Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                 Maruzs Éva

                           "Rohamosan fogy a nővérek száma a korházakban..."

                               MERT EGYRE FOGY

   Hogyan kezdődött? Hol kezdődött? Ki tudja ...

   Kezdetben a nővérkék létszáma csökkent rohamosan a kórházi ágyak mellett.
Nem  volt,  aki  ágyazzon,  aki  az  éji  hívásoknál  -  amikor  minden  baj
rémületesebbnek,  minden  fájdalom  élesebbnek tűnik - segítséget vigyen, az
ágytálat  ne  is  említsük,  és  nem  volt, végképp nem volt, aki a haldokló
mellett  üljön, kezét fogva, a túlvilágról mesélve az utolsó, rettegett vagy
várt  pillanatig.  Tulajdonképpen  mindenki  megértette  a nővérkék számának
csökkenését.  Hát  hogy  fizetik őket? Hát fizetség az a munkájukért? Még ha
netán lélek nélkül végzik is. De eltűntek a lelkesek is idővel.

   Kezdetben  kórházakat  zártak be. Egész körzetek maradtak ellátás nélkül,
mert  a  kórház  gazdaságtalan.  Az  orvosok  elmentek tanítani, sört főzni,
kereskedni.  Meg kellett élniük. Bizonyos szinten kellett megélniük. Például
az  autó  kötelező.  Ne  túlozzunk:  az orvosoknál a könyv is kötelező. Hogy
emberek  maradtak  segítség  nélkül?  Az  orvosok egy része berzenkedett, az
állam  nem.  Csak járta az őrültek táncát az aranyborjú körül. Bár másképpen
nevezte a jelenséget.

   Kezdetben  az  anyák  kifordított  babakocsikat  vettek.  Ez  az a fajta,
amelyben  a  gyermek  előre  néz,  a  menetirány felé. Nyilván a szebb jövőt
kellett  volna  meglátnia,  mert az anyját természetesen így nem láthatta. A
pszichológusok  papoltak  valamit  a  szükséges  érzelmi kapcsolatról, de ez
elavult  szöveg volt. Az anyja nem láthatta, ha a gyermek leejti a cumit, ha
por,  esetleg  egy  darázs  száll  a  kicsi arcába, ha belefullad a rágcsált
kekszbe  az a gyerek. Az életben maradt példányok így idejében megkezdhették
az  anyjuktól  való  elszakadást,  a  "teljesen  fölösleges  az érzelmesség"
jegyében.

   Ugyanezek  az  anyák nem meséltek a gyerekeiknek. Kinek van arra ideje? A
gyereket  a  bilire ültették és a tévé felé fordították. Addig is csönd van,
az  anya  dolgozhat,  mert  meg  kéne  venni...  Valami  mindig  kell. Egész
generációk  nőttek  fel  ostoba,  az  erőszakot reklámozó rajzfilmeken. Ezek
lettek  a degenerációk. Rengeteg csalódás érte őket. Az első az volt, amikor
az  agyoncsapott  kismacska  nem rázta meg magát és szaladt tovább, mint azt
ezerszer  láthattuk  a  tévében.  Hiszen  a  művészet az élet tükre, igaz? A
gyermek  aztán a csalódás fölötti jogos bosszúságában naphosszat, okkal - ok
nélkül  verekedett,  összerondította  a sima házfalakat, kitördelte a fiatal
fákat,  de  minimum  leszaggatta  a  más által ültetett virágokat, esetleg a
macskán  kívül  mást is agyoncsapkodott. Állatokat, a húgát, a nagyanyját, a
gyengébbet... És nem értette az ellene felhozott vádakat. Hiszen ezt tanulta
a Pampers Ultra-Dry-től kezdve. (Gyengébbeknek: pelenkás korától.)

   Egyre  kevesebb házasságot kötöttek. Minek a romantika, ha egyet akarunk?
Minek  a  nyálas  érzelgősség? Minek kell az a papír, meg az anyakönyvvezető
naponta   hússzor,   érzelemmentesen   ledarált  sablonszövege?  A  templomi
szertartás legalább szép (talán mert olyan régimódi?), de hogy az egész falu
engem  bámuljon? Mint a birkák! Aztán persze kiszámolják, hogy koraszülött a
gyerek.  Hát  nem!  A  házasság  csak arra jó, hogy nehezebb legyen szedni a
sátorfát,  ha meguntuk egymást. Hogy a gyereknek apa is kell? Mese! Különben
is  minden  pszichológus  bolond!  Amennyi  kell abból a léhűtő apjából, azt
megkapja vasárnaponként. Elég abból annyi! Ha részeges az apa, akkor még sok
is.  Az  apák  erőszakra tanítják a gyermeküket, az apák isznak, az apák nem
fizetnek,  soha  nincsenek  ott,  ha  baj  van, az apák, eh! Minden gyakorló
elvált  anyuka  órákig  tudta  becsmérelni az apákat általában és magzatának
nemzőjét  konkrétan.  Viszont az anyák elhanyagolják gyermekeiket, rongyosan
járatják, hideg vacsorát adnak nekik, és különben is, az anyák a szórakozást
keresik  és  új  férfi  után futkosnak, mert mind ribanc, egytől-egyig! Nos,
ezek  a  ribancok  és  semmirekellők  nevelték az új nemzedéket, a szüleikre
szerfelett hasonlító ribancok és semmirekellők új generációját.

   Érdekes  módon  még  mindig  voltak  emberek, akik törődtek másokkal. Ott
voltak  az  apácák,  akik  a  kórházakban  alázattal  és  lelkesen  végezték
emberpróbáló  munkájukat.  De  aztán mind kevesebb lett az apáca is. (Isten?
Lélek?  Jóság?  Abszolút  elavult  szöveg!) Ott volt néhány tanár, aki ugyan
sírt  az  óraszám  és  a  fizetés  miatt, de a gyermekek körében minden mást
elfelejtett,  csak  oktatott  és  nevelt,  és  még  a  teljesen  haszontalan
kölyökből  is  ki  tudott,  vagy  legalább  ki akart csalogatni valami zengő
hangot.  Ám  az  ilyen tanárok száma eleve kevés volt és hamar ki is haltak.
(Folyamatos   stressz,  nemzeti  alaptanterv,  röhejes  fizetés,  mindent  a
felnövekvő új generációkért!) Ott voltak az orvosok, akiket nem a jó fizetés
reménye,  hanem  a  segítenivágyás  vitt a pályára, ők aztán ki is tartottak
akkor  is, mikor már szó sem volt jó fizetésről. Persze hamar elfogytak. Ott
voltak   a  hegyimentők,  akik  sokszor  kockáztatták  a  saját  nyakukat  a
bajbajutottakért,  és  akik  között  eleinte  nem  sok  akadt,  akit a saját
szórakozása   vonzott   csupán,   hanem   menteni   akart.   Később   amazok
elszaporodtak.  Ott  voltak  kezdetben  még  mások  is,  de nem sokan és nem
sokáig.

   Következett  az  a  korszak,  amikor  már senki nem törődött senkivel. Az
állatvédők  zöme  beszüntette  működését,  kisebb  hányaduk az állatokat még
védte.  Az  embereket  már  nem.  Ha  összeesett  valaki  az utcán, mindenki
átlépett  rajta. Orvost hívni? Pont én? Aztán meg: honnan? Ijesztően megnőtt
a  halandóság.  A magányos emberek természetesen magányosan pusztultak el, a
magányos  ember  arról ismerszik meg már jó ideje, hogy legfeljebb a kutyája
törődik   vele.   Az   anyák   még  egy  ideig  védték  csecsemőiket,  kicsi
gyermekeiket,  mert dolgozott bennük az anyai ösztön. De nem volt már orvos.
Volt  még  megmaradva  valami  halvány népi tapasztalat a gyógyfüvekről, meg
ilyesmikről...  Így  aztán  egyre  kevesebb  gyerek maradt meg, és miután az
anyák egyedül küzdöttek az életbenmaradásért, hát úgy tízéves koruk táján el
is  zavarták a háztól a felserdültnek tekinthető kenyérpusztítót. Kit előbb,
kit  később.  Éljenek  meg  immár  maguk!  Az  élelmesebbje  meg is élt. Egy
darabig. Á╡llati  szinten. A még megmaradt erdők még nyújtottak táplálékot a
magányos  vadászoknak.  Az elvadult szántóföldeken újra bozót sarjadt, abból
erdő   nőtt   fel,   a   természet  fellélegzett.  A  fogyasztói  társadalom
szerencsésen  megölte  önmagát. Nem kell az ilyesmihez még háború sem. Senki
sem  vette  észre,  mikor  és  hol  kezdődött.  Senki nem tett semmit, mikor
fogyott, egyre fogyott az emberek között a szeretet.

   Aki  megmaradt,  aki  meg  tudott  maradni,  az visszatelepült az erdőbe.
Barlangokba,  esetleg  kényelmes ágvillákba. Egyedül! Miért is tűrné a másik
jelenlétét,  aki  eleszi  előle  a szűkös, nehezen összekapart élelmet? Nem!
Majd  a  párzási időszakban, de csak akkor! Aztán menjen újra a fenébe az én
vadászterületemről!  A  hidegebb  éghajlati  övek elnéptelenedtek. A hideget
csak  együtt  lehet  legyőzni, de ez a szó már kiveszett. Lassan a többi szó
is.  Nem  volt  már  család,  ahol használják, az irodalom pedig... Mi az az
irodalom?   Továbbadni   valakinek   (de   kinek?)  a  saját  gondolataimat,
érzelmeimet  (a fenét sem érdekli!), esetleg gyakorlati tapasztalataimat (ez
jó, de inkább rajzolja le!). Csoportos tevékenység volt szegény, olvasni is
kellett volna hozzá, tehát elveszett.

   Egyszer  aztán  visszajöttek  az  űrlények,  akik hajdan az élet csíráját
hozták a Földre. Szétnéztek és mérgelődtek. Először a dinoszauruszok bíztató
fejlődésének  vetett  véget  egy  váratlan  természeti csapás, most meg ezek
is...  Pedig  olyan szépen fejlődtek egy darabig, amíg el nem felejtették az
Élet  és  Természet  egységét,  a  helyüket  a világban, amíg el nem kezdtek
harácsolni. Igen, a fogyasztói társadalom, a totális materializmus... Amikor
minden  tárgy  kell az embernek, ami a másiknak van (ha szükségem van rá, ha
nem),  és  fütyül  a  lélekre,  mert  az  láthatatlan. A lelket fejleszteni?
Marhaság!  Azzal  nem lehet fölvágni. Zsákutcába szaladt a fejlődésük; innen
már  csak  a  leépülés  következhetett.  Nem,  sajnos  az emberek nem voltak
intelligensek.  Már  a  háborúik  is  ezt bizonyították. Ráadásul megölték a
szeretetet a bírás kedvéért. Kész! Most mászik vissza a maradék a fákra.

   Az  ember  befuccsolt.  Az  űrlények  tudták,  hogy  újra  kell kezdeni a
kísérletet, hogy szükség van ezen a bolygón is egy értelmes fajra. Ki legyen
az?

   A  tengerből  akkor  dugta ki mosolygó és kíváncsi pofiját egy palackorrú
delfin.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.