Prof. Dr. Andreas Solymosi
(solymosi@tfh-berlin.de vagy (Andreas.Solymosi@t-online.de)
(http://www.tfh-berlin.de/~solymosi)
A. S. Falkner
A CSÁSZÁR
1
- Felség, a követ. - jelentette be az asszisztensem.
- Tessék, itt vagyok. Jöhet.
Belépett, udvariasan meghajolt, leült az íróasztala mögé és rögtön a
tárgyra tért:
- Egy új téma. Tegnapelőtt nyújtották be. Annyira új, hogy az analízis
tanácstalan. A tartományi bízottság rögtön hozzám utalta át és én sem tudok
sokat kezdeni vele. Anyagátvitel.
- Ilyen már volt sok.
- De mind sikertelen. És nagyon régen. Ez viszont egészen új alapon
kezdi. A matematikai elmélet kész, ez ingyen van. A fizikai kisérleteket
akarják eladni. A probléma egyik fele, hogy nagyon nagy ráfordításra volna
szükség. A másik pedig a teljességgel beláthatatlan következmények.
- Igen, régen ez még nem volt. A destabilizáló faktor, ugye?
- Úgy van. Képzeld el, mi történne, ha az erőszak alkalmazása tartományi
határokon túl is lehetséges lenne.
- Valóban, ez teljesen átalakítaná a szövetséget. Ugyanakkor a
segítségnyújtás...
- Olyan ritkán van rá szükség!
- Viszont akkor annál inkább. Mikor is történt az utolsó katasztrófa?
- Negyvenhárom éve. A Thelixen. - szólt közbe az asszisztensem, aki az
adatbankjából rögtön az összes információt rendelkezésünkre bocsájtotta. -
Kéregrepedés. Hárommillió halott, száznegyvennyolcezernek sikerült a
legnagyobb holdra menekülni. Ott kezdtek előlről mindent. Most már jól
állnak, kupola alatt élnek és tíz év múlva indulnak három fényévnyire.
- Itt például segített volna az azonnali segítség, igaz?
- Így van. Ha az információátvitelhez hasonló anyagátviteli
infrastruktúra állt volna rendelkezésre, a tizenhárom óra a bolygó
felrobbanásáig elég lett volna, hogy a bolygó lakossága nagyrészének
elegendő űrhajót szállítsunk.
- Beindulna-e a materiális kereskedelem?
- Ehhez sem áll elegendő adat rendelkezésre. Valószínűleg csak
elhanyagolható mértékben.
- Egyéb, belátható kihatások?
- A társadalom átalakulása teljesen átfedi minden egyéb hatás
premisszáját. Kiszámíthatatlan. - A követ zongorázott egyet az íróasztala
billentyűin, és a háta mögötti megjelentek a hatásanalízis mozgó
grafikonjai. Jó tizenöt percig szótlanul néztem. Itt-ott rámutattam egy
hullámra, egy vonalra vagy egy képre, feltettem egy kérdést, amit a követ
vagy az asszisztensem rögtön megválaszolt. Hagytam, hogy folyjon belém az
információ. Hamarosan világos lett minden:
- Tehát semmit nem lehet tudni.
- Nem, felség.
- És a próféták mit mondanak?
- Mindegyik mást. Nincs kiforrott vélemény. Annyira nyilvánvaló a
globális irritáció, hogy egy csapat sem jutott közös nevezőre.
- Tehát csak tőlem függ.
- Teljesen.
- Nem.
A döntés váratlanul csúszott ki belőlem. A követ meghajolt és alakja az
íróasztallal és minden berendezéssel együtt lassan szertefoszlott. A
feladatom ezügyben véget ért: meghatároztam az emberiség jövőjét.
2
Az ismert világegyetem uralkodója vagyok.
Komoly munka. Lényegében abból áll, hogy gyűlésről gyűlésre járok,
szempontokat mérleglek és döntéseket hozok. Ez az, amit tudok, amihez
különleges képességeim vannak; emiatt kerültem ebbe a pozícióba.
A döntések javarésze nem nagyon fontos. Itt egy bolygó követelésekkel lép
fel, ott kitört egy járvány, amott feltaláltak egy új eljárást, és az a
kérdés, hogy mit kezdjünk vele; többnyire pénzösszegeket kell ide-oda
tologatni. Eldönteni, hogy egy tartomány központjában vagy a perifériáján
nyissunk-e új egyetemet, melyik császári flottának jussanak a legújabb
típusú hajók, felemeljük-e ezt vagy azt az adót, esetleg csökkentsük-e. A
kérdéseken már több száz szakértő átrágta magát, komplex algoritmusok ezrei
elemezték az okokat és a következményeket, sőt, már a számítógépben
szimulált jómagam is foglalkozott vele. Elém csak azok kerülnek, amelyek
döntési hányada 50% körül mozog, és amelyeknek fontossági mutatója az összes
nyitott kérdésénél magasabb prioritást ért el. Ha egy problémát számítógépek
nem tudnak megfelelő bizonyossággal eldönteni, alacsonyabb bizottságok elé
kerül, ahol hozzám hasonló képességű de nálam gyengébb minősítésű emberek
foglalkoznak vele. A kérdések legnagyobb részét ők oldják meg, méghozzá jól.
Kevés esetben nyújtják őket feljebb, ha úgy vélik, nem tudják a döntésért
vállalni a teljes felelősséget. Így vándorolnak az akták egyre magasabb és
magasabb bízottságokhoz; mindegyik intenzívebben elemzi, véleményezi és
igyekszik eldönteni. Ha valamelyik szintre rendszeresen túl sok kérdés
kerül, egy közbülső szintet hoznak létre; jó alkalom a karrieristáknak, akik
így soronkívül magasabbra kerülhetnek. Így teszek én is: ha túl sok a
munkám, kinevezek egy újabb alcsászárt, aki létrehozza a maga bízottságait,
minisztériumait, az egész bürokráciáját, így tehermentesít engem.
Persze ez egy pillanatra sem ok a lazsálásra. Minden pillanatban
bizonyítanom kell, hogy alkalmas vagyok a posztra, különben úgy
kipenderülök, hogy a lábam sem éri a földet. A számítógépes rendszer maga
parancsol le a trónról, ha elegendő pontossággal be tudja bizonyítani, akad
egy nálam alkalmasabb. Persze egy-egy gyengébb nap nem számít, az
mindenkinél akad. De ha a döntéseim elég gyakran hibásaknak bizonyulnak,
valamelyik általam kinevezett alcsászár lép a helyembe. Ez a rend több ezer
éve jól muködik.
Sok a munka, de megéri. Nem anyagilag és nem a privilégiumok miatt. Sok
időm úgysem marad arra, amit az emberek általában az élet élvezésének
neveznek. Ezt mindenki tudja és nem sokan vágynak a helyembe. Régebben a
császárokat meggyilkolták, összeesküvéseket szerveztek vagy nyugdíjba
küldték, hogy másvalaki bírhassa a hatalmat. Ezzel gazdagság járt, ami ugyan
egy bizonyos szint felett elveszíti a varázsát; lényegesebb volt a
hatalomvágy: a tudat, hogy emberek engedelmeskednek az uralkodó kénye-
kedvének, sokak számára minden áldozatot és kockázatot megért. Ezek az idők
azonban már rég elmúltak.
Nekem is van hatalmam, méghozzá nagy, ha messze nem is korlátlan. Az
összes ember között az enyém a legnagyobb, de aki ezt a korábbi
egyeduralkodókéval téveszti össze, aligha tévedhetne nagyobbat. Manapság már
senkinek nem jut eszébe, hogy mondjuk a saját zsebembe gazdálkodjak, vagy
hogy utódomnak nevezhetném ki a fiam. Kinevezhetem ugyan alcsászárnak, és
akkor esetleg követ a trónon, de csak, ha minősíti magát: próféta lesz,
felmászik a szamárlétrán, jobbnak bizonyul valamennyi versenytársánál, és
csak az utolsó körben szorul az atyai támogatásra. Erre ugyan a tőlem
örökölt génjei révén talán van valamennyi esélye, de aligha az én
uralkodásom alatt: egy ilyen karrier több száz évi kemény munka eredménye.
Én előreláthatólag még néhány évig, talán két-három évtizedig bírom az
iramot, aztán előbb-utóbb lekőröznek. Akkor majd visszavonulok és élvezem az
életet.
Addig is dolgozom. Addig egyszerűen az igazán jól végzett munka öröme a
tét; a tudat, hogy emberek millióinak, milliárdjainak sorsa függ a
döntéseimtől és hogy a döntéseim jók. Persze, nagyon rosszak nem lehetnek,
ha alattam annyian átrágták magukat rajtuk és mindenki 50-50%-osnak tartotta
a siker lehetőségét. Én eldöntöm, hogy a számításba került lehetőségek közül
melyik a legjobb, és legtöbbször igazam is van. Ezért vagyok próféta, és
jelen pillanatban a legjobb. Ez nem egy misztikus, túlvilági képesség,
hókuszpókusz vagy parapszichológia. Ez egyszerűen egy tehetség, amelynek
mibenlétét a lélektudomány évszázadok óta kutatja, de nem sikerült
kiderítenie. Ennek ellenére tény, hogy az emberek egy része analítikus úton
eldönthetetlen kérdésekben nagyobb valószínűséggel tippel a helyes válaszra,
mint a többi. Magasfokú intelligencia nélkül nem megy, hiszen a problémát
minél átfogóbban meg kell érteni. De ezen túlmenően az intuíciónak van döntő
szerepe, annak, amit mesterséges intelligenciával soha, még megközelítőleg
sem sikerült szimulálni. A személyiségem alapvető vonásait ugyan a
legnagyobb részletességgel betáplálták egy szakértői rendszerbe, amely az
esetek majdnem 100%-ában helyesen megjósolja, hogy erre vagy arra az ingerre
hogyan fogok reagálni. De a prófétai képességemet - másét sem - nem sikerült
szimulálni. Ezért van szükség rám és a millónyi, alattam dolgozó prófétára,
akik velem együtt irányítják a világot.
A felelősség a vállamon nyugszik, de szivesen vállalom. Az emberek bíznak
bennem és bizonyosfokú hálát is tapasztalok a munkámért. Ennek örülök, de
nem ez a lényeg, hanem az, hogy valóban jót tudok tenni. Amikor alacsonyabb
poszton dolgoztam, hasonlóképpen éreztem; feltételezem, hogy a kollégáim
valamennyiét hasonló motiváció hajtja a kemény munkára. Enélkül ugyanis
nincs karrier, nincs kinevezés; minden bízottságból csak a legjobb kerül egy
lépcsővel feljebb egy-egy megüresedő helyre. Ecélból gyerekkorom óta
rendszeres prófétai képzésben veszek részt, amely versenyeket is tartalmaz.
Itt és a munkám során kell és kellett mindig is bizonyítanom. A versenyeken
történelmi vagy konstruált, a gyakorlatban reális problémákat kell
megoldani. Akinek a legtöbbször lesz igaza, az nyer és az jut előre.
A munkám abból áll, hogy odafigyelek. A soros bizottság referense előadja
a problémát; gyakran előfordul, hogy már foglalkoztam vele és előzetes
döntést hoztam, amit később felül kell bírálni. Ilyenkor rémlik valami;
illene emlékeznem, de a munkatársaim már ismerik a gyengémet és igyekeznek
mindig újra feltárni az egész tényállást. 3-4 perc múlva én vagyok soron,
kérdezek. Ehhez is szükséges a tehetségem, hogy a megfelelő kérdéseket
megfelelő sorrendben tegyem fel. A legtöbb kérdésre rögtön jön a válasz a
bízottság valamelyik tagjától. Néha a számítógéprendszerből hozza,
többnyire, ha konkrét adatokról, statisztikai összefüggésekről, az analízis
eredményeiről van szó, vagy az előzetes döntésekhez vezető útról.
Ez a mesterséges intelligencia erőssége: mindig meg lehet állapítani,
hogyan jött létre egy döntés. Az emberi intuíció esetében ez lehetetlen.
Ilyenkor csak a prófétába vetett bizalom segít.
3
- Andi, kész a vacsora! - hívott be anyám, mint évezredek óta minden
gyereket. Koszosan, izzadtan és duzzogva hagytam abba a gravifocit, miközben
a csapattársaim javarésze gúnyolódott, hogy milyen engedelmes vagyok.
- Mamafia!
- Holnap már kávézni is mész!
- Legközelebb a húgomat állítjuk be, ő legalább maradhat! - kiabált a
legkisebb, és iszonyú magasságba rúgta fel a labdát; a többiek ide-oda
rohangáltak, hogy a mozgás által keltett és felerősített gravitációs
hullámokkal minél tovább a levegőben tartsák, illetve az ellenfél kapujába
irányítsák. Nekem fájt a csúfolódás, de szilárdan tartottam magam:
- Én viszont próféta leszek! - vágtam vissza, kissé bizonytalanul, hogy
ez elegendő tekintélyhez juttat-e a legközelebbi meccsig, de nem volt más
érvem. A kiképzés kemény fegyelmet feltételezett, beleértve a percnyi és
grammnyi pontos táplálkozást.
A vacsora rossz volt, de az utána következő koincidencia-gyakorlatot
kedveltem. Tizedmásodpercre felvillantott ábrákon kellett összefüggéseket
felismernem: a száz közül hány kört köt össze a vonal, tehén vagy ló van-e
több a képen, hány villanással ezelőtt láttam ugyanezt az ábrát. Éreztem,
hogy fejlődöm, örömöt okozott a jó teljesítmény, jól estek apám elismerő
szavai. Ő ismerte fel a képességemet és harcolta ki, hogy részt vehessek a
kiképzésen. Hamarosan leköröztem focizó barátaimat, és az egyetemi
kollégiumba költöztem. Itt polülógiát tanultam, az a olyan átfogó képzésben
részesültem, amely a társadalom életének minden jelentős területét ha
felületesen is, de lefedte.
4
Itt, az Algeosz nevu csillag negyedik, egyetlen lakható bolygóján
születtem néhány évvel azután, hogy a szüleim egy kétszáz éves utazás után
telepesekként megérkeztek ide. Természetesen ennek az időnek a 99,9%-át
mélyalvásban, az abszolút nulla fok közelében töltötték, ahogy hajójuk
mintegy 50,000 testtel rezdületlenül ívelte át a csillagok közötti űrt. Arra
vártak, hogy az Algeosz melege beindítsa a melegítési, aktiválási
folyamatokat; ezután még jó két évig tartott a fékezés, és csak ezután
indult be a felélesztés mechanizmusa. A kritikus folyamatnak a gondos
előkészítés ellenére akad ugyan néha halálos vagy súlyos sérült áldozata, de
a szüleim hajóján minden problémamentesen zajlott le.
Előttük száguldott a jóval kisebb ellátmányi hajó a néhány tonnányi
robotplasztikkal. Mivel a holt anyagot jóval nagyobb terheléssel lehetett
nagy sebességre gyorsítani, ez alig 25 év alatt tette meg a 10 fényévnyi
távolságot. Mire a szüleim megérkeztek, már készen állt a bolygó. A plasztik
az Algeosz hőjére reagálva már néhány fénypercnyi távolságra olvadni, majd
szerveződni kezdett. A bolygó közelébe érve már intelligens robotként
vezérelte a hajót. Körpályára állította és leküldött egy kisebb egységet,
amelyet fentről vezérelt. Az Algeosz történelmének büszkeségeként tanultam
az iskolában, hogy az első kisérlet rögtön sikerült: a mintegy száz apró
robot sikerrel szintetizált a lent talált anyagból robotplasztikot,
elszaporodott és felépítette a bolygó infrastruktúráját. Más telepeken néha
20-30 leszállásra volt szükség, amíg egy sikeres csapat végre megtalálta a
felszínen mindazon anyagokat, amelyek szükségesek az önreprodukcióhoz. Ha az
ellátmányi hajó 150 csapathoz elegendő robotplasztikja sikertelen
leszállásokra elfogyott, bizony a megérkező telepeseket nem várták
felépített városok, működő termelőegységek, naprakész információs rendszer.
Ezeknek maguknak kellett a kezükbe venniük sorsukat és kemény munkával
létrehozni mindazt, amire a mesterséges intelligencia nem volt képes.
Ilyenkor a csapat prófétája hasonló felelősséget visel, mint én, mégha a
gondjaira bízott emberek száma kisebb is. Neki kell eldönteni azt, amire a
gépek képtelenek: hol legyen az új leszállás, vagy esetleg - az előrejelzés
ellenére - reménytelen-e és tovább kell utazni egy másik betelepíthető
rendszerig. Nagy ritkán kiderül, hogy az ellátmányi hajó robotja -
programmhiba miatt - rosszul választotta ki a leszállási helyeket. Ilyenkor
riadó van az ismert világegyetemben, minden kibernetikai intézetben lázasan
dolgoznak a hiba kijavításán; százával, ezrével jönnek létre az új
algoritmusok és számtalan ellátmányi hajót küldenek ki teszt céljából. A
prófétát az emberiség hőseként ünneplik. Legtöbbször azonban a számítógépnek
van igaza és az előrejelzés tévedett; a bolygó ugyan alkalmas az emberi
életre, de hiányzik egy-két, az automatikus telepítéshez szükséges
összetevő. Ez az előrejelzés hibájának számít, és ezt a telepesek kemény,
néha fiziaki munkával fizetik meg. A hiányzó anyagot talán sikerül
szintetizálni, rosszabb esetben a legközelebbi lakott bolygóról kell
importálni; ez még az elérhető legnagyobb, többezer g-nyi gyorsulás esetében
is 2-3-éves késedelmet jelent a telep felépítésében.
Az előrejelzés a betelepítés alapja. Az ilyen csillagokat, mint az
Algeosz, már ősidők óta felderítették: a galaxison belül milliókra tehető
azon naprendszerek száma, amelyeknek lakható bolygóik vannak. Ezek csak arra
várnak, hogy valamelyik bolygó lakossága kirajozzon. Valamennyi betelepített
bolygó már a kezdettől fogva azon dolgozik, hogy néhány száz, néha ezer év
múlva a lakosság negyede-fele számára megfelő hajók rendelkezésre álljanak.
Egy túlnépesedő bolygó ugyanis szükségszerűen korlátozza a szaporodást, és
azok a, akik annyira szeretnének utódokat, hogy vállalják a telepesség
fáradalmait és kockázatát, néhány tízezres csapatokba szerveződnek. Ezek
mindegyikét egy-egy kiváló próféta - természetesen számos, csakugyan
prófétákból álló bízottság támogatásával - vezeti, akiknek segítségével
kiválasztanak a legközelebbi betelepíthető, de még nem foglalt rendszerekből
egyet. Rendszerint összeállnak néhány szomszédos vagy akár távolabbi bolygó
hasonló célú csapatával és igyekeznek az útjukat időbelileg is koordninálni
a génkeveredés végett. Amikor útnak indulnak, a cél természetesen közhírré
tétetik, nehogy túl sok telepes csapat ugyanazt a csillagot válassza, nehogy
a népesedés túl korán, még a stabilizáció előtt érje el a kirajzás
szükségességének mértékét. Ez általában úgy két-háromszáz éven belül
következik be.
Eddigre az előrejelzés sugara jónéhány fényévvel megnőtt és ezerszámra
kerültek elő új, betelepíthető csillagrendszerek. Ezeknek a száma
szerencsére egyelőre gyorsabban nő mint az emberiségé. Nehézségek majd csak
akkor merülnek fel, ha ez az arány megváltozik: az emberiség exponenciálisan
szaporodik, így a betelepített bolygók száma is néhány ezer évenként
megduplázódik. A felderítés viszont csak polinomiálisan, pontosabban köbösen
szaporítja a potenciálisan lakható bolygók számát. Már felütötték a fejüket
egyes - zöld - mozgalmak, amelyek a galaxis erőforrásaival való
takarékoskodás mellett kardoskodnak. Ez egyelőre azonban csak ideológia; a
valós problémákat majd az utánunk jövő generációk megoldják.
A felderítést apró robotűrhajók milliárdjai végzik. Ezek egy a világűr
meghódításának kezdete, azaz jó húszezer év óta táguló sugarú gömb felületén
törnek előre. Begyűjtik a kozmikus port, ebből nyerik a hajtóanyagukat és
állandóan gyorsulnak; ma már a fénysebesség négyötödével tágítják az ismert
világegyetem határait. A begyűjtött anyagot arra is használják, hogy
önmagukat reprodukálják; ezúton marad a felderítő háló néhány fénypercnyi
sűrűsége konstans: ahogy a gömb sugarain haladva távolodnak egymástól,
töltik ki az űrt újabb és újabb generációikkal. Néha, ha valamelyik elér egy
felkutatandó égitest közelébe, egy újabb utódot bocsájt ki. Ez induló anyaga
nagyrészét arra használja, hogy idejekorán lefékezze horribilis sebességét
és körpályára álljon a csillag, üstökös vagy más test körül. A legtöbbje itt
marad az idők végezetéig és figyeli a környezetét, történik-e valami, amit
az emberiség számára értékesíthető információként továbbítandónak ítél.
Némelyikkel kapcsolatban azonban az a döntés születik, dönt, hogy tovább
szaporodjon, leszálljon egy-egy bolygón és felderítse, alkalmas-e emberi
életre. Siker esetében igyekszik olyan részletes információt szállítani,
amennyire csak képes, hiszen a jövőben talán ezen múlik egy felderítő csapat
sikere. Ennél többre azonban nem képes, hiszen nem univerzális, hanem csak
felderítő robot. Ezért kell a betelepítés előtt egy külön ellátmányi hajót
előreküldeni, amely az esetek legtöbbjében idejekorán felszereli a bolygót
az érkezők számára szükséges anyagi háttérrel.
A felderítő robotűrhajók ugyan nagymértékben önállóak, de szükség esetén
topológikus összeköttetésbe léphetnek velünk. Mindegyikben van egy-egy
szemiton, egy fél elemi részecske, amelynek a másik fele valahol a
világegyetem túlsó részén található. Ahogy a két szemiton az einsteini
téridőben egyre távolabb kerül egymástól, a negyedik dimenzióban úgy görbíti
a teret: mintha egy gumiléggömb két, a felületen egymástól távoleső pontját
belülről összeragasztanánk. A kétdimenziós felszínen változatlanul csak
hosszú idő alatt juthatunk el az egyik ponttól a másikig. Az összeragasztott
ponton át azonban "átkopoghatunk", azaz a szemitonon keresztül információ
átadható. Az anyag számára változatlanul érvényes a relativitás elmélete, a
fénysebesség áthidalhatatlan marad. Az információ számára azonban már nem az
einsteini térben élünk, időveszteség nélkül tudunk üzenni egymásnak. A
szemiton tette lehetővé a galaxis benépesítését, és hogy az emberiség - bár
két bolygó lakói gyakorlatilag soha nem kerülnek fizikai kapcsolatba
egymással - megőrizte egységét.
Én, a császár is itt ülök az Algeonon és innen kormányzom a
világegyetemet. A tanácsadóimmal ugyan naponta konzultálok,
telekommunikiációs eszközök révén látom is őket, mintha itt ülnének velem
szemben. Legtöbbjük azonban ezernyi fényévre tőlem olyan bolygókon él,
amelyeknek a nevét is alig tudom. Soha nem érinthetjük meg egymást, de erre
nincs szükség.
Mivel egy-egy bolygó fizikailag teljesen el van vágva a többitől, anyagi
értelemben teljesen önállátó. Bolygóközi kereskedelem hagyományos értelemben
nem létezik, talán csak kivételes alkalmak, fiatal telepekkel, végszükség
esetében. Ilyenkor azonban éveket vagy évtizedeket kell várni a kívánt
anyagra, árura, berendezésre. Jóval egyszerűbb a szükséges holmit
szintetizálni. Hála a tökéletes technológiának, ez csak információ kérdése:
hogyan lehet ezt vagy azt előállítani. Információ pedig jön.
Legalábbis, ha megfizetünk érte. Hogy hogyan? Hát információval.
Természetesen csak akkor vehetjük igénybe az emberiség erőfeszítéseinek
gyümölcsét, ha magunk is hozzájárulunk a fejlődéshez. Ez a törvény tartja
egybe a birodalmamat: csak az a bolygó részesülhet a galaxist átfogó
információs hálózat áldásaiból, amelyik beilleszkedik a rendszerbe. Ez
magában foglalja úgy az adminisztrációt, mint a tudományt és a kultúrát, az
emberi tevékenység valamennyi globálisan releváns összetevőjét.
Néha egy-egy tartomány rendetlenkedik. Ez általában struktúrális
probléma, hiszen mindenkinek érdeke fenntartani a rendszert, ma már
nincsnenek forradalmárok. Ha valamelyik országban megbomlik az egyensúly és
egyes csoportok érdekei előtérbe kerülnek, akkor a társadalmi berendezkedés
többnyire önverzérlő módon korrigálja sajátmagát. Nagynéha azonban
előfordul, hogy valahol globális érdekekkel ellentétes követelések lépnek
fel. Például néhány évszázaddal ezelőtt a Paran bolygó napja előre nem
sejtett aktivitásokba kezdett, az emberiség együttes erőfeszítése
segítségével sikerült megfékezni a csillagot. Minden tartomány megduplázta-
megháromszorozta tudományos kapacitását és néhány éven belül sikerült
megakadályozni, hogy a nap idő előtt novaként kitörjön. Az illető lakosság
egészét sikerült a Paraneora áttelepíteni és végeredményben jól sült ki a
dolog. Igenám, de a nagy erőfeszítés következtében más területen hiányok
álltak elő. Például a Venera már hosszú idő óta szenved a spontán
géntorzulásoktól. Ezeket a kutatásokat redukálni kellett. Természetesen jött
az igény, hogy pótoljuk be a mulasztást. Más területen hasonló követelések
léptek fel, és az akkori császárnak igencsak szüksége volt a prófétai
tehetségére, hogy a felborult egyensúlyt helyreállítsa. Ekkor következett be
a távoli Front tartomány lázadása, amely megtagadta a császár korlátlan
tekintélyét belügyekben és önkényesen megfelezte az adót (amit természetesen
információban fizet mindenki, azaz a helyi kutatási és alkotási
eredményekkel). Hosszú mérlegelés után a császár úgy döntött, hogy a Frontot
két évre elvágja a kozmosz információs hálójától. Ez sajnos rossz döntésnek
bizonyult, mert a kapcsolatot a bolygóval nem sikerült ismét felvenni. Csak
150 év múlva értek oda a felderítő hajók, amelyek egy teljesen szétzilált,
primitivizált társadalmat találtak, amelynek egyes rétegeit a mai napig sem
sikerült ismét integrálni. Azóta egy bolygó sem mer ellenszegülni a császári
tekintélynek. De senki sem merne mégegyszer ilyen súlyos büntetést hozni,
amely a helyi civilizáció összeomlásához vezethet. Azóta kizárólag a
kereslet-kínálat elve érvényesül: ha valakinek extra igényei vannak az
emberiséggel szemben, akkor neki is kell valami különlegeset szállítani.
Pesze, létezik fejlesztési segély: a fiatal telepeket jónéhány évig ingyen
látjuk el a szükségleteikkel, azaz olyan extra kutatások eredményeivel,
amelyek a berendezkedésüket meggyorsíthatja. Ezen túlmenően létezik
hitelgazdaság is: bárki bejelentheti igényét bizonyos információra. Ha egy
banknak meggyőzően be tudja bizonyítani, hogy a befektetésből új kapacitás
keletkezik, és ezzel olyan információt tud termelni, amelyre van kereslet,
akkor a bank ezt meghitelezi: más területek információforrásai előlegben
dolgoznak. Természetesen kamatot is kell fizetni, azaz az új
információkapacitással több eredményt kell megtermelni, mint amennyibe
került.
Az a tudás, amelyet sikerült kidolgozni, persze közkincs, hasonlóképpen,
mint az anyagi javak - ezeket a robotok termelik korlátlan, azaz a
szükségleteknek megfelelő mennyiségben. A gazdaság kizárólag az eredmények
iránti igényt fedi le, azaz annak eldöntését, hogy a meglevő kutatási
kapacitásokat micélból hasznosítsák. Ezeknek csak egy része hoz létre
tudományos vagy műszaki információt, azaz a világ anyagi komponense fölötti
uralmat. Legalább olyan fontos az érzelmi-szellemi összetevő befolyásolása,
amit - kissé laposan - művészeteknek neveznek. Míg az első a produktivitást
szolgálja, azaz általában az információtermelő kapacitást növeli, addig a
második a fogyasztásba folyik. Ha mondjuk egy szerző új virtuális teret
komponál, azt az univerzum valamennyi, több, mint 500 billió lakosa
meglátogathatja, végigélheti, aktívan befolyásolhatja. Hiszen a tér
algoritmusa időveszteség nélkül kerülhet el mind a százezer lakott bolygóra,
és csak egy realizátorra van szükség, amely az illúziót akárhányszor
felépíti és bárki rendelkezésére bocsájtja. De ebből legfeljebb közvetlenül
keletkezik új információ, mondjuk azáltal, hogy egy vibrazeneszerző vagy egy
hipertérfizikus a nehéz munkája után eltölt egy-két napot a virtuális
térben, kipiheni magát és ezáltal új lendületet kap a szimfóniarezonátor
programmozásához vagy a szimbólikus egyenleteinek formalizálásához.
5
Apám ötszázhúsz, anyám hétszázötven éves. Körülbelül; olyan pontosan már
nem számolják. A születésemkor százharminccal kevesebbek voltak. Legalábbis
biológiailag. Fizikailag hozzájön az a nyolcan év, amit mélyálomban
töltöttek. Abszolút pedig még százhúsz, a relativitás miatt: az űrhajójuk
majdnem a fénysebesség háromnegyedére gyorsult, mielőtt az út közepén
fékezni kezdett. Így ott lassabban múlt az idő, mint a start- vagy a
célbolygón. Mire megérkeztek, az űrhajón nyolcvan, hajdani otthonukban
kétszáz év telt el. Ők ezalatt alig néhány hónapot öregedtek, de rokonaik,
barátaik, akikkel rögtön kapcsolatba léptek, alig emlékeztek volna rájuk, ha
nem frissítették volna fel a memóriájukat. A kirajzás után azonban az
anyabolygó kutyakötelessége, hogy törődjön az új teleppel. Így a kivándorlók
ismerősei általában a rajt után lementik emlékezetüket, hogy a célbaéréskor
felfrissítsék és tudják, kik is keresnek - legalábbis pszichológiai -
támogatást otthonról.
Az emberek nem csak az emlékezetüket mentik le rendszeresen, hanem a
génállományukat is, főleg fiatal korban. Gyakran már a születendő embriókból
is vesznek génmintát, mert minél több génrajz áll rendelkezésre, annál
pontosabban lehet az állományt felfrissíteni. Erre úgy húsz-harmincévenként
van szükség, vagy egy-egy súlyosabb megbetegedés, fertőzés után. Ilyenkor
hajlamos ugyanis a szervezet változásra, torzulásokra, öregedésre. Az
eredeti gének a leghatékonyabb orvosság: a test azonnal befogadja őket és
rekonstruálja az összes szervben az elveszített információt.
Ezt a lementéskor hatalmas génbankokban tárolják. Ezeket óriási
kapacitású szerves számítógépeknek lehet tekinteni, amelyeket az egyes
emberek géninformációját tartalmazó molekulák konglomerációja alkot.
Megfelelő - az egyén testnedveivel előidézhető - biokémiai reakcióra a
génbank olyan sejteket választ ki, amelyek az illetőbe szervezetébe kerülve
felfrissítik az állományt. Az egész procedúra fájdalommentes és kevés
ráfordítással végrehajtható; csak az a fontos, hogy idejekorán gondolni kell
rá. Ha egy betegség vagy egyéb káros folyamat az ember szervezetében
elhatalmasodik, akkor a gyógyító eljárás hosszadalmas és fáradtságos. De
annyira körülvesznek a rólunk és a testi állapotunkról gondoskodó
legkülönbözőbb robotok, hogy aligha feledkezik meg valaki a génfrissítésről.
Kétszer vagy háromszor sajnos előfordult, hogy katasztrófa következtében
a génbankok tartalma - minden redundancia ellenére - elveszett: ez emberek
millióit ítélte öregedésre és korai halálra. Az ilyen esetek megelőzésére
csak néhány évszázada sikerült kidolgozni az eljárást, amelynek segítségével
az adatbank tartalmát - természetesen tisztán információalakban - más
bolygókra eljuttatjuk és ott is tároljuk. Szükség esetén innen vissza lehet
kérni és a tönkrement génbankot rekonstruálni. Persze egy bolygóméretű
katasztrófa a telep infrastruktúráját annyira szétrombolhatja, hogy a
génbank igen bonyolult újrafelépítése éveket is igénybe vehet - ilyenkor
bizony változatlanul előfordulhatnak nemkívánatos változások az emberi
testen, amelyeket nehéz visszafordítani. Ezért akad itt-ott egy-egy ember,
akiről nem sugárzik annyra a fiatalság és erő, mint 750-830-950 éves
anyámról.
Némely bolygón nagyritkán fellép a spontán géntorzulás jelensége.
Ilyenkor a szervezet nem ismeri fel a saját génjeit: a frissítő eljárás
kudarcba fullad. Ennek kutatása és megelőzése az utóbbi néhány száz év
legfontosabb feladata. Bolygók százain tudósok milliói foglalkoznak vele.
Sajnos a jelenség annyira sokrétű, hogy nagyon nehéz közös nevezőre
bukkanni.
A legtöbb bolygón soha nem fordul elő; ezeken a kutatók persze
szivesebben foglalkoznának számukra aktuális, sürgősebb ügyekkel. Azzal,
hogy mégis a spontán géntorzulást kutatják, fizetnek olyan kutatásokért,
amikre nekik van szükségük. Ez a bolygóközi kereskedelem jelensége és ez a
munkamegosztás tartja össze az emberi civilizációt. Ez minden hatalom alapja
és megnyilvánulása. Másmódon a hatalomnak semmiféle hatása nem lehet egy
telep életére, hiszen a fizikai távolság és anyagi elérhetetlenség miatt
mindenféle erőszak alkalmazása abszurd. Az egyetlen lehetőség a hatalom
gyakorlására az információáramlás befolyásolása. Ha ez bolygó nem veti magát
alá a bolygóközösség akaratának, egy közös döntés büntetésképpen elvághatja
az információtól. Ez ugyan rövid távon nem befolyásolja a büntett telep
életét, hiszen anyagi értelemben szükségszerűen teljesen autark. Sőt, a
fejlődése is biztosítva lehet, hiszen saját intellektuális forrásai
elegendőek lehetnek a szükségletek kielégítésére. Mégis, mint a Front
példája mutatja, alig kétszáz éven belül olyan hanyatlás állhat be, amely a
bolygót eltereli az emberi közösség fejlődésének irányától.
Anyagi kereskedelem tehát nem létezhet, az információ pedig korlátlanul
másolható. Egy bolygó felépíthet magának a egy olyan memóriát, amelybe
lementi az összes bolygón található összes adatot. Ennek normális
körülmények között nincs semmi értelme, hiszen bármelyik adat akármikor az
eredeti helyről lehívható: a létező információ ingyen van és mindenki
számára elérhető. Csak a még nem létező információ képvisel értéket, az,
amelynek felkutatására valaki vállalkozik. E vállalkozás fejében várhatja el
egy közösség, hogy másvalaki olyan információt kutat fel, amelyre neki van
szüksége. Ezért foglalkoznak spontán géntorzulástól mentes bolygón is ezzel
a jelenséggel.
A rend jónéhány ezer éve fennáll. Kezdetben előfordultak ugyan
ingadozások, de az utóbbi évezredekben és közös megegyezéssel stabilnak
mutatkozik. Az anyagátvitel csupáncsak elméleti lehetősége a stabilitást
azonnal felbomlasztaná. Persze senki sem tudja, hogy ez kívánatos-e vagy
sem: a hosszú és merev stabilitás ugyanúgy romlásba dönthet egy társadalmat
mint a hirtelen, kiszámíthatatlan változás. Ennek ellenére úgy döntöttem,
hogy nem kell. Ritkán döntök a fejlődés ellen.