Bagyura István
ÁTVÁLTOZÁS
A seregek farkasszemet néztek egymással, és Crauchol, mint a hozzá
hasonlók többsége, görcsösen markolta kiegyenesített kaszáját, miközben a
félelem végigkúszott a kezén, majd a gerincén át a lelke legmélyébe.
Rongyain át érezte a dermesztően hideg szelet. Gyomra émelygett, és a
legszívesebben távol lett volna ettől a helytől, ahol oly sokan maradnak
majd itt örökre véres nyughelyükben. Érezte a levegőben a Halál szagát, de
volt benne annyi büszkeség, hogy ne fusson el, bár ezt ha akarta volna,
akkor sem tehette volna meg. Ehhez már túl késő volt. Őt is, mint a hozzá
hasonló többi nemtelen jobbágyot a theokraták korbácsa és a szeretteik
iránti odaadás kényszerítette a fegyverfogásra. Meg sem fordult a fejében,
hogy másként is történhetne ez a dolog. Csak megfogta a kiegyenesített
kaszát, melyet Omar adott neki, sűrű könnyek között elbúcsúzott öreg
szüleitől és ment a többiek után.
Mellette álló fegyvertársa egy korsót nyomott a kezébe félig telve
valamilyen alkoholszagú itallal. A körötte állók is hasonló csuprokból
ittak. Ő is ivott a folyadékból, amely a torkát marva csorgott le gyomrába.
Miután az utolsó cseppjét is lenyelte, eldobta a korsót. Az ital szinte
azonnal hatott. Feltört benne a hősiesség érzése. Ahogy ott álltak a zöld
mezőn szinte részegen, óriásnak érezték magukat és készen álltak a halálra.
Már nem féltek a Szürke Garabonciástól, hanem a szemébe nevettek. Most
bármit megtehettek. Crauchol később csak pillanatképekre emlékezett. Omar, a
kovács bikahangon hahotázott, miközben a szemei vérben forogtak - szinte
őrület lett úrrá rajta -, majd rázendített a felföldiek ősi harci dalára:
Előre, előre felföldiek
véres aratásra!
Húzd meg a korsót,
készülj a halálra!
Hulljon az ellen szörnyű félelmében,
miközben igaz harcosok gázolnak vérükben!
Megindultak az ellenség felé. A hadsorok hatalmas lendülettel csaptak
össze. Elmosódott körülötte a világ, miközben meglendítette fegyverét. Az
valakibe cuppanva szaladt bele. Vörös hullám öntötte el az agyát. Az eldőlő
emberből kirántott fegyverével újabbnak esett neki. Emlékezetéből kiesett az
idő. Körötte körös-körül kiáltások, sikolyok, a halál aratása. Azután
egyszerre vége lett. Fehér fénysugár ömlött orrán, száján át az agyába; ő
pedig hiába kapott levegő után. Elájult.
Nem tudta, hogy mennyi ideig feküdt eszméletlenül; amikor föleszmélt,
csak a fájdalmat érezte, az éhséget és a torkát mardosó szomjúságot. Azután
- nem tudni, mennyi idő elmúltával - hangokat hallott, egy dalt magas,
kristálytiszta gyermeki hangon, valamely számára idegen nyelven. Az ének
egyre erosödött, ahogy gazdája feléje tartott, majd meglátta őt magát is. A
látvány még fájdalmai közepette is meghökkentette. A vérmocskos csatamezőn,
a merev hullák és az azokat elborító légyhadak közepette, a gyomorfelkavarón
és émelyítően édes vérszagban egy gyönyörű kis manó szökdécselt a vérszínű
fűben épp felé. A lábánál állt meg. Mire odaért hozzá, addigra ő nagy
nehezen felült, miközben vér tolult a szájába, amit csak nagy nehezen tudott
kiköpni. A manókról ez idáig azt gondolta, hogy csak a mesékben,
Meseországban léteznek. Azon sem lepődhetne meg, ha most felébredne, és
kiderülne, hogy ő most csak álmodik. De lehet, hogy az eddigi élete az álom,
és most ébredt fel, és ez a valóság. Vagy mindkettő létezik egyaránt
ugyanott, de nem egymástól függetlenül, hanem egymással érintkezve,
összefonódva. Hova is kerültem tulajdonképpen? - kérdezte önmagától.
A manó megállt vele szemben és megszólalt - arca ugyanolyan bájos volt,
mint ahogy azt gyermekkorában mesélte neki anyja -, ám a nyelvet, amelyen
szólott hozzá, nem értette. Ezt mutogatással tudtára is adta a kicsiny
lénynek, aki ezt látva otthagyta őt, hiába kérlelte, majd káromolta. A
tündérlény szemei mindezek ellenére egy hullát fixíroztak, vele egy
fikarcnyit sem törodve. Egy hullát nézegetett, mely nemrég még egy,
csataménjén büszkén feszítő lovag volt. Testén vagyont érő páncéljával,
drága fegyverzetben, büszkén hordva vörös-arany oroszlános címerét. Most
azonban csak egy volt a mezőn heverő halottak közül, akit a kis manó arcán
ártatlan mosollyal zsebelt ki, majd miután végzett vele, új áldozatot
keresett.
Crauchol most vette csak észre, hogy valaki áll mellette. Egy különösen
kifestett arcú alak, egy nő szürke szerzetesi köntösben. Ám ruháján a
szerzetesektől eltérően számtalan talizmán és jelkép függött. Ráncos, öreg
kezében fekete, rúnákkal ékesített botot tartott, melynek vége
unikornisszarvat formázott. Vállán egy fehér holló ült. A manó az ő társa
lehet. Egy ideig csak nézte őt sajnálkozó, mélybarna szemeivel, majd
megitatta, miközben a haját simogatta. Láthatóan elégedett volt. A víz
szinte új életet öntött belé, de felállni még mindig nem bírt.
- Én a Koarcú varázslónő vagyok - szólalt meg először a sámán. - Talán
már hallottál rólam. A botjára támaszkodva nézte őt, miközben belőle lassan
szállt el az élet.
Crauchol nem szólt, csak megdöbbenten nézte a boszorkányt. Ő itt
haldoklik, és egy másik ember semmit sem tesz érte, hogy megmentse. De az is
lehet, hogy a Koarcú nem is ember. Humora azonban most sem hagyta el. Sok
mesét hallott annak idején édesanyjától; tudta, mit kell tennie.
- Ments meg, öreganyám, és én meghálálom!
A Koarcú nem lepődött meg a kérésen, hanem munkához látott. Újra
megitatta, és míg ő ivott, újra a haját simogatta. De felállni még mindig
nem bírt a fájdalomtól, csak sikoltani. A boszorkány ezután tégelyeket vett
elő köntösének zsebeiből, és valami ragacsos anyaggal kente be testét
tetőtől-talpig. Ehhez persze levetkőztette. Ebben segített a manó is, azután
mindketten eltűntek. A délután csendben, nyugodtan telt el, csak a
halálmadarak károgása verte fel néha álmából. Ám a ragacsnak hála, nem
nyúltak hozzá, hanem elkerülték őt. Estefelé visszatért hozzá a manó is és a
boszi. A kis csodalény egy faágakból és borból készült hordágyat húzott maga
után. Ebbe óvatosan belefektették, majd szíjakkal hozzárögzítették.
- Most már minden rendben lesz - mondta a Koarcú, miután elkészültek, és
ő megnyugodott kellemes, simogató hangjától.
- Most már kezdődhet a szertartás.
Egy szikét tartott öreg, ráncos, szürke kezében, amelyet a magatehetetlen
szívébe mártott, akinek a megdöbbenéstől még egy sikolyra sem tellett. Az
utolsó emléke egy csodálatosan szép mosoly volt, mellyel a kis tündérszerzet
ajándékozta meg a halálba indulót.
A sötétségben vonszolták láthatatlan őrzői láncokon, melyeknek érezte
hideg érintését és hallotta hátborzongató zörgését. Fájdalmat nem érzett, de
tudta, hogy elveszett. Nem tudta, hova viszik de egy biztos: a Mennyekbe
vezető út nem ilyen. Majd a láncok kioldódtak, elengedték, ő pedig zuhanni
kezdett egyenesen egy örvénybe. Felsikoltott.
A holló testén lévő vérvörös pentagrammák lassan halványulni kezdtek,
majd eltűntek Hatalmas szemeit engedelmesen lesütötte, várva úrnője
parancsait. Látszott a szemein, hogy fél tőle, de a vér mindennél szorosabb
köteléke kötötte hozzá. Próbált jó fiúnak látszani és kedves lenni. Remélte,
hogy sikerül. Tekintete a már kihűlt falfehér holttesten - lelkének egykori
phylaterijén - állapodott meg, melynek szemeit egészen étvágygerjesztőnek
találta.
Crauchol felröppent parancsolója vállára, és nekivágtak az ismeretlennek.
A madár hús-vér börtönébe zárt lélek teljes megelégedéssel fogadta új
rabszolgaságát.
Azután szabadon engedték.
Éhes volt, már napok óta nem volt mit ennie. Túl sok volt a hozzá
hasonló, és egyre kevesebb a zsákmány. Most azonban talált egy haldoklót.
Kiélezett érzékeivel figyelte a testből elkárhozó lelket, melyre azonnal
lecsapott, és darabokra tépte. Most már nem érezte az ürességet. Jóllakottan
tért pihenni egy tölgyfára, ahol azonnal elaludt. Most újra álmodott.
Csak ritkán emlékezett régi életére, akkor is csak az álmaiból, és akkor
is csak képekre. Ezek azonban már nem jelentettek számára semmit. Néha
azonban egy-egy kép egy személyről, egy tárgyról vagy hangulatról érzéseket
keltett benne, amitől sírni kezdett, de szeméből nem buggyantak elő könnyei.
Mert csak egy eltemetett lélek sírt egy holló mélyén.
És miközben Crauchol zokogott, a halandók csak szörnyű károgást
hallottak, mint valami lélekharangot.