Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                 Maruzs Éva

                             A NAGY MŰVÉSZ KÉPEI

   A Nagy Művész boldog-boldogtalannak osztogatja a képeit.

   Ha  meghívják  valahová  előadást  tartani, két-három vázlatot is készít.
Amíg  a  bevezető szavak hangzanak, amíg nem ő szerepel, addig a Nagy Művész
csak  ül  és  rajzol.  És  ami  igazán csodálatos, még oda is figyel a másik
szövegére,  mert  rendszerint  a  saját előadásában vissza is utal amannak a
mondataira.  Aztán  az  egész  ciriburinak  a  végén  a Nagy Művész átadja a
rajzait  az  alkalmi  modelleknek.  Azok meg nem is tudják, hogy ők modellek
voltak, ezért nagyon meg vannak lepődve.

   Na,  ez  azért  így  nem egészen igaz. Mert mindenki ismeri a Nagy Művész
rajzolgatós  szokását.  És  komoly kereslet van a rajzaira. Már sokat láttam
belőlük,  lelkemre  mondhatom,  hogy  nagyon élethűek. Sőt, gyöngédek. Ebből
következik, hogy akármiről is tart előadást a Nagy Művész, mindig nagy ott a
tumultus.  Mert mindenki szeretne alkalmi modell lenni. Jó, nem mindenki, de
sokan.  Pedig  néha  nagyon  nehéz  ám  figyelmes  tekintettel  végigülni az
előadást!  Mert  az  még  engem  is érdekel, ha az űrhajósok felkészüléséről
beszél  vagy  ha  a  sporteredményeiről  faggatják.  (A múltkor felmászott a
Csomolungmára! Tiszta esztelenség!) De ha rátérnek valami csillagászati vagy
neadjisten  filozófiai  témára,  vagy  mittudomén,  aztán  nem szabad közben
elaludni,  mert  akkor lőttek a rajznak! Hát borzalmas áldozatokat tud hozni
az ember lánya a Nagy Művész egyetlen képéért!

   Kérdezték   már   a   Nagy  Művészt,  miért  osztogatja  szét  a  képeit.
Felhasználhatná  a vázlatokat az olajképeihez. Mellesleg nem is értem, mikor
van  ideje azokat a klassz képeket festeni, hiszen egész nap edz meg utazik,
meg  előad,  meg  minden. Szuper pacák! Na, és akkor ő valami olyat mondott,
hogy vizuális emlékezete van, ha egyszer lerajzolta azt a tájat vagy embert,
akkor  már  a "kezében van". Ez mind szép, de a kérdező persze arra célzott,
mennyi  pénzt  kaphatna  a kis vázlataiért, ha nem osztaná szét. Tudják, mit
mondott erre a Nagy Művész?

   - Nem  hiszem.  Nem olyan igazán jók azok a vázlatok.  A képeim sem olyan
igazán   jók.   Nem  én  leszek  korunk  Leonardója.  Arról  van  szó,  hogy
pillanatnyilag  én  vagyok  a  legismertebb  a  művészek  között és én sem a
művészetem  miatt. Hiába emlegetnek sokan Nagy Művésznek a tiszteséges nevem
helyett,  mégis sejthető, hogy néhány év múlva az emlékem is elvész. A nevem
sem  fogják  tudni.  Mint  művészét  biztos  nem.  Mint  űrhajósét talán, de
manapság  már  ez  is  rutinfoglalkozás.  Hát  én addig is örömet szerzek az
embereknek  a vázlatkáimmal. Meg magamnak is, hiszen így az unalmas szövegek
alatt nyugodtan rajzolgathatok, senki nem szól meg miatta.

   Szóljanak  hozzá!  Ilyen szerény a Nagy Művész! És akkor még egy szót sem
szóltam  a  külsejéről,  pedig  érdemes!  Először  is gyönyörű deltás, olyan
széles  vállakkal, mint az álom. Fürdőtyatyóban minden nő utánafordul, öttől
hatvanötig!  Naná, hogy én is! Aztán az a hófehér haja a fiatal arca fölött!
Mint  egy glória! Sűrű, dús, csak korán őszült. Biztosan tudom, hogy csak 45
éves  a  Nagy  Művész,  éppen hússzal idősebb nálam. Hivatalosan! De sokkal,
sokkal  fiatalabbnak néz ki, a fehér glóriája dacára. Hiába, a sok edzés, az
egészséges élet! No meg az a nyugis természete! Egyszerűen Ideális Férfi, és
kész! Még Anyu is elismeri, pedig ő nem szokta csípni a választottaimat.

   Hát szóval borzasztóan szerettem volna én is egy képet ettől az Ideáltól,
a Nagy Művésztől. Annyi, de annyi előadását végighallgattam, hogy némelyiket
akár már helyette is megtarthatnám. Csak engem nem lesnének olyan áhítattal.
De  hiába  mászkálok  utána városról városra, hiába igyekszem mindig az első
sorokba  kerülni,  csinálhatok, amit csak akarok, akkor sem rajzol le! Pedig
már lassan falra mászom, annyira kéne egy kép!

   A  múltkor  a  nővérem  a  sógorral eljött hozzánk vasárnap. A nagy diófa
alatt  terítettünk, Anyu díszebédet rittyentett, mint ilyenkor mindig. Aztán
beszélgettünk  és  el  találtam  kottyantani ezt a kép-dolgot. Hogy mennyire
vágyom a Nagy Művésztől egy képre. Erre Anyu - olyan múltba merült szemmel -
azt mondja:

   - Te,  várj  csak!  Ez az ember ... szerintem ez az ember téged lerajzolt
ötéves korodban!

   - Az  nem lehet, pontosan  tíz évvel és négy hónappal ezelőtt tartotta az
első  előadását  -  válaszoltam, mert hiszen a Nagy Művész életrajzából akár
doktori disszertációt tudnék írni.

   - Igen, tudom ... - mondta  elgondolkodva Anyu -, de mégis ... ugyanez az
ember volt ... az a sok fehér haj ... az űrhajózás jövőjéről beszélt ...

   - Jaj,  tényleg,  én  is emlékszem! - vágott közbe lelkesen a  nővérem. -
Arról  beszélt,  hogy az emberiség hamarosan feltalálja az időgépet, és ez a
kislány ...

   - Ez  az!  Ez  a  kislány  egészen  biztosan  meg  fogja  érni az  időgép
feltalálását!  Ő  konkrétan tudja! Aztán ideadta a rajzot, én meg itthon jól
eltettem.

   - Hajaj!  -  sóhajtottam  föl.  Ha  Anyu  valamit  jól eltesz, az  csak a
legközelebbi festéskor szokott előkerülni. Ha egyáltalán.

   Ezzel  becses  családom le is vette napirendről a Nagy Művészt és képeit,
noha  még  néhányszor  megpróbáltam  megfelelő irányba terelni a társalgást.
Valahogy  nem  élték  át igazán a gondjaimat. IIletve csak a nővérem morgott
annyit,  hogy  tán  nem kéne minden időmben a Nagy Művész után rohangásznom,
mert az én koromban ő már ... Engem viszont ez egy cseppet sem tud meghatni.
Az ő baja, ha ő már ... Én nem. Nekem a világ kellős közepe a Nagy Művész, a
fehér  glóriájával,  a  széles  vállaival,  a  zengő baritonjával, az összes
sportsikereivel  (bár jobban vigyázhatna!) és a remek, boldog-boldogtalannak
osztogatott vázlataival! Nekem kell egy rajz! És lehetőleg a Nagy Művész is!

   Igen,  nincs  mit  szépíteni  a dolgon. Bele voltam esve a Nagy Művészbe!
Voltam, mondom. Egészen a múlt hétig. Akkor ugyanis ...

   A  múlt  héten  bejelentették,  hogy  elkészült  az  első  működő időgép,
amellyel  már embert is vissza lehet küldeni a múltba. Jó, értem én, hogy ez
nagy  dolog,  bár  engem  valahogyan nem rázott meg. Mások az utcára mentek,
egymást  ölelgették,  zászlókat  tűztek ki, tiszta népünnepély lett a város.
Ezt  azért  nem  találom  indokoltnak.  Ki fog derülni, hogy az időgéppel is
vissza  lehet  élni.  Fogjuk mi még átkozni is. Különben is, feltalálták, na
bumm!  Működik,  na bumm! Nekem a Nagy Művész tartson előadást az időgépről!
Majd akkor kiderül számomra is, hogy akarok-e lelkesedni.

   A  Nagy  Művész  tartott  előadást  az  időgépről.  Nem  épp  nekem, mert
sajtótájékoztató  volt,  de  sikerült  belógnom.  A  múlt  tanulmányozásáról
beszélt  (úgy  őszintén: mi abban a jó?), a benemavatkozásról beszélt (akkor
minek  az  egész?),  a környezetkárosítás megelőzéséről beszélt (hm?!), de a
lényeg  csak  most  jön!  Bejelentette, hogy ő mint kiképzett űrhajós fog az
időgéppel  először  a  múltba  szállni!  Mármint  az  eddig elvégzett béka-,
kutya-,  stb  kísérletek  után.  Először  ül  ember  az  időgépbe,  mert már
bebizonyosodott,  hogy vissza is tud térni saját korába. Nem kell a megelőző
korban ragadnia, ha csak el nem üti egy autó. Ha-ha, de vicces! Elmegy az én
Nagy  Művészem, mit fogok én aggódni miatta! Már a könnyem potyogott a búcsú
fájdalmától,  törölgettem  a  kezemmel  a  könnyeimet, képzelem, milyen szép
lehettem  kivörösödött  szemmel,  maszatos arccal, és pont akkor észrevett a
Nagy  Művész! Odalépett hozzám, odanyújtott egy tasak papírzsebkendőt és így
szólt! Ő! Hozzám!

   - Parancsoljon, kisasszony!

   Esküszöm,  hogy  mennyei fanfárok zengtek a hangjából ebben a két szóban!
Bár lehet elfogultság is a részemről (azt hiszem, már említettem a lenyűgöző
zengő  baritonját). Mindegy, amíg én megtörölgettem a szemem-arcom, addig ő,
Ő  beült  az időgépbe. Pakk! Egy pukkanás, eltűnt az időgép a Nagy Művésszel
együtt.  Pakk!  Egy  másik  pukkanás,  megjelent a masina, kiszállt belőle a
mosolygó Nagy Művész! Még megijedni sem volt időm!

   Azonnal  megrohanták  az  újságírók,  hogy  meséljen. A Nagy Művész pedig
elmondta,  hogy a kutatócsoport olyan helyet választott ki, ahol ő eddig még
sosem   járt,   nehogy   az   emlékei  befolyásolják.  És  megnevezte  a  mi
kisvárosunkat!  Rajzolni  kezdett  egy  táblára,  először  a  Főteret  a két
templommal,  azután  a  művelődési  házunkat, azután különféle embereket! Ez
volt  a  legcsodálatosabb,  megismertem  Biri Matyi bácsit, tavaly halt meg,
utána  Zsófi keresztanyámat, csak még nem volt olyan gurulós, mint manapság,
aztán   megismertem   a   doktor   bácsit   és  még  többeket  is!  Teljesen
belelkesültem,  valamit  kiabálhattam is, mert az újságírók faggatni kezdtek
engem  is,  unszoltak,  jegyzetelték a szavaimat, meg kellett neveznem, amit
vagy akit felismerek, sztár lettem végre én is, ott álltam fenn a dobogón, a
Nagy  Művész  jobbján,  kattogtak  a  fényképezőgépek,  villogtak  a  vakuk,
berregtek  a  felvevők,  fehérlett  a  glóriája,  együtt  szerepeltünk,  rám
mosolygott, a mennybe szálltam, ébren és gyalog!

   Annál  nagyobb  volt  a  zuttyanás.  Hazamentem,  mit  mentem,  repültem,
csapongtam,  röpdöstem,  otthon  mindent előadtam Anyunak meg a nővéreméknek
(megint  ott  voltak),  az  időgépet  (mégis  rajongani fogok érte!), a Nagy
Művészt, glóriástól, mindent ecseteltem, részleteztem, rajzoltam, rajongtam,
ragyogott  a  szemem  az egész hihetetlen csodától, ami velem esett; el kell
ismerni,  a  többiek is ragyogósan hallgatták és kérdezgettek; és akkor Anyu
halkan azt suttogta:

   - Ugye, mégis ez  az ember volt! - aztán a homlokára csapott - Tudom már!
-,  kurjantotta  és  elszaladt.  Fél  perc  múlva  megjelent  az Utazások az
időgéppel   című   könyvvel,  felpörgette  a  lapjait  és  kiesett  a  rajz.
Szegénykém, még mindig örömmel a kezembe nyomta.

   Én  pedig megnéztem a rajzot, aztán cafatokra téptem és azóta nem érdekel
a Nagy Művész. Nem is nagy. Nem is művész.

   Hogy  miért?  Csináltak  hajdan  rólam az óvódában egy fényképet. Anyukám
nagyon  szerette, mutogatta, én meg rettentően utáltam. Címet is adtam neki:
Az  Orr.  Nahát,  ez  a  ceruzarajz  pont ugyanolyan volt, mint az a hajdani
fénykép.  Egyébként  már  évekkel  ezelőtt  megfújtam azt a rusnya fényképet
Anyukám fényképalbumából és azt is cafatokra téptem.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.