Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                Kálmán Mária

                               AZ IFERIT HOLD

   Mióta  teherhordó  Szinbád  felesége lett, Zubeida gyakran elfáradt. Apja
házában  többet  álmodott,  mint élt. Babonás tisztelet vette körül, mivel a
Káf  hegyén  született.  Ezt  állította  Fatime,  s  ő sosem hazudott. Anyja
valószínűtlen   teremtésként   élt  Zubeida  emlékeiben.  Legjobban  erejére
emlékezett:  játszva  elvégezte,  ami alatt tíz szolga meggörnyedt. Ráadásul
nevetett  hozzá, szép fogai harapták a levegőt. Fátyolt nem viselt. Musztafa
sosem  ellenkezett  feleségével,  hosszú  szakállát  simogatva gyönyörködött
benne.  Nem  ismert  nőt  Fatimén  kívül. Sosem hangoztatta ezt, de mindenki
tudta  róla.  Mikor  majdnem  öregen  egyik  útjáról feleséggel tért haza, a
bagdadiak összemosolyogtak: mindenkit utólér végzete! Fatime tetszett nekik,
különösen  szép  volt,  idegen  és kíváncsi. De nemcsak meséltetett magának,
hanem  ő  is  mesélt  lélegzetelállító  történeteket,  melyekből a bagdadiak
annyit  értettek  meg, hogy Fatime nem Allah leánya. Nem lepődtek meg tehát,
mikor  ideje  érkezvén  elhagyta  a  várost, és gyermekét szemük elől rejtve
szülte. Dícsértessék Allah, ki gyönyörűnek teremtette Zubeidát.

   Kicsi  volt  még, mikor anyja egy napon belepillantva ezüsttükrébe nagyot
kiáltott  és  összecsuklott. A gyermek fölvette a tükröt, s ő is belenézett,
de  nem  saját  arcát  látta,  hanem  a  Káf  sugárzó  csúcsát.  A Káf kéken
ragyogott.  Ameddig  fénye  ért  úgy tűnt: a földtől nyeri az ég kék színét.
Kupolaalakú  ormán  felhők  ültek, melyen hatalmas madarak árnyéka látszott,
kiknek  iszonyú röptét égi moraj kísérte. Zubeida akkor is hallani vélte ezt
a morajt, mikor Musztafa kézenfogta és elvezette a halottól.

   Musztafa  a  temetés  után  még  hallgatabb  lett.  Szemével most leányát
kísérte,  s  hagyta,  hogy körülvegyék a mesemondók, akik távoli országokról
meséltek,  melyeket  sosem  láthatott,  csoda-gyümölcsökről,  melyeket sosem
ehetett. A fogékony lélek egyre érzékenyebb lett az őt körülvevő hétköznapok
iránt,  a  keményebb  tréfák  megsebezték,  a fűszeresebb ételek ingerelték.
Emberek közül csak az érdekelte, aki szépen beszélt szépet. Így szerette meg
a  teherhordó  fiút, aki mások után cipelve kosarakat színültig földi jóval,
ezt mondogatta:

                  Keserves életem örömtelen, sötét,
                  Míg mások élvezik szelíd árny hűvösét,
                  Minden kis porcikám izzadt kínban feszül,
                  Vállamra e teher mindjobban nehezül.

   Zubeida  mindig  teherhordó  Szinbáddal  hozatta  haza,  amit  a bazárban
vásárolt, s hallgatta őt. Apjának is elmondta szavait, és Musztafa bólintott
rájuk. Hanem egy nap, mikor a teherhordótól ezt idézte:

                Pedig mind ugyanúgy egy cseppből eredünk,
                Egyenlő embersors a földi életünk,
                És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok,
                Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog...

   Musztafa  nem bólintott. Töprengve simított egyet hófehér szakállán, majd
így  szólt:  "Nem egészen így van ez Zubeida. Nem gazdagság és szegénység az
elválasztó, hamar eltűnhet ez a határ. Hanem az  e r e d e t  egy cseppjében
hibázik   valami."  Apja  ekkor  már  annyira  öreg  volt,  hogy  ennyi  szó
kimerítette. Lefeküdt aludni, s nem ébredt föl többé.

   A  lány  anyja mellé temettette apját, síremléket emelt föléjük, mely sok
pénzt  felemésztett.  Kifizette azokat az összegeket is, melyeket barátok és
ismerősök  kértek,  mondván:  Musztafa ennyivel és ennyivel tartozott nekem.
Csakhamar  nem maradt egyebe, mint a szülői ház, de az nem adott enni. Mikor
Zubeida  az  éhesek  közé kezdett számítani, az emberek nem ismerték meg, és
nem  meséltek  neki.  Csak  egy  ember  nézett  rá  változatlan szeretettel,
teherhordó  Szinbád,  akinek éppúgy kellett volna a pénz, mint a lánynak, de
éppúgy  nem értett megszerzéséhez. A két árva mégis jobban vágyott egymásra,
mint aranyakra, és nagyon boldogok voltak nászéjszakájukon.

   Teherhordónak  azonban  a  felesége  is  teherhordó,  és  Zubeida gyakran
elfáradt.  A  szegénység,  mint  valami  rém,  a kimerülés szürke fátyolával
borította  be szívét és agyát. A gyönyörű Zubeida lelke egyre kisebb lánggal
égett,  lelkében nem jelent meg semmi kép. Hiába nézett önmagába, nem látott
semmit,   csak   valami   fájó  tengerkék  lüktetést,  mely  pusztította  és
feszítette,  annyira  gyötörte, hogy Zubeida úgy gondolta: meg is öregítette
már.  Elővette  az  ezüsttükröt,  hogy  megnézze magát, de a tükörből Fatime
nézett  vissza  rá.  Egészen apró volt, és mutatott neki a távolban valamit.
Zubeida  megdörzsölte  a  tükröt,  hogy  jobban lásson. Ekkor hatalmas ifrit
jelent meg előtte, s fürkészve nézte őt, a tükör azonban leesett, s az ifrit
eltűnt.

                                   *  *  *

   ...Két  időegységet  tartózkodtak  a  bolygón,  mikor  Káf  összehívta az
ifriteket.  Elfordult  a  műszerfaltól,  s  az  ablakon keresztül figyelte a
rakétatestbe  suhanó  apró  gépek árnyékát. Arra gondolt, hogy a bolygólakók
nyelvén  ifrit  árnyékot  jelent,  valami anyagtalan mindenhatót. Káf nagyon
szeretett volna a nekik tulajdonított végtelen erők birtokában lenni. Nagyot
sóhajtott,  s  belépett  a  központi terembe. Kezet fogott munkatársaival, s
bekapcsolta a szórögzítő automatát.

   Dzsin  -  mint  mindig  -  elsőnek  jelentkezett.  A  geológus  különböző
kőzetmintákat és érceket tartott a kezében.

   - A  szárazföld  kemény, hideg és változatos. Lézernél erősebb hatás  nem
kell  az  áthatoláshoz.  A bolygólakók megkülönböztetik az ásványokat, ezt a
gyémántnak  nevezett szénszármazékot a legnagyobb értékként kezelik. Továbbá
aranyat,  ezüstöt,  zafírt,  rubint kívántak tőlem, ha érintkezésbe léptek a
valóságvezetők.

   Az  ifritek  kézről  kézre adták Dzsin mintadarabjait, s halkan nevettek.
Szinte  valamennyiüknek  volt  személyes  tapasztalata a bolygólakók különös
értékrendjéről. Ebbe ütközött a nyelvész épp úgy, mint a mérnökök.

   - Iferit? - kérdezte Káf. Egyedül ő nem mosolygott, s ez a többieknek  is
eszébe juttatta helyzetüket.

   - Semmi - legyintett Dzsin -, még származékos formában sem. Közelebb kell
mennem a magmatikus központhoz.

   Káf  elgondolkozott arról a veszélyről, amit a tömör felszínnél is sűrűbb
közegbe való behatolást jelent.

   - Használhatók a bolygólakók? - kérdezte végül.

   Maar és Id egyszerre kacagott fel. Könnyű testük szinte hullámot vetett a
jókedvtől.  A  parancsnok azonban most sem nevetett, s magában arra gondolt,
hogy  eddig  valamennyi  útján egy párt alkotott a biológus és pszichológus.
Úgy   látszik,   a   magasabbrendű  életformák  testi  és  lelki  vizsgálata
ikertudomány.  Maar  bekapcsolta  a  videot,  s  mind  figyelmesen  nézték a
képeket,  mintha  új  dolgot látnának, holott csak az űrhajóból tapodtat sem
mozduló Káf számára voltak ismeretlenek.

   Első  tekercs:  Erdő  mélyén  áll  Szezám,  a  legprimitívebb robot. Maar
ügyesen  barlangnak  álcázza.  Emberek  jönnek,  és  Maar  sugallja a kódot:
"Szezám,  tárulj!"  A  sziklafal - illetve az ajtó - kinyílik. A bolygólakók
bemennek,  az  ajtó  helyrecsúszik.  Maar  kezében  halálos  pánikot jelez a
valóságvezető,  a  pszichológus  óvakodik mutatkozni, csak sugallja a kódot,
amit   a   bolygólakók  végre  felfognak.  Egy  darabig  próbálgatják,  majd
idehordanak  minden  kavicsot,  ami  csillog.  Abszolút  érzéketlenek Szezám
technikája  iránt. Titoknak nevezik a kódot, s aki megsejti, megölik. De van
olyan is, aki azért pusztul el, mert az egyetlen szót sem képes megjegyezni.
Végül  egy Ali Baba nevű bolygólakó keríti hatalmába a barlangot, kiüríti, s
amint  elhordta  értékeit, elfelejti. A robot technikája mindvégig legkisebb
érdeklődést sem kelt.

   Második  tekercs: Id olymódon ad energiatöltetet egy ócska lámpának, hogy
a  bolygólakók  meglássák  a  ladin  erejét.  A  lámpát  biztonsági  okokból
földfelszín  alá  helyezi, s többször elmondja a bolygólakó előtt az energia
nevét,  hogy  ez  a  ladin. Maar egy antigraviton gyűrűt ad a bolygólakónak,
hogy  könnyen  megközelíthesse  a  lámpást.  A  kutatók  távozása után a két
bolygólakó  hosszasan  tanácskozik,  majd  egyikük  átutazza  csaknem  a fél
földet,  s  némi  huzavona után egy Aladdin nevű egyénre bízza a gyűrűt és a
lámpást.  Az  ifritek  figyelme  Aladdinra  terelődik. Hátha ez a bolygólakó
végre valami fej? Ha a gyűrűt forgatja, Maar áll rendelkezésére, ha a lámpát
dörzsöli,  akkor  Id.  A  kísérleti  alany  nem tudja megkülönböztetni őket,
mindkettőt   "máridnak"   nevezi,   s   pincérnek,   bányásznak,   építőnek,
szálllítónak  használja.  Mindez  van a bolygólakók között is, de Aladdinnak
azonnal kell minden, s ez a minden mily kevés!

   Az  ifritek  vidámsága  nem  ismer  határt,  mikor  a videon feltűnik Id,
tenyerén egy parányi palotával, amit ide-oda hurcoltatnak vele. Csak Káf nem
látja,  hol  itt  a  mulatság.  Számára  egyetlen  tény világos mindebből: a
bolygólakók technikai analfabéták, segítségükre számítani lehetetlen. Az már
csak  aggasztó  ráadás,  hogy  Id  hangsúlyozza:  a bolygólakók szinte null-
életűek, két időegység alatt négy generációjuk halt ki. S mivel oly súlyosan
tapadnak  a  földhöz,  mint  a kövek, melyekbe szerelmesek, elvesznek mind a
vízben,  mind  a  levegőben,  de nem tudnak élni egyik nélkül sem. Pusztítja
őket  a  tűz,  a hő, a jég, a hó. A lebegést nem ismerik. Ha némi magsságból
leesnek, eltörnek és megjavíthatatlanok.

   Erről már Rukh beszél. A navigátor szerint repülőgépét madárnak tekintik,
rácsimpaszkodnak,  s  kénytelen  alacsonyan  repülni,  míg  le  nem rázza az
esztelen  potyautast.  Rukh  tekercseit  az ifritek csöndes ámulattal nézik,
meglepi  őket,  ha  olyan  értelmes  élettel  találkoznak, mely nem ismeri a
lebegést,   vagy   átváltozást.   Az   ifritek  a  tőlük  súlyosabb  matéria
szállítására  használnak  repülőgépet,  de  roppant kényelmetlennek tartják,
mert  lassú  saját  sebességükhöz  képest. Navigátor, aki nemcsak rakétákhoz
ért,  hanem  hidroplánhoz,  helikopterhez, repülőhöz is, csak űrexpedícióban
található.  Rukh  féltett  kincse a parancsnoknak, s egy szó ellenvetést sem
tesz   az   ellen,   hogy   a   következőkben  áttér  a  súlyos  törpebolygó
mellékholdjának vizsgálatára.

   - Szabálytalan,  de  nincs  mit tenni. Kevesen vagyunk - gondolja  Káf -,
Rukh legalább elővigyázatos.

   Ami  korántsem  mondható  el  három  féktelen  kedvű mérnökéről. Ma és Ra
tekercsei  peregnek,  a két óceánszakértő egymást túllicitálva rémisztgeti a
tengerjáró  bolygólakókat.  Időnként  Dzsan  is  beszáll, bár inkább filmezi
társait, amint föl-fölbukkannak búváröltözékükben a parányi hajók mellett, s
az  így  keletkezett  "viharban"  darabokra  hullnak a kezdetleges járművek.
Sosem  fordul  elő,  hogy  a  hajótöröttek elfogadnák Ma vagy Ra segítségét.
Deszkákba  kapaszkodva  hányódnak  inkább  napokig.  Ezt  akarta elkerülni a
jólelkű   Dzsan,  mikor  kicsinyített  szilikátfejben  lövette  ki  magát  a
tengeralattjáróból.  Gyorsan  sűllyed, mikor hirtelen háló rántja magasba. A
halász  elképedve  forgatja  a  szilikátot,  s  benne  a  dühödt  Dzsant, de
ahelyett,  hogy  visszadobná a vízbe: letépi a légzsilipet. Dzsan tajtékozva
robban  a  magasba,  elfelejtve:  lenge  testük  nagysága mennyire ijesztő a
bolygólakóknak.  A  halász  reszketve  figyeli  az átváltozást, ujjai közt a
letépett  ajtóval.  "Sal-amon! Sal-amon!" - kérleli Dzsan, s hogy érthetőbbé
tegye  mit akar, a halász szeme láttára miniatürizál, vissza a szilikátba. A
bolygólakó  lezárja  ugyan  a zsilipkamrát, de elszalad. Dzsan fásultan ül a
szilikát mögött, míg Ma és Ra újramerítik.

   - Tehát  így  sem  megy  -  foglalja  össze Káf - legyünk kicsinyek  vagy
nagyok, jóságosak vagy kemények velük, egyremegy. Nincs kapcsolat.

   Datmára  néz, utolsó munkatársára, aki meg se szólalt még. A történész az
expedíció egyetlen nőtagja. Egy mondatot mond:

   - Lehetséges a kapcsolat, Káf.

                                   *  *  *

   ...Teherhordó  Szindbád szelíd, szép szavai nemcsak Zubeidát nyerték meg,
szerette, aki ismerte őt. Egy nap megismerkedett tengerjáró Szindbáddal, aki
hét  napon  keresztül  hét utazását mesélte a teherhordónak, ráadásul minden
mese  után  száz  mithkál  aranyat  adott neki. Könnyebb napok következtek a
teherhordó  házában.  A  két  hajszolt  ember megpihent, s esténként Zubeida
ismét   mesét   hallgatott,   tengerjáró  Szindbád  kalandjait.  Figyelmesen
hallgatott,  mert  saját  titkát  mindenkiénél  nagyobbnak  érezte. Talán ez
okozta,  hogy  a  nagy  kalandor  meséi  kiábrándították,  érzékeny füle azt
hallotta meg, ami más figyelmét elkerülte: a tengerjáró életfelfogását, mely
szerint  jobb  lenn  a  sírban,  mint  szegénységben,  kínban. Érdekelte-e a
tengerjárót  Mahradzsannak,  a  tenger urának szigete, vagy a tengeri mén? A
Rukh-madár   szikla-fészke?   Az  emberevő  óriásszörny  meséjét  egyszerűen
kölcsönvette   a   nagy   vak-mesélőtől!   Negyedik   és   ötödik  meséjében
gátlástalanul  gyilkol,  pedig akár a tenger véne, akár az élve eltemetettek
meggyőzéséhez  elég  lett  volna egy fürge ész. A hatodik és hetedik mesében
nagyon  úgy tűnik, mintha Szindbád régi helyekre térne vissza, nagyon is jól
tudva, hol az a hegy alatt száguldó ékszerfolyó, a Királyok Égövének tengeri
szörnyei, s a város, ahol a lakosoknak szárnyuk nő, és nem Allah szolgái.

   - Valamit  tennünk  kellene! - mondta hirtelen teherhordó Szindbád, mikor
kicsúszott  kezéből  a csillogó csodavilág fonala. Izmos keze ökölbeszorult,
barna  teste  megfeszült.  Zubeida  végigsimított  férje keserűvonalú ajkán,
magával  húzta,  megfürdette,  s  mire  Bagdad  fölött  úrrá  lett  az éj, a
teherhordó mélyen aludott.

   Zubeida  ekkor  elővette  ezüsttükrét, s hosszan elnézte a kék derengést,
mely  belőle  áradt.  Ismerős  volt  ez  a fény. Kutatni kezdett emlékeiben.
Tudta, hogy kéken ragyog Káf hegye, kéken hullámzott előtte az ifrit is. S a
szellemnek  oly  erős  volt  a  szeme, mint Fatimének. Anyja nézett mindenre
fürkészve  és felmérve, egyszerre okosan és kíváncsian. Igen, igen. Fatimére
"kéken"  emlékezett,  mert  egyszer  csodát  mutatott neki. Aludt már, mikor
anyja hirtelen karjába kapta, s kivitte a lugasba.

   - Ne aludj, kicsim! - susogta - Amit most látsz, máskor nem láthatod! Oda
nézz, Zubeida! Látod?

   Látta,  hogy a Hold lassan megkettőződik. Ezüsttányérja mögött megjelenik
egy  másik,  halványkék  kupola,  mely  bizonytalanul  remeg az égen, mintha
ködből,  esőből  szőtte  volna  a  tündérkirály.  Zubeida lelkét szorongatni
kezdte valami, sírvafakadt, s anyja csitítva-dúdolva sietett lefektetni.

   Ez  fájt nekem - ismerte föl Zubeida - gyerekkoromtól a lelkemben őrzöm a
kék-holdat,   melyhez  nincs  fogható.  És  bátran  megdörzsölte  a  tükröt.
Kíváncsian pillantott az ifritre, mely föléje magasodott. Az ifrit meghajolt
előtte  és  várt.  Zubeida először is körüljárta vendégét, s megállapította,
hogy nem áll a földön, hanem lebeg.

   - Nem tudsz állni? - kérdezte tőle.

   - Nem  tudok  -  válaszolta  az  ifrit,  s  arcán  átsuhant a meglepetés.
Datmától először kértek olyat a földiek, amire képtelen volt.

   - Tudsz ennél hatalmasabb lenni? - faggatta Zubeida ismét.

   - Nem  tudok  - válaszolta az ifrit.  Teljes alakjában mutatkozott a lány
előtt,  melynél  valóban  nem  lehetett  nagyobb,  csak  kisebb,  de  ez nem
érdekelte Zubeidát.

   - Tudsz életet adni a halottaknak? - fürkészte most.

   - Nem  tudok - mondta szomorúan az ifrit, s lehajtotta fejét.  Nagyon jól
tudta, mire gondol Zubeida, hiszen ő maga volt, aki Fatime testében keresett
kapcsolatot  a földiekkel, de neki is tapasztalnia kellett, hogy a halál oly
súlyossá  teszi  a  testet,  mellyel  megmérkőzni nem tudnak. Datma egyetlen
ifrit-nap  alatt  élte  le Musztafa feleségének huszonöt esztendejét, s most
titkos büszkeséggel érezte: nem volt hiába! Lánya sorsa földi sors, de szíve
és agya ifrit. Lelke megkötözhetetlen, lebegő.

   - Látni  akarom tengerjáró Szindbád csodáit! - parancsolta Zubeida,  s az
ifrit   lágyan  tenyerébe  emelte  őt.  Nemcsak  megmutatta,  hanem  meg  is
magyarázta  a  látottakat. Az ifritek várták őket, legalább olyan kíváncsiak
voltak Datma lányára, mint ő rájuk. Ma és Ra beültették a tengeralattjáróba,
bekalandozták  a  tengerfenéket. Zubeida látta az elsűllyedt hajók szétszórt
kincseit,  s nem kívánta meg. Látta a tengeri csikókat, szökőkútakat lövellő
bálnákat,  de  nem  tett rá nagyobb hatást, mint a jó öreg Dzsambul, apjának
kétpupú  tevéje.  Dzsan  és Dzsin megnyitották előtte a hegyek gyomrát, ahol
aranyfolyó  és  gyémántpatakok folytak, ám ettől nem lett gyorsabb érverése.
Maar  és  Id  repülni  vitték,  de  Zubeida  megérezte,  hogy Datma tenyerén
gyorsabban utazott.

   - Látni szeretném, hogy ti hol éltek! - mondta az ifriteknek, s csakhamar
előtűnt  Aepyornis karcsú kúpja. Káf most is a vezérlőteremben tartózkodott.
Sosem-mosolygó pillantása felderült, mikor meglátta Datma bátor lányát.

   - Nem félsz? - kérdezte tőle, s kérdése jogos volt. A nyolc gigászi ifrit
közt porszemnek tűnt a kis bolygólakó.

   - Nyolcan  vagytok?  -  kérdezte  válasz  helyett Zubeida, és  az ifritek
mosolyogtak.  Beszéltek  a  Nagy Energia Körről, ahol millió és millió ifrit
él.  Beszéltek  könnyű  és  lebegő  világukról, melyből kisodródtak a fekete
bolygó kiszámíthatatlan vonzása által. Beszéltek az anyagról, amit keresnek,
ami nélkül nem hagyhatják el az idegen világot, mely nekik igencsak kicsi és
hideg.  Beszéltek kilencedik társukról, Rukhról, aki a csillagok közé indult
iferitért.  De  Zubeida kérdésére, hogy mi az iferit, zavartan néztek össze.
Hogyan  magyarázzanak meg egy bonyolult atomszerkezetet, bomlási reakciókat,
rádióaktív sugárzást?! Soha jobban nem érezték a távolságot, mely őket ettől
a gyermekded bolygótól elválasztja.

   És  Zubeida  tanácstalanságukból  megértette,  hogy az ifritek nem isteni
lények, csupán idegenek. Tartoznak valahová, ahogyan ő Szindbádhoz tartozik,
a  keserű, szilaj teherhordóhoz, ki szelíd és szép szavakkal panaszolja, ami
neki  fáj.  Örömmel  gondolt  arra, hogy Szindbád bánata orvosolható, a Föld
nagy  és  gazdag.  De ki adja meg azt, ami neki kell? Ki látta a kék holdat?
Teljesíthetetlen  szenvedélye  megsajnáltatta  vele  az  ifriteket. Ugyanazt
érzik,  amit  én,  gondolta  Zubeida.  Bele  fognak  halni,  hiszen  ők  sem
halhatatlanok. És töprengve-vívódva beszélni kezdett nekik a hold-árnyékról,
amit  egyetlen  egyszer  látott,  ami kék és remegő, mintha ködből és esőből
szőtték  volna.  Az  ifritek pedig egyre nagyobb izgalomba jöttek, míg végül
Datma  mondta  ki:  -  Nem  lehet  más,  csak iferit-hold! Pályáját ki lehet
számítani, ha földi létem időegységében a mellékbolygó takarásában volt!

   Káf  keresni  kezdte  Rukh  koordinátáit,  míg  Ma  és  Ra betáplálták az
adatokat  a  központi  agyba.  Datma  arról  vitázott  Maarral, hogyha földi
létében  tudott  az  iferit-holdról,  akkor  régebbi  emléknyomának  kellett
lennie,  s  akkor  lehet,  hogy  a  mellékbolygónak  mellékbolygója van, ami
esetleg mozdulatlan.

   Dzsin  cselekedett.  A  geológus  tenyerére emelte Zubeidát, majd Dzsanra
pillantott  és  kisétált  a  belső startpályára. A mérnök már a kompban ült,
mire Dzsin beszállt.

   - Megkeressük a kék holdat -, mosolygott az ifrit a földi  asszonyra, aki
oly sokat adott nekik.

   Alattuk  rohamosan  kisebbedett  a  Föld,  felettük  nőtt  a  Hold. Mikor
megkerülték, kiderült, hogy nem kíséri apróbolygó. Ám Rukh jelentkezett, Káf
adatai  alapján  megtalálta az iferit-holdat. A komp tovasiklott a Nap felé,
Zubeida  szeme  előtt  táncot  járt  az  égbolt,  eltűnt  a  fent és lent, a
csillagképek  riadt  magánnyal  hunyorogtak  a  semmibe.  Az iferit-hold úgy
nézett Zubeidára, mint mélykék szem. Az űr barna arcából rátűző kék ragyogás
átjárta  lelkét,  felpattantotta  lelke  zárait.  Pontosan  tudta,  mit kell
tennie.

   Nem  ment  ki  Dzsinnel  a  ködbolygóra,  tudta,  hogy  az  ifritek  most
szolgálatukba  hajtják, elpusztítják azt. Dzsan tenyeréből nézte, amint Rukh
elhelyezi  a  ladin-tölteteket, Dzsin előkészíti a tartály-automatákat, és a
szezámok  magukbazárják  a  széthulló  kék-holdat.  Dzsan, aki megsejtette a
parányi  lényben végbemenő érzéseket, arról beszélt neki, hogy ez nem valódi
égitest,  saját  felderítőik  szórják szét az űrben az iferit-holdakat, mert
tudják, hogy kemény és idegen világok fogják körül a Nagy Energia Kört, mely
az  ő hullámlétüktől idegen. Amit most találtak meg, azt a Krónos legénysége
hagyta  itt, Pro, Met, He és Us. Az ifrit elhallgatta, hogy ami nekik nemrég
volt,  az  földi  mértékben  őskort  jelenthet, s minden jel arra mutat: épp
Krónos  utasai  ismertették  meg  a  bolygólakókat  a tűzzel, szánva parányi
védtelenségüket.

                                   *  *  *

   ...Mikor  az  Aepyornis  utolsó  villanása sem látszott már, hajnalodott.
Zubeida  zirbadzsét  készített  Szindbádnak,  s  a  teherhordó mélykék szeme
felragyogott kedvenc étele láttán. Egész nap vidáman hordozta a földi jókkal
színültig   telt   kosarakat,   este   arról  beszélgetett  társaival,  hogy
igazságtalan  az  ő  nehéz  sorsuk.  Szelíd  és  szép  szavait  egyre többen
hallgatták,  s  egy  nap  Harun  ar-Rasid  kalifát  elsöpörte  a teherhordók
lázadása.  Szindbád  haladt  az élen, s egy zászlót emelt magasra, amin apró
kék hold ragyogott.

  Zubeida hímezte neki. Ez volt az egyetlen, ami emlékeztette az ifritekre.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.