Kálmán Mária
AZ AETNA ÁRNYAI
Empedoklész hallal kínálta Kimónt. Az acháj mohón falt, s időnként mosoly
suhant ajkán, ahogy lopva az orvos töprengő arcára tekintett. A tudós
keveset evett, annál többet ivott, de ennek közvetlen hatása nem maradt. A
messze földön híres sziporkázó szellem teljes fényében csillogott Miltiádész
fiának kedvéért, aki messziről jött ide, s messzire távozik. Ám táskás
szemalja, puffadt kézfeje, nehézkes lábai elárulták a vízkórt vendége előtt.
Empedoklészt mégsem külseje, hanem szenvedélyes, kielégíthetetlenül
nyugtalan kíváncsisága különböztette meg Zeusz fiaitól. A bátorságot, a tett
magasabbrendűségébe vetett hitet elvontságához szokott agyában szinte
lehetetlen felkelteni.
Mi készteti ezt a páratlan elmét, akit az egész világon bármely polis
szívesen mondana polgárának, hogy itt éljen az Aetna lábánál, teljes
magányban?
Kimón felpillantott a hegyre, melynek csúcsán sárgásfekete felhő ült,
oldalán kihűlt lávapatakok hegedtek, mint hősök testén gyógyuló sebek. Az
ércfonatok között apró kúpok dudorodnak, a hegy türelmetlenségének jelei,
mely ritkán emeli csúcsig tűzfolyóját, annál többször repeszti oldalát új és
új krátereket teremtve.
Empedoklész házát csak a cataniai kikötő felől lehet megközelíteni. Itt
építette föl a tenger és a vulkán között mintha halakon és pieneafenyőkön
kívül más életet látni sem akarna. Igaz, ifjúkorában bejárta az egész
világot, ellentétben mesterével, "homályos" Hérakleitosszal, aki valóban
homályos okokból sohasem lépte át annak a háznak a küszöbét, amelyben
megszületett.
Kiismerhetetlen népség a tudós, akár istennőjük a lángeszű Pallasz
Athenái, kinél több ellentmondást hordozni már-már lehetetlen.
Lehetetlen? És Ió?
- Mi a véleményed Ióról? - fordult hirtelen Empedoklész felé.
Az orvos kíváncsian hajolt előre. Apró szemei szinte szúrtak, lebiggyedt
száján gúny készülődött kicsapni, aztán meggondolta magát.
- Azért kerestél föl, hogy erről a kétes egzisztenciájú istennőről
kérdezd a véleményemet? Szerintetek az egyetlen őrült isten. Nyilván ezért
tartják földibbnek a többinél, s alakja köré rengeteg mítoszt szőnek.
- Te orvostudós vagy, alakod köré mégis rengeteg legenda szövődik.
Állítólag csodákat művelsz.
- Biztosítalak, fiatal barátom, ha csodákat művelnék szívesen
szórakoztatnálak velük. De csak egyetlen csoda létezik Kimón, ha egy szív -
ez a nem nagy terjedelmű, buta kis húsdarab - egy másik szív jelenlétében
gyorsabban ver. Nagyon remélem, ezt mindenki átéli legalább egyszer, orvosi
közreműködés nélkül is.
- Azt mondják: meg tudod gyógyítani az őrülteket! Felviszed őket az
Aetnára, s gyógyultan jönnek le onnan. Senki tőlük zavaros beszédet nem hall
többé, s olyanok lesznek, mint a többi ember.
Empedoklész felenevetett, s hátrahúzta ülőkéjét a pieneák árnyékába.
Jókedvében nem volt semmi feszült vagy erőltetett, a tudós jól szórakozott
vendégén.
- Azt mondod, gyógyultjaim olyanok lesznek, mint a többi ember... Nos, ez
is a gyógyulás egy fajtája. A legtöbb bolond ugyanis csupán annyiban bolond,
hogy más, mint a többiek. Ám hidd el nekem, néha sokkal jobb lenne, ha egy
úgynevezett normális ember megkédezné magától, vajon mitől normális ő, és
mitől bolond a másik. Egészen meglepő válaszoknak lehetnénk tanúi.
- Ugye, te Szibariszból származol?
Az egyszerű kérdésre Empedoklész arca megfeszült, majdnem ragadozó
kifejezést öltött. Kimón tovább szemelgette a kezében tartott szőlőfürtöt, s
nem nézett rá, csak mikor hosszúra nyúlt a csönd. Vendéglátója különös
tekintettel nézte őt, mintha m á s nézne Empedoklészen keresztül, s m á s t
látna, mint Kimónt. Mielőtt felfogta volna a metamorphozist, vendéglátója
kilépett belőle.
- Egyszerűbb lenne, ha elmondanád, amit akarsz. Hogyan függ össze Ió, az
őrület meg az én származásom? És miért olyan fontos ez neked, hogy
legnagyobb hadjáratod előtt Szicíliáig hajózol, holott a perzsák még
egyáltalán nincsenek legyőzve...
- Athént már nem fenyegeti veszély, erre vigyáz Perikles. A perzsák - ha
nincsenek is legyőzve - annyiszor lettek tönkreverve, hogy ez az utolsó
hadjárat meg fogja hozni a győzelmet is. De éppen azért, mert nagy csata
lesz - s lehet, hogy számomra utolsó -, szeretnék megérteni valamit, ami
mindennél nagyobb hatást tett rám. Szeretném tudni, hogy nem vagyok-e ...
- ... bolond?! - fejezte be fürkészve az orvos.
Kimón bólintott. Empedoklész tekintete a katona magas homlokára siklott,
oda, ahol makrancos fürtjei alatt két erős csont öklelően emelte a
koponyatetőt, mintha szarvak készülnének áttörni. Kimón követte a
pillantást, s balkezével tétován megérintette a területet, ahová az orvos
figyelt. Aztán vállat vont, s végignyúlva heverőjén beszélni kezdett.
- Száműzetésem idején történt, amikor gőgős jelentéktelenségemben azt
képzeltem, mindent átéltem, ami átélhető: a legnagyobb dicsőséget és a
legnagyobb szégyent, hatalmat és bukást, hálát és hálátlanságot, szerelmet
és árulást, barátságot és hűtlenséget, sikert és kiábrándulást. Nem akartam
semmin változtatni, mert semmi sem volt számomra vonzóbb a tengernél, ahol
nem kellett embert látnom. Hajómon csak két barátom tartózkodott, Emmaus és
Remón, akiknek megígértem, hogy ellátogatunk a tarentumi öbölbe Szibarisz
romjaihoz. Remón gyűjti a háborúk történetét, miért ne járjak a kedvében én,
aki csinálom a háborúkat?! A kövekben semmi érdekeset nem találtunk.
Szibarisz területét alig lehet megkülönböztetni egy kősivatagtól. Remón
elhatározta, hogy felvázolja a hajdani várost, s Emmausszal hármasban
kószáltunk, s egyszercsak egy falba ütköztünk. Hihetetlen volt az egész! A
falat látnunk kellett volna a kietlen terepen, de nem láttuk. Ráadásul olyan
hosszúnak tűnt, hogy nem találtuk célszerűnek elindulni egyik irányba sem,
inkább megpróbáltunk átmászni rajta. Amint a fal tetejére értünk,
megváltozott a levegő. Mintha idegen világba léptünk volna... Amit
megpillantottam, elvette a hangot a torkomból, s nem tudtam többé: bízhatok-
e a szemeimben. A távolban hatalmas fekete óriás állt lábait szétvetve,
miként Atlasz vagy Memnon állhat terhe alatt, s fölfelé fordított tenyérrel
figyelt egy rozsdavörös testű fiatal nőre, aki felemelt jobbkezében fénylő
tárgyat tartott. Olyat, mint a Nap kicsiny mása. Erre a sárga korongra
figyelt öt térdeplő szibarita. Feléjük indult Remón is. "Ki vagy te" -
kérdezte a nőt. Lenyűgözött bennünket annak ősi etruszk-sicul keveréknyelvű
válasza: "Az Aetna árnya vagyok, Ió, a vasfelhő..." Remón és Ió sorsa
egybefonódott. Tudtuk mind, akik átéltük ezt a pillanatot. Ekkor a fekete
gigász keze megmozdult. Mintha maga az Aetna indult volna meg! - "Jövök,
Typhon!" - kiáltotta Emmaus és elbűvölten ugrott le a falról, mert azt
hitte: Gaia nagy fiával találkozott. Mielőtt bármit tehettem volna, az egész
káprázat egyik pillanatról a másikra megszűnt. Azt sem mondhatom, hogy
eltűnt, mert még az is folyamat ahhoz képest, ahogy hirtelen ott álltam -
egyedül!
- És azóta keresed őket - inkább állítja, mint kérdezi Empedoklész.
- Két héten át tűvé tettem értük a környéket, s további két héten át
vártam. Azóta is, a hatalom minden eszközével kutattam utánuk. Én is,
családjuk is... Hidd el, ez nem kevés! Emmaus nagyreményű patricius család
utolsó sarjának született, eltűnése anyját halálba, apját az őrületbe
kergette. Remón katonacsaládja azonban helyettük is küzd és kutat. Én pedig
nem tudom felejteni. Valamennyi jósdát végigjártam, de csak beletörődést
sugalltak - kivéve a thébait. Ott ezt hallottam: "Keresd a szibaritát nappal
éjjel ne akard tettre bírni a titánt elkerüld minden öbölben vasát találod
azontúl".
- S hogyan gondolkoztál?
- Te vagy az egyetlen szibariszi, akit ismer a világ. A szibarita. A
többi utalás-kapcsolatot tőled követelem.
- Csodálatos a bátorságod, Kimón! - kiáltotta őszinte elragadtatással
Empedoklész, majd hirtelen elhallgatott, s feszülten fülelt az Aetna felé.
Kifinomult érzékei felfogták a hegy gyomrából induló morajt, mely annyira
más, mint a tenger zúgása. A csúcson trónoló lassú gomolygású felhőlánc
hirtelen tölcsért nyitott az ég felé és fehér tajtékot bocsátott a magasba.
- Kitör a vulkán! - kiáltja feléjük Klemantenosz a karcsú acháj hajóról,
melyen parancs nélkül életbe lépett a készültség.
Az Aetna retteneteset kondult. Üregében bugyborékolva forrott a
rozsdavörös ércfolyó, s mint iszonyú dobverő támadta a hegy sziklafalát.
Kimón hátrált. Empedoklész viszont fürgén futott a hegy felé.
- Ez aztán a színjáték! Félelmetesebb a perzsák összpontosított
támadásánál! - nevet Klemantenosz.
- Ió! - mutat egy oldalsó kráterre Kimón - te is azt látod, amit én?
- A felhőn pihenő istennőt gondolod? Lehet Ió, miért ne?
- Kezében ott van a pici nap! És most figyeld Empedoklészt: az ő kezében
is ott van a pici nap! Hiba volt idejönnünk. Empedoklész nem ember!
Kimón lélegzetvisszafojtva mered Empedoklész egyre kisebbedő alakjára,
akit már nem köt semmilyen gravitáció. Könnyedén fut Ió krátere felé. Szinte
úszik a levegőben. Teste hasonul az istennő rozsdásrőt felhőalakjához -
kezében messze ragyog a parányi nap.
Ió belép a kráterbe, s Empedoklész gondolkodás nélkül követi. A hegy -
mintha megkapta volna táplálékát - elcsitul.
Kimón lehajtott fejjel indul a hajó felé. Amint a fedélzetre lép, azonnal
elindulnak.
- Szibarisz katasztrófájával kezdődött. Azóta forr az Aetna, és egyik
érthetetlen dolog követi a másikat. Hiba volt Empedoklésznél keresnem a
barátaimat, hiszen az ő keze is benne van eltűnésükben. Átalakítanak minket
- jött rá az igazságra Kimón, s megtapogatta fején a dudorokat.
* * *
- Empedoklész nevű szereplésem végetért -, nevet rugalmas, rozsdásrőt
titanit társaira Emp. - Nem vesztegettem a szilárd kérgen kívüli időt,
nagyszerű anyagot kaptatok a kiválasztottakban!
Temp és Od összenéznek.
- Erőtérben sem sokáig bírták a szilárd földkéreg alatt rejlő amorf
bazaltréteg számukra iszonyú hőfokát - mordul Od.
- Az első öt átalakítását Ió mégis megoldotta. Formára megtartották
ősbolygólakó voltukat, belső kapacitásukat tekintve azonban titanitok -
közli Temp.
- Ki fogják bírni a Föld téridejét?
- Mindent. Megértették, hogy a Föld olyan bolygó, mely kalcionális
titanitot nagyobb arányban tartalmaz, mint vastitanitot. Felfogták a
sóveszélyt, amit a kalciumos bolygófelszín jelent. Öten vállalták a
tökéletesebb matéria szorítását.
- Miért hangsúlyozod az ötöt? Mi történt az utolsó kettővel?
- Kérdezd inkább: mi történt Ióval?
- Nem értem.
- Mi sem, Emp. Ió egyszercsak érezni kezdett. Elhanyagolta Emmaus és
Remón átalakítását, azt mondta, hogy még nem gyönyörködött bennük eléggé.
Emp, Od és Temp egyszerre nevetett fel. Az, hogy a szinte sózsákoknak
tekinthető bolygólakók gyönyörködésre adnának lehetőséget - az űrviccek
legjobbjának rangjára emelkedett.
Emp azonban Kimón elbeszélésére gondolt. Arra, hogy Ió milyen költőien
fejezte ki magát... "Az Aetna árnya vagyok. Ió, a vasfelhő." ...és hogy is
hangzott a jóslat: "éjjel ne akard tettre bírni a titánt!" Emp mérlegelni
kezdte: lehetséges-e a titánra gyakorolt földi hatás? Lehetséges-e, hogy Io
m e g v á l t o z o t t ?
- Beszélnem kellene Ióval.
- Nagyon vigyázz! - óvta Od. - Ió r a v a s z lett.
- Mit jelent ez szerinted?
- A kombinátor jelezte, hogy Ió megadta az öt földinek tudományos
képesítésünk sürített alapjait. Kantot megtanította a gondolatok
anyagiságára, s arra, hogy hogyan kell az idő megkötöttségét feloldani.
Darwint a szenvedések biológiai okára, hogy elrettentse őket a haláltól, s
tudatosítsa bennük egy másfajta életre való feltámadás lehetőségét.
Einsteint a téridő relativitással való kitágíthatóságára. Teilhard de
Chardin előtt felfedte a vertikálisan lüktető vilégegység célirányultságát.
Oppenheimer beprogramozása a tömeghiányból elinduló láncreakciók valamennyi
egyenletének mágneses alkalmazási körére szólt.
- Az embereknek nagyon rövid időn belül kell elhagyniuk a bolygót, mindez
tehát logikus.
- Csakhogy Ió folytathatja!
- Nem folytathatja, ha csak ötüket alakítottátok át!
- Ez az éppen! Emmaust és Remónt mint v á l t o z a t l a n
bolygólényeket képezi ki.
- Ez az, ami lehetetlen - mosolygott elnézően Emp.
Temp és Od hallgatott. Komolyan és aggodalommal. Emp sarkon fordult, s
elindult az Aetna folyosóin. Ió szobája azonban üres volt. A kozmonauta
tudta, hogy Ió nem lehet máshol, mint a vulkán központi kráterében,
közvetlen közelben a magmához. Óvatosan közelített. Ió egyedül volt
Remónnal. Függőhálóban ringott, s Remón nézte a gyönyörű testet. Ió játszott
a mágneses taledekkel, melyek egyenletes aranyragyogással szórták a fénynek
azt a fajtáját, melyet az emberek a Nap öccsének tartottak, holott a
kráterhő elviselésére tesz alkalmassá.
- Legalább ezek kezelését tanuld meg! Segítségükkel kibírod azt a 20
napot, amíg visszatérünk a Planctosról. Értsd meg, hogy nem vagyunk istenek,
nincsenek korlátlan lehetőségeink. Az a munkánk, hogy elhárítsuk a
bolygóveszélyeket. A Planctos atomtűzben ég, el kell oltanunk!
- Ami nektek 20 nap, az a Földön 2000 esztendő - válaszolta közönyösen
Remón - nincs fogalmatok az ember kicsinységéről! Ha lenne, nem ajánlottad
volna föl, hogy kétezer évig emlékezzek rád!
És ekkor Emp valami olyasmit látott Ió szemében megcsillanni, amit csak a
Kérgen látott az emberek között. Ió ébren álmodott. Lenyűgözte, hogy Remón
értékesebbnek találta vele töltött egyetlen napját, mint a korlátlan
hatalmat az emberek között. Meggyőződés nélkül folytatta.
- Kell az évszázadok célszerű irányítása, hogy képesek legyetek a bolygó
elhagyására vagy átalakítására.
- Ugyan miért vesződnénk ilyesmivel? - vont vállat a katona. - Épp te
mutattad meg tökéletlenségünket, Ió. Ez a bolygó sosem fog átalakulni. Meg
kell semmisíteni!
Másodszor lángolt föl a veszedelmes fény Ió szemében. Emp tudta, hogy
most ütközik össze benne a titánok minden életet menteni akaró jóindulata és
a földi érzésektől érintett nő. Jónak látta a közbeavatkozást, s hozzájuk
lépett.
- Hol van Emmaus? Sehol sem találom.
- Emmaus nem élte túl a szégyent, hogy Typhonban nem ismerte föl a
szuperrobotot - közölte egykedvűen Remón.
Emp visszatántorodott Remón erejétől. - Képessé tetted Remónt a deuton-
alkalmazású hidegfény metamorphozisra? - kiáltott Ióra.
- Persze! - válaszolta harcosan Ió.
- A deuton-preparáció alkalmazhatóságához fel kell fedni, hogy milyen
hőhatással jár, ha az E=mcý képlet esetén a c nem plancton-fény, hanem
vákuum-fény! Ez még a mi kezünkben sem veszélytelen!
- Az kell, hogy mire visszatérünk: titanit-szerkezetű plazmalakók
várjanak ránk. Ehhez Remónnak minden tudást meg kellett adnom.
- Új tudásomhoz nem kaptam új személyiséget - emelte fel a hangját Remón.
Igaz, nem is egyeztem bele. Ember vagyok és az is akarok maradni. A Föld van
értem és nem én a Földért!
Emp nem látott át Remón szavain, de ösztönösen vitába szállt.
- Ez az emberek legnagyobb tévedése! A Kozmoszt csak a Föld érdekli! A
Föld megvan ember nélkül, de ember nem létezhet Föld nélkül. Jelenlegi
formátok elpusztítja őt. Vagy el kell hagynotok, vagy meg kell változnotok.
Be kell bizonyítanotok, hogy ismeritek a kozmikus evolúció titkát, melyben a
bolygó a metamorphozis eszköze!
Remón karba fonva kezeit némán nézte a titánokat. Szemében többé nem volt
élet, csak elhatározás. Nyugodtan hallgatta Iót, aki lázasan magyarázta,
hogy a planctosi mentőakció 20 napja Remónnak is elrepül, noha mint ember,
évszázadokat él ezalatt. De ott lesznek a földi nők! A katona elmosolyodott,
mintha varázsszót hallott volna. Földi nők?! Dúskálni fog bennük, ideje lesz
bőven...
Ió sürgetni kezdte a Planctos mentését. Typhont - a földiek által ismert
robotot - 12 más akcióból kivont társával együtt behajózták. A robotoknak
köszönhetően a Planctos megmenekült. A vártnál hamarabb indulhattak vissza,
és egyetlen időegységet sem vesztegettek el.
Od bekapcsolta a koordinátakutató automatát. Temp folytatta az analízist,
amit voltaképp azóta sem hagytak abba, mióta elhagyták a Földet.
- A társadalomnak nevezett képződményüket sem tanulmányoztuk eléggé. Emp
- mint biogén lény - valósággal kimenekült belőle. Ez nem hagy nyugodni -
mormogta Od.
- Remón viszont ősi katonacsaládból származik, s a katona felette áll az
ilyen képződményeknek - vetette ellen Ió.
- Nézzétek! - kiáltotta Od. - Ahol a Föld nevű bolygónak lenni kellene:
nincs semmi sem!
Az űrhajó utasai mind Iót figyelték, aki egyszerre siratta a Földet, és
ottani lakhelyét, az Aetnát. Fölöslegesnek tartotta fölvilágosítani társait
arról, hogy a titánokat az emberiség gyilkosainak tartja. Az ember, ez a
parányi lény arra volt büszke, hogy bolygója az övé, érte és neki
teremtették. Arra, hogy a Földért szembe kellene fordulnia a Kozmosz
mástípusú lényeivel: nem készült fel. Ió szerelmet sugárzott, be akarta
bizonyítani, hogy az embereket lehet szeretni. Remón azonban meglátta, hogy
mindez a jövendő titánoknak szól. Csak azért küzdenek az emberekért, hogy
minél hamarabb másnak lássák őket.
"Az embernek csak bátorságra van szüksége" - gondolta Remón - és bátor
maradt mindvégig - a Föld haláláig -, amit kozmikus alapossággal készített
elő.