -
hatalmasok hulltát,
hadistenek gyászát [*]
----------------------------------------------------------------------------
[*] Tandori Dezső fordítása
----------------------------------------------------------------------------
Völva jövendölése. Az óészaki mitologikus énekek legjelentősebbike. A
világ teremtésérő és végéről, a Ragna Roc-ról szól. Ez a versszak legalább
háromszor megismétlődik benne.
Fréki, vagy ismertebb nevén Fenrir, a farkas, a vikingek egyik
legfélelmetesebb démona volt. Loki és Angrboda óriásnő gyermeke, kiknek
nászából még két démon született, a Midgard kígyó, aki a földet öleli körül,
és Hel, a holtak úrnője. Az istenek félve Fenrir gonoszságát és hatalmát
megkötözték egy törpe kovácsok által készített mágikus láncal. Azóta is
béklyóiban szenved, de a világ végén elszakadnak a bilincsek, és végső
csatára indul Odinnal, a félszemű, bölcs főistennel, és elpusztítják
egymást.
Ahogy a gyermekre gondolt, amint ott vergődik láncaiban, és embertelenül
vonít, már-már kezdte bizonyítottnak látni, hogy valóban Fenrirről van szó.
Visszagondolt arra a napra, amikor először tettek rá bilincseket, amikor
megharapta az egyik ápoló kezét, és olyan erősen szorította, hogy amikor a
belényomott nyugtatótól már elájult, akkor sem akarta kiengedni a szájából.
Így gondolkodott, amikor furcsa dologra lett figyelmes. A vonítás
hirtelen valamiféle diadalittas morgássá változott. Az ápoló kiváncsiságtól
fűtve megindult az ablak felé.
6.
A fiú végülis megint elaludt, és megint látta a farkast, és megint
rettegett tőle. Aztán felébredt és még az sem adatott meg neki, hogy a kezét
rátapassza a fülére, az a gonosz ugatás akadály nélkül talált utat a
lelkébe. Aztán megint elaludt, és látta a farkast, amint megkötözve
szánalmasan vonít. Vagy most is inkább ő volt megkötözve? Mindenesetre
rettegett a farkastól, a kötelek meg fájdalmasan szorították. Úgy voltak
megkötve, hogy a legapróbb mozdulatára is szorosabbra és szorosabbra
húzódtak össze. Ő meg csak vonított és vonított.
Egyre rosszabbul érezte magát. Azok az átkozott láncok fogva tartották,
és embertelen fájdalmat okoztak neki. Tudta, hogy a farkas segítségével
kiszabadulhatna. És tudta, hogy a fiú segítségével széttéphetné a béklyókat.
De a fiú félt a farkastól, és a farkas egyre frusztráltabb és egyre
mérgesebb lett. A fiú pedig egyre jobban félt. A láncok pedig egyre
mélyebben és mélyebben vájtak a húsába.
Mígnem egyszer a félelem olyan hatalmas lett, hogy gyűlöletté változott,
a két gyűlölet pedig egyesült. A farkas és a fiú. A fiú most már TUDTA, hogy
ő a farkas, és a farkas erősebb lett. A bilincsek leszakadtak.
7.
Az ápoló benézett az ablakon, és megdöbbenve látta, hogy az egyik
bőrszíj, amely a fiút tartotta, elszakadt, az pedig még mindig csukott
szemmel, morogva szaggatja le magáról a többi bilincset. Jézusom, gondolta,
azokat a bilincseket nem nyeszlett tizenévesekre méretezték! Elhátrált az
ablaktól.
Miközben rohant, gondolatok kavarogtak az agyában a világ végéről, a
szörnyetegek elszabadulásáról, és az istenek haláláról. Fenrir gyermekei
felfalják a holdat és a csillagokat. Jörmungand, a világot körülölelő
szörnyűséges kígyó kijön az óceán mélyéből, és megvív Thorral, a mennydörgés
istenével. Elpusztítják egymást. Fenrir elszabadul, és megvív Odinnal, a
főistennel. Elpusztítják egymást. A jég- és tűzóriások megkezdik ősidők óta
tervezett bosszújukat az istenek ellen. Heimdall isten megfújja a kürtjét,
majd szembeszáll Lokival, a tűz szellemével, és elveszejtik egymást.
Az ápoló megfeledkezett valódi feladatáról, csak rohant kifelé az
épületből. Ha bárki meglátja, őt is őrültnek nézi. Ő azonban már csak a
menekülésre gondolt. Lelkét rémület ülte meg, és már ő is hallotta a
farkasisten csatakiáltását. Amint kiért az épületből, bevágódott a
kocsijába, és ráhajtott az országútra, de még kilométerek múlva is hallotta
azt a borzalmas vonítást. Majd a vonításra újabbak és újabbak feleltek,
egyre hangosabbá és hangosabbá válva, mígnem minden más hangot kiszűrtek a
térből, s végül ő is ordítani kezdett...