Prof. Dr. Andreas Solymosi
(solymosi@tfh-berlin.de vagy (Andreas.Solymosi@t-online.de)
(http://www.tfh-berlin.de/~solymosi)
A. S. Falkner
BOLDOG CSALÁD
Boldog család vagyunk. Későn házasodtunk; mind a ketten sokáig vártunk az
igazira, amíg megtaláltuk egymást. Kétévenként jöttek a gyerekek, az egyik
jobban sikerült, mint a másik. Amikor a negyedik jelentkezett, építkeztünk.
Nagy házunk van, nagy telekkel. Eladósodtunk egy életre, de a sok éves
agglegénység alatt végzett kemény munkám eredményeképpen biztos állásom van.
Minden reggel összeszorult szívvel ülök kocsiba és hagyom otthon a családom.
Este megkönnyebbülök, amikor kiderül, hogy nem történt semmi a
távollétemben. Ha a feleségem megy be a városba, hogy bevásároljon magának
valamit vagy elvigye a gyerekeket bábszínházba, aggódom, amíg haza nem
érkezik. A hétvégéket és a szabadságomat otthon töltjük: foglalkozom a
gyerekekkel, csinosítgatom a házunkat, babot és rózsát ültetek a kertben,
néha leülök és tudományos-fantasztikus regényt írok, amit felolvasok a
feleségemnek. Szerinte nem rosszak, talán le is közölné a Galaktika, de nem
kell: levelezés, korrektúrák, megváltoztatják a lényeget, idegen emberek
telefonálnak, beavatkoznak az életünkbe. Inkább örülök, amikor üres a
postaláda, és legszívesebben lekapcsolnám a telefont. Minden, ami kívülről
jön, csak rosszabb lehet, mint ami osztályrészül jutott nekünk. Az a
legjobb, ha nem történik semmi.
Egy reggel nem kapcsolt be a vekker, elaludtam. - Első alkalommal fogok
elkésni az előadásomról! - töltött el a pánik. Az egész házban nem volt
áram, nem tudtam megborotválkozni. A víz is csak csöpögött a csapból, majd
egészen abbahagyta; épp, hogy egy fogmosásra volt elegendő.
Aztán feltűnt a csend. A gyerekek mind aludtak, pedig máskor már hat
órakor kezdik a viháncolást. A feleségem ilyenkor kordában tartja őket, hogy
legalább én tudjak hétig aludni. Háromnegyed nyolc volt, de ő is csak
csendesen szuszogott.
De nem csak a házban volt csend. Száz méterre tőlünk vezet egy forgalmas
út, a kamionok és motorkerékpárok néha még éjszaka is felriasztanak, ha
nyitott ablaknál alszunk. Most pedig semmi. - Talán baleset történt és
mindkét irányban lezárták az utat? - gondoltam, mert ilyen már előfordult.
Gyakran halljuk a szirénázó mentőket is. Ha ilyenkor valaki nincs otthon,
aggódunk.
De most mindenki otthon volt. Lelopództam a gyerekekhez (mindegyiknek
saját szobája van), valamennyien mélyen aludtak. - Egye fene, - gondoltam, -
egyszer lehetek beteg is. Majd a titkárnőm lemondja az előadást, a diákok
várhatnak rám. De azért odaszólok, hogy ma később megyek be. - A telefon
azonban szintén nem működött.
Így hát még egyszer megnéztem az alvó családomat, aztán leültem az
ölbevaló számítógépem mellé (szerencsére akkuval működik) és folytattam a
múlt héten megkezdett regényt. A kávéfőző gép sem volt használható, pedig
szívesen megleptem volna a feleségem tálcán ágyba vitt reggelivel. Meg aztán
én is éhes lettem. Már kilenc óra, és még mindig ez a csend!
Végül a legkisebb elkezdett mocorogni. Nem volt már türelmem tovább
várni, kivettem a bölcsőből, pedig még nagyon álmos volt. Felvittem a
hálószobába és befeküdtem vele együtt az ágyba; jó egy-egy gyerekkel így
összebújni, hadd érezzék a szülők szeretetét. De a feleségem még mindig
aludt és nem volt szívem felkelteni.
Suttogva becéztem a kicsit, de ő is inkább csak tovább aludt volna. Így
aztán a hasamra fektettem, ő a vállamra hajtotta a fejét és mind a ketten
elszundítottunk.
Aztán nejem valamikor mégiscsak elkezdett magához térni:
- Mi az, te már fent vagy? - csodálkozott, majd felriadt: - Hány óra?
- Tíz elmúlt. Ti aztán jól elszunyáltátok magatokat!
- És nem kell menned az egyetemre?
- Nem, én is elaludtam, lekéstem az előadást. Így aztán úgy döntöttem,
hogy beteget jelentek. De nincs se telefon, se villany.
- Igen, éjszaka volt valami nagy vihar, nem hallottad?
- Nem, aludtam, mint a bunda. A gyerekek is, mind.
Felkelt, nyújtózkodott. Mindig szívesen nézegettem, még negyvenévesen,
négy gyerek után is. Felhúzta a rolót és a fény elárasztotta a hálószobát.
- Milyen furcsa köd van! - csodálkozott, de aztán napi ügyei felé
fordult. - Eszternek is óvodába kellene már menni. Ma jön valami
minicirkusz. Jó, hogy eszembe jut, pénzt kell magával vinnie belépőre.
- Ugyan, hadd aludja ki magát. Majd elviszem igazi cirkuszba a jövő
héten.
- Az egészen más. Az apjával igazi cirkusz, oroszlánokkal és majmokkal,
az egy. A minicirkusz pedig bárányokkal és fehér egerekkel, amelyeket meg
lehet simogatni, annak ahhoz semmi köze.
Jó, legyen úgy, ahogy az asszony akarja. Amúgy is mindig minden úgy lesz,
nem lehet ellene tenni semmit. Nem nagy baj, mert általában nem rossz, amit
akar. Ha meg néha mégis rossz, akkor az asztalra csapok.
Tehát felkeltettük a gyerekeket. Kávét nem kaptunk, csak tejet, azt is
hidegen, mert a mikrohullámú sütő sem működött, amiben megmelegítettük
volna. De nem volt túl hideg, mert a hűtőszekrény már néhány órája
lekapcsolt. A nagy redőnyt áram híján kézzel kellett felhúzni. Ez elég
nehéz, ezért reggeli előtt csak annyira emeltem fel őket, hogy kissé világos
legyen a szobában. Kibillentettem az ablakot. Kellemesen friss levegő jött
be. Valahogy egyszerre megélénkült a ház.
Eszter a cirkuszról magyarázott a húgának, Tamás pedig szokásához híven a
legkisebbet kínozta, aki visított; nehéz volt megkülönböztetni, hogy mikor
örömében, és mikor kezdődik a sírás. Judit kiöntötte a tejet, a nejem össze-
vissza rohangált, Eszternek pedig hirtelen ötlete támadt:
- Papa, magyarázz!
- Igen, papa - replikázott Judit, - a bolygókról. Vagy magyarázd azt,
amikor vonattal mentünk Budapestre!
Ebben a pillanatban egyértelmű lett a visítás; Tamás kapott egyet a
fenekére, aminek Judit nagyon örült, mert nemrégiben még ő kínozta a fiam,
őt kellett leszoktatni róla.
Szóval mondom, boldog család vagyunk.
- Mégis be kellene menned az egyetemre, nem? - javasolta feleségem.
- Most már mindegy, meg aztán lezárták az utat, biztos baleset van
valahol. Erre rá tudom fogni a mulasztást.
Egészen felhúztam a redőnyt és kikémleltem. Valahogy furcsán üres volt
minden kint; nem csak a zaj hiányzott, valami más is. Nem volt köd, mint
ahogy Ingrid mondta, hanem valami szokatlan, szórt fény. Néztem az út felé,
de tőlünk nem lehet odalátni: közben van még a szomszéd telke, meg néhány
fa. Fa! Hova lettek a fák?
- Ingrid! Hova lettek a fák!?
- Milyen fák?
- Hát ott, a szomszéd fenyőfája. Meg a diófa. És hol a ház? A szomszéd
ház?
A szomszéd háza eltűnt, telkestül. Szaladtam a másik ablakhoz, ott egy
park volt. De csak volt. Se híre, se hamva. Gyönyörű, évszázados fák egy tó
partján, távolabb a kastély, amit tőlünk már nem lehetett látni - de most
semmi. Semmi. Az egész helyén csak egy furcsa ragyogás. A telkünk végig
megvan; erre a felére burgonyát ültettünk, meg salátát, zöldségeket; a
következő telek csak mező, az már beleveszik a ragyogásba. Mintha valahogy
arrafelé a levegő már nem lenne teljesen átlátszó, hanem maga bocsátaná ki a
fényt.
- Na hát ilyet! Mi történt?
- Mi, mi történt, papa? - rohant oda Eszter is. - Megjött a minicirkusz?
- Nem tudom, kicsi lányom, nem tudom. Lehet, hogy megjött a minicirkusz,
és az csinálja ezt a furcsa fényt. De az is lehet, hogy valami más van.
Meglepő módon nem ijedtem meg, pedig annyira féltem minden változástól.
Sőt, kimondottan jól éreztem magam. Mintha a külvilágból származó
potenciális veszélyek valószínűsége csökkent volna. Annyira jól megvoltunk
mi magunk, hogy nem sajnáltam, milyen hirtelen eltűnt a szomszéd háza. Bár
jó szomszédok, igyekszünk békében élni velük és szorgalmasan irtjuk a gazt a
kerítés mentén, nehogy belekellemetlenkedjenek az életünkbe. Most megszűnt
ez a fenyegetés.
Ismét a telefonhoz nyúltam, még mindig nem működött. Tíz óra rég elmúlt,
a diákjaim már vártak rám, talán már kerestek az irodámban; a titkárnőm
bizonyára megpróbált már ideszólni. Nem bántam, hogy nem sikerült neki.
A televízió, rádió, hát persze, hogy néma, áram híján. Szerencsére nemrég
vettem Eszter kerékpárjára egy biciklirádiót, abban van elem. Recsegés,
légköri zavarok, a helyi adók hullámhosszán is.
- Mi történt? - vettem észre Ingrid hangján a remegést.
- Nem tudom, de ne ijedj meg. Nem történt semmi rossz. - Valahogy biztos
voltam benne. Ha nem lettem volna, nem mondtam volna. Nejem ezt tudta és
megnyugodott.
- Kimegyek, körülnézek.
Kikémleltem a bejárati ajtón, minden nyugodt és néma csend. Még egy
madárhangot sem lehetett hallani, pedig a közeli park kedvenc helye az
énekes madaraknak. De hát nincs park, eltűntek a madarak is. De nem, ott a
fecskefészek az eresz alatt, ott van mocorgás. De csicsergés, röpdösés
nincs.
Kinyitottam a kaput és kinéztem az utcára. Kis zsákutca vagyunk,
tízpercenként jár erre egy autó. Ha a főút nem lenne olyan közel, ideálisan
nyugodt lakóhely lenne. De se itt, se ott, sehol semmi. Az utca túloldalán a
kerítés és a magas sövény mögé már nem lehetett belátni, de mintha onnan is
ez a furcsa vöröses-arany fény jönne. Az utca pedig jobbra-balra, mintegy
száz méter után beleveszik a világosságba.
- Ingrid! - szóltam be a házba. - Gyere csak, nézd meg ezt! - Nem akartam
egyedül elindulni anélkül, hogy tudná. Persze nem csak ő akarta látni, hanem
a három gyerek is. A legkisebbik utánuk mászott. Mind kicsődült a házból.
- Elindulok arrafelé, de nem tudom, mi van ott. Ti maradjatok itt.
Elindultam. Várakozásommal ellentétben nem tolódott ki a látóhatár, hanem
egyre közelebb értem a fényfalhoz. Végül, amikor már csaknem elértem a
kezemmel, egy szakadék szélén találtam magam. Mintha az utca vége, röviddel
a főútba való betorkollása előtt, beszakadt volna a földbe. Ott kellett
volna lenni a szomszéd fenyőfájának is, de nem volt. Az is beszakadt. Négy-
öt méternyit le tudtam pillantani az ürességbe, de akkora volt a ragyogás,
hogy hunyorognom kellett.
Furcsamód viharos öröm fogott el. Visszarohantam a családomhoz:
- Valami földmozgás, vagy ilyesmi történhetett. Beszakadt az út vége. Nem
lehet tovább menni.
- És a másik felé? - kérdezte Eszter; arra volt az óvoda, a parkon túl.
Arra lett volna a minicirkusz.
- Megnézem ott is. Akarsz velem jönni?
Eszter kezembe tette a kezét és szemmel láthatóan óvatosan elindult
velem. Száz méter múlva ott is lepillanthattunk a világító szakadékba.
- Papa, mi ez?
- Nem tudom, kislányom, ilyet még nem láttam. De semmi rossz. Nem félsz,
ugye?
- Nem félek egyáltalán, mitől kellene félnem? - csodálkozott, és láttam
rajta, hogy igaz. Sőt, minthogyha belőle is valami különleges
felszabadultság sugárzott volna ki.
- Most nem lehet óvodába menni.
- Akkor nem lesz minicirkusz? - de nem volt annyira szomorú, mint ahogy
elvártam volna.
- Hát, úgy néz ki.
- Na nem baj, akkor majd magyarázol, ugye?
- Magyarázok, kicsi szívem, de csak ha rend van. Rend van?
- Tegnap lefekvés előtt rendet csináltunk Judittal, de lehet, hogy azóta
megint rendetlenség lett.
- Alvás közben keletkezik a rendetlenség?
- Na hát úgy, mint ahogy ez a szakadék, ez is alvás közben lett, nem?
Igaza volt, mit szólhattam! Megígértem, hogy ismét elmagyarázom a
bolygókat.
Visszamentünk a házba. Ingrid elrámolta a reggeli romjait. Én az ölembe
vettem a két nagyot és köröket meg ellipsziseket rajzoltam egy papírra.
Megmagyaráztam nekik, hogy miért nem esik le a Marsról az, aki fejjel lefelé
áll rajta és a Földet szemléli. Tamás ráült a bilire, Ingrid tisztába tette
a kicsit. Aztán szoptatta és a fiamnak mesélt közben, hogy megmaradjon a
bilin. Odapislogtam magyarázás közben, gyönyörűnek találtam őket.
Később még egyszer kimentem és körbejártam a telkünket. Kellemes, langyos
idő volt, bár nem sütött a nap. Éjszaka eshetett az eső, mert a fű, a
zöldségek, a virágok hatalmasat nőttek tegnap óta. Milyen jó, hogy éppen
előző nap gyomláltam, így a gaz nem nőtt akkorát.
A kertben minden rendben volt, de a negyedik oldalon is hiányzott a
folytatás. Még néhány méter, aztán a szakadék. Ekkor kezdtem el egy kissé
nyugtalankodni, de inkább csak a fejemmel: mi is lesz ennek a vége? A lelkem
mélyén azonban boldog voltam. Eszembe jutott, hogy ki kell-e majd valaha
fizetni az építkezésre felvett adósságot.
Ebédre saját termésű krumplit kaptunk gyönyörű salátafejjel, és rengeteg
húst, mert felolvadt a mélyhűtőláda, mind meg kellett sütni. Segítettem
egész délelőtt, a két lány is. Szerencsére a gázt még nem vezették be,
átmenetileg egy négyezer literes folyékonygáz tank állt a kertben. Úgy, hogy
főzni tudtunk.
Délután nejem lefeküdt a kicsivel együtt aludni, a másik hármat kiraktam
a homokozóba, én meg egy hirtelen ötlettel bevetettem egy ágyást azzal a
szójával, amit tulajdonképpen salátának csíráztattunk ki. Vizet
szivattyúztam a kútból, amit különben csak öntözésre használtunk, mert arra
a városi víz túl drága lett volna. (A szennyvíz díját az elhasznált frissvíz
szerint kell fizetni, még ha nem is engedjük le a csatornába). Szerencsére a
szivattyú kerekét nem csak árammal, hanem kézzel is meg lehet forgatni. A
gyerekek mindig szívesen segítettek az ilyesmiben. Engedtünk vizet a
pancsolóba is, bár csak keveset, mert fárasztó volt. De a locsolócsövön
keresztül megtöltöttük az egyik fürdőkádat, hogy legyen a házban is víz.
Szóval eltelt a nap. Senki sem tudta, milyen lesz a következő.
Ugyanolyan lett. Éjszaka esett az eső, a zöldségek és virágok megintcsak
hatalmasat virultak a kertben. A nap ugyanúgy elbújt a felhők mögé, mégis
maradt a kellemes, langyos időjárás, enyhe szellővel. A szakadékból áradó
fény változatlanul körülfogott minden felől. A telefon nem működött,
rádióadót még éjszaka sem sikerült befogni. A műholdvevő parabolaantenna is
néma maradt, pedig meglazítottam az árboc csavarját és elforgattam, hogy
esetleg más szatellitákat is be tudjak fogni.
A gyerekeket hideg vízben fürdettük meg, de egyáltalán nem tiltakoztak
annyira, mint ahogy elvártuk volna, még a baba sem.
A fogorvoshoz természetesen nem tudtam elmenni, pedig terminusom volt. De
a fogfájásom elmúlt. Eszter nyakán sem látszott a kiütés, ami miatt már vagy
két hete aggódtunk.
Harmadnapra sem változott semmi. A gyerekek segítettek a kertben,
gyomláltuk a hevesen növő gazt és arattuk a még hevesebben fejlődő
zöldségeket. Sajnáltuk, hogy nincs semmilyen gyümölcsfánk. De elültettük az
almát és a szőlőt, amit az utolsó napon vásároltam be. Szétterítettük a még
csak félig teli komposzthalom tartalmát, ahova a leépülő konyhahulladékokat
szórtuk. Tele volt régi cseresznye- meg barackmaggal, volt benne egy félig
rothadt ananász, héjába száradt dió és mogyoró, füge, mindenféle. Mind
megfogant. Még egy kókuszdiót is találtunk.
Így aztán lett tejünk. A szójából kiváló húspótlékokat fabrikáltunk.
Egyre kevesebbet főztünk, hogy takarékoskodjunk a gázzal. De idővel az is
elfogyott. Ezután főleg nyersen fogyasztottuk vegetáriánus kosztunkat. De
vasárnap szárított gazból tüzet raktunk és megfőztük az ebédet. Később,
mikorra megnőttek a fák, gyakrabban, de az energiával továbbra is
takarékoskodni kellett. A mosogatáshoz úgy melegítettünk vizet, hogy néhány
vödröt korommal befestettünk feketére. Kitettük a szakadékhoz, ahol
legerősebb a fény, és körberaktuk tükrökkel. A nap folyamán felmelegedett
úgy negyven-ötven fokra. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a nejem mosogatószer
nélkül is el tudja távolítani az edényekről a zsírt. Helyesebben a
napraforgóolajat, azzal főztünk. Valahonnan előkerült ugyanis némi
madáreledel és lett belőle mindenféle magos, olajos növény.
Az évszakok nem váltakoztak. Minden éjszaka esett az eső, tizennyolc és
huszonöt fok között váltakozott a hőmérséklet. A növények mintha megvadultak
volna, olyan gyorsan fejlődtek. Több termett, mint amennyit el tudtunk
fogyasztani. Időnként megjelent egy új fajta, talán idesodorta valahonnan a
magját a szél, vagy mutáció. Ha lehetett enni vagy másképp hasznosítani,
termesztettük; ha nem, kiirtottuk. Csak az egyik sarokban berendezett
arborátumunkban őriztünk meg néhány példányt a jövő számára.
A rovarok eltűntek, a fecskék kipusztultak vagy elszálltak. Lehet, hogy
túl messzire, és már nem tudtak visszarepülni, belezuhantak a végtelen
fénybe. Más állati élet nem jelentkezett.
A gyerekek fejlődtek, a feleségem tovább szépült. Én sem öregedtem
többet, viszont elmúlt az a sok apró panaszom (emésztés, hátfájás, lábgomba,
ilyesmik), amelyek egymás után jelentkeztek, miután lejárt a szervezetemre
járó harmincéves garancia. Naponta körbefutottam a szakadék szélét, amely
mentén egy ösvényt képeztünk ki. A fiam is sportolt, izmos, ügyes férfi lett
belőle. Tizenöt éves korában összefont minden fellelhető rostos növényt
kötéllé és majdnem száz métert lemászott a sziklás falon. Nem érte el a
szakadék fenekét.
- Lent még nagyobb a fényesség, - mondta, - különben minden ugyanolyan,
mint itt.
Mindent megtanítottam nekik, amit tudok. Fizikát, nyelveket,
művészettörténetet, zongorázni. Szerencsére elég szép könyvtárat gyűjtöttem
össze, főleg nyugdíjas koromra spekuláltam. Most nem csak nekem volt időm,
hogy az enciklopédiákat, bekötött szakfolyóiratokat, Thomas Mann összes
műveit elolvassam, hanem a gyerekeknek is. Feleségem azonban változatlanul
nem érdeklődött ilyesmi után. Eleinte hiányzott neki a posta, a barátnők
telefonjai meg a pletykapartik. Aztán hozzászokott, hogy nincsenek többé
esküvők és költözködések, összeveszések és divat. A barátnőkkel nem lenne
miről csevegni.
Apropó, divat. A ruháink piszkolódnak, de nem kopnak. Kézzel mossuk őket
szappan és mosószer nélkül, ami fárasztó, de nem mennek tönkre. Semmi sem
megy tönkre. Az üres gáztank sem rozsdásodik, pedig esővizet gyűjtünk benne,
mert a víz mindig kevés. Csináltunk egy szélkereket, az pumpálja a kútból,
de az enyhe szellő nem elég. Gyakran kell pótlásul kézzel húzni.
Áramunk viszont van egy kevés. Építettünk gőzgépet, de primitív, nem
stabil. Az így fejlesztett elektromosság nem használható semmire. Annak
idején viszont játszadoztam szeléncellákkal, napelemekkel. Ezeket
kipoliroztam, sorba kötöttem és a szakadékból áradó fényből összehoztam
velük kilenc voltot. Ezek üzemeltetik az ölbevaló számítógépemet. Még mindig
működik, pedig régen annyi bajom volt vele! Így írom most ezeket a sorokat.
Már alig van tároló kapacitásunk. A gyerekek több gigabájtot teleírtak
tudományos munkáikkal és fantasztikus irodalommal. Mesékkel kezdték,
lányregényekkel és novellákkal folytatták, aztán elképzelték maguknak az
általuk alig ismert emberi társadalmat, újraírták a történelmet. Később
különböző világokat találtak ki. Ezekben megtalálhatók ugyan az általunk
mesélt vagy a könyvekből ismert valóság elemei, de egyre kevésbé.
Fénylényekről fantáziálnak, vagy a bolygókból alkotnak atomokat, a galaxisok
porszemek. Ebből az anyagból teremtenek tudatos képződményeket, meg a Nap
belsejében, több millió fokos anyagból a Monoidot: egy olyan lényt, amelyik
nem a természetes számokat fedezi fel először, hanem a valósokat, mivel az
univerzumában hiányzanak a kontúrok, az éles határok. Ezekre építi fel
általam már rég nem értett, de gyermekeim által gondosan kidolgozott
folytonos matematikáját.
Angolra, oroszra, spanyolra fordítják a műveiket. Spanyolul ugyan nem
tudok, így őket sem tudtam megtanítani. De van egy - időközben ronggyá
olvasott - spanyol zsebszótáram, abból rekonstruálták a nyelvet. Sokat
vitatkoztak azon, hogy hogy mondják azt, ami nincs benne a szótárban. De már
nem csak játszanak. Új nyelvet találtak ki, egy olyat, amelyen állítólag
sokkal logikusabban, sokrétűbben tudja kifejezni magát az ember. Több évig
dolgoztak rajta. Nem csak hangokból áll, hanem nyögésekből, böfögésekből,
hátvakargatásból is. Egymás között csak ezen a nyelven beszélnek. Igyekeztem
megtanulni, de kevés sikerrel; valahogy az agyam nem olyan rugalmas, mint az
övék. Nőm némi formális próbálkozás után megmakacsolta magát. Így családi
körben megmaradtunk a hagyományos beszédnél.
Biológiai laboratóriumukban már sok mindent felfedeztek, amit előttük
valószínűleg nem ismert az emberiség. Én írtam nekik a számítógépprogramot,
amely a DNS molekulaláncát dekódolta; hetekig futott. Megértették egyes
baktériumfajták genetikai információit, új tulajdonságokat csempésztek bele
sejtjeikbe. Ezek olyanná változtatják a pipacsot, hogy a virágjából igazi
méz csöpög. A szója pedig rostos lett, mint a hús. Persze, ők nem emlékeznek
rá, hogy milyen volt az igazi.
Egyébként műszaki felszerelés nélkül dolgoznak. A szakadék falán talált
kövekből sikerült ugyan némi rezet és ólmot nyerni, de energia híján nem
tudunk technológiát kifejleszteni. Majd valamikor találnak uránt és lesz
atomerő. Vagy felfedezik a hideg fúziót, esetleg biológiai alapon.
Kíváncsi vagyok, mikor építenek valami repülő szerkezetet, hogy
megnézzék, mi van másutt. Bár eddig még soha nem esett szó róla. Számukra
természetes az életformánk.
Egy idő óta már nem írják le azt, amit kigondolnak, (mert nincs se papír,
se mágneslemez), hanem kívülről megtanulják. Így nem fogják sajnálni, ha ezt
az irományt ráteszem az utolsó üres hajlékony lemezre, alaposan becsomagolom
és lehajítom a szakadékba. Hátha van ott valaki, aki el tudja olvasni. Nem,
mintha nagyon vágynék rá, hogy felmásszon ide; de valahogy mégis megmaradt
bennem ennyi kötődés az emberiséghez.
A kilenc volttal és a biciklirádióval néha belehallgatok az éterbe. De
gyakran hetekre elfelejtkezem róla.
Időközben mind a négyen felnőttek. Nagyszerű, szép, intelligens,
egészséges emberek lettek belőlük. Eleinte aggódtam, hogyan fognak
szaporodni. De feleségemmel már serdülésük előtt rájöttünk, hogy a
szexualitás kihalt belőlünk. Úgy, hogy több ember nem várható nem egészen
fél négyzetkilométeres világunkban.
Aztán kiderült, hogy nincs is rá szükség. Nem öregszünk. Gyermekeim
változatlanul tizennyolc évesek, feleségem és én fizikailag talán a
harmincasok elején járunk. Pedig időközben eltelt néhány száz, talán ezer
év. Már nem számoljuk. Azt hiszem, most már végleg így marad.
Egyesek azt mondják, hogy ez a Pokol. De szerintem a Mennyország.