Maruzs Éva
"Rohamosan fogy a nővérek száma a korházakban..."
MERT EGYRE FOGY
Hogyan kezdődött? Hol kezdődött? Ki tudja ...
Kezdetben a nővérkék létszáma csökkent rohamosan a kórházi ágyak mellett.
Nem volt, aki ágyazzon, aki az éji hívásoknál - amikor minden baj
rémületesebbnek, minden fájdalom élesebbnek tűnik - segítséget vigyen, az
ágytálat ne is említsük, és nem volt, végképp nem volt, aki a haldokló
mellett üljön, kezét fogva, a túlvilágról mesélve az utolsó, rettegett vagy
várt pillanatig. Tulajdonképpen mindenki megértette a nővérkék számának
csökkenését. Hát hogy fizetik őket? Hát fizetség az a munkájukért? Még ha
netán lélek nélkül végzik is. De eltűntek a lelkesek is idővel.
Kezdetben kórházakat zártak be. Egész körzetek maradtak ellátás nélkül,
mert a kórház gazdaságtalan. Az orvosok elmentek tanítani, sört főzni,
kereskedni. Meg kellett élniük. Bizonyos szinten kellett megélniük. Például
az autó kötelező. Ne túlozzunk: az orvosoknál a könyv is kötelező. Hogy
emberek maradtak segítség nélkül? Az orvosok egy része berzenkedett, az
állam nem. Csak járta az őrültek táncát az aranyborjú körül. Bár másképpen
nevezte a jelenséget.
Kezdetben az anyák kifordított babakocsikat vettek. Ez az a fajta,
amelyben a gyermek előre néz, a menetirány felé. Nyilván a szebb jövőt
kellett volna meglátnia, mert az anyját természetesen így nem láthatta. A
pszichológusok papoltak valamit a szükséges érzelmi kapcsolatról, de ez
elavult szöveg volt. Az anyja nem láthatta, ha a gyermek leejti a cumit, ha
por, esetleg egy darázs száll a kicsi arcába, ha belefullad a rágcsált
kekszbe az a gyerek. Az életben maradt példányok így idejében megkezdhették
az anyjuktól való elszakadást, a "teljesen fölösleges az érzelmesség"
jegyében.
Ugyanezek az anyák nem meséltek a gyerekeiknek. Kinek van arra ideje? A
gyereket a bilire ültették és a tévé felé fordították. Addig is csönd van,
az anya dolgozhat, mert meg kéne venni... Valami mindig kell. Egész
generációk nőttek fel ostoba, az erőszakot reklámozó rajzfilmeken. Ezek
lettek a degenerációk. Rengeteg csalódás érte őket. Az első az volt, amikor
az agyoncsapott kismacska nem rázta meg magát és szaladt tovább, mint azt
ezerszer láthattuk a tévében. Hiszen a művészet az élet tükre, igaz? A
gyermek aztán a csalódás fölötti jogos bosszúságában naphosszat, okkal - ok
nélkül verekedett, összerondította a sima házfalakat, kitördelte a fiatal
fákat, de minimum leszaggatta a más által ültetett virágokat, esetleg a
macskán kívül mást is agyoncsapkodott. Állatokat, a húgát, a nagyanyját, a
gyengébbet... És nem értette az ellene felhozott vádakat. Hiszen ezt tanulta
a Pampers Ultra-Dry-től kezdve. (Gyengébbeknek: pelenkás korától.)
Egyre kevesebb házasságot kötöttek. Minek a romantika, ha egyet akarunk?
Minek a nyálas érzelgősség? Minek kell az a papír, meg az anyakönyvvezető
naponta hússzor, érzelemmentesen ledarált sablonszövege? A templomi
szertartás legalább szép (talán mert olyan régimódi?), de hogy az egész falu
engem bámuljon? Mint a birkák! Aztán persze kiszámolják, hogy koraszülött a
gyerek. Hát nem! A házasság csak arra jó, hogy nehezebb legyen szedni a
sátorfát, ha meguntuk egymást. Hogy a gyereknek apa is kell? Mese! Különben
is minden pszichológus bolond! Amennyi kell abból a léhűtő apjából, azt
megkapja vasárnaponként. Elég abból annyi! Ha részeges az apa, akkor még sok
is. Az apák erőszakra tanítják a gyermeküket, az apák isznak, az apák nem
fizetnek, soha nincsenek ott, ha baj van, az apák, eh! Minden gyakorló
elvált anyuka órákig tudta becsmérelni az apákat általában és magzatának
nemzőjét konkrétan. Viszont az anyák elhanyagolják gyermekeiket, rongyosan
járatják, hideg vacsorát adnak nekik, és különben is, az anyák a szórakozást
keresik és új férfi után futkosnak, mert mind ribanc, egytől-egyig! Nos,
ezek a ribancok és semmirekellők nevelték az új nemzedéket, a szüleikre
szerfelett hasonlító ribancok és semmirekellők új generációját.
Érdekes módon még mindig voltak emberek, akik törődtek másokkal. Ott
voltak az apácák, akik a kórházakban alázattal és lelkesen végezték
emberpróbáló munkájukat. De aztán mind kevesebb lett az apáca is. (Isten?
Lélek? Jóság? Abszolút elavult szöveg!) Ott volt néhány tanár, aki ugyan
sírt az óraszám és a fizetés miatt, de a gyermekek körében minden mást
elfelejtett, csak oktatott és nevelt, és még a teljesen haszontalan
kölyökből is ki tudott, vagy legalább ki akart csalogatni valami zengő
hangot. Ám az ilyen tanárok száma eleve kevés volt és hamar ki is haltak.
(Folyamatos stressz, nemzeti alaptanterv, röhejes fizetés, mindent a
felnövekvő új generációkért!) Ott voltak az orvosok, akiket nem a jó fizetés
reménye, hanem a segítenivágyás vitt a pályára, ők aztán ki is tartottak
akkor is, mikor már szó sem volt jó fizetésről. Persze hamar elfogytak. Ott
voltak a hegyimentők, akik sokszor kockáztatták a saját nyakukat a
bajbajutottakért, és akik között eleinte nem sok akadt, akit a saját
szórakozása vonzott csupán, hanem menteni akart. Később amazok
elszaporodtak. Ott voltak kezdetben még mások is, de nem sokan és nem
sokáig.
Következett az a korszak, amikor már senki nem törődött senkivel. Az
állatvédők zöme beszüntette működését, kisebb hányaduk az állatokat még
védte. Az embereket már nem. Ha összeesett valaki az utcán, mindenki
átlépett rajta. Orvost hívni? Pont én? Aztán meg: honnan? Ijesztően megnőtt
a halandóság. A magányos emberek természetesen magányosan pusztultak el, a
magányos ember arról ismerszik meg már jó ideje, hogy legfeljebb a kutyája
törődik vele. Az anyák még egy ideig védték csecsemőiket, kicsi
gyermekeiket, mert dolgozott bennük az anyai ösztön. De nem volt már orvos.
Volt még megmaradva valami halvány népi tapasztalat a gyógyfüvekről, meg
ilyesmikről... Így aztán egyre kevesebb gyerek maradt meg, és miután az
anyák egyedül küzdöttek az életbenmaradásért, hát úgy tízéves koruk táján el
is zavarták a háztól a felserdültnek tekinthető kenyérpusztítót. Kit előbb,
kit később. Éljenek meg immár maguk! Az élelmesebbje meg is élt. Egy
darabig. Á╡llati szinten. A még megmaradt erdők még nyújtottak táplálékot a
magányos vadászoknak. Az elvadult szántóföldeken újra bozót sarjadt, abból
erdő nőtt fel, a természet fellélegzett. A fogyasztói társadalom
szerencsésen megölte önmagát. Nem kell az ilyesmihez még háború sem. Senki
sem vette észre, mikor és hol kezdődött. Senki nem tett semmit, mikor
fogyott, egyre fogyott az emberek között a szeretet.
Aki megmaradt, aki meg tudott maradni, az visszatelepült az erdőbe.
Barlangokba, esetleg kényelmes ágvillákba. Egyedül! Miért is tűrné a másik
jelenlétét, aki eleszi előle a szűkös, nehezen összekapart élelmet? Nem!
Majd a párzási időszakban, de csak akkor! Aztán menjen újra a fenébe az én
vadászterületemről! A hidegebb éghajlati övek elnéptelenedtek. A hideget
csak együtt lehet legyőzni, de ez a szó már kiveszett. Lassan a többi szó
is. Nem volt már család, ahol használják, az irodalom pedig... Mi az az
irodalom? Továbbadni valakinek (de kinek?) a saját gondolataimat,
érzelmeimet (a fenét sem érdekli!), esetleg gyakorlati tapasztalataimat (ez
jó, de inkább rajzolja le!). Csoportos tevékenység volt szegény, olvasni is
kellett volna hozzá, tehát elveszett.
Egyszer aztán visszajöttek az űrlények, akik hajdan az élet csíráját
hozták a Földre. Szétnéztek és mérgelődtek. Először a dinoszauruszok bíztató
fejlődésének vetett véget egy váratlan természeti csapás, most meg ezek
is... Pedig olyan szépen fejlődtek egy darabig, amíg el nem felejtették az
Élet és Természet egységét, a helyüket a világban, amíg el nem kezdtek
harácsolni. Igen, a fogyasztói társadalom, a totális materializmus... Amikor
minden tárgy kell az embernek, ami a másiknak van (ha szükségem van rá, ha
nem), és fütyül a lélekre, mert az láthatatlan. A lelket fejleszteni?
Marhaság! Azzal nem lehet fölvágni. Zsákutcába szaladt a fejlődésük; innen
már csak a leépülés következhetett. Nem, sajnos az emberek nem voltak
intelligensek. Már a háborúik is ezt bizonyították. Ráadásul megölték a
szeretetet a bírás kedvéért. Kész! Most mászik vissza a maradék a fákra.
Az ember befuccsolt. Az űrlények tudták, hogy újra kell kezdeni a
kísérletet, hogy szükség van ezen a bolygón is egy értelmes fajra. Ki legyen
az?
A tengerből akkor dugta ki mosolygó és kíváncsi pofiját egy palackorrú
delfin.