Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                         Prof. Dr. Andreas Solymosi
         (solymosi@tfh-berlin.de vagy (Andreas.Solymosi@t-online.de)
                    (http://www.tfh-berlin.de/~solymosi)

                                A. S. Falkner

                                  A CSÁSZÁR

                                      1

   - Felség, a követ. - jelentette be az asszisztensem.

   - Tessék, itt vagyok. Jöhet.

   Belépett,  udvariasan  meghajolt,  leült  az  íróasztala mögé és rögtön a
tárgyra tért:

   - Egy  új  téma. Tegnapelőtt nyújtották be.  Annyira új, hogy az analízis
tanácstalan.  A tartományi bízottság rögtön hozzám utalta át és én sem tudok
sokat kezdeni vele. Anyagátvitel.

   - Ilyen már volt sok.

   - De  mind  sikertelen.  És  nagyon  régen. Ez viszont egészen új  alapon
kezdi.  A  matematikai  elmélet  kész, ez ingyen van. A fizikai kisérleteket
akarják  eladni.  A probléma egyik fele, hogy nagyon nagy ráfordításra volna
szükség. A másik pedig a teljességgel beláthatatlan következmények.

   - Igen, régen ez még nem volt. A destabilizáló faktor, ugye?

   - Úgy van. Képzeld el, mi történne, ha az erőszak alkalmazása  tartományi
határokon túl is lehetséges lenne.

   - Valóban,   ez   teljesen  átalakítaná  a  szövetséget.   Ugyanakkor   a
segítségnyújtás...

   - Olyan ritkán van rá szükség!

   - Viszont akkor annál inkább. Mikor is történt az utolsó katasztrófa?

   - Negyvenhárom  éve.  A Thelixen. - szólt közbe az asszisztensem,  aki az
adatbankjából  rögtön  az összes információt rendelkezésünkre bocsájtotta. -
Kéregrepedés.   Hárommillió   halott,   száznegyvennyolcezernek  sikerült  a
legnagyobb  holdra  menekülni.  Ott  kezdtek  előlről  mindent. Most már jól
állnak, kupola alatt élnek és tíz év múlva indulnak három fényévnyire.

   - Itt például segített volna az azonnali segítség, igaz?

   - Így   van.   Ha   az   információátvitelhez    hasonló    anyagátviteli
infrastruktúra   állt   volna  rendelkezésre,  a  tizenhárom  óra  a  bolygó
felrobbanásáig  elég  lett  volna,  hogy  a  bolygó  lakossága  nagyrészének
elegendő űrhajót szállítsunk.

   - Beindulna-e a materiális kereskedelem?

   - Ehhez   sem   áll  elegendő  adat  rendelkezésre.   Valószínűleg   csak
elhanyagolható mértékben.

   - Egyéb, belátható kihatások?

   - A   társadalom   átalakulása   teljesen  átfedi   minden  egyéb   hatás
premisszáját.  Kiszámíthatatlan.  -  A követ zongorázott egyet az íróasztala
billentyűin,   és   a   háta   mögötti  megjelentek  a  hatásanalízis  mozgó
grafikonjai.  Jó  tizenöt  percig  szótlanul  néztem. Itt-ott rámutattam egy
hullámra,  egy  vonalra  vagy egy képre, feltettem egy kérdést, amit a követ
vagy  az  asszisztensem  rögtön megválaszolt. Hagytam, hogy folyjon belém az
információ. Hamarosan világos lett minden:

   - Tehát semmit nem lehet tudni.

   - Nem, felség.

   - És a próféták mit mondanak?

   - Mindegyik  mást.  Nincs  kiforrott  vélemény.   Annyira  nyilvánvaló  a
globális irritáció, hogy egy csapat sem jutott közös nevezőre.

   - Tehát csak tőlem függ.

   - Teljesen.

   - Nem.

   A  döntés  váratlanul csúszott ki belőlem. A követ meghajolt és alakja az
íróasztallal   és  minden  berendezéssel  együtt  lassan  szertefoszlott.  A
feladatom ezügyben véget ért: meghatároztam az emberiség jövőjét.


                                      2

   Az ismert világegyetem uralkodója vagyok.

   Komoly  munka.  Lényegében  abból  áll,  hogy  gyűlésről  gyűlésre járok,
szempontokat  mérleglek  és  döntéseket  hozok.  Ez  az,  amit tudok, amihez
különleges képességeim vannak; emiatt kerültem ebbe a pozícióba.

   A döntések javarésze nem nagyon fontos. Itt egy bolygó követelésekkel lép
fel,  ott  kitört  egy  járvány,  amott feltaláltak egy új eljárást, és az a
kérdés,  hogy  mit  kezdjünk  vele;  többnyire  pénzösszegeket  kell ide-oda
tologatni.  Eldönteni,  hogy  egy tartomány központjában vagy a perifériáján
nyissunk-e  új  egyetemet,  melyik  császári  flottának  jussanak a legújabb
típusú  hajók,  felemeljük-e  ezt vagy azt az adót, esetleg csökkentsük-e. A
kérdéseken  már több száz szakértő átrágta magát, komplex algoritmusok ezrei
elemezték  az  okokat  és  a  következményeket,  sőt,  már  a  számítógépben
szimulált  jómagam  is  foglalkozott  vele. Elém csak azok kerülnek, amelyek
döntési hányada 50% körül mozog, és amelyeknek fontossági mutatója az összes
nyitott kérdésénél magasabb prioritást ért el. Ha egy problémát számítógépek
nem  tudnak  megfelelő bizonyossággal eldönteni, alacsonyabb bizottságok elé
kerül,  ahol  hozzám  hasonló képességű de nálam gyengébb minősítésű emberek
foglalkoznak vele. A kérdések legnagyobb részét ők oldják meg, méghozzá jól.
Kevés  esetben  nyújtják  őket feljebb, ha úgy vélik, nem tudják a döntésért
vállalni  a  teljes felelősséget. Így vándorolnak az akták egyre magasabb és
magasabb  bízottságokhoz;  mindegyik  intenzívebben  elemzi,  véleményezi és
igyekszik  eldönteni.  Ha  valamelyik  szintre  rendszeresen  túl sok kérdés
kerül, egy közbülső szintet hoznak létre; jó alkalom a karrieristáknak, akik
így  soronkívül  magasabbra  kerülhetnek.  Így  teszek  én  is: ha túl sok a
munkám,  kinevezek egy újabb alcsászárt, aki létrehozza a maga bízottságait,
minisztériumait, az egész bürokráciáját, így tehermentesít engem.

   Persze  ez  egy  pillanatra  sem  ok  a  lazsálásra.  Minden  pillanatban
bizonyítanom   kell,   hogy   alkalmas   vagyok   a  posztra,  különben  úgy
kipenderülök,  hogy  a  lábam sem éri a földet. A számítógépes rendszer maga
parancsol  le a trónról, ha elegendő pontossággal be tudja bizonyítani, akad
egy   nálam   alkalmasabb.  Persze  egy-egy  gyengébb  nap  nem  számít,  az
mindenkinél  akad.  De  ha  a döntéseim elég gyakran hibásaknak bizonyulnak,
valamelyik  általam kinevezett alcsászár lép a helyembe. Ez a rend több ezer
éve jól muködik.

   Sok  a  munka, de megéri. Nem anyagilag és nem a privilégiumok miatt. Sok
időm  úgysem  marad  arra,  amit  az  emberek  általában az élet élvezésének
neveznek.  Ezt  mindenki  tudja  és nem sokan vágynak a helyembe. Régebben a
császárokat   meggyilkolták,   összeesküvéseket  szerveztek  vagy  nyugdíjba
küldték, hogy másvalaki bírhassa a hatalmat. Ezzel gazdagság járt, ami ugyan
egy   bizonyos  szint  felett  elveszíti  a  varázsát;  lényegesebb  volt  a
hatalomvágy:  a  tudat,  hogy  emberek  engedelmeskednek  az uralkodó kénye-
kedvének,  sokak számára minden áldozatot és kockázatot megért. Ezek az idők
azonban már rég elmúltak.

   Nekem  is  van  hatalmam,  méghozzá  nagy, ha messze nem is korlátlan. Az
összes   ember   között  az  enyém  a  legnagyobb,  de  aki  ezt  a  korábbi
egyeduralkodókéval téveszti össze, aligha tévedhetne nagyobbat. Manapság már
senkinek  nem  jut  eszébe, hogy mondjuk a saját zsebembe gazdálkodjak, vagy
hogy  utódomnak  nevezhetném  ki a fiam. Kinevezhetem ugyan alcsászárnak, és
akkor  esetleg  követ  a  trónon,  de csak, ha minősíti magát: próféta lesz,
felmászik  a  szamárlétrán,  jobbnak bizonyul valamennyi versenytársánál, és
csak  az  utolsó  körben  szorul  az  atyai  támogatásra. Erre ugyan a tőlem
örökölt   génjei  révén  talán  van  valamennyi  esélye,  de  aligha  az  én
uralkodásom  alatt:  egy ilyen karrier több száz évi kemény munka eredménye.
Én  előreláthatólag  még  néhány  évig,  talán  két-három évtizedig bírom az
iramot, aztán előbb-utóbb lekőröznek. Akkor majd visszavonulok és élvezem az
életet.

   Addig  is  dolgozom. Addig egyszerűen az igazán jól végzett munka öröme a
tét;   a  tudat,  hogy  emberek  millióinak,  milliárdjainak  sorsa  függ  a
döntéseimtől  és  hogy a döntéseim jók. Persze, nagyon rosszak nem lehetnek,
ha alattam annyian átrágták magukat rajtuk és mindenki 50-50%-osnak tartotta
a siker lehetőségét. Én eldöntöm, hogy a számításba került lehetőségek közül
melyik  a  legjobb,  és  legtöbbször igazam is van. Ezért vagyok próféta, és
jelen  pillanatban  a  legjobb.  Ez  nem  egy misztikus, túlvilági képesség,
hókuszpókusz  vagy  parapszichológia.  Ez  egyszerűen egy tehetség, amelynek
mibenlétét   a   lélektudomány  évszázadok  óta  kutatja,  de  nem  sikerült
kiderítenie.  Ennek ellenére tény, hogy az emberek egy része analítikus úton
eldönthetetlen kérdésekben nagyobb valószínűséggel tippel a helyes válaszra,
mint  a  többi.  Magasfokú intelligencia nélkül nem megy, hiszen a problémát
minél átfogóbban meg kell érteni. De ezen túlmenően az intuíciónak van döntő
szerepe,  annak,  amit mesterséges intelligenciával soha, még megközelítőleg
sem   sikerült   szimulálni.  A  személyiségem  alapvető  vonásait  ugyan  a
legnagyobb  részletességgel  betáplálták  egy szakértői rendszerbe, amely az
esetek majdnem 100%-ában helyesen megjósolja, hogy erre vagy arra az ingerre
hogyan fogok reagálni. De a prófétai képességemet - másét sem - nem sikerült
szimulálni.  Ezért van szükség rám és a millónyi, alattam dolgozó prófétára,
akik velem együtt irányítják a világot.

   A felelősség a vállamon nyugszik, de szivesen vállalom. Az emberek bíznak
bennem  és  bizonyosfokú  hálát is tapasztalok a munkámért. Ennek örülök, de
nem  ez a lényeg, hanem az, hogy valóban jót tudok tenni. Amikor alacsonyabb
poszton  dolgoztam,  hasonlóképpen  éreztem;  feltételezem, hogy a kollégáim
valamennyiét  hasonló  motiváció  hajtja  a  kemény munkára. Enélkül ugyanis
nincs karrier, nincs kinevezés; minden bízottságból csak a legjobb kerül egy
lépcsővel   feljebb  egy-egy  megüresedő  helyre.  Ecélból  gyerekkorom  óta
rendszeres  prófétai képzésben veszek részt, amely versenyeket is tartalmaz.
Itt  és a munkám során kell és kellett mindig is bizonyítanom. A versenyeken
történelmi   vagy   konstruált,   a  gyakorlatban  reális  problémákat  kell
megoldani. Akinek a legtöbbször lesz igaza, az nyer és az jut előre.

   A munkám abból áll, hogy odafigyelek. A soros bizottság referense előadja
a  problémát;  gyakran  előfordul,  hogy  már  foglalkoztam vele és előzetes
döntést  hoztam,  amit  később  felül  kell bírálni. Ilyenkor rémlik valami;
illene  emlékeznem,  de a munkatársaim már ismerik a gyengémet és igyekeznek
mindig  újra  feltárni  az egész tényállást. 3-4 perc múlva én vagyok soron,
kérdezek.  Ehhez  is  szükséges  a  tehetségem,  hogy a megfelelő kérdéseket
megfelelő  sorrendben  tegyem  fel. A legtöbb kérdésre rögtön jön a válasz a
bízottság   valamelyik   tagjától.   Néha   a  számítógéprendszerből  hozza,
többnyire,  ha konkrét adatokról, statisztikai összefüggésekről, az analízis
eredményeiről van szó, vagy az előzetes döntésekhez vezető útról.

   Ez  a  mesterséges  intelligencia  erőssége: mindig meg lehet állapítani,
hogyan  jött  létre  egy  döntés. Az emberi intuíció esetében ez lehetetlen.
Ilyenkor csak a prófétába vetett bizalom segít.


                                      3

   - Andi,  kész  a  vacsora!  - hívott be anyám, mint évezredek óta  minden
gyereket. Koszosan, izzadtan és duzzogva hagytam abba a gravifocit, miközben
a csapattársaim javarésze gúnyolódott, hogy milyen engedelmes vagyok.

   - Mamafia!

   - Holnap már kávézni is mész!

   - Legközelebb  a  húgomat  állítjuk be, ő legalább maradhat! - kiabált  a
legkisebb,  és  iszonyú  magasságba  rúgta  fel  a labdát; a többiek ide-oda
rohangáltak,  hogy  a  mozgás  által  keltett  és  felerősített  gravitációs
hullámokkal  minél  tovább a levegőben tartsák, illetve az ellenfél kapujába
irányítsák. Nekem fájt a csúfolódás, de szilárdan tartottam magam:

   - Én  viszont próféta leszek! - vágtam vissza, kissé  bizonytalanul, hogy
ez  elegendő  tekintélyhez  juttat-e a legközelebbi meccsig, de nem volt más
érvem.  A  kiképzés  kemény  fegyelmet feltételezett, beleértve a percnyi és
grammnyi pontos táplálkozást.

   A  vacsora  rossz  volt,  de  az utána következő koincidencia-gyakorlatot
kedveltem.  Tizedmásodpercre  felvillantott  ábrákon kellett összefüggéseket
felismernem:  a  száz közül hány kört köt össze a vonal, tehén vagy ló van-e
több  a  képen,  hány villanással ezelőtt láttam ugyanezt az ábrát. Éreztem,
hogy  fejlődöm,  örömöt  okozott  a jó teljesítmény, jól estek apám elismerő
szavai.  Ő  ismerte fel a képességemet és harcolta ki, hogy részt vehessek a
kiképzésen.   Hamarosan   leköröztem   focizó  barátaimat,  és  az  egyetemi
kollégiumba  költöztem. Itt polülógiát tanultam, az a olyan átfogó képzésben
részesültem,  amely  a  társadalom  életének  minden  jelentős  területét ha
felületesen is, de lefedte.


                                      4

   Itt,  az  Algeosz  nevu  csillag  negyedik,  egyetlen  lakható  bolygóján
születtem  néhány  évvel azután, hogy a szüleim egy kétszáz éves utazás után
telepesekként  megérkeztek  ide.  Természetesen  ennek  az időnek a 99,9%-át
mélyalvásban,  az  abszolút  nulla  fok  közelében  töltötték, ahogy hajójuk
mintegy 50,000 testtel rezdületlenül ívelte át a csillagok közötti űrt. Arra
vártak,   hogy   az   Algeosz  melege  beindítsa  a  melegítési,  aktiválási
folyamatokat;  ezután  még  jó  két  évig  tartott a fékezés, és csak ezután
indult  be  a  felélesztés  mechanizmusa.  A  kritikus  folyamatnak a gondos
előkészítés ellenére akad ugyan néha halálos vagy súlyos sérült áldozata, de
a szüleim hajóján minden problémamentesen zajlott le.

   Előttük  száguldott  a  jóval  kisebb  ellátmányi  hajó a néhány tonnányi
robotplasztikkal.  Mivel  a  holt anyagot jóval nagyobb terheléssel lehetett
nagy  sebességre  gyorsítani,  ez  alig 25 év alatt tette meg a 10 fényévnyi
távolságot. Mire a szüleim megérkeztek, már készen állt a bolygó. A plasztik
az  Algeosz  hőjére reagálva már néhány fénypercnyi távolságra olvadni, majd
szerveződni  kezdett.  A  bolygó  közelébe  érve  már  intelligens robotként
vezérelte  a  hajót.  Körpályára állította és leküldött egy kisebb egységet,
amelyet  fentről  vezérelt. Az Algeosz történelmének büszkeségeként tanultam
az  iskolában,  hogy  az  első kisérlet rögtön sikerült: a mintegy száz apró
robot   sikerrel   szintetizált  a  lent  talált  anyagból  robotplasztikot,
elszaporodott  és felépítette a bolygó infrastruktúráját. Más telepeken néha
20-30  leszállásra  volt szükség, amíg egy sikeres csapat végre megtalálta a
felszínen mindazon anyagokat, amelyek szükségesek az önreprodukcióhoz. Ha az
ellátmányi   hajó   150   csapathoz   elegendő   robotplasztikja  sikertelen
leszállásokra   elfogyott,   bizony   a  megérkező  telepeseket  nem  várták
felépített  városok, működő termelőegységek, naprakész információs rendszer.
Ezeknek  maguknak  kellett  a  kezükbe  venniük  sorsukat és kemény munkával
létrehozni mindazt, amire a mesterséges intelligencia nem volt képes.

   Ilyenkor  a csapat prófétája hasonló felelősséget visel, mint én, mégha a
gondjaira  bízott  emberek száma kisebb is. Neki kell eldönteni azt, amire a
gépek  képtelenek: hol legyen az új leszállás, vagy esetleg - az előrejelzés
ellenére  -  reménytelen-e  és  tovább  kell  utazni egy másik betelepíthető
rendszerig.   Nagy  ritkán  kiderül,  hogy  az  ellátmányi  hajó  robotja  -
programmhiba  miatt - rosszul választotta ki a leszállási helyeket. Ilyenkor
riadó  van az ismert világegyetemben, minden kibernetikai intézetben lázasan
dolgoznak   a  hiba  kijavításán;  százával,  ezrével  jönnek  létre  az  új
algoritmusok  és  számtalan  ellátmányi  hajót küldenek ki teszt céljából. A
prófétát az emberiség hőseként ünneplik. Legtöbbször azonban a számítógépnek
van  igaza  és  az  előrejelzés  tévedett; a bolygó ugyan alkalmas az emberi
életre,   de   hiányzik   egy-két,  az  automatikus  telepítéshez  szükséges
összetevő.  Ez  az  előrejelzés hibájának számít, és ezt a telepesek kemény,
néha   fiziaki  munkával  fizetik  meg.  A  hiányzó  anyagot  talán  sikerül
szintetizálni,   rosszabb  esetben  a  legközelebbi  lakott  bolygóról  kell
importálni; ez még az elérhető legnagyobb, többezer g-nyi gyorsulás esetében
is 2-3-éves késedelmet jelent a telep felépítésében.

   Az  előrejelzés  a  betelepítés  alapja.  Az  ilyen  csillagokat, mint az
Algeosz,  már  ősidők  óta felderítették: a galaxison belül milliókra tehető
azon naprendszerek száma, amelyeknek lakható bolygóik vannak. Ezek csak arra
várnak, hogy valamelyik bolygó lakossága kirajozzon. Valamennyi betelepített
bolygó  már  a kezdettől fogva azon dolgozik, hogy néhány száz, néha ezer év
múlva  a lakosság negyede-fele számára megfelő hajók rendelkezésre álljanak.
Egy  túlnépesedő  bolygó ugyanis szükségszerűen korlátozza a szaporodást, és
azok  a,  akik  annyira  szeretnének  utódokat,  hogy vállalják a telepesség
fáradalmait  és  kockázatát,  néhány  tízezres csapatokba szerveződnek. Ezek
mindegyikét   egy-egy  kiváló  próféta  -  természetesen  számos,  csakugyan
prófétákból  álló  bízottság  támogatásával  -  vezeti, akiknek segítségével
kiválasztanak a legközelebbi betelepíthető, de még nem foglalt rendszerekből
egyet.  Rendszerint összeállnak néhány szomszédos vagy akár távolabbi bolygó
hasonló  célú csapatával és igyekeznek az útjukat időbelileg is koordninálni
a  génkeveredés  végett. Amikor útnak indulnak, a cél természetesen közhírré
tétetik, nehogy túl sok telepes csapat ugyanazt a csillagot válassza, nehogy
a  népesedés  túl  korán,  még  a  stabilizáció  előtt  érje  el  a kirajzás
szükségességének   mértékét.  Ez  általában  úgy  két-háromszáz  éven  belül
következik be.

   Eddigre  az  előrejelzés  sugara jónéhány fényévvel megnőtt és ezerszámra
kerültek   elő   új,   betelepíthető   csillagrendszerek.  Ezeknek  a  száma
szerencsére  egyelőre gyorsabban nő mint az emberiségé. Nehézségek majd csak
akkor merülnek fel, ha ez az arány megváltozik: az emberiség exponenciálisan
szaporodik,  így  a  betelepített  bolygók  száma  is  néhány  ezer évenként
megduplázódik. A felderítés viszont csak polinomiálisan, pontosabban köbösen
szaporítja  a potenciálisan lakható bolygók számát. Már felütötték a fejüket
egyes   -   zöld   -   mozgalmak,  amelyek  a  galaxis  erőforrásaival  való
takarékoskodás  mellett  kardoskodnak. Ez egyelőre azonban csak ideológia; a
valós problémákat majd az utánunk jövő generációk megoldják.

   A  felderítést  apró  robotűrhajók milliárdjai végzik. Ezek egy a világűr
meghódításának kezdete, azaz jó húszezer év óta táguló sugarú gömb felületén
törnek  előre.  Begyűjtik  a kozmikus port, ebből nyerik a hajtóanyagukat és
állandóan  gyorsulnak; ma már a fénysebesség négyötödével tágítják az ismert
világegyetem  határait.  A  begyűjtött  anyagot  arra  is  használják,  hogy
önmagukat  reprodukálják;  ezúton  marad a felderítő háló néhány fénypercnyi
sűrűsége  konstans:  ahogy  a  gömb  sugarain  haladva távolodnak egymástól,
töltik ki az űrt újabb és újabb generációikkal. Néha, ha valamelyik elér egy
felkutatandó égitest közelébe, egy újabb utódot bocsájt ki. Ez induló anyaga
nagyrészét  arra  használja, hogy idejekorán lefékezze horribilis sebességét
és körpályára álljon a csillag, üstökös vagy más test körül. A legtöbbje itt
marad  az  idők végezetéig és figyeli a környezetét, történik-e valami, amit
az  emberiség  számára  értékesíthető  információként  továbbítandónak ítél.
Némelyikkel  kapcsolatban  azonban  az  a döntés születik, dönt, hogy tovább
szaporodjon,  leszálljon  egy-egy  bolygón  és felderítse, alkalmas-e emberi
életre.  Siker  esetében  igyekszik  olyan részletes információt szállítani,
amennyire csak képes, hiszen a jövőben talán ezen múlik egy felderítő csapat
sikere.  Ennél  többre azonban nem képes, hiszen nem univerzális, hanem csak
felderítő  robot.  Ezért kell a betelepítés előtt egy külön ellátmányi hajót
előreküldeni,  amely  az esetek legtöbbjében idejekorán felszereli a bolygót
az érkezők számára szükséges anyagi háttérrel.

   A  felderítő robotűrhajók ugyan nagymértékben önállóak, de szükség esetén
topológikus  összeköttetésbe  léphetnek  velünk.  Mindegyikben  van  egy-egy
szemiton,  egy  fél  elemi  részecske,  amelynek  a  másik  fele  valahol  a
világegyetem  túlsó  részén  található.  Ahogy  a  két szemiton az einsteini
téridőben egyre távolabb kerül egymástól, a negyedik dimenzióban úgy görbíti
a  teret: mintha egy gumiléggömb két, a felületen egymástól távoleső pontját
belülről  összeragasztanánk.  A  kétdimenziós  felszínen  változatlanul csak
hosszú idő alatt juthatunk el az egyik ponttól a másikig. Az összeragasztott
ponton  át  azonban  "átkopoghatunk", azaz a szemitonon keresztül információ
átadható.  Az anyag számára változatlanul érvényes a relativitás elmélete, a
fénysebesség áthidalhatatlan marad. Az információ számára azonban már nem az
einsteini  térben  élünk,  időveszteség  nélkül  tudunk  üzenni egymásnak. A
szemiton  tette lehetővé a galaxis benépesítését, és hogy az emberiség - bár
két  bolygó  lakói  gyakorlatilag  soha  nem  kerülnek  fizikai  kapcsolatba
egymással - megőrizte egységét.

   Én,   a   császár   is  itt  ülök  az  Algeonon  és  innen  kormányzom  a
világegyetemet.     A     tanácsadóimmal    ugyan    naponta    konzultálok,
telekommunikiációs  eszközök  révén  látom is őket, mintha itt ülnének velem
szemben.  Legtöbbjük  azonban  ezernyi  fényévre  tőlem  olyan bolygókon él,
amelyeknek  a nevét is alig tudom. Soha nem érinthetjük meg egymást, de erre
nincs szükség.

   Mivel  egy-egy bolygó fizikailag teljesen el van vágva a többitől, anyagi
értelemben teljesen önállátó. Bolygóközi kereskedelem hagyományos értelemben
nem  létezik,  talán  csak kivételes alkalmak, fiatal telepekkel, végszükség
esetében.  Ilyenkor  azonban  éveket  vagy  évtizedeket  kell várni a kívánt
anyagra,   árura,   berendezésre.   Jóval   egyszerűbb  a  szükséges  holmit
szintetizálni.  Hála a tökéletes technológiának, ez csak információ kérdése:
hogyan lehet ezt vagy azt előállítani. Információ pedig jön.

   Legalábbis,   ha   megfizetünk  érte.  Hogy  hogyan?  Hát  információval.
Természetesen  csak  akkor  vehetjük  igénybe  az emberiség erőfeszítéseinek
gyümölcsét,  ha  magunk  is hozzájárulunk a fejlődéshez. Ez a törvény tartja
egybe  a  birodalmamat:  csak  az  a  bolygó  részesülhet  a galaxist átfogó
információs  hálózat  áldásaiból,  amelyik  beilleszkedik  a  rendszerbe. Ez
magában  foglalja úgy az adminisztrációt, mint a tudományt és a kultúrát, az
emberi tevékenység valamennyi globálisan releváns összetevőjét.

   Néha   egy-egy   tartomány   rendetlenkedik.  Ez  általában  struktúrális
probléma,   hiszen  mindenkinek  érdeke  fenntartani  a  rendszert,  ma  már
nincsnenek  forradalmárok. Ha valamelyik országban megbomlik az egyensúly és
egyes  csoportok érdekei előtérbe kerülnek, akkor a társadalmi berendezkedés
többnyire   önverzérlő   módon   korrigálja   sajátmagát.  Nagynéha  azonban
előfordul,  hogy  valahol  globális érdekekkel ellentétes követelések lépnek
fel.  Például  néhány  évszázaddal  ezelőtt  a  Paran bolygó napja előre nem
sejtett   aktivitásokba   kezdett,   az   emberiség   együttes  erőfeszítése
segítségével  sikerült megfékezni a csillagot. Minden tartomány megduplázta-
megháromszorozta  tudományos  kapacitását  és  néhány  éven  belül  sikerült
megakadályozni,  hogy  a nap idő előtt novaként kitörjön. Az illető lakosság
egészét  sikerült  a  Paraneora áttelepíteni és végeredményben jól sült ki a
dolog.  Igenám,  de  a  nagy erőfeszítés következtében más területen hiányok
álltak  elő.  Például  a  Venera  már  hosszú  idő  óta  szenved  a  spontán
géntorzulásoktól. Ezeket a kutatásokat redukálni kellett. Természetesen jött
az  igény,  hogy pótoljuk be a mulasztást. Más területen hasonló követelések
léptek  fel,  és  az  akkori  császárnak  igencsak  szüksége volt a prófétai
tehetségére, hogy a felborult egyensúlyt helyreállítsa. Ekkor következett be
a  távoli  Front  tartomány  lázadása,  amely megtagadta a császár korlátlan
tekintélyét belügyekben és önkényesen megfelezte az adót (amit természetesen
információban   fizet   mindenki,   azaz   a   helyi  kutatási  és  alkotási
eredményekkel). Hosszú mérlegelés után a császár úgy döntött, hogy a Frontot
két  évre elvágja a kozmosz információs hálójától. Ez sajnos rossz döntésnek
bizonyult,  mert a kapcsolatot a bolygóval nem sikerült ismét felvenni. Csak
150  év  múlva értek oda a felderítő hajók, amelyek egy teljesen szétzilált,
primitivizált  társadalmat találtak, amelynek egyes rétegeit a mai napig sem
sikerült ismét integrálni. Azóta egy bolygó sem mer ellenszegülni a császári
tekintélynek.  De  senki  sem merne mégegyszer ilyen súlyos büntetést hozni,
amely  a  helyi  civilizáció  összeomlásához  vezethet.  Azóta  kizárólag  a
kereslet-kínálat  elve  érvényesül:  ha  valakinek  extra  igényei vannak az
emberiséggel  szemben,  akkor  neki  is kell valami különlegeset szállítani.
Pesze,  létezik  fejlesztési segély: a fiatal telepeket jónéhány évig ingyen
látjuk  el  a  szükségleteikkel,  azaz  olyan extra kutatások eredményeivel,
amelyek   a   berendezkedésüket   meggyorsíthatja.  Ezen  túlmenően  létezik
hitelgazdaság  is:  bárki bejelentheti igényét bizonyos információra. Ha egy
banknak  meggyőzően  be tudja bizonyítani, hogy a befektetésből új kapacitás
keletkezik,  és  ezzel olyan információt tud termelni, amelyre van kereslet,
akkor  a  bank  ezt  meghitelezi: más területek információforrásai előlegben
dolgoznak.   Természetesen   kamatot   is   kell   fizetni,   azaz   az   új
információkapacitással  több  eredményt  kell  megtermelni,  mint  amennyibe
került.

   Az  a tudás, amelyet sikerült kidolgozni, persze közkincs, hasonlóképpen,
mint  az  anyagi  javak  -  ezeket  a  robotok  termelik  korlátlan,  azaz a
szükségleteknek  megfelelő  mennyiségben. A gazdaság kizárólag az eredmények
iránti  igényt  fedi  le,  azaz  annak  eldöntését,  hogy a meglevő kutatási
kapacitásokat  micélból  hasznosítsák.  Ezeknek  csak  egy  része  hoz létre
tudományos  vagy műszaki információt, azaz a világ anyagi komponense fölötti
uralmat.  Legalább olyan fontos az érzelmi-szellemi összetevő befolyásolása,
amit  - kissé laposan - művészeteknek neveznek. Míg az első a produktivitást
szolgálja,  azaz  általában  az információtermelő kapacitást növeli, addig a
második  a  fogyasztásba  folyik.  Ha  mondjuk egy szerző új virtuális teret
komponál,  azt  az  univerzum  valamennyi,  több,  mint  500  billió  lakosa
meglátogathatja,   végigélheti,   aktívan   befolyásolhatja.  Hiszen  a  tér
algoritmusa időveszteség nélkül kerülhet el mind a százezer lakott bolygóra,
és  csak  egy  realizátorra  van  szükség,  amely  az  illúziót akárhányszor
felépíti  és bárki rendelkezésére bocsájtja. De ebből legfeljebb közvetlenül
keletkezik új információ, mondjuk azáltal, hogy egy vibrazeneszerző vagy egy
hipertérfizikus  a  nehéz  munkája  után  eltölt  egy-két  napot a virtuális
térben,  kipiheni  magát  és  ezáltal új lendületet kap a szimfóniarezonátor
programmozásához vagy a szimbólikus egyenleteinek formalizálásához.


                                      5

   Apám  ötszázhúsz, anyám hétszázötven éves. Körülbelül; olyan pontosan már
nem  számolják. A születésemkor százharminccal kevesebbek voltak. Legalábbis
biológiailag.   Fizikailag  hozzájön  az  a  nyolcan  év,  amit  mélyálomban
töltöttek.  Abszolút  pedig  még százhúsz, a relativitás miatt: az űrhajójuk
majdnem  a  fénysebesség  háromnegyedére  gyorsult,  mielőtt  az  út közepén
fékezni  kezdett.  Így  ott  lassabban  múlt  az  idő,  mint a start- vagy a
célbolygón.  Mire  megérkeztek,  az  űrhajón  nyolcvan,  hajdani otthonukban
kétszáz  év  telt el. Ők ezalatt alig néhány hónapot öregedtek, de rokonaik,
barátaik, akikkel rögtön kapcsolatba léptek, alig emlékeztek volna rájuk, ha
nem  frissítették  volna  fel  a  memóriájukat.  A  kirajzás után azonban az
anyabolygó kutyakötelessége, hogy törődjön az új teleppel. Így a kivándorlók
ismerősei  általában a rajt után lementik emlékezetüket, hogy a célbaéréskor
felfrissítsék  és  tudják,  kik  is  keresnek  -  legalábbis pszichológiai -
támogatást otthonról.

   Az  emberek  nem  csak  az  emlékezetüket mentik le rendszeresen, hanem a
génállományukat is, főleg fiatal korban. Gyakran már a születendő embriókból
is  vesznek  génmintát,  mert  minél  több  génrajz áll rendelkezésre, annál
pontosabban  lehet az állományt felfrissíteni. Erre úgy húsz-harmincévenként
van  szükség,  vagy  egy-egy súlyosabb megbetegedés, fertőzés után. Ilyenkor
hajlamos  ugyanis  a  szervezet  változásra,  torzulásokra,  öregedésre.  Az
eredeti  gének  a  leghatékonyabb orvosság: a test azonnal befogadja őket és
rekonstruálja az összes szervben az elveszített információt.

   Ezt   a   lementéskor   hatalmas  génbankokban  tárolják.  Ezeket  óriási
kapacitású  szerves  számítógépeknek  lehet  tekinteni,  amelyeket  az egyes
emberek   géninformációját   tartalmazó   molekulák  konglomerációja  alkot.
Megfelelő  -  az  egyén  testnedveivel  előidézhető  - biokémiai reakcióra a
génbank  olyan sejteket választ ki, amelyek az illetőbe szervezetébe kerülve
felfrissítik  az  állományt.  Az  egész  procedúra  fájdalommentes  és kevés
ráfordítással végrehajtható; csak az a fontos, hogy idejekorán gondolni kell
rá.  Ha  egy  betegség  vagy  egyéb  káros  folyamat  az ember szervezetében
elhatalmasodik,  akkor  a  gyógyító  eljárás hosszadalmas és fáradtságos. De
annyira   körülvesznek   a   rólunk  és  a  testi  állapotunkról  gondoskodó
legkülönbözőbb robotok, hogy aligha feledkezik meg valaki a génfrissítésről.

   Kétszer  vagy háromszor sajnos előfordult, hogy katasztrófa következtében
a  génbankok  tartalma - minden redundancia ellenére - elveszett: ez emberek
millióit  ítélte  öregedésre  és korai halálra. Az ilyen esetek megelőzésére
csak néhány évszázada sikerült kidolgozni az eljárást, amelynek segítségével
az  adatbank  tartalmát  -  természetesen  tisztán  információalakban  - más
bolygókra  eljuttatjuk és ott is tároljuk. Szükség esetén innen vissza lehet
kérni  és  a  tönkrement  génbankot  rekonstruálni.  Persze egy bolygóméretű
katasztrófa  a  telep  infrastruktúráját  annyira  szétrombolhatja,  hogy  a
génbank  igen  bonyolult  újrafelépítése  éveket is igénybe vehet - ilyenkor
bizony  változatlanul  előfordulhatnak  nemkívánatos  változások  az  emberi
testen,  amelyeket  nehéz visszafordítani. Ezért akad itt-ott egy-egy ember,
akiről  nem  sugárzik  annyra  a  fiatalság  és  erő,  mint 750-830-950 éves
anyámról.

   Némely   bolygón  nagyritkán  fellép  a  spontán  géntorzulás  jelensége.
Ilyenkor  a  szervezet  nem  ismeri  fel a saját génjeit: a frissítő eljárás
kudarcba  fullad.  Ennek  kutatása  és  megelőzése  az utóbbi néhány száz év
legfontosabb  feladata.  Bolygók  százain tudósok milliói foglalkoznak vele.
Sajnos  a  jelenség  annyira  sokrétű,  hogy  nagyon  nehéz  közös  nevezőre
bukkanni.

   A   legtöbb  bolygón  soha  nem  fordul  elő;  ezeken  a  kutatók  persze
szivesebben  foglalkoznának  számukra  aktuális,  sürgősebb ügyekkel. Azzal,
hogy  mégis  a  spontán  géntorzulást kutatják, fizetnek olyan kutatásokért,
amikre  nekik  van szükségük. Ez a bolygóközi kereskedelem jelensége és ez a
munkamegosztás tartja össze az emberi civilizációt. Ez minden hatalom alapja
és  megnyilvánulása.  Másmódon  a  hatalomnak semmiféle hatása nem lehet egy
telep  életére,  hiszen  a  fizikai távolság és anyagi elérhetetlenség miatt
mindenféle  erőszak  alkalmazása  abszurd.  Az  egyetlen lehetőség a hatalom
gyakorlására az információáramlás befolyásolása. Ha ez bolygó nem veti magát
alá  a bolygóközösség akaratának, egy közös döntés büntetésképpen elvághatja
az  információtól.  Ez  ugyan  rövid  távon nem befolyásolja a büntett telep
életét,  hiszen  anyagi  értelemben  szükségszerűen  teljesen autark. Sőt, a
fejlődése   is   biztosítva  lehet,  hiszen  saját  intellektuális  forrásai
elegendőek  lehetnek  a  szükségletek  kielégítésére.  Mégis,  mint  a Front
példája  mutatja, alig kétszáz éven belül olyan hanyatlás állhat be, amely a
bolygót eltereli az emberi közösség fejlődésének irányától.

   Anyagi  kereskedelem  tehát nem létezhet, az információ pedig korlátlanul
másolható.  Egy  bolygó  felépíthet  magának  a  egy olyan memóriát, amelybe
lementi   az   összes   bolygón  található  összes  adatot.  Ennek  normális
körülmények  között  nincs semmi értelme, hiszen bármelyik adat akármikor az
eredeti  helyről  lehívható:  a  létező  információ  ingyen  van és mindenki
számára  elérhető.  Csak  a  még nem létező információ képvisel értéket, az,
amelynek felkutatására valaki vállalkozik. E vállalkozás fejében várhatja el
egy  közösség,  hogy másvalaki olyan információt kutat fel, amelyre neki van
szüksége.  Ezért foglalkoznak spontán géntorzulástól mentes bolygón is ezzel
a jelenséggel.

   A   rend   jónéhány   ezer  éve  fennáll.  Kezdetben  előfordultak  ugyan
ingadozások,  de  az  utóbbi  évezredekben  és közös megegyezéssel stabilnak
mutatkozik.  Az  anyagátvitel  csupáncsak  elméleti lehetősége a stabilitást
azonnal  felbomlasztaná.  Persze  senki  sem tudja, hogy ez kívánatos-e vagy
sem: a hosszú és merev stabilitás ugyanúgy romlásba dönthet egy társadalmat
mint  a  hirtelen,  kiszámíthatatlan változás. Ennek ellenére úgy döntöttem,
hogy nem kell. Ritkán döntök a fejlődés ellen.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2023
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.