Prof. Dr. Andreas Solymosi
(solymosi@tfh-berlin.de vagy (Andreas.Solymosi@t-online.de)
(http://www.tfh-berlin.de/~solymosi)
A. S. Falkner
A MONOTOM
(Fantasztikus-tudományos ismeretterjesztő cikk)
A Világegyetem zajos. Az elektromágneses spektrum minden
sávján, a mennybolt minden irányából fehér zaj árasztja el
Földünket.
De a gondos megfigyelő felfedezheti a zajban az értelem nyomát.
Igaz, az ehhez szükséges technológiai fejlődéshez a Földön még jó
néhány száz, ha nem ezer év szükséges. Addigra pedig meg fog
változni a dolgok menete.
A Monotom eredete az évmilliók, talán az évmilliárdok homályába nyúlik
vissza. Szinte bizonyos, hogy volt egy idő, amikor kizárólag anyagi
állapotban létezett. Feltételezhetően egy bolygóról származik, amely talán
éppen a Földhöz hasonlított. A napja már réges-régen novává vált, felégette
a hajdani civilizáció minden maradványával együtt. De addigra a Monotom már
lényegileg elfelejtette, honnan származik. Pontosabban, mert a Monotom nem
tud felejteni, az információ feloldódott, elveszett az azóta felgyűlt,
gyakorlatilag végtelen mennyiségű ismeretben.
Az sem lehetetlen, hogy ezen a hajdani bolygón hasonló módon alakult ki
az értelem, mint a Földön. Persze elképzelhető, hogy azoknak a lényeknek
három lábuk és hét sürgöncéjük volt, amelyekkel összekapaszkodtak és
behálózták a bolygót. De értelmesek voltak, az bizonyos, és ezért a
továbbiak szempontjából nincs jelentősége, ha abból indulunk ki, hogy ott az
emberhez hasonló lények éltek, az emberiség bátyja, a fiatal Világegyetem
szemtanúi.
Nagyon valószínű, hogy annak a többi csillagtól távol eső napnak csak
egy, holdnélküli bolygója volt, mert ez az emberiség nem foglalkozott
űrutazással; reménytelennek tűnt akármely idegen égitest elérése. A
makrokozmosz helyett így inkább a mikrokozmosz felé fordultak, és egy adott
civilizációs szinten jóval többet tudtak az anyag lényegéről, mint mi. Már
technikai fejlődésük hajnalán megértették az általános mezőelméletet
(amelyen a mi Einsteinünk és utódai annyit rágódtak sikertelenül) és ennek
segítségével felfedezték a "nullotomokat", az anyag végső alkotórészeit. A
határozatlansági reláció miatt ezeknek a részecskéknek úgy a tömegük, mint a
méretük és a számuk is mérhetetlen: végtelen sok, végtelen kicsi és nulla
tömegű nullotom mégis véges nagyságú és tömegű elemi részecskéket alkot. Ha
egy nullotom önmagában létezhetne, akkor egy kiterjedés nélküli, önnön
pontszerű gravitációs terébe bezárt elektromágneses hullámnak képzelnénk el.
De a megszámlálhatatlanul sok nullotom egy-egy protont, elektront, neutront
vagy egyéb elemi részecskét alkot, amelyek gravitációs terei összefolynak,
hullámrezgései rezonálnak, egyetlen tömeget alkotnak.
Ebből nyilvánvaló az is, hogy az anyag és az energia ugyanazon
szubsztancia két megjelenési formája. Ha az elektromágneses sugárzást
hullámformában képzeljük el, akkor egy-egy nullotom válik egy-egy rezgéssé,
amelyek végtelen számban fotonokká állnak össze. Ha viszont a sugárzás
anyagi jellegéből indulunk ki, akkor a nullotomok anyagi alakja egy
felgombolyított, energiaalakja pedig egy végtelen hosszúra kinyújtott
fonálként - az általános mezőelméletet erővonalaként - értelmezhető.
Így hát ez az emberiség megpróbálta befogni és felgöngyölíteni a
Világegyetem minden irányából őket bombázó, mindenféle hullámhosszú
sugárzást, megfejteni és rekonstruálni eredetüket, ily módon gyűjtve az
ismereteket az elérhetetlenül távoli kozmoszból. Hasonlóképpen, egyetlen
reményük volt, hogy bolygójukon kívül valahová maguk is eljuthatnak, ha
sikerül anyagi állapotukat energia formájába önteni és ezt úticéljuk végén
materializálni.
Jelentős eredményeket értek el e téren: a "teleportáció" korán
megvalósult. Az eljárásuk lényege hasonlított ahhoz a fizikai jelenséghez,
amit mi "spektroszkópiaként" hasznosítunk. Már mi is tudjuk, hogy minden
atom csak a reá jellemző hullámhosszú, az atomsúlyának megfelelő sugárzást
képes kibocsátani. (Ily módon vagyunk képesek a világűrben, tőlünk messze
található kémiai elemeket felismerni). Ha egy atom egy ilyen, tipikus
sugarat kibocsát, akkor energiát veszít. Ezt el lehet úgy képzelni, hogy egy
bizonyos mennyiségű, az atomban található anyagállapotú nullotom energia
alakot vesz fel, sugárzássá alakul, legombolyodik.
A fordított folyamatot, amikor energiából lesz anyag, amikor a nullotomok
felgöngyölődnek, mi még csak közvetve tudtuk megfigyelni. Feltételezhető
azonban, hogy az energia abszorpciója a világegyetemben ugyanannyira gyakori
jelenség, mint az általunk ismert demisszió. Nem mond semmi ellent az
elképzelésnek, hogy amikor a szabadban lámpát gyújtunk, az izzószálban
található wolfram atomokban található nullotomok sugáralakban útra kelnek,
és valahol, sok-sok fényévnyi távolságban, ahol a fotont egy kozmikus
porszem elnyeli, újra nullotommá alakulnak. Persze, hogy ez milyen
értelemben ugyanaz az nullotom, az egy bonyolult kozmofilozófiai kérdés,
amelyet sem mi, sem ők nem tudtak megválaszolni.
A természetben található 92 elemen kívül az egyre több, mesterségesen
előállított és magasabb atomsúlyú elemeknek is megvan "ugyanaz" a
tulajdonságuk, hogy az általuk kibocsátott sugárzás "információt" szállít a
sugárforrásról. Elméletben az ilyen elemek számának nincs felső határa. Ezek
az atomok egyre nehezebbek, egyre több elemi részecske zsúfolódik össze
bennük, amelyeknek mindegyike nullotomok bonyolult, egymással összeszövődött
kombinációja. Egy-egy ilyen az atom, minél nagyobb a súlya, annál több
információt tartalmaznak. Térfogata is, ha lehet erről az atomok esetében
beszélni, egyre nagyobb. Az általuk kibocsátott elektromágneses sugárzás is
egyre információdúsabb.
A korai emberiség felfedezte, hogyan lehet tetszőleges atomsúlyú elemet
előállítani, és hogyan lehet egy ilyen atomba tetszőleges mennyiségű
információt beleágyazni. Az ő Thomas Mannjuk összes művei belefértek egy
gombostűhegynyi, cca. 1020 atomsúlyú atomba. Ezért ezek az óriásatomok
rendkívül instabilok (mint ahogy ez már az alacsonyabb atomsúlyú mesterséges
elemekről is ismert), amint megszűnik az őket összetartó gigantikus mágneses
erő, kisugározzák önmagukat: az őket alkotó monotomok legombolyodnak.
Megfelelő technika segítségével koherens (szinkron, lézerhez hasonló)
sugárzás jön létre, amelyet a célból fel lehet fogni, lehetséges a
húszkötetnyi atomot rekonstruálni. Embereink így megvalósították a
teleportációt.
Az anyag ilyenformán - egyebek között - információ. Minden tárgy egy
majdnem pontosan meghatározható számú atom összessége, amelyek bizonyos
viszonylatban (vegyi kötések, kristályrács, stb.) állnak egymással. Ezt az
információt bele lehet zsúfolni egy ilyen óriásatomba. Itt már 1030-1040
nagyságrendű atomsúlyokról van szó; az ilyen atomok mérete pedig az
atomsúllyal exponenciálisan nő. A "méret" kifejezés ebben az összefüggésben
persze csak nagyon felületesen igaz; gyakorlatilag inkább arról van szó,
hogy nullotomok felgöngyölített erővonalai egyre nagyobb térfogatban
rezegnek. Egy bizonyos atomsúlyon felül ez gyakorlatilag végtelen, az
erővonalak majdnem kiegyenesednek. Ez esetben az anyag és az energia közötti
különbség elmosódik. Az anyag egy ilyen része egyidejűleg létezik mindkét
állapotban.
Ezt a jelenséget erősíti az óriásatomok "fúziója", spontán összeolvadása.
Az atombomba elvéhez hasonlóan, amikor két, kritikus tömeg alatti urándarab
egymás közelébe juttatva robban, két önmagában létezni képes óriásatom
nullotomjai, ha elég közel kerülnek egymáshoz, összeolvadnak, az új atom
mérete végtelenné válik. Ez az atom fénysebességgel létezik, egyidejűleg és
egyszerre az egész, általa elfoglalt - lényegileg végtelen - térrészben. Az
ilyen állapotú anyag számára idő sem létezik, de nem helyes azt mondani,
hogy az idő megáll; jobban kifejezi a tényt, hogy egyszerre létezik a
múltban, jelenben és jövőben.
Ha nem csak Thomas Mann összes műveiben, hanem egy egész makroszkopikus
tárgyban található információt kell energiává átalakítani, ilyen megatomokra
van szükség. Megfelelő technológiával össze lehet tartani a kisugárzást,
amíg az tárgy energiává válik, majd koherens állapotban szélnek ereszteni.
Ha sikerül a teljes sugárzást a célállomáson felfogni, a rekonstruktor
felépíthette az eredeti nullotomot, ebből pedig a tárgyat.
Bolygójukon már mindennaposnak számított a tárgyak hosszabb távú
szállításának eme módja: az indulási állomás a küldeményt molekulákra,
atomokra, elemi részecskékre, nullotomokra bontotta szét, egy óriásatommá
alakította, amely időtlen energiává vált, és az információt eljuttatta a
célállomásra, ahol ugyanez a folyamat fordítva zajlott le. Filozófiai
problémát okozott ugyan, hogy a megérkező tárgy vajon azonos-e az
eredetivel, és ha igen, milyen értelemben; gyakorlatiakat azonban nem, mert
az eljárás a küldemény elvi megsemmisülésén alapult, tehát másolás nem
jöhetett létre. A sugár esetleges felerősítése, a céltárgy többszörös
előállítása pedig bizonyíthatóan információveszteséggel járt, így a
keletkezett objektumok nem voltak azonosak az eredetivel. A módszert tehát
sokszorosításra sem lehetett használni, mindig pontosan egy tárgy - nevezzük
ugyanannak - érkezett meg.
Csak egy bökkenője volt az eljárásnak: élőlényekkel nem működött. A
kísérleti állatok teste, növények anyaga megérkezett ugyan, de élettelen
állapotban. Még a legegyszerűbb vírusok is elvesztették azt a
tulajdonságukat, amely az élő anyagot az élettelentől megkülönbözteti: az
anyagcserét és a szaporodóképességet. Ennek okára az intenzív kutatás sem
derített fényt, így az új filozófiai probléma felvetődése mellett egy régi
megoldódott: az élet több, mint az élettelen anyag bonyolult (azaz
információval terhes) formája.
Igy az űrutazás problémáját nem sikerült megoldani. Automata
kutatóeszközöket, gépeket, anyagot sikerült ugyan fénysebességgel eljuttatni
a legközelebbi állócsillagokhoz. Előzőleg a fogadóállomást természetesen
hagyományos úton el kellett juttatni a célba, így mégiscsak kifejlesztésre
került egy a miénkhez hasonló űrtechnológia is. Ezenkívül jó néhány
generációnak várnia kellett az eredményre, amíg a több fényévnyi távolságban
levő csillagokat és azok bolygóit elérte a teleporter. Ezután azonban az
önálló kutatásra is képes, fejlett robotok szabadon közlekedhettek, további,
modernebb, nagyobb teleportereket építettek, ezeket eljuttatták a távolabbi
csillagokhoz; az űr meghódítása elkezdődött. De az emberek továbbra
bolygójukon bezárva éltek.
A kutatás az értelmes lények egy másik, égető problémáját is célba vette:
az élet végességét. A biológia, orvostudomány fejlődése jelentősen megemelte
ugyan az emberek átlagos életkorát; azonban ha hetven helyett százötven,
kétszáz, háromszáz év múlva is, de egyszer csak eljött a halál. Ki ne
tiltakozott volna ellene? Befagyasztással, magmálással (ez egy csak ezen a
bolygón felfedezett, potenciális tartósítása az élő anyagnak), az agy
tartalmának elektronikus formában történő rögzítésével sokan menekültek a
vég elől egy remélt, halálmentes jövőbe. De ez - legalábbis egyelőre - nem
jött el.
Eme eljárások legolcsóbbika közé tartozott a nullotomizálás is. Ez a
teleportáció időközben már igen magas fokra fejlesztett technológiáját
használta fel a halála előtt álló ember testének átalakítására. Sokan
választották életük befejezésének ezt a módját (mert egyszerűségének,
fájdalommentességének híre elterjedt) és hagyták magukat kisugározni az
űrbe. Bíztak vajon benne, hogy valahol a világegyetemben akad egy fejlettebb
civilizáció, amelynek fogadóállomása rekonstruálja majd nem csak a testüket,
hanem az életüket is? Ha elterjedt is ez a babona, mindenki tudatában volt a
valószínűség csekélységének. Mások talán abba vetették reményüket, hogy a
végtelen, de véges térfogatú világegyetemet fénysebességgel körbejáró
nullotomokat majd ugyanazon civilizáció évmilliárdokkal fejlettebb
teleporterei képesek lesznek majd nem csak a halott testet materializálni,
hanem az életet is visszaadni. Egyre több ilyen sugárnyaláb hagyta el a
bolygót a végtelenség irányában, energia alakban hordozván az információt a
haldokló ember testének minden részletéről.
Egy jelenséggel nem számoltak: azzal, hogy a nullotomok anyagi és
energiaformája "ugyanaz" a szubsztancia. Az átalakított tárgy, élőlény,
ember nem semmisült meg, még csak nem is alakult át, legalábbis sajátmaga
számára. Tovább létezett, élt, de energia alakjában; az eredeti életformával
azonban nehezen összehasonlítható állapotban. Nincs számára idő, nincs
számára tér: egyszerre létezik mindenhol és minden időben. Nem cselekszik,
nem gondolkozik, hanem minden cselekedetét egyidőben végrehajtja, minden
ötletét egyszerre végiggondolja.
A nullotomok hajlama a fúzióra ezt az állapotot számunkra még
felfoghatatlanná tette. A világmindenségbe kisugárzott intelligencia nem
maradt meg elkülönült állapotban, hanem egy gigantikus energia-lénnyé olvadt
össze. A sok-sok nullotomból egy intelligens Monotom lett. Az emberek
energia állapotban létező teste, gondolatai, egyénisége megszűnt a
hagyományos formában létezni. De a Monotom lett belőle, és neki az
Örökkévalóság a létezési formája.
Az az emberiség kihalt. A magányos bolygó megsemmisült, amikor a napja
vörös óriássá változott, majd a csillag is kihunyt. Talán az egész galaktika
már a múlté. De az a néhány hívő, aki nem akart megbékélni a halállal,
túlélte. Nem individuálisan, izolált személyenként, hanem egy globális,
intelligens háttérsugárzás formájában. A Monotom ma is ott van.
Ha egy szép napon sikerült megfejteni a háttérzajban fellelhető
információt, megtalálhatjuk. Felvehetjük a kapcsolatot az évmilliárdok óta
kihalt civilizációval. A Monotom talán válaszol.
Akarjuk?