Kazár József
TISZTÍTÓTŰZ
"Ahogy a legendák hősének le kell ereszkednie a
Purgatóriumba, hogy szembenézzen a kínzóval, legyőzze
saját gyengeségeit és végül megtisztuljon, hogy
visszatérhessen a tűz ajándékával, ugyanúgy kell nekünk
is leereszkednünk saját lelkünk mélyébe és
visszatérnünk az életbe a megszerzett titokkal. Ez
Prométheusz igazi utazása. Ez a mítosz jelentése. Csak
egy ilyen úton hajózva fedezhetjük fel igazi énünket,
és nézhetünk bele a tükörbe."
(Mark Rein Hagen, Vampire: The Masqerade)
1.
- A rohadt életbe! - gondolta magában a buszvezető - A rohadt életbe!
Este tizenegy óra volt, hideg és ködös idő, és a város egyik
leglepusztultabb, legsötétebb és legfélelmetesebb körzetébe vezette
járművét. A buszban rajta kívül csak ketten voltak, két nyolcvanas, bűzlő,
rongyos alak. A városban csönd volt, s ő csupán a két fogatlan, testi- és
lelkibeteg utasának idegesítő karattyolását halhatta. Ez volt az első
alkalom, hogy ezen az útvonalon vezetett, de már most gyűlölte az egészet. A
munkakör előző betöltője éppen kórházban feküdt, és kétséges volt, hogy
dolgozhat-e még. Egy ehhez hasonló éjszakán néhány helyi keményfiú
eltérítette a buszt, az elődjét pedig majdnem megölték. Nyolc késszúrást
kapott - csoda, hogy túlélte.
Ha lett volna más választása, nem fogadja el az állást, de hát nem volt.
Már másfél éve volt munkanélküli, s egyedül nevelte követelőző kamasz fiát.
A felesége tíz éve halt meg egy autóbalesetben, őt pedig kirúgták a korábbi,
nyugalmas munkahelyéről.
Az egészet csak magának köszönhette. A főnöke megelégelte, hogy állandóan
molesztálja a tizennyolc éves lányát, és elbocsátotta. Ahogy itt, ezen a
sötét helyen vezetett, koszos nyomortanyák és az üresen álló, elavult
gyárépületek között, felidéződtek benne az akkor történtek. A lány
borzalomtól és fájdalomtól eltorzult arca, véres teste, ahogy berakják a
mentőautóba. Három órán belül meghalt, anélkül, hogy a zsaruk bármit is
kiszedhettek volna belőle. A halottkém jelentése szerint megerőszakolták,
majd egy vasrúddal agyonverték.
Sosem bizonyították be bűnösségét, s azóta már másfél év is eltelt.
Gyakran álmodott erről. Ezeken az éjszakákon izzadtan, félelemtől
megdermedve ébredt, s ilyenkor mindig elgondolkozott azon, hogy feladja
magát, de sohasem merte megtenni. Részben a fia miatt. Akkoriban bűntudatot
érzett vele szemben, s ez dühítette. Pontosan ez a düh vitte rá, hogy
megtegye azt. No meg az alkohol. Akkoriban szokott rá.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy jeleznek.
Arra eszmélt, hogy az egyik vén öreg bökdösi: "Hé fiatalember, jól van?
Nehogy nekem túlmenjen a következő megállón!"
Valóban "fiatalember" volt. Alig múlt harmincöt, de az életét már
elbaltázta. Megállt a megállónál és kinyitotta az ajtót. Azonnal megbánta.
Alighogy az öreg letornászta magát a három lépcsőfokon, máris felugrott a
buszra öt huligán. Félelmetesen néztek ki: bőrszerelésben, láncokkal
feldíszítve, mindannyiukon tetoválás, kések, sőt vezérüknél még revolver is
volt. Messziről bűzlöttek a szesztől.
Megfagyott az ereiben a vér. Nem láthatta őket, hiszen a környéken szinte
semmi világítás nem volt. A sarkokon ugyan álltak lámpák, de tízből jó, ha
egy működött. Remegő kézzel nyomta meg az ajtózáró gombot, majd lassan
elindult.
A hangzavarból arra következtetett, hogy a huligánok jól érzik magukat.
Bele-belepillantott a visszapillantó tükörbe, de csak azt látta, amint az
üléseket hasogatják fel és kapaszkodókon hintáznak. Semmiben sem különböznek
a gyerekektől - gondolta magában lenézően, s ekkor hallotta meg a még mindig
a buszon utazó vénember fájdalmas nyüszítését. Idegesen hátranézett, és
látta, amint a szegény öreg feje egy oszlopnak csapódik, miközben azok a
nem-emberek röhögnek körülötte. Az egyik megfogta a kabátjánál, és teljes
erejéből a busz falának csapta. Hallani lehetett a koponya reccsenését.
Verejtékezve előrefordult és már nem tudott magáról, amikor beletaposott a
gázba. A szélvédőn túl csak ködöt látott, a vér a fejébe szállt, a köd egyre
vörösebbé vált, hangokat nem hallott. Az érzékeit akkor szerezte vissza,
amikor a huligánok észrevették, hogy valami nincs rendben, és megpróbálták
elrángatni a helyéről. Ő azonban vadul kapaszkodott a kormányba. Rajta kívül
öt izzadt, szesztől bűzlő test tömörült a vezetőfülkében, ki a kormányba, ki
belé kapaszkodott, ki pedig a pedálok között matatott a lábával. Mindannyian
ordítottak, de a leghangosabban a következő volt hallható:
- Te rohadt sofőr! Rohadt, szemét sofőr!
Az egyik kés beleszaladt, de nem a késszúrás végzett vele, hanem az, hogy
a busz nekiütközött egy ház falának, ő pedig kirepült a szélvédőn.
2.
Sötétség... Sötétség, majd szürkeség.
Homokban feküdt. Szürke homokban. Nem is homokban, hanem hamuban.
Feltápászkodott és körülnézett. Mindenfelé szürkeséget látott. Még az ég is
szürke volt, a mellette hömpölygő folyó is, sőt, önmaga is. Mintha egy
fekete-fehér film szereplője lenne. Egyébként sehol semmi. Se busz, se
város, se huligánok, csak végtelen, egyszínű hamusivatag, csillagtalan,
holdtalan ég és egy lassan hömpölygő folyó. És minden lehangolóan szürke.
Szürke és hideg.
- Jézusom; meghaltam! - hasított belé a gondolat, és ekkor látta meg a
csónakot, amint közeledik felé.
Ez volna a túlvilág? - Sohasem hitt benne. A csónak lassan közeledett, s
látta, hogy ül benne valaki. Egy emberi alak, szerzetesekéhez hasonló
kámzsában, arcát eltakaró csuklyában. A fickó nem mozdult, nem evezett, s
nem is kormányozta a csónakot, de az mégis a folyó szélére húzódott, és
megállt mellette. Kis kétszemélyes facsónak volt, evezők nélkül. A furcsa
arctalan, kámzsás alak nem szólt semmit, csak várt.
Ovatosan - mintha elutasítástól tartana - beszállt és leült a kámzsással
szemben. A csónakos arcát még mindig nem látta, s ezt talán többek között
annak az átkozott szürkeségének tulajdoníthatta. Várt. A kámzsás megmozdult.
Kinyújtotta felé a kezét, mintha valamiféle fizetséget várna. A kámzsa alól
egy hosszú ujjú, csontos kéz csúszott ki. Nem, nem, ez a kéz egy csontváznak
a keze volt! Megint félni kezdett. Most már biztosra vette, hogy meghalt,
bár az egész annyira valószerűtlennek, de sajnos egyben valóságosnak is
tűnt. A csónakos, a Révész megszólalt. Hangja természetellenesen mély volt.
- Fizess!
Összerezzent. Fogalma sem volt, miféle fizetséget várnak tőle, s azt sem
merte megkérdezni, hogy egyáltalán hova fognak menni. A Révész azonban
mintha olvasott volna a gondolataiban, mert megint megszólalt. Nem, nem is
megszólalt, másodszori hallásra észrevette, hogy amit hall, az csak az
agyában hallatszik, a vele szemben ülő csontvázkezű alak valójában nem ejt
ki hangokat.
- Elviszlek a túlvilág kapujához, de cserébe nekem kell adnod egy
értéktárgyadat. Az az aranygyűrű ott az ujjadon pont megfelelő lesz.
Az eljegyzési gyűrűje! A felesége halála óta nem vette le az ujjáról.
Félelmét elfeledve az jutott eszébe, hogy ha esetleg a túlvilágon találkozik
a nővel, és az azt látja, hogy nincs rajta a gyűrű, talán hűtlennek gondolja
majd. De a Révész olyan sokkoló volt, hogy nem mert ellenkezni, úgyhogy
lehúzta a gyűrűt és belerakta a mohón felémeredő csontkézbe. Amikor
elengedte, iszonyatos fájdalom nyilallt belé, olyan érzés volt, mintha egy
tőrt forgattak volna az agyában. Érezte, hogy végzetes hibát követett el, de
nem volt visszaút. Lassan megnyugodott, a csónak pedig elindult lefelé a
folyón.
Az utazás tökéletesen eseménytelen volt. Ha körbenézett, csak a monoton
tájat látta, a révész pedig teljes csöndben, mozdulatlanul ült, csak néha,
ha a hajó változtatott irányt, akkor billent meg egy kicsit valamelyik
irányba. Belenézett a vízbe, s arcokat látott, sikoltó, őrült tekintetű
arcokat. Szinte hallani vélte hangjukat, amint fültépően visítanak, mintha
elkárhozott lelkek lennének. Úgy érezte, hogy mondani akarnak valamit, de
nem hallotta, akárhogyan koncentrált is. Ekkor hirtelen a Révész csontkezét
érezte a vállán, amint irtózatos erővel belemélyeszti éles karmait a húsába,
és elfordítja testét a pokoli folyó látványától. A Révész közelhajolt hozzá,
s így megláthatta csontvázarcát, egy vörösen izzó, a lelkét felnyársaló
szempárral. megint hallotta a gondolataiban azt a félelmetes hangot:
- Nem nézhetsz oda! Megértetted?!
Szörnyű gyanú kezdett megfogalmazódni benne.
Ködben mentek. Észre sem vette, amikor kiértek a nyílt tengerre, s már
nem látott partot. A köd egyre sűrűbbé vált. Nem tudta, honnan veszi, de úgy
érezte, hogy a vezetője ideges. A levegő feszültséggel volt teli. Kínos
bizonytalanságot érzett vibrálni a Révész körül, s végtelennek tűnő ideig
úgy tetszett, mintha ismeretlen vizeken hajóznának. Lehet, hogy az ember a
halál után sincsen biztonságban? A szíve hevesebben kezdett verni, de egy
idő múlva megint magabiztosság sugárzott a Révész felől. A köd is lassan
kitisztult, és egy hatalmas falat látott meg egészen közel a csónakhoz. A
fal, amennyire a távolból meg tudta állapítani, vasból volt, és a falban
volt egy nyitott, óriási vaskapu is. Ahogy közeledtek, látta, hogy a kapu
kezd becsukódni előttük. Nem tudta, hol van, nem tudta, mi ez az egész, de
megrémült, hogy mi lesz, ha a kapu bezáródik, mielőtt átmehetnének rajta.
Hova mehetnek az után? Felidéződtek benne olvasmányélményei és nagyszüleinek
meséi a túlvilágról. Lehet, hogy nem engedik be a bűnei miatt?
A kapu fájdalmas, csikorgó hanggal csukódott be. A félelemtől félőrülten
nézett a Révészre, s annak válaszában legszörnyűbb rémálmát látta
beigazolódni:
- Nem kaptad meg a kegyet. Nem léphetsz be. - s hirtelen hatalmasat
billentett a csónakon, úgy, hogy ő elvesztette az egyensúlyát, és rémült
kiáltással belezuhant az elkárhozott lelkek tengerébe.
Nem volt csobbanás, és nem is kezdett el fulladozni, csak zuhant lefelé,
miközben körülötte elkínzott tekintetű emberi alakok úsztak. Mind hozzám
hasonló szerencsétlenek - gondolta. A mennyországból kitaszítottak, akik
lelkének torzsága kivetül a túlvilági testükre is. Ahogy zuhant a bűnösök
tengerében lefelé, állandóan nekiütközött valamelyik nyomorék alaknak. Volt,
akinek nem voltak végtagjai, volt, akinek gerincoszlopa annyira el volt
ferdülve, hogy a szerencsétlen tarkója a hátát érintette. A szegény lélek
arckifejezéséből csak őrület tükrözodött. Őrület és fájdalom. Pokoli
fájdalom. Ahogy zuhant, kiguvadt, véreres, kifejezéstelen szemek mérték
végig, nyáladzó, rothadó pofák haraptak testébe, és sohasem gyógyuló
sebekkel teli karok kapaszkodtak belé. Minden, amit látott, csak a
mindenkori emberi értékek perverz megcsúfolása volt. Azok ott körülötte,
már-már szánalmat is érzett irántuk, pedig immár ő is közéjük tartozott;
belékapaszkodtak, rángatták, tépték, szaggatták ruháit, csomókban tépték
haját, s a vakmerőbbek a bőrét tépték, szakították. Ő csak a sírásukat
hallotta, tudta, hogy nekik már minden mindegy, értelmük örökre elveszett a
kínok óceánjában. Nem is tudta, miért küzd ellenük, úgysem győzedelmeskedhet
a túlerővel szemben. Partot nem látott, ami azt jelenti, hogy az
elkárhozottak tengere hatalmas, talán végtelen. Mégis félrelökte magától a
szemtelenkedőket, és menekülni kezdett. Nem tudta, miként lehetséges ez, de
felfelé indult meg, s most már csak azok a pokolfajzatok húzták lefelé. Az
az erő, ami az előbb a tenger alá kényszerítette, mintha akkor megszűnt
volna. Űzött vadként küzdött. Veszett ordítás hagyta el száját, és minden
energiájával próbálta lerázni magáról a piócaként rátapadó alantas
teremtményeket. Feje kibukkant a tenger felszínén és a Révész csónakját
látta közvetlen maga mellett. Belekapaszkodott a szélébe és felhúzta magát.
Rémületében nem látott semmit, s már csak a Révész csontkezét érezte a
nyakára kulcsolódni, és érezte, amint az irtózatos erővel kiemeli a mohó,
gyilkos, démoni forgatagból. A tenger felett volt, mégis a csónakon kívül.
Megint meglátta a Révész koponyáját, s a két vörös szempárból valami gyilkos
erő hatolt belé a szemein keresztül, és fojtogatni kezdte A lelkét. Megint
hallotta azt a szörnyű hangot, de most olyan fizikai fájdalmat érzett,
mintha apró hajszálerek pattantak volna szét az agyában.
- Már nem tudsz fizetni. Mit akarsz még?
Ösztönösen cselekedett. Előrenyúlt véresre karmolt jobbjával és
belebokszolt a Révész képébe. Az ütést fájdalmas reccsenés kísérte, és
érezte, amint a csónakos orrcsontja szilánkokra törik. Agytépő sikoltást
hallott, de enyhült a szorítás a nyakán. Kihasználva az alkalmat bemászott a
csónakba, és most ő ragadta meg a csuklyást, és koponyáját nekicsapta a
deszkának. Felfedezve, hogy a Révész nem is annyira hatalmas, mint ahogy az
első pillantásra látszik, vérszemet kapott. Most őrajta volt a követelőzés
sora:
- Te rohadék! Vigyél vissza a partra, ha nem akarod, hogy az összes
csontodat darabokra törjem!
Valahogyan, belül tudta, érezte, hogy a Révész fél, majd ezt hallotta,
már nem is annyira fájdalmasan:
- Rendben. Ingyen visszaviszlek. Te erős akaratú vagy. Te talán tudsz
élni a második lehetőséggel.
Visszaültek a csónakba, és lassan elindultak visszafelé, a fekete - fehér
hamusivatag irányába. A visszaút ugyanolyan eseménytelen volt, mint a
túlvilág kapuja felé vezető. Őt azonban egész úton kérdések kínozták. Miféle
második lehetőségről beszélt a Révész? Mi lesz, ha nem tud élni vele?
Megint nem vette észre, amikor a tengert elhagyták és a folyóra kerültek.
A csónak lassan kikötött. Kiszállt, s a táj egy pillanat alatt átalakult
körülötte. Eltűnt a hamusivatag, a folyó, a csónak, s újra a városban volt.
3.
Sötét volt itt is, de kissé megnyugodott, hiszen itt színeket is látott,
s az a lehangoló érzés pillanatok alatt eltűnt. Látása lassan alkalmazkodott
az új viszonyokhoz, s egyébként is este volt, és nem világítottak az utcai
lámpák. Látta az autóbusz roncsát, s a roncs mellett a huligánok hulláit. A
testek felett emberi alakok görnyedtek, valószínűleg helyi hajléktalanok,
akiknek nem árt egy kis mellékes jövedelem a segélyek mellett. Látása lassan
tisztult. Most már ki tudta venni, hogy azok a szerencsétlenek leprások. A
borzalomtól égnek meredt tarkóján a szőr. Leprások, itt egy nagyvárosban, s
mindjárt egy fél tucat? Sohasem hitte volna, hogy ilyen borzalom egyáltalán
létezhet. Most jött vissza a halálból, de a leprától még ő is rettegett.
Csak a menekülésre gondolt. Szerencsére AZOK nem vették észre, annyira el
voltak foglalva. Nem! Az észrevétel megbénította. Ezek nem fosztogatták a
hullákat. Mindannyiuk könyékig turkált a huligánok gyomrában, és mohón tömte
magába a szerencsétlenek belsőségeit. Most már tudta: azok nem leprások
voltak, hanem HULLÁK. Szédült. A látása megint homályosodni kezdett.
Rálépett egy sörösdobozra, és a reccsenésre a zombik is felfigyeltek.
Támolyogni kezdett, majd futni, rohanni. A környezetét nem normálisan
érzékelte, inkább úgy, mintha álmodna. Épületek suhantak el mellette,
félelmetes harci kiáltásokat hallott mindenfelől, lábak dobogását közvetlen
mögötte. Mintha valahol Afrika szívében, egy dzsungelben menekülne egy
emberevő törzs harcos férfiai elől. Így érezhet egy szánalmas vadállat is
egy hajtóvadászaton.
A távolban fényeket látott, s szabadulást remélve arra vette az irányt.
Kiért egy széles útra, amely lámpákkal volt kivilágítva, és a hajtók
kiáltásai is alábbhagytak. Ő azonban még mindig nem érezte magát
biztonságban, úgyhogy rohant tovább, s csak akkor állt meg, amikor
megbotlott valamiben. Ugyanakkor egy asszony rémült sikolyát hallotta.
- Segítség! Gyilkos!
Megfordult, és egy kislányt látott a földön feküdni, vérző fejjel. Egy
asszony rohant oda hozzá, és karjaiba vette. Hisztérikusan ordított:
- Kislányom! Kislányom! Kicsi lányom!
Elgázolt egy kislányt. Mint Mr Hyde, Jekyll doktor lelke gonosz felének
megtestesítője tette abban a horrorfilmben, amelyet évekkel ezelőtt látott.
Másodszor ölt, s most sem volt magánál. Eszébe jutott a volt főnökének a
lánya. Kezébe temette arcát és eltámolygott. A gyomra még mindig nem
kavarodott fel. Hiszen halott, s valahogy tudta, hogy holtak nem szoktak
hányni. A kivilágított úton kóválygott. Nem tudta hova menjen, nem tudta mit
csináljon, nem tudta, kihez forduljon.
Ekkor eszébe jutott a Révész. "Te talán tudsz élni a második
lehetoséggel." Uramisten! Hiszen már megint gyilkoltam! - gondolta. A
mennyországba csak bűntelenek kerülhetnek be. Mennyi időm van, mit kell
csinálnom? Ezek voltak azok a kérdések, amelyeket a halála előtt is feltett
már magának, s akkor sem, most sem kapott rájuk választ. Jóvá kell tennem a
bűneimet. - mondta magának. Megfordult, de az anyát és a lányát már nem
látta.
Nem tudta, mennyi idő telt el a kislány óta, hiszen félőrült állapotban
kavargott a kivilágított utcán, a lámpák, a kirakatok fényei elvakították,
néha nekiütközött valakinek, az félrelökte, s mindenki olyan furcsán, félve
és undorodva nézte. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Néha beszéltek is
hozzá, de nem értette. Lassan megnyugodott, értelme visszatért, és elkezdte
érezni a testét borító sebek fájdalmát. Egy kirakatüvegben megnézte magát, s
amit látott, attól halálra rémült. Ruhája cafatokban lógott róla, testét
éktelen sebek borították, s arcának egyik feléről majdnem teljes egészében
hiányzott a bőr; pontosabban a bőr helyett egy fél bronzmaszk volt szögekkel
odaerősítve. Rádöbbent, hogy mi az a fájdalom, amit a fejében érez. Az az
arc, amely visszanézett rá, nem ő volt. Az az arc nem egy ember arca volt,
hanem valamilyen ember alatti lényé. Lehet, hogy csak az éjszakai
természetellenes megvilágítás tette, lehet, hogy a borzalmas tükörkép
létrejöttében nagy szerepet játszottak a kirakatba helyezett tárgyak, mégis
tudta, hogy az őrület még korántsem ért véget, és olyan borzalmak
következnek, amelyekre eddig még gondolni sem mert.
Még mindig nem tudta, hova menjen, hisz haza nem mehetett; régi
ismerőseit nem kereshette fel, s elképzelése sem volt róla, hova forduljon
tanácsért, ki segítene egy halotton, ki hinne neki. Teljesen kétségbeesett.
Ekkor éppen egy templom mellett haladt el, s nyomban rájött, hogy mit
kell tennie. Hát persze, ki mástól kérhetne segítséget, mint Isten
szolgájától?! A templom régimódi épület volt, amolyan gótikus-féle, bár nem
esküdött volna meg rá. Hatalmas kétszárnyú kapu zárta ki az utca és a világi
gondolatok mocskát Isten házából. Ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn, már-már
némi áhítatot is érzett, s gyermeki borzongással és kíváncsisággal nyúlt a
magasan levő kilincshez, mintha belépve talán valamiféle karácsonyfa várná.
Amint megérintette, valami ragacsosat érzett. Kinyitotta az ajtót, s csak
azután nézte meg, hogy mibe nyúlt. A keze véres volt. Vér és halál
mindenütt. A második lehetőség sokkal nehezebb, mint az első. Nem volt
visszaút. Belépett.
A templomban sötét volt, s csak néhány gyertya világított az oltár
közelében. Ugyanott látott néhány alakot, de szeme csak lassan szokta meg a
sötétet. Meggyulladt még néhány gyertya, és már kivehető volt az a néhány
alak, akik az oltár körül tevékenykedtek. Hárman voltak, mindannyian
szertartásos ruhákban, olyanokban, amilyeneket a tévében mutatott miséken
lehet a papokon látni. Az egyikük - egy púpos, kócos hajú - tett-vett az
oltár körül, miközben egy főpap-féle dirigált neki, s állt még mellettük egy
simára borotvált fejű alak is, egy fedeles kosárral a kezében. A kosárban
felsírt egy csecsemő. Biztos keresztelő lesz. Őt is megkeresztelték
valamikor.
Ott és akkor el is hitte magának ezt a hazugságot. Valójában már amikor
belépett, látta a fordított keresztet az oltár felett.
Ahogy ott szerencsétlenkedett a bejáratnál, észrevették, és a főpap
kinyújtva felé kezét, hívogatóan így szólt:
- Üdvözöllek, testvérem, Isten házában. Már csak egy hozzád hasonlóra
vártunk, így elkezdhetjük a szertartást. Gyere hozzám! - Mindezt olyan
szelíden mondta, mintha napközben mindig rendes miséket tartana, és csak
éjjel folyamodna ördögi praktikákhoz. Valami gonosz erő befolyása alá került
és nem tudott ellenkezni, lassú, nehéz léptekkel elindult az oltár felé.
Ahogy haladt előre a padok között, látta, hogy azok nem üresek, hanem tömve
vannak fekete ruhába öltözött, megtévedt őrültekkel. Ahogy lassan előbbre és
előbbre jutott, sorban fordultak felé a padokon ülők. Ezernyi gonosz,
áhítatos szempár villant feléje, mintha valamiféle sötét angyalt ismernének
fel személyében. Az első sorok egyikében meglátta a fiát, de az nem ismerte
fel őt. Próbált neki szólni, de nem jött ki hang a torkán, lábai pedig egyre
csak vitték előre. Fájdalom hasított belé. "Te talán tudsz élni a második
lehetőséggel." Mi vár még rá, kérdezte magától, s agya megint kezdett
elborulni. Ahogy előre ért, a főpap szertartásosan meghajolt, majd kezdetét
vette a mise. Az egész olyan volt, mintha egy színházi előadást nézne, a
papok szinte táncoltak, s valóban mintha valami halk zenét hallott volna.
Halk, gonosz dallamok szöktek fülébe, mintha az értelmetlenség démona
fuvolázott volna egy távoli ház poros padlásán.
Elérkezett a sátáni keresztelő tébolyult pillanata, s a főpap kiemelte a
csecsemőt a fedeles kosárból. A gyermek látványától bárki halandónak
felkavarodott volna a gyomra. Azt a lényt nem apa nemzette. Az egyik szülője
a sugárfertőzés borzalma volt, s most feláldozásával csupán visszajut
atyjához, a Sátánhoz. A fején göcsörtös szarvak voltak, teste pikkelyes
volt, végtagjai helyén pedig csupán szánalmas csonkok. A szeme azonban
emberi volt. Emberibb mint bárkié, akivel valaha is találkozott. Alig
eszmélt fel, máris a csecsemő fölött találta magát egy tőrrel a kezében. A
Biblia gonosz kígyóját formázó tőrt a gyermek anyja adta a kezébe. A
szertartás befejezése az ő feladata volt. Ránézett a nőre. Fiatal, huszonöt
év körüli asszony volt, szemében könny csillogott, mint egy őszi esőcsepp,
amely majd együtt fog pocsolyát alkotni a szennyezett belvárosi utca
mocskával. Ez lenne a második lehetőség? - kérdezte magától, és tudta, mit
kell tennie.
Magasra emelte a tőrt, és lesújtott a mellette álló papra. Egy gyermeket
már megölt, most megmentett egy másikat. A pap összegörnyedt, ő pedig csak
hasította a hasát, egészen felfelé a nyakáig. Amikor kirántotta a tőrt, a
hívők között még rémült csend volt. Csak a gyermek anyja hangját hallotta,
amint kétségbeesetten, könnyek között, a következő szavakat ismételgeti:
- Miért? Miért? - a nő ezt a kérdést neki szánta, bár valószínűleg nem
várt rájuk választ. Tényleg, mit is ért el ezzel? A gyermek már nemzése
előtt halálra volt ítélve, csakúgy mint... Nem volt ideje befejezni a
gondolatot. Arcának bronzfelén egy kardpenge csikordult. Erősebben markolta
a tőrt, és szembefordult támadójával. A kopasz pap volt az, aki egész végig
a gyermeket tartotta. Szemére vörös köd ereszkedett, agyából kiszakadt
minden más érzelem, és csak szúrt, vágott és hasított. Nem gondolkodott, az
életösztön vezérelte, olyan volt, mint egy viking harcos, egy berserker,
ugyanolyan barbár, mint azok a népek, akik a nyomorék csecsemőket
elpusztítják. Úgy küzdött, mint nem sokkal korábban az elkárhozottak ellen.
Fájdalmat nem érzett, s ahogy lassan kijutott a templomból, nem hallott
mást, csak az áldozatai halálhörgését, amíg azok, a túlvilági
elkárhozottakhoz hasonlóan megpróbálták darabokra szaggatni. Vérben és
fájdalomban gázolva érte el a templomajtót, de nem rontott ki rajta.
Elhagyta a tőrét. Valahol a nagy dulakodásban. Megfordult, de már nem vad
üldözokkel állott szemben, hanem megrettent kutyákkal. Végignézett a
kivégzett testeken, s megpillantotta a pengét az egyik áldozatában. A
szerencsétlen még mindig mozgott. A fia volt az.
Kilépett a templomból. Már nem jöttek utána. Ez volt a második lehetőség?
Semmit nem érzett, pedig a logika azt sugallta számára, hogy jót
cselekedett. Az utcán nem látott egy lelket sem. Eleredt az eső, mintha az
ég helyette hullajtaná a könnyeit. Egy darabig csak állt, hagyta, hogy az
esőcseppek végigfolyjanak arcán és testén, majd lábainál egy tócsába
gyűjtsék a vért, az övét és az általa kiontottat. Belenézett a tócsába, de
nem látta rendesen magát. Letérdelt, s belemerítette a kezét a mocskos,
bíborszínű folyadékba, majd belekortyolt. Lassan itta a vért, majd egyre
mohóbban szívta magába, mintha isteni nektár lenne, de mindenesetre mintha
isteni hatalmat és végtelen energiát szívna magába áldozatai véréből.
Kielégülést érzett, majd egy pillanat alatt a boldogságból pokolba vándorolt
át. Hirtelen fájdalmat érzett a testén és az agyán átáramlani. Az utca, a
templom, a vértócsa elmosódott előtte, s lassan, valami pokoli sötétség
töltötte be látómezejét. A feje zúgott, és úgy érezte, mintha egy végtelen
mély lyukba zuhanna, egyre gyorsuló sebességgel. A távolban egy arcot látott
mely egyre gyorsulva közeledett. Olyan rémisztő volt, hogy nem tudta
megmondani, hogy a Sátáné volt-e, vagy az Istené, mindenesetre az arc
betöltötte látómezejét, szemeiben végtelen gonoszság és káröröm fészkelt.
Bár Istent sohasem látta, biztos volt benne, hogy ez az arc a Sátáné. Lassan
elvesztette az eszméletét. Egyetlen gondolat töltötte csak be az agyát,
mintha egy lemezjátszó tűjét valaki mindig egy adott sávra rakta volna
vissza, úgy ismételték egymást a szavak: "Te talán tudsz élni a második
lehetőséggel."
Lassan kitisztult a látása, és a fájdalom is elmúlt, de mérhetetlenül
gyengének érezte magát. Ügyetlenül feltápászkodott, majd betámolygott a
templomba. Egyenesen afelé a test felé ment, amelyikben a kígyópengéjű tőrt
hagyta. Letérdelt mellé, majd a sátáni pengével felhasította utolsó áldozata
gyomrát. Tudta, hogy ha nem teszi meg, akkor rövidesen meghal. Rágörnyedt a
testre, és fogaival marcangolni kezdte a nyers húst.
Az univerzum peremén, egy elegánsan berendezett szobában két méregdrága
öltönyt viselő, jólfésült férfi figyelte az eseményeket. Fennkölt tekintetük
érdeklődve tapadt a kristálygömbre. Az egyik nemes túlvilági lény, angyal,
vagy démon megszólalt:
- Hát... Ez is elbukott.
A másik fejcsóválva válaszolt:
- Igen. Mostanában egyre kevesebbnek sikerül.