Maruzs Éva
A NAGY MŰVÉSZ KÉPEI
A Nagy Művész boldog-boldogtalannak osztogatja a képeit.
Ha meghívják valahová előadást tartani, két-három vázlatot is készít.
Amíg a bevezető szavak hangzanak, amíg nem ő szerepel, addig a Nagy Művész
csak ül és rajzol. És ami igazán csodálatos, még oda is figyel a másik
szövegére, mert rendszerint a saját előadásában vissza is utal amannak a
mondataira. Aztán az egész ciriburinak a végén a Nagy Művész átadja a
rajzait az alkalmi modelleknek. Azok meg nem is tudják, hogy ők modellek
voltak, ezért nagyon meg vannak lepődve.
Na, ez azért így nem egészen igaz. Mert mindenki ismeri a Nagy Művész
rajzolgatós szokását. És komoly kereslet van a rajzaira. Már sokat láttam
belőlük, lelkemre mondhatom, hogy nagyon élethűek. Sőt, gyöngédek. Ebből
következik, hogy akármiről is tart előadást a Nagy Művész, mindig nagy ott a
tumultus. Mert mindenki szeretne alkalmi modell lenni. Jó, nem mindenki, de
sokan. Pedig néha nagyon nehéz ám figyelmes tekintettel végigülni az
előadást! Mert az még engem is érdekel, ha az űrhajósok felkészüléséről
beszél vagy ha a sporteredményeiről faggatják. (A múltkor felmászott a
Csomolungmára! Tiszta esztelenség!) De ha rátérnek valami csillagászati vagy
neadjisten filozófiai témára, vagy mittudomén, aztán nem szabad közben
elaludni, mert akkor lőttek a rajznak! Hát borzalmas áldozatokat tud hozni
az ember lánya a Nagy Művész egyetlen képéért!
Kérdezték már a Nagy Művészt, miért osztogatja szét a képeit.
Felhasználhatná a vázlatokat az olajképeihez. Mellesleg nem is értem, mikor
van ideje azokat a klassz képeket festeni, hiszen egész nap edz meg utazik,
meg előad, meg minden. Szuper pacák! Na, és akkor ő valami olyat mondott,
hogy vizuális emlékezete van, ha egyszer lerajzolta azt a tájat vagy embert,
akkor már a "kezében van". Ez mind szép, de a kérdező persze arra célzott,
mennyi pénzt kaphatna a kis vázlataiért, ha nem osztaná szét. Tudják, mit
mondott erre a Nagy Művész?
- Nem hiszem. Nem olyan igazán jók azok a vázlatok. A képeim sem olyan
igazán jók. Nem én leszek korunk Leonardója. Arról van szó, hogy
pillanatnyilag én vagyok a legismertebb a művészek között és én sem a
művészetem miatt. Hiába emlegetnek sokan Nagy Művésznek a tiszteséges nevem
helyett, mégis sejthető, hogy néhány év múlva az emlékem is elvész. A nevem
sem fogják tudni. Mint művészét biztos nem. Mint űrhajósét talán, de
manapság már ez is rutinfoglalkozás. Hát én addig is örömet szerzek az
embereknek a vázlatkáimmal. Meg magamnak is, hiszen így az unalmas szövegek
alatt nyugodtan rajzolgathatok, senki nem szól meg miatta.
Szóljanak hozzá! Ilyen szerény a Nagy Művész! És akkor még egy szót sem
szóltam a külsejéről, pedig érdemes! Először is gyönyörű deltás, olyan
széles vállakkal, mint az álom. Fürdőtyatyóban minden nő utánafordul, öttől
hatvanötig! Naná, hogy én is! Aztán az a hófehér haja a fiatal arca fölött!
Mint egy glória! Sűrű, dús, csak korán őszült. Biztosan tudom, hogy csak 45
éves a Nagy Művész, éppen hússzal idősebb nálam. Hivatalosan! De sokkal,
sokkal fiatalabbnak néz ki, a fehér glóriája dacára. Hiába, a sok edzés, az
egészséges élet! No meg az a nyugis természete! Egyszerűen Ideális Férfi, és
kész! Még Anyu is elismeri, pedig ő nem szokta csípni a választottaimat.
Hát szóval borzasztóan szerettem volna én is egy képet ettől az Ideáltól,
a Nagy Művésztől. Annyi, de annyi előadását végighallgattam, hogy némelyiket
akár már helyette is megtarthatnám. Csak engem nem lesnének olyan áhítattal.
De hiába mászkálok utána városról városra, hiába igyekszem mindig az első
sorokba kerülni, csinálhatok, amit csak akarok, akkor sem rajzol le! Pedig
már lassan falra mászom, annyira kéne egy kép!
A múltkor a nővérem a sógorral eljött hozzánk vasárnap. A nagy diófa
alatt terítettünk, Anyu díszebédet rittyentett, mint ilyenkor mindig. Aztán
beszélgettünk és el találtam kottyantani ezt a kép-dolgot. Hogy mennyire
vágyom a Nagy Művésztől egy képre. Erre Anyu - olyan múltba merült szemmel -
azt mondja:
- Te, várj csak! Ez az ember ... szerintem ez az ember téged lerajzolt
ötéves korodban!
- Az nem lehet, pontosan tíz évvel és négy hónappal ezelőtt tartotta az
első előadását - válaszoltam, mert hiszen a Nagy Művész életrajzából akár
doktori disszertációt tudnék írni.
- Igen, tudom ... - mondta elgondolkodva Anyu -, de mégis ... ugyanez az
ember volt ... az a sok fehér haj ... az űrhajózás jövőjéről beszélt ...
- Jaj, tényleg, én is emlékszem! - vágott közbe lelkesen a nővérem. -
Arról beszélt, hogy az emberiség hamarosan feltalálja az időgépet, és ez a
kislány ...
- Ez az! Ez a kislány egészen biztosan meg fogja érni az időgép
feltalálását! Ő konkrétan tudja! Aztán ideadta a rajzot, én meg itthon jól
eltettem.
- Hajaj! - sóhajtottam föl. Ha Anyu valamit jól eltesz, az csak a
legközelebbi festéskor szokott előkerülni. Ha egyáltalán.
Ezzel becses családom le is vette napirendről a Nagy Művészt és képeit,
noha még néhányszor megpróbáltam megfelelő irányba terelni a társalgást.
Valahogy nem élték át igazán a gondjaimat. IIletve csak a nővérem morgott
annyit, hogy tán nem kéne minden időmben a Nagy Művész után rohangásznom,
mert az én koromban ő már ... Engem viszont ez egy cseppet sem tud meghatni.
Az ő baja, ha ő már ... Én nem. Nekem a világ kellős közepe a Nagy Művész, a
fehér glóriájával, a széles vállaival, a zengő baritonjával, az összes
sportsikereivel (bár jobban vigyázhatna!) és a remek, boldog-boldogtalannak
osztogatott vázlataival! Nekem kell egy rajz! És lehetőleg a Nagy Művész is!
Igen, nincs mit szépíteni a dolgon. Bele voltam esve a Nagy Művészbe!
Voltam, mondom. Egészen a múlt hétig. Akkor ugyanis ...
A múlt héten bejelentették, hogy elkészült az első működő időgép,
amellyel már embert is vissza lehet küldeni a múltba. Jó, értem én, hogy ez
nagy dolog, bár engem valahogyan nem rázott meg. Mások az utcára mentek,
egymást ölelgették, zászlókat tűztek ki, tiszta népünnepély lett a város.
Ezt azért nem találom indokoltnak. Ki fog derülni, hogy az időgéppel is
vissza lehet élni. Fogjuk mi még átkozni is. Különben is, feltalálták, na
bumm! Működik, na bumm! Nekem a Nagy Művész tartson előadást az időgépről!
Majd akkor kiderül számomra is, hogy akarok-e lelkesedni.
A Nagy Művész tartott előadást az időgépről. Nem épp nekem, mert
sajtótájékoztató volt, de sikerült belógnom. A múlt tanulmányozásáról
beszélt (úgy őszintén: mi abban a jó?), a benemavatkozásról beszélt (akkor
minek az egész?), a környezetkárosítás megelőzéséről beszélt (hm?!), de a
lényeg csak most jön! Bejelentette, hogy ő mint kiképzett űrhajós fog az
időgéppel először a múltba szállni! Mármint az eddig elvégzett béka-,
kutya-, stb kísérletek után. Először ül ember az időgépbe, mert már
bebizonyosodott, hogy vissza is tud térni saját korába. Nem kell a megelőző
korban ragadnia, ha csak el nem üti egy autó. Ha-ha, de vicces! Elmegy az én
Nagy Művészem, mit fogok én aggódni miatta! Már a könnyem potyogott a búcsú
fájdalmától, törölgettem a kezemmel a könnyeimet, képzelem, milyen szép
lehettem kivörösödött szemmel, maszatos arccal, és pont akkor észrevett a
Nagy Művész! Odalépett hozzám, odanyújtott egy tasak papírzsebkendőt és így
szólt! Ő! Hozzám!
- Parancsoljon, kisasszony!
Esküszöm, hogy mennyei fanfárok zengtek a hangjából ebben a két szóban!
Bár lehet elfogultság is a részemről (azt hiszem, már említettem a lenyűgöző
zengő baritonját). Mindegy, amíg én megtörölgettem a szemem-arcom, addig ő,
Ő beült az időgépbe. Pakk! Egy pukkanás, eltűnt az időgép a Nagy Művésszel
együtt. Pakk! Egy másik pukkanás, megjelent a masina, kiszállt belőle a
mosolygó Nagy Művész! Még megijedni sem volt időm!
Azonnal megrohanták az újságírók, hogy meséljen. A Nagy Művész pedig
elmondta, hogy a kutatócsoport olyan helyet választott ki, ahol ő eddig még
sosem járt, nehogy az emlékei befolyásolják. És megnevezte a mi
kisvárosunkat! Rajzolni kezdett egy táblára, először a Főteret a két
templommal, azután a művelődési házunkat, azután különféle embereket! Ez
volt a legcsodálatosabb, megismertem Biri Matyi bácsit, tavaly halt meg,
utána Zsófi keresztanyámat, csak még nem volt olyan gurulós, mint manapság,
aztán megismertem a doktor bácsit és még többeket is! Teljesen
belelkesültem, valamit kiabálhattam is, mert az újságírók faggatni kezdtek
engem is, unszoltak, jegyzetelték a szavaimat, meg kellett neveznem, amit
vagy akit felismerek, sztár lettem végre én is, ott álltam fenn a dobogón, a
Nagy Művész jobbján, kattogtak a fényképezőgépek, villogtak a vakuk,
berregtek a felvevők, fehérlett a glóriája, együtt szerepeltünk, rám
mosolygott, a mennybe szálltam, ébren és gyalog!
Annál nagyobb volt a zuttyanás. Hazamentem, mit mentem, repültem,
csapongtam, röpdöstem, otthon mindent előadtam Anyunak meg a nővéreméknek
(megint ott voltak), az időgépet (mégis rajongani fogok érte!), a Nagy
Művészt, glóriástól, mindent ecseteltem, részleteztem, rajzoltam, rajongtam,
ragyogott a szemem az egész hihetetlen csodától, ami velem esett; el kell
ismerni, a többiek is ragyogósan hallgatták és kérdezgettek; és akkor Anyu
halkan azt suttogta:
- Ugye, mégis ez az ember volt! - aztán a homlokára csapott - Tudom már!
-, kurjantotta és elszaladt. Fél perc múlva megjelent az Utazások az
időgéppel című könyvvel, felpörgette a lapjait és kiesett a rajz.
Szegénykém, még mindig örömmel a kezembe nyomta.
Én pedig megnéztem a rajzot, aztán cafatokra téptem és azóta nem érdekel
a Nagy Művész. Nem is nagy. Nem is művész.
Hogy miért? Csináltak hajdan rólam az óvódában egy fényképet. Anyukám
nagyon szerette, mutogatta, én meg rettentően utáltam. Címet is adtam neki:
Az Orr. Nahát, ez a ceruzarajz pont ugyanolyan volt, mint az a hajdani
fénykép. Egyébként már évekkel ezelőtt megfújtam azt a rusnya fényképet
Anyukám fényképalbumából és azt is cafatokra téptem.