Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                Kálmán Mária

                          KÖD ELŐTTE, KÖD UTÁNA...

   A  romot  már  benőtte  az  inda,  de  Tarkatzu  látta a kövek testét, és
hirtelen  visszafogta  lovát.  A  fehér mén felháborodva fújt. Ritkán fogták
vissza  őt,  a  Nagy  Fehér Ló ivadékát -, akiért háborút folytatott a kínai
császár   -,   de   itt   mindig   meg   kellett   hőkölnie.  Sörénye  tövén
gyöngyharmatként csillogott a gyűlölet nedve. Undort érzett a világító kövek
iránt, de meg se moccant. A Fehér Ló utódait másként nevelik, mint a többit.
Rajtuk vezérek száguldanak a kiismerhetetlen sztyeppén. Ha lovuk engedetlen,
szívenszúrják.   Tarkatzu  könnyekkel  szemében  nézte  első  lova  halálát,
miközben   Ataf   száraz  hangon  magyarázta:  ez  nem  kegyetlenség,  hanem
szükségszerűség.  Akinek  az  állat  nem  engedelmeskedik - embernek sem tud
parancsolni.  Vezér  leszel! - vetette oda keményen Tollsu - Vezér leszel! A
hangja szakasztott olyan, mint Atafé. Ha háta mögött szólalt meg valamelyik,
sosem  tudta,  hogy  a  táltos  vagy a sámán beszél? Szél zörgött nyelvükön,
ismeretlen erdők susogása, mely belé ivódott, vele és benne nőtt fel, mintha
testrésze  volna.  Elvonta  pajtásai  mellől,  sosem  engedte teljessé válni
szilaj örömét, s a rákényszerített fegyelem hideggé tette, kegyetlenné.

   Tarkatzu népének rettenetes híre nőttön nőtt. Már vezérré emelése is maga
volt  az  iszonyat:  nemcsak  szétverte  az addig győzhetetlennek hitt Sárga
Hordát,  hanem  a  foglyokat  sajátkezűleg  fejezte  le. A kán fejéből kupát
csináltatott, és abból itta a bort apja búcsútorán. A haldokló Ogmogur szeme
egyetlen  villanásával küldte el a táltost, mikor bevezette hozzá vezérfiát.
De szelleme ottmaradt közöttük, mindketten érezték.

   - Születésed  és  vezérré választásod idején - mely egyben az én  halálom
ideje  is  -  az  Összeférhetetlenek kötelessége magára hagyni a búcsúzót és
érkezőt. Még egyszer leszel egyedül, Tarkatzu.

   A  fiú  ivott  a  koponyaserlegből,  s  egy  szót sem szólt. Nem hitte el
magányukat,  de ennél fontosabbnak tartotta, hogy az beszéljen, akinek ideje
kevés.

   - Kezdetnek  nem  rossz a tatár kán fejéből inni. Bebizonyítottad, hogy a
hét törzs szövetsége erős. Egyek vagyunk ellenségeink számára heten, Fehérló
Fiai.  Sose  felejtsd,  hogy  ezt  az  Összeférhetetleneknek köszönhetjük. A
táltosok  hozták  létre  az  egyezséget, és a sámánok tartják össze. Vigyázz
arra,  hogy  mire  figyelmeztetnek!  Ők  többet  tudnak nálunk. De hagyd meg
szabadságukat,  és  sose  keresd  furcsaságaik  okát,  bármit tapasztalsz! A
táltos  más  ember,  mint  én,  azért  táltos. A sámán pedig mindenki mástól
különbözik.  A  táltosnak is parancsol - így tapasztaltam én és a törzsfőnök
is. Nem árt nekik sem a tűz, sem a víz...

   Ogmogurt  heves  kín  rázta  meg.  Belemarkolt  a  medvebőrbe,  s szörnyű
fájdalmától  szeme  vérbeborult.  Hosszú,  fehér  szakállán,  szája csücskén
vérpatak indult sovány válla felé.

   - Három  dolgot  kell  megtenned  - suttogta egészen magához húzva  a fiú
göndör  fejét,  hogy  annak  piros  ajka  az ősz tincseket érintette. - Vedd
feleségül  Tétény  lányát,  Enéhet! A kende törzse legnagyobb, lánya okos és
szép. Második... az igazi szarvas...

   Hirtelen  nagyon  hideg  lett körülöttük. Tarkatzu tudta, hogy apja szíve
nem  ver  többé,  de  moccanatlanul  ölelte még. Aztán megérezte maga mögött
Atafot,  felállt,  és  hideg  pillantását a táltosra függesztette. Bal arcán
halvány  vörös  csík  száradt, mellette, szája szögletén kevés szürke por. A
táltos  előbb  köntösével,  majd ujjával letörölte a szemcséket. Vagy bőrébe
dörzsölte?  Arca  átforrósodott  és  kisimúlt.  Árnyként  suhant  be Tollsu,
kezében Numi-Táremnek, a világot alkotó mindenható istennek zöld itala, amit
minden  vezérnek  meg kell innia, hogy megkülönböztethesse csalhatatlanul az
igazat  a  hamistól,  és  ne követhessen el igazságtalanságot népével. A két
főpap  ekkor Ogmogur teste mellé térdelt és megvizsgálta. Tarkatzu arca mint
a  kő,  de  szívében  egyre  döbbentebben figyelte Ataf és Tollsu vonásain a
szomorúságot,   s  a  vele  elegy  iszonyt.  Az  Összeférhetetlenek  valóban
érthetetlen  lények, arra nevelik az emberfiát, hogy halált osszon, de ha az
bekövetkezik, lelkük elborul. Elfordult tőlük a közeledőket figyelve:

   A hét törzsfő hozta Unot, apja kedves fehér kancáját. A sátor bejáratánál
a  ló  hét  döfést  kapott, s azonnal kimúlt. Vére csillogó sugarakban folyt
gazdája testéig.

   Ogmogur  fia  Tarkatzu  vezér  kilépett  a  sátorból,  s  a nagy sztyeppe
legkegyetlenebb  népe  egyetlen diadalordításban tört ki. A hét törzsfő most
Tarkatzu  elé  vezette  a  fehér mént. Oluptulma látta a halott Unot, de nem
nyerített.  A  vezér átvette lovát, de nem ült rá, hanem lassan körbevezette
kijelölt  menyasszonyai  előtt  Enéhig. Őt emelte Oluptulma hátára, s Tétény
büszke  arcába  örömpír  szökkent.  Numi-Tárem  fellegeiig  harsan a második
éljen.

   - Ess  kő! - kiáltotta Tarkatzu , s behajította a halott vezér  sátrába a
jelképes eskü-követ. A táltos és a sámán kilépve a sátorból karjukat ég felé
tárták.  Ekkor  a  távolban  feltűnt egy aranyderengésű, csodálatos szarvas.
Kecses   iramodással   közelükbe   szökkent,  mintha  hallgatózna.  Tarkatzu
rámutatott.

   - Esküszöm  -  mondta  messzecsengő  hangon  -,  a  csodaszarvas   nyomán
kivezetem  Fehérló  Fiait  a  hordák  szorításából!  Esküszöm,  hogy Enéhtől
származó fiaimnak megszerzem a megjövendölt mindent lebíró kardot! Esküszöm,
hogy   én   és   utódaim   h a z á t   és   f ö l d e t   adnak   nektek  és
utódaitoknak!

   Fehérló  Fiai  levegőbe  röpítették  süvegüket. Az örömujjongás dörejétől
megriadva  az aranyszőrű szarvas átszökkent a vezér és népe között. Tarkatzu
Enéh  mögé  lendült,  s  a  fehér  mén megindult a szarvas nyomán. A törzsek
egyemberként  követték.  Az utolsók derékban visszafordulva agyonnyilazták a
halott  vezér tanácsadó főpapjait, majd tüzet dobva az elhagyott táborhelyre
hagyták komor folttá égni az egészet.

   Napnyugtáig üldözték a csodálatos állatot, akkor eltűnt. Amint megszűnt a
fény,   mint  a  pára,  -  köd  előtte,  köd  utána!  A  tábortűzek  mellett
elgondolkozva  beszélni  kezdtek  a  regösök  a  jelekről,  melyek egymáshoz
vezették  őket.  Kaplony  törzsét  zöld  vadkan vezette, mely le tudta venni
disznóbőrét,  s  alatta  pici  zöld  emberke  volt.  Tétény  törzsét beszélő
saskeselyű, a ragadozó turul hozta. Azóta sem látta senki ezt a madarat. Aba
törzse  a  nagy  csíkos  macska nyomán járt, ezért áldozataikat fatörzseknél
helyezik  el most is. Ők sosem vadásznak tigrisre. Akus törzsét - mint nevük
mutatja  -  a  nevető  sólyom  irányította sokáig. A törzs Ég-anyát tiszteli
tehát,  mely  küldte  őt. Szalmutzész törzse kedvéért tett meg hosszú utat a
tűz  kígyója.  A törzs tűzimádó. Jutotzaszékat a jégtenger mellől hozta nagy
folyón  át  a  szőrös-hal.  A  törzs  Víz-anyát  tiszteli, s mindmáig jobban
szeretnek halászni, mint vadra menni. Ogmogur törzse előtt egy nap a földből
pattant  elő  a  Fehér  Ló. Orra tüzet fújt, szárnya eget kavart, patája nem
sűllyedt  el,  ha  vízre  lépett.  Benne  egyesült  a jelek összessége, s ők
megértették, hogy Ogmogur törzse hivatott a vezetésre...

   Amint  a  Hold  fénye erősebb lett a tűz fényénél, aludni tértek. Álmukba
néha  belevijjogott  a pusztai keselyű, belecsobbant a féktelenül fickándozó
szőrös-hal.  Kilépve sátrából az első Enéhhel töltött éjszaka után, Tarkatzu
szerint  az,  aki  átnyújtotta  neki  az  üdítő  lótejet,  - úgy hasonlított
Tollsura,  mint  egyik  villám a másikra. Társa pedig Ataf szélfújta, száraz
hangján  érdeklődött  hogyléte  felől.  Ajkukon  mosoly suhant látva, hogy a
vezér  döbbenetében  megnémult.  ...A  táltos  más ember, mint én... A sámán
mindenki  mástól  különbözik...  Nem árt nekik sem a tűz, sem a víz... Sem a
nyilvessző - fejezte be magában a vezér apja szavait.

   Az  összeférhetetlenek  nem  látszottak  észrevenni  Tarkatzu  zavarát. A
távolba  mutattak,  a  nap  első  sugaraiban  sütkérező  szarvasra. A hajsza
folytatódott.  Oluptulma  vad  iramot  diktált, de a távolság sosem csökkent
közte  és  a  szarvas  között.  Egy  Hold-fogyás alatt a lovak kimerültek. A
vezérlovak  bírták  volna még, de míg Tarkatzu tétovázott - a szarvas mint a
pára, - köd előtte, köd utána!

   Ezen  az  estén  történt,  míg  a táborkészítés folyt, a táltossal sétáló
vezér  viperára  lépett.  Ataf  úgy  szisszent  fel,  mintha ő kapta volna a
csípést.  Apró, csillogó tárgyat vett elő (úgy tűnt a levegőből), s kiemelte
a megmart húst Tarkatzu lábából. Meglátni sem volt idő a húsnélküli csontot,
Ataf  a  hiány  helyére  tett  valamit,  s  a  seb  eltűnt. Mivel a táltos a
történtekről  egy  szót  se beszélt, Tarkatzu is méltatlannak érezte a szót.
Tovább sétáltak és hallgattak.

   Sátorába térve azonban mindent elmesélt éj-hajú asszonyának, kérdéseit és
kétségeit  is, melyek rég lelkében égtek. Enéhet nem kavarták föl a táltosok
tettei, nem érdekelték a csodák, bár megjegyezte őket.

   - Gyerekkoromban  -  búgta  mély  hangján  - engem is megmentett  egyszer
Tollsu.  Gyakran vitt sétálni a világító kövekhez, melyek nem tudom, hogyan,
de  mindig  táborunk  közelében  vannak. Ott ő bement a falba, én kószáltam,
lombot  és  virágot  szedtem. Akkor - vérmedve támadott meg, közelről láttam
tépőfogait. Fölém emelt karmain föld száradt és fakéregszilánk. Tudtam, hogy
nincs  menekvés, a hím napok óta nem juthatott táplálékhoz, ha földet és fát
szaggatott.  Meglegyintett  a  lecsapni  készülő  mancs  okozta  karvágása a
levegőnek,  mikor  megjelent  Tollsu. Messze volt tőlünk, nem segíthetett. A
medve  lecsapott,  de  hogy  mire  csapott le, máig nem tudom. Láttam, ahogy
mancsa  szétlapul a semmin, s elterült, mintha ő kapott volna halálos ütést.
Tollsu  se  beszélt  velem  semmit,  segített  tovább  gyűjteni a kék-bogyós
ágakat.

   Aznap  éjjel  keresték  meg először a világító köveket, de Tarkatzu azóta
ellenőrzi  minden  éjjel az újabb csodát. Mert fussanak bármennyit a szarvas
után,  táborhelyüktől  mindig  ugyanolyan  távolságra  található  a  különös
köralakú  kőfal. S mintha valóra akarna váltani minden regét, egyszer látta,
amint zöld vadkan tűnik el a falban, máskor tigris.

   Ettől   kezdve   Tarkatzu  megtiltotta  Fehérló  Fiainak  a  csodaszarvas
követését,  bár  az  minden  pirkadatkor  földerengett előttük. Tollsu egyre
veszélyesebb    adatokat    közölt    az    üldöző    horda   közeledéséről,
szövetségeseikről,  harcosaik számáról. A vezér azon töprengett: a sámán ezt
éjről  éjre  csak úgy tudhatja meg, ha legalábbis röpül, miként a sas. Dehát
miért  ne röpülhetne, ha egyszer halhatatlan?! Aki számára az élet nem rövid
vendégség,  akit  sosem  szólít  el  sem  Numi-Tárem, sem Ormuzd, az mindent
megtehet:  jót  is,  rosszat is. A sámánok és táltosok azért maradnak minden
jótettük  ellenére  Összeférhetetlenek, mert ha egyáltalán képesek meghalni,
annak módját csak ők ismerik. Nemcsak mások tehát, hanem   t ö b b e k   is,
titokzatos dolgaik közt vajon hol húzható meg a jó és rossz mércéje?

   Megkövülten  észlelte,  hogy  noha  e gondolatát nem mondta ki, a valahol
minig  közelében  lévő  Ataf felmordul: - Ez ellen a gondolat ellen küzdünk,
mióta  itt  vagyunk!  Megmondtam, hogy nem harcolhatunk játék-automatákkal a
halál  ellen!  -  A  Hang,  mely  végigkísérte  életén,  ekkor  oly  ijesztő
véglegességgel  tűnt  el, hogy egy pillantig attól tartott: ez maga a halál!
Egyedül van. S ő már csak egyszer lehet egyedül...

   Enéh  hozta be a lótejet, holott most az egyszer nagyon várta Tollsut. Ám
a  sámánt senki sem tudta előkeríteni. A táltos hívatta, de senki sem tudott
róla  semmit.  Csakhamar  mindnyájan  tudták,  ugyanez a helyzet a hét törzs
valamennyi főpapjával. Az Összeférhetetlenek elhagyták Fehérlófia népét.

   Kaplony  fia  Osu  megkérdezte  a  vezért: hová hívja össze a lófőket, de
Tarkatzu  nem  szándékozott  tanácskozni.  Akus  fia  Előd  ragyogó  szemmel
jelentette:  újra  itt  a szarvas! Tarkatzu megerősítette tíltó parancsát, s
látta,  -  a  sátorból  kilépve  Előd dühödten földhöz vágja tülkös süvegét.
Mintha  értette  volna  jelentését, a csodaállat, mint a pára, - köd előtte,
köd utána!

   Amint  harmadnapja sem tértek vissza az Összeférhetetlenek, nyilvánvalóvá
vált,  hogy  mindezt  véletlennek  nem  tekinthetik.  Tétény, a legidősebbik
egyike  volt  bár, hasonlóra nem emlékezett. A lófők nyugtalanul faggatták a
kendét,  mit kell most csinálniuk? Csak Jutotzasz törzse élvezte visszanyert
ősterületét,  a  vizet.  Senki sem sürgette őket továbbra, hálóikat súlyossá
tette  a  hal.  A  harmadik nap éjjelén váratlanul a vezér sátra elé dobbant
Jutotzasz  pompás  másodfű csikaja, s a sátorban megjelent Jutotzasz maga. A
vezér szerette ezt az északi embert, aki sárga hajával, kék szemével annyira
elütött tőlük. Testét sem állatbőrrel takarta, hanem vizinövényszárból szőtt
lepellel.  Homlokán  aranykorong  ragyogott,  oldalán az az új szúrófegyver,
amit  kardnak  neveznek.  Tarkatzu  tüstént  megfogta ezt a kardot, miként a
gyerek kedvenc játékát.

   - Sámánotok  szerint valahol van egy kard, mely minden kardnál  erősebb?!
Az a kard, Jutotzasz, az hiányzik nekem!

   - Tudom, vezérem - mosolygott  a bajnok -, ezért jöttem! Álmomból költött
fel a táltosunk, s azt mondta...

   - Visszajött a táltosotok? Talán Ataf is! - kiáltott izgatottan Tarkatzu.

   - Csillapodjál,  vezérem,  mert  hosszú  út  áll előtted!  Senki sem jött
vissza,  csak  Rajana, amíg annyit közölt velem: "Menj, és mondd meg Ogmogur
fiának,  hogy  ma  éjjel  megkaphatja  a  mindent lebíró kardot, amire szíve
vágyik,  ha  ugyanott  jár,  ahol  hőkölve  áll  meg  lova."  Te  érted ezt,
Tarkatzu?!

   - Értem. Nincs is olyan messze a hely. Más üzenet nincs?

   - Semmi! Az érdekes az, hogy miután ennyit mondott Rajana, mint a pára...

   - Éppúgy, mint szarvasunk: köd előtte, köd utána! Ezt is tudom.

   - Akkor nincs más hátra, mint jó utat kívánni neked!

   - Várj, Jutotzasz! Lehet, hogy nem térek vissza. Akkor te vezeted  tovább
a törzseket. Így akarom!

   A kék szemek kardpengeként fúródtak a vezér sötét tekintetébe, de szó nem
hangzott   több.  Jutotzasz  meghajtotta  aranyfényű  fejét,  s  kilépett  a
sátorból.

   Tarkatzu  nem  búcsúzott  el  asszonyától, mert félt, hogy Enéh vele akar
menni.  Amikor  legmagasabbra hágott a telihold, Oluptulmát a jólismert útra
engedte.  A  mén  magától  torpant  vissza  a  világító kövek előtt, gazdája
bíztatóan megveregette nyakát, s lecsúszva hátáról a fal felé indult.

   - Lépj  be,  Fehérló  Fia!  -  hallotta Ataf szelíd hangját, de sehol sem
látta  őt. Kicsi zöld emberke szólt hozzá, s hirtelen bezárta maguk mögött a
falat:  mintha  attól  tartana,  a  vendég  bátorsága  mégiscsak  kevesebb a
látottak elviselésénél.

   A  föld  alatt  vörös  fény izzott, majd sárga, aztán zöld. Ez hosszabban
tartott a többinél, aztán kezdődött előlről. Tüzet sehol sem látott, az üreg
maga  világított  hol  erősebben,  hol gyengébben, aszerint, ahogy dolgoztak
rajta  a kicsi zöld emberkék. Tarkatzu nem lepődött meg láttukon, csak éppen
nem  hitte  el  őket.  A  regősök  ugyan  meséltek valami ilyet, de ki veszi
komolyan  őket?  A  lények  teste oly csodálatosan szép volt, ami valóságban
úgyis  lehetetlen.  Mintha  zöldtörzsű nyírfából faragta volna őket valamely
erdei isten, és igen, igen, testüknek hangja van, tiszta, szélfújta, susogó.
Felismerte  testük  zúgásában  a Hangot, amit visszavettek tőle, aminek Ataf
vagy  Tollsu  hangja  csak  földi  mása  lehetett. Körben ültek mind a falak
mentén,  de  nem  a  földön,  hanem  valamin, amin meg tudtak fordulni maguk
körül.  Ezt  néha megtették, hogy lássák a középső hármast és Tarkatzut, aki
velük beszélget. Mert Ogmogur fia beszélt, támadóan és élesen.

   - Nekem  ígértétek  a csodakardot, de visszavettétek a Hangot, mely  utat
mutatott!  Ha  ti  vagytok  az Összeférhetetlenek lelkei, magyarázzátok meg:
miért tettétek ezt? Te Ataf hangján szóltál hozzám, te pedig Tollsu szemével
nézel engem... Talán itt van valamennyi táltos és sámán? Hiszen ti át tudtok
változni  állattá,  emberré, bár nem vagytok egyik sem! Kik vagytok ti, akik
képesek vagytok repülni, miként a sas, akik távolból ölitek meg a vérmedvét,
s meggyógyítjátok a vipera-marást?!

   - Azért  hívtunk,  hogy  erről  beszéljünk  veled.  Láttuk gondolataidat,
láttuk  -  tépelődsz,  mert  rájöttél,  hogy  a szarvas nem él, ahogy a zöld
disznó  vagy  beszélő  turul  sem  élt  soha.  Mégis  mozognak  és  vezetnek
benneteket.

   - A játék-automata tehát az, ami nem él, de mozog?

   A  susogó-testűek  összenéztek. Olyan volt az emberfia szájából ez a szó,
mint  a  múltba  ugrott  jövő.  Benne  az  egész bolygó visszássága a halált
hordozó  élettel,  ezzel  a  befejezetlen  kísérlettel,  melyet  csak  őrült
vághatott  a  kozmosz  arcába dacból, keserűségből vagy lustaságból. Lüktető
zafírtestük  belehalványodott  a  félelembe,  hogy  talán nem ez az egyetlen
befejezetlen bolygó...

   - Elmondunk neked mindent, emberfia. A mi világunkat úgy hívják:  Se-Tan,
s  ott  mindenki  hasonló  hozzánk.  Képzelj  el egy hatalmas földet, ahol a
zöldtestű  setanok élnek és sosem halnak meg, tehát nincs mitől félniük. Van
idejük  az örömre, boldogságra, szépségre és tudásra, s ezért - kicsit önzőn
-  sokáig  nem  kíváncsiak  más világokra. Egy napon olyasmit szerkesztenek,
amivel  az  égre  nézve  messze  látnak,  más élőlényeket fedeznek fel, akik
legnagyobb   megdöbbenésükre   nem  örök  életűek.  Erről  nekünk  nem  volt
fogalmunk,   emberfia.   Az   élet   tudomásunk   szerint  végérvényesen  és
visszavonhatatlanul örök. Ti a halált az istenektől kaptátok.

   - S ti, a setanok, miért nem tudjátok visszavenni?

   - Mert  nem  mi adtuk. Nem ismerjük lényegét, és azért jöttünk  hozzátok,
hogy  megismerjük. Közben kicsit segítettünk a népednek, mert nektek gyorsan
kell  élni, Tarkatzu, nagyon gyorsan, egyre gyorsabban, mert agyatok folyton
és  mohón  tágul, míg az életidő változatlan marad. Öröm- és tudásvágyatokat
csak  így  tudjátok  ellensúlyozni, az egyre fokozódó gyorsasággal. Odaadjuk
hát neked a mindennél erősebb kardot, nézd!

   Ataf   ismét  a  levegőbe  nyúlt,  s  előhúzta  a  kardot,  mely  magától
vagdalkozott a levegőben, de engedelmesen simult a vezér kezébe is. Tarkatzu
szemében hála csillant és büszkeség. De egy kérdésre még választ várt, s meg
is kapta.

   - A  Hangot  azonban nem adhatjuk vissza neked, mert elmegyünk, s a  Hang
belőlünk  származik.  Emlékünket  vésd  néped  eszébe,  hogy  idők múltán is
tudjátok  azt:  ha  újra  halljátok  a Hangot, a zöldtestű setanok legyőzték
azokat, akik a halált teremtették.

   Másnap  hajnalban  Fehérlófia népe lovain várta a Nap ébredését. Tarkatzu
kezében  ott  villogott  a  kard,  mely  utat  nyitott  neki  azok közt, kik
akadályozni  akarták  a  szarvas  utáni  nagy  vágtában.  De  ezt  nem sokan
merészelték,  mivel  hírük  messzire megelőzte őket. Komor és istentelen nép
ez,  legvadabb  a  sztyeppeiek  közül,  valami Sátánt tisztelnek, az istenek
ellenfelét.  S amit látnak, nem látja senki más: csodálatos szarvasuk idegen
szemek elől eltűnik, mint a pára, - köd előtte, köd utána...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.