Bagyura István
SÁRKÁNY
Párviadal
Mertin végre ott állt a szörnyeteg barlangja előtt. Nem volt nehéz
megtalálnia, mert egy koponyákból álló kis halomba tűzött tábla fennen
hirdette, hogy e barlang lakója maga a Sárkány. A bejárat mint valami
hatalmas száj, amely elnyelni készül őt, magasodott föléje. Amorf alakja
sötét tócsaként terpeszkedett a hegyoldalon. Őt azonban nem riasztotta el,
mély levegőt vett, és a nyílás elnyelte.
A hőst nem fogta el félelem, és pallosát tartó keze sem remegett,
miközben a sziklába vájt, kacskaringós járatok egyikén oldalazott lefelé a
hegy gyomrába. Minden fordulóba odaképzelte ősi ellenfelét, a szörnyet, de
mindig csak ugyanaz az üres, semmitmondó kacagás fogadta, melyet a járatok
néha csak egész halkan suttogtak néha pedig százszorosára erősítve verték
vissza. Több órája haladt már így egyre lejjebb és lejjebb; miközben idegei
pattanásig feszültek a harcban érzett extázis utáni vágytól, és ereiben
szinte fájdalmasan lüktetett a vér. Amikor már az őrületbe kergették a
kacajok, melyek kigúnyolták és vérig sértették, az illúzió széthullott, és
őt elnyelte a sötétség hogy előtűnjön a valóság.
Egy terembe zuhant - gondolta -, mert dermesztő, hideg sötétség vette
körül amitől nem látott mást csak testének körvonalait, melyeket
megvilágított egy halvány fénysugár. A padlón, feküdt és az orrából vér
szivárgott. Érezte, hogy nincs egyedül. Kitörölte szeméből a vért - így már
látott -, és az előtte álló trónon ülő alakra nézett.
Világtalan, tejfehér szemekbe bámult, az ősöreg Sárkánykirály, az utolsó,
még élő sárkány szemeibe, aki úgy nézett vissza rá, mintha látná. A hüllő
azonban nem mozdult, csak bámult rá, miközben a tüskés-pikkelyes farka a
trónszék lábai körül tekergett. Milyen védtelen - gondolta -, és milyen
emberfelettien gonosz, de nem volt benne annyi erő hogy felkeljen a
vériszamos márványról, és megtegye, amiért idejött. A sárkány látva
erőlködését elmosolyodott.
- Isten hozott Lord Mertin - szólította meg ellenfelét. Hangja egészen
emberien csengett. - Miben segíthetek?
A hős káromkodva lábra tántorgott de mozdulni többet nem tudott a
világtalan szemek szorításában.
- Hagyd békében, csöndben eltávozni e világról a haldoklót! - szólt hozzá
újra a szörny.
- Én akarlak megölni - mondta erre a harcos remegő hangon -, nekem
jósolták meg. Én leszek a Sárkányölő.
- Én nem magamra gondoltam - felelte a Sárkány -, és hogy lásd
hatalmamat, most teljesítem egy haldokló vagyis a te utolsó kívánságodat.
Gondolatban pedig remélte, hogy most megalázhatja a hőst, és láthatja őt
az életéért könyörögni. De csalódnia kellett.
- DÖGÖLJ MEG! PUSZTULJ! - ordította Mertin, és a Sárkány megremegett
saját ellenefordított varázslatától, de semmi más nem történt vele.
- Cseles - sziszegte a sárkány -, de jól tudod, hogy én voltam a legelső
és én leszek a legutolsó. És a király a leghatalmasabb mind közül. Most
pedig megosztok veled egy titkot, mert bölcs vagyok és előrelátó. Nem
ölhetsz meg engem, mert a hősök sorsa hozzám van kötve.
Mertin remegett az erőlködéstől, hogy kardját felemelje, de tettét nem
koronázta siker, így nem tehetett mást, mint hogy lihegve hallgassa a király
lázálmait az igazságról.
- Ha meghal az utolsó is a népemből, nem lesz szükség tovább a hősökre
sem. Őseid szelleme pedig elenyészik, mintha sohasem létezett volna, akkor,
amikor a vérük majd megfertőződik. De rajtad már az sem segít, hogy ezt
megtudtad. Ma megöllek, és megeszem szívedet közös vacsoránkon. És ezzel
végzek az emberek álmaival az erőről és a hatalomról; egyszer és mindenkorra
véget vetek a Csipkerózsika-meséknek a jóról és a gonoszról, hogy éjsötétbe
öltöztessem a Világot, és megteremtsem saját birodalmamat, amitől eddig a
jóslat visszatartott... De én tudtam várni, te pedig végre itt vagy a
karmaim között.
- Miért is jöttél ide? - kérdezte sajnálkozva miközben hosszú,
borotvaéles, de már töredezett karmait vizsgálta.
- Mert ez a Sors akarata, ami meg is van írva A Könyvben Amely Mindenki
Számára Nyitva Áll, és amelyet mindketten olvastunk. A haláloddal pedig
meggyógyulnak a világ sebei és az én kis beteg Charlotte-om is - mondta a
hős zihálva. Erei már fájtak vérének lüktetésétől.
A Sárkány felkacagott.
- Elárulok neked még egy titkot. Charlotte azért beteg, mert
elszakítottad tőlem. Nem téged szeret, hanem engem.
- HAZUDSZ! - ordította Mertin, és a Sárkányra támadt, de a szíve mélyén
érezte, hogy ellenfele az igazságot mondta. Az hatalmasat bömbölt, és a
harcosra vetette magát. Hosszú csontú, karmos ujjait belevájta annak testébe
miközben Kirhloke csengve pattant le pikkelyes bőréről, mintha az alatt acél
izmok rejteznének. Vér spriccelt a sebeiből, és a Sárkány megremegett. Ahol
a hős vére ráfröccsent a szörny testére, onnan maró füst szállt fel. A
királyhüllő hátratántorodott, Mertinről pedig végleg lehullott a varázs.
Vörös-ezüst pikkelyes ellenfele kitátotta agyarakkal teli száját, és mély
levegőt vett. Ő pedig a szívébe vágta kardját. A szobát elárasztotta a tűz
és egy halálsikoly, mely agyának legrejtettebb zugát is átjárva megsebezte
azt.
Sárkány
A barlangot fekete sárkányvér borította amikor távozott kormos, fekete
falai közül. Egyik kezében véres kardját tartotta, a másikban a sárkány
levágott fejét, szarvánál fogva húzva maga után.
Az idő lassan, higanyként folyt ki ujjai közül, miközben szobájának
legsötétebb sarkába húzódva várta a csodát, amely nem jött el, ebben a
sárkányok és hősök nélküli letűnt világban. Semmit sem várt már az élettől;
mert ahogy eltűntek a sárkányok, úgy tűntek el a csodák és a hősi tettek. És
lassan a nevével együtt feledésbe merült ő maga is; lelkét ezzel is egyre
mélyebbre taszítva a Semmibe. És miközben a kezéhez tapadt vért próbálta
letörölni hasztalan, a híres Kirhloke rongyokba csavarva hevert a sarokban,
szívében a lassan kihunyó tűzzel.
Amikor már csak ő emlékezett az igaz nevére, és az egy volt a sok
közönséges név közül, pusztán betűk halmaza minden hatalom és erő nélkül,
már beletörődött a megváltoztathatatlanba.
Amikor pedig Kirhloke nem volt több egy darab vasnál, munkát keresett.
Minden nappal, amikor a vágóhídon dolgozott kezében a hússzeletelővel,
rezzenéstelen szemekkel meredt munkájára, miközben a fellegekben járt, és a
leölt állatok húsának bűze fertőzte meg érzékeit, átitatva bőre legmélyebb
pórusait is. Éjszakánként pedig újra a vágóhídon járt, ám ezúttal ő lovag
volt, a bajnok, aki megküzdött a Sárkánnyal, s aki újabban az Embar nevet
viselte; a királyságért. És minden reggel, az álom végén verejtékben úszva
ébredt, de nem tudta a magyarázatát furcsa álmainak, amelyeknek minden
részletére pontosan emlékezett: a szörny agyaras pofájára, a fejből kiálló
tüskékre, a háton végighúzódó és abból kiálló csontkinövésekre, és azokra a
rettenthetetlen hüllőszemekre, melyektől egy királyság összes lakója
megremeg, és amelyek annyira hasonlítanak az ő szemeire.
Szüleit nem ismerte; rokonai nem voltak. A dokik azt mondták hogy a
balesete miatt - ahol teste összeégett - emlékezet-kiesése volt, de ő nem
emlékezett semmilyen balesetre. Mindenesetre ő nem ismert senkit, és őt sem
kereste senki.
Munkáját munkaközvetítőnél kereste és találta meg. Egy vágóhídon adtak
neki munkát. Olyan jól értette a dolgát, hogy próbaidő sem volt.
Veleszületett tehetsége volt a bárddal való vagdalkozáshoz.
Idővel pedig barátai is akadtak, amolyan nyomorult, lesüllyedt emberek,
mint ő. Ő azonban rosszul érezte magát közöttük mert önmagára emlékeztették.
Lassan azonban megszokta őket.
Barátnője nem volt, csak egy utcalányt ismert a környékről. Vele
szeretett beszélgetni és szeretkezni. Ő mondta neki, hogy vágassa le a
haját, és ő megtette.
- Szia, kedves - mondta neki aznap is, és megcsókolta a lány száját.
- Szia - mondta ő is, mihelyst alkalma nyílt rá, majd elhallgatott.
Kézenfogva sétáltak a macskaköves utcán, és közben mosolyogtak egymásra.
Amikor feltűnt a végcéljuk, a lány kedvesen fülébe súgta az aznapi árat,
majd elnevette magát.
Az ágyban feküdtek, de nem történt semmi. Nem volt kedvük hozzá. Talán ez
így volt a legjobb. Mindenesetre a lány testének illata, érintése nagyon jól
esett neki. Ez bizalmat adott neki, és egy álmot juttatott eszébe.
Egy fogadóban történt. Ott álmodta valamikor réges-régen. Emlékezett a
borra, amelyet ott ivott, a barátságra amely a helybéliekhez kötötte, a
melegre, melyet a tűz adott, és egy lányra aki mellette feküdt.
Messze szálló, magas, angyali dal hívta a szürke árnyakon át kedvese
hangján, melyet ő követett börtönébe. Mire átlátta az ámítást, már elérte
végzete, arctalan árnyak vették körül, hatalmasak és könyörtelenek. Egy
pillanat alatt agyarak tépték, karmok marcangolták meztelen testét
kétségbeesett sikolya közepette, miközben csuklóinál fogva egy sziklához
láncolták. Majd valahonnan a háttérből Charlotte lépett elő megindítóan
kecses mozdulattal és szépséggel. Mézszínű haja árnyékba takarta tejfehér
arcát. Olyan közel lépett hozzá, hogy az arcán érezte negédes leheletét.
Ajkai majdnem érintették az ajkait, megérinteni azonban mégsem tudta a
Csábító gyönyörű testét. Ez számára nagyobb fájdalmat okozott, mint a kezébe
maró láncok, melyek nyomán vére serkent. Arcán könnyek csorogtak végig, a
vágyakozás könnyei. Charlotte ajkai megrándultak, miközben fülébe súgta
szavait melyek a következők voltak:
- Te voltál a végzetem, mert megölted szerelmemet a Kirhloke-kal, és én
belehaltam a fájdalomba, melyet az elvesztése miatt éreztem a szívemben.
Ezért visszatértem hozzád, hogy magammal rántsalak a múlt árnyai közé, ahol
örök szenvedés lesz a sorsod. Ne feledd, mi várunk rád!
Az árnyak pedig vele nevettek, ő pedig tudta, hogy rajta nevetnek.
És ekkor már látta foglyul ejtői arcát: a testvérei voltak, a többi
kermalini hős. Ott volt köztük Byronsuth, a Fekete Kéz és a Testvériség.
Majd a lány korbácsa lecsapott testére, újra és újra megsebezve őt. És
miközben a testén nyíló sebhelyekből ömlöttek életnedvei, ő fájdalmában
vonaglott, akarata pedig a groteszk vigyor-vicsorban rángó száján át
egyetlen hatalmas segélykiáltásban összpontosult. De segítség nem jött, és a
korbácsok újra és újra lecsaptak rá. Nem tehetett mást: sikoltott egészen
addig, míg a véget nem érő fájdalomtól elájult.
Remegve ébredt, valami furcsát álmodott. Eloször örült, hogy egyáltalán
felébredt, majd lassan megvilágosodtak gondolatai. Már tudta, mit kell
tennie. Felöltözött, és bárdját magához véve elindult, hogy elintézze az
aznapi munkáját. A lányt nem keltette fel, hagyta, hadd aludjon.
Búcsúzásképpen csak megcsókolta az arcát.
A vágóhídon csönd fogadta. Minden terem kihalt volt, magán kívül egy
teremtett lelket sem talált. De mintha mégis hallana valami hangot a hátsó
termek egyikéből. Fegyverét megpörgetve indult a hangfoszlányok felé. Ahogy
közeledett, egyre hangosabban hallotta a hangokat és sikolyokat, melyek őt
hívták segítségül, a megmentésükre. Útja egy ajtónál ért véget. Az ajtó
mellett egy tábla hevert, egy figyelmeztető tábla sok-sok koponya tetején. Ő
azonban nem olvasta el, már tudta, hogy mi áll rajta, és a terembe mindenkép
bejut. Rettenthetetlen erő szállta meg, és öklének egyetlen ütésével bezúzta
az ajtót. Fegyverét két kézre fogva lépett a terembe. Ott szörnyű látvány és
hangzavar fogadta. A terem a végtelenbe nyúlt, és ő egy pillanatra mégis az
egészet tisztán látta. A plafonból kinyúló hatalmas húskampókon
megszámlálhatatlanul sok mesebeli lény: tündérek, dryádok, manók és még ki
tudja, milyen lények csüngtek felakasztva. Mindnek a hátából kiálló kampó
okozta vesztét. Vérük nagy csöppekben hullott a földre vonaglásuk közepette;
miközben kétségbeesett, síró hangon sikoltottak segítségért. Ő azonban csak
egyetlen hangra figyelt, egy magas, angyali hangra melynek nyomán elindult
végzete felé, hogy csatlakozzon testvéreihez, mert egy kampó még üres, ezt
tudta jól, és a Király már várja őt talpig vörösben, fején egy
hóhércsuklyával. Ő pedig nem okozhat csalódást.