Kálmán Mária
AZ IFERIT HOLD
Mióta teherhordó Szinbád felesége lett, Zubeida gyakran elfáradt. Apja
házában többet álmodott, mint élt. Babonás tisztelet vette körül, mivel a
Káf hegyén született. Ezt állította Fatime, s ő sosem hazudott. Anyja
valószínűtlen teremtésként élt Zubeida emlékeiben. Legjobban erejére
emlékezett: játszva elvégezte, ami alatt tíz szolga meggörnyedt. Ráadásul
nevetett hozzá, szép fogai harapták a levegőt. Fátyolt nem viselt. Musztafa
sosem ellenkezett feleségével, hosszú szakállát simogatva gyönyörködött
benne. Nem ismert nőt Fatimén kívül. Sosem hangoztatta ezt, de mindenki
tudta róla. Mikor majdnem öregen egyik útjáról feleséggel tért haza, a
bagdadiak összemosolyogtak: mindenkit utólér végzete! Fatime tetszett nekik,
különösen szép volt, idegen és kíváncsi. De nemcsak meséltetett magának,
hanem ő is mesélt lélegzetelállító történeteket, melyekből a bagdadiak
annyit értettek meg, hogy Fatime nem Allah leánya. Nem lepődtek meg tehát,
mikor ideje érkezvén elhagyta a várost, és gyermekét szemük elől rejtve
szülte. Dícsértessék Allah, ki gyönyörűnek teremtette Zubeidát.
Kicsi volt még, mikor anyja egy napon belepillantva ezüsttükrébe nagyot
kiáltott és összecsuklott. A gyermek fölvette a tükröt, s ő is belenézett,
de nem saját arcát látta, hanem a Káf sugárzó csúcsát. A Káf kéken
ragyogott. Ameddig fénye ért úgy tűnt: a földtől nyeri az ég kék színét.
Kupolaalakú ormán felhők ültek, melyen hatalmas madarak árnyéka látszott,
kiknek iszonyú röptét égi moraj kísérte. Zubeida akkor is hallani vélte ezt
a morajt, mikor Musztafa kézenfogta és elvezette a halottól.
Musztafa a temetés után még hallgatabb lett. Szemével most leányát
kísérte, s hagyta, hogy körülvegyék a mesemondók, akik távoli országokról
meséltek, melyeket sosem láthatott, csoda-gyümölcsökről, melyeket sosem
ehetett. A fogékony lélek egyre érzékenyebb lett az őt körülvevő hétköznapok
iránt, a keményebb tréfák megsebezték, a fűszeresebb ételek ingerelték.
Emberek közül csak az érdekelte, aki szépen beszélt szépet. Így szerette meg
a teherhordó fiút, aki mások után cipelve kosarakat színültig földi jóval,
ezt mondogatta:
Keserves életem örömtelen, sötét,
Míg mások élvezik szelíd árny hűvösét,
Minden kis porcikám izzadt kínban feszül,
Vállamra e teher mindjobban nehezül.
Zubeida mindig teherhordó Szinbáddal hozatta haza, amit a bazárban
vásárolt, s hallgatta őt. Apjának is elmondta szavait, és Musztafa bólintott
rájuk. Hanem egy nap, mikor a teherhordótól ezt idézte:
Pedig mind ugyanúgy egy cseppből eredünk,
Egyenlő embersors a földi életünk,
És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok,
Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog...
Musztafa nem bólintott. Töprengve simított egyet hófehér szakállán, majd
így szólt: "Nem egészen így van ez Zubeida. Nem gazdagság és szegénység az
elválasztó, hamar eltűnhet ez a határ. Hanem az e r e d e t egy cseppjében
hibázik valami." Apja ekkor már annyira öreg volt, hogy ennyi szó
kimerítette. Lefeküdt aludni, s nem ébredt föl többé.
A lány anyja mellé temettette apját, síremléket emelt föléjük, mely sok
pénzt felemésztett. Kifizette azokat az összegeket is, melyeket barátok és
ismerősök kértek, mondván: Musztafa ennyivel és ennyivel tartozott nekem.
Csakhamar nem maradt egyebe, mint a szülői ház, de az nem adott enni. Mikor
Zubeida az éhesek közé kezdett számítani, az emberek nem ismerték meg, és
nem meséltek neki. Csak egy ember nézett rá változatlan szeretettel,
teherhordó Szinbád, akinek éppúgy kellett volna a pénz, mint a lánynak, de
éppúgy nem értett megszerzéséhez. A két árva mégis jobban vágyott egymásra,
mint aranyakra, és nagyon boldogok voltak nászéjszakájukon.
Teherhordónak azonban a felesége is teherhordó, és Zubeida gyakran
elfáradt. A szegénység, mint valami rém, a kimerülés szürke fátyolával
borította be szívét és agyát. A gyönyörű Zubeida lelke egyre kisebb lánggal
égett, lelkében nem jelent meg semmi kép. Hiába nézett önmagába, nem látott
semmit, csak valami fájó tengerkék lüktetést, mely pusztította és
feszítette, annyira gyötörte, hogy Zubeida úgy gondolta: meg is öregítette
már. Elővette az ezüsttükröt, hogy megnézze magát, de a tükörből Fatime
nézett vissza rá. Egészen apró volt, és mutatott neki a távolban valamit.
Zubeida megdörzsölte a tükröt, hogy jobban lásson. Ekkor hatalmas ifrit
jelent meg előtte, s fürkészve nézte őt, a tükör azonban leesett, s az ifrit
eltűnt.
* * *
...Két időegységet tartózkodtak a bolygón, mikor Káf összehívta az
ifriteket. Elfordult a műszerfaltól, s az ablakon keresztül figyelte a
rakétatestbe suhanó apró gépek árnyékát. Arra gondolt, hogy a bolygólakók
nyelvén ifrit árnyékot jelent, valami anyagtalan mindenhatót. Káf nagyon
szeretett volna a nekik tulajdonított végtelen erők birtokában lenni. Nagyot
sóhajtott, s belépett a központi terembe. Kezet fogott munkatársaival, s
bekapcsolta a szórögzítő automatát.
Dzsin - mint mindig - elsőnek jelentkezett. A geológus különböző
kőzetmintákat és érceket tartott a kezében.
- A szárazföld kemény, hideg és változatos. Lézernél erősebb hatás nem
kell az áthatoláshoz. A bolygólakók megkülönböztetik az ásványokat, ezt a
gyémántnak nevezett szénszármazékot a legnagyobb értékként kezelik. Továbbá
aranyat, ezüstöt, zafírt, rubint kívántak tőlem, ha érintkezésbe léptek a
valóságvezetők.
Az ifritek kézről kézre adták Dzsin mintadarabjait, s halkan nevettek.
Szinte valamennyiüknek volt személyes tapasztalata a bolygólakók különös
értékrendjéről. Ebbe ütközött a nyelvész épp úgy, mint a mérnökök.
- Iferit? - kérdezte Káf. Egyedül ő nem mosolygott, s ez a többieknek is
eszébe juttatta helyzetüket.
- Semmi - legyintett Dzsin -, még származékos formában sem. Közelebb kell
mennem a magmatikus központhoz.
Káf elgondolkozott arról a veszélyről, amit a tömör felszínnél is sűrűbb
közegbe való behatolást jelent.
- Használhatók a bolygólakók? - kérdezte végül.
Maar és Id egyszerre kacagott fel. Könnyű testük szinte hullámot vetett a
jókedvtől. A parancsnok azonban most sem nevetett, s magában arra gondolt,
hogy eddig valamennyi útján egy párt alkotott a biológus és pszichológus.
Úgy látszik, a magasabbrendű életformák testi és lelki vizsgálata
ikertudomány. Maar bekapcsolta a videot, s mind figyelmesen nézték a
képeket, mintha új dolgot látnának, holott csak az űrhajóból tapodtat sem
mozduló Káf számára voltak ismeretlenek.
Első tekercs: Erdő mélyén áll Szezám, a legprimitívebb robot. Maar
ügyesen barlangnak álcázza. Emberek jönnek, és Maar sugallja a kódot:
"Szezám, tárulj!" A sziklafal - illetve az ajtó - kinyílik. A bolygólakók
bemennek, az ajtó helyrecsúszik. Maar kezében halálos pánikot jelez a
valóságvezető, a pszichológus óvakodik mutatkozni, csak sugallja a kódot,
amit a bolygólakók végre felfognak. Egy darabig próbálgatják, majd
idehordanak minden kavicsot, ami csillog. Abszolút érzéketlenek Szezám
technikája iránt. Titoknak nevezik a kódot, s aki megsejti, megölik. De van
olyan is, aki azért pusztul el, mert az egyetlen szót sem képes megjegyezni.
Végül egy Ali Baba nevű bolygólakó keríti hatalmába a barlangot, kiüríti, s
amint elhordta értékeit, elfelejti. A robot technikája mindvégig legkisebb
érdeklődést sem kelt.
Második tekercs: Id olymódon ad energiatöltetet egy ócska lámpának, hogy
a bolygólakók meglássák a ladin erejét. A lámpát biztonsági okokból
földfelszín alá helyezi, s többször elmondja a bolygólakó előtt az energia
nevét, hogy ez a ladin. Maar egy antigraviton gyűrűt ad a bolygólakónak,
hogy könnyen megközelíthesse a lámpást. A kutatók távozása után a két
bolygólakó hosszasan tanácskozik, majd egyikük átutazza csaknem a fél
földet, s némi huzavona után egy Aladdin nevű egyénre bízza a gyűrűt és a
lámpást. Az ifritek figyelme Aladdinra terelődik. Hátha ez a bolygólakó
végre valami fej? Ha a gyűrűt forgatja, Maar áll rendelkezésére, ha a lámpát
dörzsöli, akkor Id. A kísérleti alany nem tudja megkülönböztetni őket,
mindkettőt "máridnak" nevezi, s pincérnek, bányásznak, építőnek,
szálllítónak használja. Mindez van a bolygólakók között is, de Aladdinnak
azonnal kell minden, s ez a minden mily kevés!
Az ifritek vidámsága nem ismer határt, mikor a videon feltűnik Id,
tenyerén egy parányi palotával, amit ide-oda hurcoltatnak vele. Csak Káf nem
látja, hol itt a mulatság. Számára egyetlen tény világos mindebből: a
bolygólakók technikai analfabéták, segítségükre számítani lehetetlen. Az már
csak aggasztó ráadás, hogy Id hangsúlyozza: a bolygólakók szinte null-
életűek, két időegység alatt négy generációjuk halt ki. S mivel oly súlyosan
tapadnak a földhöz, mint a kövek, melyekbe szerelmesek, elvesznek mind a
vízben, mind a levegőben, de nem tudnak élni egyik nélkül sem. Pusztítja
őket a tűz, a hő, a jég, a hó. A lebegést nem ismerik. Ha némi magsságból
leesnek, eltörnek és megjavíthatatlanok.
Erről már Rukh beszél. A navigátor szerint repülőgépét madárnak tekintik,
rácsimpaszkodnak, s kénytelen alacsonyan repülni, míg le nem rázza az
esztelen potyautast. Rukh tekercseit az ifritek csöndes ámulattal nézik,
meglepi őket, ha olyan értelmes élettel találkoznak, mely nem ismeri a
lebegést, vagy átváltozást. Az ifritek a tőlük súlyosabb matéria
szállítására használnak repülőgépet, de roppant kényelmetlennek tartják,
mert lassú saját sebességükhöz képest. Navigátor, aki nemcsak rakétákhoz
ért, hanem hidroplánhoz, helikopterhez, repülőhöz is, csak űrexpedícióban
található. Rukh féltett kincse a parancsnoknak, s egy szó ellenvetést sem
tesz az ellen, hogy a következőkben áttér a súlyos törpebolygó
mellékholdjának vizsgálatára.
- Szabálytalan, de nincs mit tenni. Kevesen vagyunk - gondolja Káf -,
Rukh legalább elővigyázatos.
Ami korántsem mondható el három féktelen kedvű mérnökéről. Ma és Ra
tekercsei peregnek, a két óceánszakértő egymást túllicitálva rémisztgeti a
tengerjáró bolygólakókat. Időnként Dzsan is beszáll, bár inkább filmezi
társait, amint föl-fölbukkannak búváröltözékükben a parányi hajók mellett, s
az így keletkezett "viharban" darabokra hullnak a kezdetleges járművek.
Sosem fordul elő, hogy a hajótöröttek elfogadnák Ma vagy Ra segítségét.
Deszkákba kapaszkodva hányódnak inkább napokig. Ezt akarta elkerülni a
jólelkű Dzsan, mikor kicsinyített szilikátfejben lövette ki magát a
tengeralattjáróból. Gyorsan sűllyed, mikor hirtelen háló rántja magasba. A
halász elképedve forgatja a szilikátot, s benne a dühödt Dzsant, de
ahelyett, hogy visszadobná a vízbe: letépi a légzsilipet. Dzsan tajtékozva
robban a magasba, elfelejtve: lenge testük nagysága mennyire ijesztő a
bolygólakóknak. A halász reszketve figyeli az átváltozást, ujjai közt a
letépett ajtóval. "Sal-amon! Sal-amon!" - kérleli Dzsan, s hogy érthetőbbé
tegye mit akar, a halász szeme láttára miniatürizál, vissza a szilikátba. A
bolygólakó lezárja ugyan a zsilipkamrát, de elszalad. Dzsan fásultan ül a
szilikát mögött, míg Ma és Ra újramerítik.
- Tehát így sem megy - foglalja össze Káf - legyünk kicsinyek vagy
nagyok, jóságosak vagy kemények velük, egyremegy. Nincs kapcsolat.
Datmára néz, utolsó munkatársára, aki meg se szólalt még. A történész az
expedíció egyetlen nőtagja. Egy mondatot mond:
- Lehetséges a kapcsolat, Káf.
* * *
...Teherhordó Szindbád szelíd, szép szavai nemcsak Zubeidát nyerték meg,
szerette, aki ismerte őt. Egy nap megismerkedett tengerjáró Szindbáddal, aki
hét napon keresztül hét utazását mesélte a teherhordónak, ráadásul minden
mese után száz mithkál aranyat adott neki. Könnyebb napok következtek a
teherhordó házában. A két hajszolt ember megpihent, s esténként Zubeida
ismét mesét hallgatott, tengerjáró Szindbád kalandjait. Figyelmesen
hallgatott, mert saját titkát mindenkiénél nagyobbnak érezte. Talán ez
okozta, hogy a nagy kalandor meséi kiábrándították, érzékeny füle azt
hallotta meg, ami más figyelmét elkerülte: a tengerjáró életfelfogását, mely
szerint jobb lenn a sírban, mint szegénységben, kínban. Érdekelte-e a
tengerjárót Mahradzsannak, a tenger urának szigete, vagy a tengeri mén? A
Rukh-madár szikla-fészke? Az emberevő óriásszörny meséjét egyszerűen
kölcsönvette a nagy vak-mesélőtől! Negyedik és ötödik meséjében
gátlástalanul gyilkol, pedig akár a tenger véne, akár az élve eltemetettek
meggyőzéséhez elég lett volna egy fürge ész. A hatodik és hetedik mesében
nagyon úgy tűnik, mintha Szindbád régi helyekre térne vissza, nagyon is jól
tudva, hol az a hegy alatt száguldó ékszerfolyó, a Királyok Égövének tengeri
szörnyei, s a város, ahol a lakosoknak szárnyuk nő, és nem Allah szolgái.
- Valamit tennünk kellene! - mondta hirtelen teherhordó Szindbád, mikor
kicsúszott kezéből a csillogó csodavilág fonala. Izmos keze ökölbeszorult,
barna teste megfeszült. Zubeida végigsimított férje keserűvonalú ajkán,
magával húzta, megfürdette, s mire Bagdad fölött úrrá lett az éj, a
teherhordó mélyen aludott.
Zubeida ekkor elővette ezüsttükrét, s hosszan elnézte a kék derengést,
mely belőle áradt. Ismerős volt ez a fény. Kutatni kezdett emlékeiben.
Tudta, hogy kéken ragyog Káf hegye, kéken hullámzott előtte az ifrit is. S a
szellemnek oly erős volt a szeme, mint Fatimének. Anyja nézett mindenre
fürkészve és felmérve, egyszerre okosan és kíváncsian. Igen, igen. Fatimére
"kéken" emlékezett, mert egyszer csodát mutatott neki. Aludt már, mikor
anyja hirtelen karjába kapta, s kivitte a lugasba.
- Ne aludj, kicsim! - susogta - Amit most látsz, máskor nem láthatod! Oda
nézz, Zubeida! Látod?
Látta, hogy a Hold lassan megkettőződik. Ezüsttányérja mögött megjelenik
egy másik, halványkék kupola, mely bizonytalanul remeg az égen, mintha
ködből, esőből szőtte volna a tündérkirály. Zubeida lelkét szorongatni
kezdte valami, sírvafakadt, s anyja csitítva-dúdolva sietett lefektetni.
Ez fájt nekem - ismerte föl Zubeida - gyerekkoromtól a lelkemben őrzöm a
kék-holdat, melyhez nincs fogható. És bátran megdörzsölte a tükröt.
Kíváncsian pillantott az ifritre, mely föléje magasodott. Az ifrit meghajolt
előtte és várt. Zubeida először is körüljárta vendégét, s megállapította,
hogy nem áll a földön, hanem lebeg.
- Nem tudsz állni? - kérdezte tőle.
- Nem tudok - válaszolta az ifrit, s arcán átsuhant a meglepetés.
Datmától először kértek olyat a földiek, amire képtelen volt.
- Tudsz ennél hatalmasabb lenni? - faggatta Zubeida ismét.
- Nem tudok - válaszolta az ifrit. Teljes alakjában mutatkozott a lány
előtt, melynél valóban nem lehetett nagyobb, csak kisebb, de ez nem
érdekelte Zubeidát.
- Tudsz életet adni a halottaknak? - fürkészte most.
- Nem tudok - mondta szomorúan az ifrit, s lehajtotta fejét. Nagyon jól
tudta, mire gondol Zubeida, hiszen ő maga volt, aki Fatime testében keresett
kapcsolatot a földiekkel, de neki is tapasztalnia kellett, hogy a halál oly
súlyossá teszi a testet, mellyel megmérkőzni nem tudnak. Datma egyetlen
ifrit-nap alatt élte le Musztafa feleségének huszonöt esztendejét, s most
titkos büszkeséggel érezte: nem volt hiába! Lánya sorsa földi sors, de szíve
és agya ifrit. Lelke megkötözhetetlen, lebegő.
- Látni akarom tengerjáró Szindbád csodáit! - parancsolta Zubeida, s az
ifrit lágyan tenyerébe emelte őt. Nemcsak megmutatta, hanem meg is
magyarázta a látottakat. Az ifritek várták őket, legalább olyan kíváncsiak
voltak Datma lányára, mint ő rájuk. Ma és Ra beültették a tengeralattjáróba,
bekalandozták a tengerfenéket. Zubeida látta az elsűllyedt hajók szétszórt
kincseit, s nem kívánta meg. Látta a tengeri csikókat, szökőkútakat lövellő
bálnákat, de nem tett rá nagyobb hatást, mint a jó öreg Dzsambul, apjának
kétpupú tevéje. Dzsan és Dzsin megnyitották előtte a hegyek gyomrát, ahol
aranyfolyó és gyémántpatakok folytak, ám ettől nem lett gyorsabb érverése.
Maar és Id repülni vitték, de Zubeida megérezte, hogy Datma tenyerén
gyorsabban utazott.
- Látni szeretném, hogy ti hol éltek! - mondta az ifriteknek, s csakhamar
előtűnt Aepyornis karcsú kúpja. Káf most is a vezérlőteremben tartózkodott.
Sosem-mosolygó pillantása felderült, mikor meglátta Datma bátor lányát.
- Nem félsz? - kérdezte tőle, s kérdése jogos volt. A nyolc gigászi ifrit
közt porszemnek tűnt a kis bolygólakó.
- Nyolcan vagytok? - kérdezte válasz helyett Zubeida, és az ifritek
mosolyogtak. Beszéltek a Nagy Energia Körről, ahol millió és millió ifrit
él. Beszéltek könnyű és lebegő világukról, melyből kisodródtak a fekete
bolygó kiszámíthatatlan vonzása által. Beszéltek az anyagról, amit keresnek,
ami nélkül nem hagyhatják el az idegen világot, mely nekik igencsak kicsi és
hideg. Beszéltek kilencedik társukról, Rukhról, aki a csillagok közé indult
iferitért. De Zubeida kérdésére, hogy mi az iferit, zavartan néztek össze.
Hogyan magyarázzanak meg egy bonyolult atomszerkezetet, bomlási reakciókat,
rádióaktív sugárzást?! Soha jobban nem érezték a távolságot, mely őket ettől
a gyermekded bolygótól elválasztja.
És Zubeida tanácstalanságukból megértette, hogy az ifritek nem isteni
lények, csupán idegenek. Tartoznak valahová, ahogyan ő Szindbádhoz tartozik,
a keserű, szilaj teherhordóhoz, ki szelíd és szép szavakkal panaszolja, ami
neki fáj. Örömmel gondolt arra, hogy Szindbád bánata orvosolható, a Föld
nagy és gazdag. De ki adja meg azt, ami neki kell? Ki látta a kék holdat?
Teljesíthetetlen szenvedélye megsajnáltatta vele az ifriteket. Ugyanazt
érzik, amit én, gondolta Zubeida. Bele fognak halni, hiszen ők sem
halhatatlanok. És töprengve-vívódva beszélni kezdett nekik a hold-árnyékról,
amit egyetlen egyszer látott, ami kék és remegő, mintha ködből és esőből
szőtték volna. Az ifritek pedig egyre nagyobb izgalomba jöttek, míg végül
Datma mondta ki: - Nem lehet más, csak iferit-hold! Pályáját ki lehet
számítani, ha földi létem időegységében a mellékbolygó takarásában volt!
Káf keresni kezdte Rukh koordinátáit, míg Ma és Ra betáplálták az
adatokat a központi agyba. Datma arról vitázott Maarral, hogyha földi
létében tudott az iferit-holdról, akkor régebbi emléknyomának kellett
lennie, s akkor lehet, hogy a mellékbolygónak mellékbolygója van, ami
esetleg mozdulatlan.
Dzsin cselekedett. A geológus tenyerére emelte Zubeidát, majd Dzsanra
pillantott és kisétált a belső startpályára. A mérnök már a kompban ült,
mire Dzsin beszállt.
- Megkeressük a kék holdat -, mosolygott az ifrit a földi asszonyra, aki
oly sokat adott nekik.
Alattuk rohamosan kisebbedett a Föld, felettük nőtt a Hold. Mikor
megkerülték, kiderült, hogy nem kíséri apróbolygó. Ám Rukh jelentkezett, Káf
adatai alapján megtalálta az iferit-holdat. A komp tovasiklott a Nap felé,
Zubeida szeme előtt táncot járt az égbolt, eltűnt a fent és lent, a
csillagképek riadt magánnyal hunyorogtak a semmibe. Az iferit-hold úgy
nézett Zubeidára, mint mélykék szem. Az űr barna arcából rátűző kék ragyogás
átjárta lelkét, felpattantotta lelke zárait. Pontosan tudta, mit kell
tennie.
Nem ment ki Dzsinnel a ködbolygóra, tudta, hogy az ifritek most
szolgálatukba hajtják, elpusztítják azt. Dzsan tenyeréből nézte, amint Rukh
elhelyezi a ladin-tölteteket, Dzsin előkészíti a tartály-automatákat, és a
szezámok magukbazárják a széthulló kék-holdat. Dzsan, aki megsejtette a
parányi lényben végbemenő érzéseket, arról beszélt neki, hogy ez nem valódi
égitest, saját felderítőik szórják szét az űrben az iferit-holdakat, mert
tudják, hogy kemény és idegen világok fogják körül a Nagy Energia Kört, mely
az ő hullámlétüktől idegen. Amit most találtak meg, azt a Krónos legénysége
hagyta itt, Pro, Met, He és Us. Az ifrit elhallgatta, hogy ami nekik nemrég
volt, az földi mértékben őskort jelenthet, s minden jel arra mutat: épp
Krónos utasai ismertették meg a bolygólakókat a tűzzel, szánva parányi
védtelenségüket.
* * *
...Mikor az Aepyornis utolsó villanása sem látszott már, hajnalodott.
Zubeida zirbadzsét készített Szindbádnak, s a teherhordó mélykék szeme
felragyogott kedvenc étele láttán. Egész nap vidáman hordozta a földi jókkal
színültig telt kosarakat, este arról beszélgetett társaival, hogy
igazságtalan az ő nehéz sorsuk. Szelíd és szép szavait egyre többen
hallgatták, s egy nap Harun ar-Rasid kalifát elsöpörte a teherhordók
lázadása. Szindbád haladt az élen, s egy zászlót emelt magasra, amin apró
kék hold ragyogott.
Zubeida hímezte neki. Ez volt az egyetlen, ami emlékeztette az ifritekre.