Csupor Béla
KÁLVÁRIÁK
Az egész azon a reggelen kezdődött.
Vagy lehet, hogy nem?
Hisz' annyi pontja van ennek a kurta földi létnek, amikor ha nem úgy
történnek a dolgok, ahogy történtek, talán minden másképpen alakul. Afféle
keresztutak ezek, ahol elfordul az ember élete, és általában ezekre
gondolunk akkor is, amikor egy "mi lett volna, ha..." sóhaj szakad fel a
mellünkből.
Például, mi lett volna, ha anyám nem apámhoz, hanem Fred Hersey-hez megy
feleségül annakidején? Ki tudja! Mellesleg, talán jobb is így. A fickón évek
múltán kitört az őrület, egy napon kést ragadott, elnyiszálta az akkori
felesége nyakát, majd magukra gyújtotta a házat. Csak a fiát sikerült élve
kimenteni a lángok közül, de azt is úgy, hogy jobb lett volna neki, ha
ottmarad. Tisztára úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy zombi. Hiszen
tudják!... Látták már!
No de, hál' Istennek, anyám apámat választotta, így lettem én, Robert
Butcher. Apám jó ember volt, bár kissé hirtelen természetű, mint a hentesek
általában. Ezzel magyarázható, hogy szabályosan kiütött - pont úgy, ahogy
Elen Forster Ricardo DeStendot, azon az emlékezetes friscói meccsen, a
harmadik menet elején -, miután tizennyolc évesen eléálltam, és közöltem
vele a jövőmre vonatkozó elképzeléseimet.
Igaza volt.
Egész életében azzal a tudattal gürcölt, hogy majd én leszek az, aki
felváltja a pult mögött. Hányszor cipelt végig a felaggatott féldisznók
között kölyökkoromban, folyton ugyanazt ismételgetve:
- Ez mind a tied lesz egyszer, fiam. Egy kész aranybánya. Se hitel, se
jelzálog nem terheli. Ha ügyes leszel, meg tudsz majd élni belőle.
Csakhogy én nem akartam az egész életemet egy isten háta mögötti
porfészekben leélni, és úgy keresni a kenyeremet, hogy mócsingdarabokat
lopok a hús mellé a zsírpapírba. Fizikus akartam lenni.
Az lettem, de az életem nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem.
Addig minden rendben ment, amíg el nem vettem feleségül Judot. Ragyogó
eredménnyel sikerült befejeznem a tanulmányaimat, és szinte a diplomámmal
együtt kaptam egy tanársegédi állást a Sir Herold Princeton alapítványi
egyetemen, ami nagyon nagy szó volt. Rá is szolgáltam a bizalomra. Mindenki
nagyon meg volt elégedve velem, és igen tekintélyes emberek fényes karriert
jósoltak nekem. Talán így is lett volna, csakhogy jött Mabel, az egyik
legvagyonosabb kuratóriumi tag aggszűz leánya, és úgy döntött, én leszek az,
aki feleségül fogja venni. Az apja kilátásba is helyezte, ha a frigy
megtörténik, a mesés hozomány mellé megkapom az egyetem rektori székét is.
Csakhogy én akkor már ismertem Judot, igaz, még csak az első titkon
váltott pillantásoknál, és a "véletlenül" egymás mellett elköltött ebédeknél
tartottunk, de azt már akkor tudtam, nála jobb feleséget keresve sem
találnék magamnak. Mabel milliói persze megcsiklandozták a fantáziámat, de
elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy lehűtsem magam. Harminchat éves
volt, és addig egyetlen férfi sem próbálta meg még elcsábítani. Képzelhetik,
hogy nézett ki! Na meg a fenébe is! Engem nem lehet megvásárolni.
Mabel-t azonban nem lehetett egykönnyen lerázni. Állandóan a nyomomban
volt, nem volt tőle egy nyugodt percem sem, s a kollegáim előtt máris úgy
beszélt rólam, mintha a személyes tulajdona lennék.
Közben Juddal, aki laboroslány volt a tanszékünkön, egyre szebben
alakultak a dolgok, s már azon vettük észre magunkat, hogy, kéz a kézben
sétálgatunk az utcán. Összeházasodtunk, és beköltöztünk kicsinyke albérleti
szobámba. Minden vagyonunk egy nyikorgó vaságy, és egy öreg szúrágta
szekrény volt, de nagyon jól meg voltunk. Bíztunk benne, jobbra fordul a
sorsunk, ha megkapom az ígért docensi kinevezést a tanszéken.
Nem kaptam meg. Mabel kegyetlen bosszút állt rajtam, amiért nem őt vettem
feleségül. Szinte megfagyott körülöttem a levegő. Nem bíztak rám többé
egyetlen komolyabb munkát sem, és finoman közölték velem, hogy nem is
fognak.
Persze otthagyhattam volna az egész rohadt bagázst, de Jud éppen várandós
volt Kiddel, és nagy szükségünk volt a pénzre. Borzalmas volt minden reggel
abban a penészes, dohos szobában ébredni tudva azt, hogy nem vár semmi, csak
újra ugyanaz ismétlődik ami addig is minden nap; a reménytelenség. Hogy nem
történik semmi.
És a félelem, hogy egyszer elhiszi az ember, hogy ez már így is marad
mindörökre.
Így telt el egy év, Kid lassan felcseperedett, mígnem jött az a reggel,
amely teljesen más volt.
Amely után minden más lett.
* * *
Piszkosul erős fejfájásra ébredtem. Egy-egy erősebb lüktetésnél szinte
belesajdult az egész testem. Tétován tapogatózni kezdtem magam mellett az
ágyban, de Jud meleg testét nem találtam sehol.
- Biztosan már felébredt - gondoltam, de az is furcsa volt, hogy Kid
szapora szuszogását sem hallottam, pedig ott aludt az ágy végénél a
gyerekágyban. Nem aludt ott. Sehol sem volt, mint ahogy Judot sem találtam
sehol. Nem otthon voltam.
Egy baldachinos ágyban feküdtem, egy csicsásan berendezett szoba kellős
közepén. Eleinte az hittem álom az egész, de nem volt az. Fogalmam sem volt
róla, hova kerültem.
Kikászálódtam az ágyból, és a ruháim után néztem. Nem találtam őket, csak
egy díszes kimonót, egy chippendale szék támlájára terítve. Magamra
kanyarítottam hát, mert mégsem akartam pucéran lófrálni egy vadidegen
házban, és elindultam, hogy a végére járjak a dolgoknak.
A többi szoba sem volt különbül puccos, mint ahol felébredtem. Itt egy
hófehér zongora, amott egy viktoriánus szekrényke, megint másutt egy valódi
lovagi páncél strázsált egy sarokban.
- Hé! - kiáltottam el magam bátortalanul. - Van itt valaki?
Sehol egy teremtett lélek! Fogalmam sincs hányadik szobában járhattam
már, amikor nagyon elővett a csüggedés. Összeroppantam. Kezdtem komolyan
gondolkodni azon a lehetőségen, hogy bediliztem. De a józan eszem
szerencsére ezúttal is felülkerekedett. Arra gondoltam, kell hogy legyen
valami ésszerű magyarázat a dologra.
Először is leültem, és igyekeztem visszagondolni az előző napra.
Megdöbbentően nehezen, de azért végül is sikerült.
Egész nap a laborban dolgoztam; a szokásos kulimunka, mint általában.
Ötperces időtartamokra be kellett indítanom a kvantumdeffektort, és az
adatokat bevezetni a kísérleti jegyzőkönyvbe. Még késő este is azon
dolgoztam, be akartam aznap fejezni. Aztán elaludhattam, mert amikor
magamhoz tértem, hajnali két óra is elmúlt már. A gép elég hosszú ideig
maradhatott bekapcsolva, mert veszettül zúgott, és úgy bűzlött, mint egy
juhhodály. Láttam, jobb ha befejezem aznapra. Kikapcsoltam, hívtam egy
taxit, és...
A többi már nem jutott az eszembe, akárhogy is törtem a fejemet.
Felálltam, és odaléptem a számtalan ablakok egyikéhez. Szinte letaglózott
a látvány.
Egy emeleti ablakból néztem le egy gyönyörű parkra, amelyben formásan
nyírt díszcserjék között gyöngykaviccsal felszórt ösvények tekeregtek, és
amott a távolban, igen ott a dombok között megvillant a tenger egy tintakék
darabkája. Kinyitottam az ablakot, és kihajolva megnéztem magát az épületet
is. Egy kastély volt! Egy kastély első emeleti ablakából néztem egy olyan
tájat, amiről semmit sem tudtam csak azt, hogy soha nem jártam még ott
azelőtt. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam a kimonóban.
Hirtelen fojtott motordübörgés és kavicsot túró gumik zaja ütötte meg a
fülemet. Egy tűzpiros 911-es Carrera kanyarodott a kastély bejárata elé. Egy
igazi Porsche! Egy pasas ugrott ki belőle, s hanyagul bevágva az ajtót,
eltűnt valahol alattam az épületben.
- Hé! - kiáltottam utána, de csak egy ajtócsapódás volt a válasz.
Nekivágtam újra a szobák labirintusának. Találomra téptem fel az ajtókat,
mígnem egyszer csak egy hatalmas előcsarnok galériájára estem ki. A férfi
ott állt lenn, s jobbra-balra tekintgetve foglalatoskodott valamit egy
kicsinyke asztalnál.
- Jó napot! - szóltam le félszegen, mire úgy megperdült, mint akibe
villám csapott bele. Csak bámult rám kiguvadt szemekkel.
- Jó napot! - mondtam újra, és lesiettem a lépcsőn. Végig úgy bámult rám,
mint aki kísértetet lát, s közben lázasan dugdosott valamit a háta mögött.
- Ide figyeljen - próbáltam kezdeni a magyarázkodást, de hirtelen
elfehéredett, és térdre esve rimánkodni kezdett:
- Ne bántson! Kérem, ne bántson, uram! Én csak...
- Ne, kérem! - nyeltem nagyot. - Kérem ne féljen tőlem! Tudom, hogy a
látszat ellenem szól, de higgye el, nem vagyok betörő vagy gyilkos!
Az ürge azonban tovább kérte a lófot:
- Nem tudtam, hogy itt van uram, és én... szóval én csak egy cigarettát
akartam venni, semmi... semmi mást.
- Nézze! - kezdem újra. - Mindent meg fogok magyarázni, de előtte
szeretném megkapni a ruháimat.
A pasas arca hirtelen felragyogott:
- Hogyne uram - pattant és szolgálatkészen az egyik ajtóra mutatott. -
Reggel az első dolgom volt kikészíteni őket. Kövessen kérem!
Nem a ruháimat adta ide. Az elnyűtt póló és a kopott farmer helyett egy
szürke öltönyt mutatott nekem.
- Ezek nem az én ruháim! - mordultam fel kissé idegesen, mert már nagyon
untam az egészet.
- Pedig ezt az összeállítást ön hagyta meg a tegnap - mondta fontoskodva,
mire végképp felforrt bennem atyám könnyen lobot vető vére.
- Na, ide figyeljen! - kaptam el a nyakát. - Nem tudom, ki szórakozik itt
velem, és azt sem, hogy miért, de mostmár kezdem nagyon unni.
- Kérem, ne bántson! - szűkölte. - Azonnal kicserélem a ruháit. Melyiket
parancsolja, hogy kikészítsem?
- Egyiket se. Helyette inkább szeretném végre megtudni, hol a fészkes
fenébe vagyok! Gyerünk! Beszélj, mert kitaposom a beledet!
- Hát hol lenne, uram? - vinnyogta rémülten. - Otthon.
- Otthon? - képedtem el, majd keményen megráztam: - Szórakozol velem, te
bitang?
- Jaj dehogyis! - húzta be a nyakát rémülten. - Dehogy mernék én
szórakozni a rektor úrral!
- Mi?? - bődültem fel. - Mi vagyok én?
- Én... én - kezdett volna magyarázkodni, mire lekentem neki egy
nyaklevest: - Halljam! Minek szólítottál az előbb?
- Rektor - vágta ki gyorsan. - Rektor úrnak.
- Miért te akasztófáravaló?
Látszott rajta, nemigen érti a kérdést.
- Miért? - üvöltöttem rá és megráztam emberesen.
- Hát azért - fakadt sírva -, mert ön a Princeton egyetem rektora. Hát
nem tudja uram? Mindig így kell önt szólítani. A múlt héten pont azért
pofozott meg, mert csupán csak uramnak szólítottam. Nem értem én ezt, uram!
Összeomlott. Már éppen készültem, hogy adom neki az előző pofon párját,
de láttam rajta, nem hazudott.
- Jól van - vágtam bele egy székbe némi gondolkodás után, hogy csak úgy
nyekkent. - Most pedig hallani akarok mindent!
- Szóval az úgy volt uram - kezdett bele kapkodva -, hogy éppen elfogyott
a cigarettám, és gondoltam, veszek az önéből...
- Ez engem nem érdekel, te barom - legyintettem nyakon
türelmetlenségemben -, hanem azt, hogy kié ez a kastély, és mit keresek én
itt.
Ekkor végre beszélni kezdett.
* * *
Sok mindent megtudtam.
A kastély az enyém volt, illetve a feleségemé. Tartozott hozzá egy több
száz hektáros birtok, ami a tengerparton terült el. Keresnem nem kellett
semmit, ugyanis minden az enyém volt. Meg a feleségemé. Ez sok mindent
megmagyarázott, de még így sem értettem kristálytisztán a dolgot.
Hirtelen felmerült bennem egy váratlanul elhunyt, mindeddig ismeretlen és
dúsgazdag nagybácsi öröksége éppúgy, mint egy lottónyeremény, a szaftosabb
fajtából. Ezek meg tudtak volna magyarázni mindent.
- Lehet - gondoltam -, hogy mindez csak a tegnap történt, és Jud mind
megvette ezeket a dolgokat, így akarván meglepetést szerezni nekem.
Sikerült. Csak azt a rektorságot nem tudtam hova tenni.
- Jól van - bólintottam végül. - Hol van Jud?
- Ki uram? - nézett rám a komornyik - mert az volt ez a szánalmas kis
fajankó, az én komornyikom! - értetlenkedve.
- A feleségem, te idióta - veszítettem el újra a türelmemet. Szegény
érezhette, hogy megint valami nagy bajt csinálhatott, mert behúzta a nyakát,
és onnan pislogott rám rémülten. Tekintete vadul cikázott ide-oda, mígnem
egyszer csak megállapodott a hátam mögött.
- Épp itt jön, uram - intett oda nem kis megkönnyebbüléssel, ahonnan
hirtelen felcsapott egy gyanúsan ismerősnek tűnő hang:
- Robert, kérlek! Megmondanád, miért nem jöttél haza az este időben?
Jefferson doktor és a neje órákat várt rád. Remélem, tisztában vagy vele,
mekkora tapintatlanság volt ez a részedről?
Megpördültem.
Aztán a világ pördült meg velem.
Mabel-t láttam magam előtt.
* * *
Összegezve.
Egy másik idősíkba kerültem, abba, amelyikben Mabel-t vettem el
feleségül. A deffektor csinálhatott valamit velem, amíg ott aludtam
mellette. Talán begerjedt, és valami ismeretlen jelenséget produkált az
idővel, a térrel, és még ki tudja mi mindennel. Végeztem számításokat, de
nem sikerült rájönnöm a tudományos magyarázatra.
No, meg nem is nagyon volt rá időm. Egyszeriben nagyon sok dolgom akadt.
Száguldozni kellett a Porscheval, hajózni kellett a jachtommal - mert hogy
az is volt ám! -, és szórni kellett azt a töménytelen sok pénzt. Muszáj
volt.
Egyrészt azért, mert lehetett.
Másrészt, így minél kevesebb időt kellett otthon töltenem, és így nem
kellett magamat kitenni annak a veszélynek, hogy teljesíteni kell házastársi
kötelezettségeimet Mabel-lel szemben, amihez semmi kedvem sem volt. Egyszer
el is kapott a ronda boszorkánya, szabályosan lefogott, és meg akart
erőszakolni, mire én bevágtam az egyik sarokba, visszaküldtem oda, ahonnan
előbújt, és elköltöztem a kastély másik szárnyába.
Harmadszor pedig...
Nos, harmadszor azért, mert nem akartam arra gondolni, hogy Judot és
Kidet soha többé nem láthatom. Pedig be sok éjjel riadtam fel arra, hogy
beleőrülök a hiányukba. De nem volt mit tennem, el kellett fogadnom, hogy ők
egyszerűen nem léteznek abban a világban.
Azért néha mégis utánaeredtem az utcán egy-egy ismerősnek tűnő gyermek-,
vagy nőalaknak, általában teljesen hiába, mígnem...
...mígnem egy napon meg nem láttam.
Ott ment előttem az egyetem folyosóján, összetéveszthetetlenül sajátosan
ringó csípővel, ismerős ívű bokákkal, ezerszer felidézett alakkal.
Egyszerűen nem lehetett más.
- Jud! - vetettem utána magamat. Megfordult. Ő volt az, Jud.
Odaléptem hozzá, és mit sem törődve a folyosón lebzselő hallgatók és
tanárok vizsla pillantásaival, szájoncsókoltam.
- De, uram! - hebegte rémülten, és elhúzódott tőlem.
- Jud! - simítottam meg az arcát. - De jó, hogy újra látlak!
- De rektor úr! - hebegte rémülten, mire én megragadtam a karját, és
húzni kezdtem az irodám felé.
Odabenn leültettem egy székre, elétérdeltem, átkaroltam a lábait, és
mesélni kezdtem. Amíg beszéltem, nagyon megváltozott az arca. A kezdeti
döbbenet elmúlt, és felváltotta egy olyan tekintet, amitől a hideg
futkározott a hátamon.
- Emlékszel? - kérdeztem a végére érve.
- Nem - mondta hidegen, aztán felállt. - Elmehetek, uram?
Miután kilépett az ajtón, csak kuporogtam a szőnyegen órákon át, némán
magam elé bámulva. Végül felálltam és kiszóltam a titkárnőmnek: - Szükségem
van egy munkatársunk személyi anyagára. Keresse elő, és hozza be nekem!
Jócskán besötétedett, mire felálltam Jud dossziéja mellől. Férjnél volt,
mindketten az egyetemen dolgoztak. A férfi docens a fizikai tanszéken, Jud
ugyanott laboros. Gyerekük is volt, egy tízéves kislány.
Elhatároztam, hogy nem zaklatom többé. Nem az a Jud volt, akihez nekem
bármilyen közöm is lehetett volna. Az a másik Jud egy másik világban volt,
egy olyanban, ahová még csak reményem sem volt elérni.
De másnap megint összefutottunk a folyosón.
Harmadnap is.
Rá egy hétre lefeküdt velem.
Egy ócska motelben vettünk ki szobát, áporodott bűzével, rőkönyös
falaival, nyikorgó vaságyával arra a másik életbeli szobára emlékeztetett,
boldogságom feneketlen kútfőjére.
Jud hideg volt, mint a jég. Csak feküdt alattam, és mindvégig a plafont
bámulta. Még arra sem volt hajlandó, hogy úgy csinálja, pedig azt épp hogy ő
találta ki a nászéjszakánkon. Aztán csak feküdtünk szótlanul az ágy két
széléhez húzódva, és nekem az járt a fejemben, hogy férfi és nő, ember és
ember talán még soha nem volt annyira távol egymástól, mint mi voltunk
akkor.
- Rektor úr! - törte meg a csendet halk szóval.
- Hagyd már ezt a rektor urazást! - csattantam rá. Felültem és
megragadtam a vállait:
- Nem igaz, hogy nem emlékszel. Ha rám nem is, de Kidre mindenképpen
emlékezned kell. A fiad volt, a gyermeked. Várj csak! - élénkültem fel. - Ez
biztosan az eszedbe fog jutni. Akkor történt, amikor járni tanult. Elesett,
és beverte a fejét a szekrény élébe. Ujjnyi vastagon kirepedt a homloka.
Csak úgy dőlt belőle a vér. Az ölünkben cipelve rohantunk vele keresztül a
városon, és mind a hárman végigbőgtük az utat egészen a kórházig. Emlékezz!
- ráztam meg. - Emlékezz, a szentségedet!
Nem szólt semmit, csak a tekintete villogott szomorúan a sötétből.
- Nem tudom, miről beszélsz - szólalt meg végül -, de mindegy is az most.
Mit akarsz azok után, amit tettél velem? Meguntad Mabel-t, s most újra én
kellek? Mi jön most? Újra a nagy szöveg, mint annakidején, hogy mi ketten, s
semmi más? Amikor megházasodtál, azt hittem, belehalok. De mostmár jól
vagyok. Megértettem, hogy nem vagy más, csak egy ócska kis féreg, akit
megszédítettek Mabel milliói.
Kiugrott mellőlem az ágyból, és öltözködni kezdett.
- Ha ennyire utálsz - kérdeztem -, miért feküdtél le velem újra?
- A férjem miatt. Ugyanolyan szerencsétlen, mint te voltál még tanársegéd
korodban. Segíts rajta! Ha megteszed, többször is eljövök ide veled, de túl
sokra ne számíts.
- Rendben - mondtam hidegen. Szinte ordított belőlem, hogy nem én voltam,
és...
De hát, hogy a fenébe lehetett volna azt elmagyarázni?!
* * *
Esztelen ivászatba kezdtem. Bejártam a város összes klubját, éttermét,
kocsmáját és zúgkimérését, mígnem a tizedik nap reggelén egy pohár méregerős
grog és a felkelő Nap első sugarai késszé érlelték bennem az elhatározást.
Felcihelődtem, és bementem az egyetemre. Első dolgom volt magamhoz kéretni a
személyzeti osztály vezetőjét, majd miután vele végeztem, lementem a fizikai
laborba. Jud és a férje volt ott.
- Eredj ki! - intettem a Judnak, mire kérdően a férjére nézett.
- Menj! - bólintott az, majd miután az ajtó bezárult mögötte nekemesett:
- Lefeküdt a feleségemmel.
- Ez a magáé - dobtam le elé a kezembe tartott papírlapot az asztalra
válasz helyett.
- Azt hiszi, megvásárolhatja a becsületemet egy fizetésemeléssel? -
szaladt az arcába a vér, miután beleolvasott.
- Mit szól a tanszékvezetői kinevezéséhez? - kérdeztem flegmán.
Ez már sok volt neki. Miszlikbe tépte a papírt, és nekemjött.
- Dugja fel magának! - sziszegte.
- Csigavér! - igyekeztem leinteni, de nem nyughatott. Erre elkaptam a
grabancát, felemeltem, és azt mondtam neki:
- Ha nagyon akarod, öreg, én szívesen szétkenem az orrodat a homlokodon.
De nem azért jöttem ide, hogy verekedjek.
- Hát akkor mi a fészkes fenét akar? - lihegte.
- Beszélnünk kell. Szeretném, ha végighallgatna!
S beszélni kezdtem. Eleinte még ficánkolt egy kicsit, de a végén már
annyira lázba jött attól, amit mondtam, hogy papírt kapott elő, és lázasan
képleteket kezdett firkálgatni.
- Hát persze - motyogta közben izgatottan. - A részecskesebesség... és a
terek pulzálása ha minden negyedik másodpercben hatványozódik... Mit is
mondott, meddig volt bekapcsolva a deffektor? - fordult hirtelen hozzám.
- Nem tudom - sóhajtottam fel -, de nem lehetne inkább az én ügyemmel
foglalkozni? Az akadémiai székfoglalóját később is ráérne megírni. Mikorra
tud összeépíteni egy deffektort?
- Nem kell építeni - intett, miközben vadul rendezgette az ismeretleneket
egy oldalnyira rúgó egyenletben. - Van egy odaát a régi szárnyban, csak már
régóta nem használjuk.
- Akkor mire várunk? Indulás!
- Mindjárt - mondta -, csak előbb rendezem ezt az egyenletet.
Megértettem, mint egyik szakmabeli a másikat. Úgy döntöttem, adok neki
még tíz percet. Pedig már alig vártam, hogy újra visszakerüljek Judhoz, az
én Judomhoz.
- Nem tudna egy kicsit sietni? - kérdeztem, amikor a hapsi már a tizedik
ív papirost gyűrte össze eszelős tekintettel.
- Mit a fészkes fenét sürget itt engem? - csattant fel. - Menjen, és
keresse meg maga, ha annyira sürgős!
A háládatlanja! És én még elnéző voltam vele! Odaléptem hozzá, és
egyszerűen felnyaláboltam.
- Hé! - méltatlankodott hangosan. - Tegyen le! Azonnal tegyen le, nem
hallja?
Ügyet sem vetettem rá, sem az utamból rémülten iszkoló emberekre. A
hapival a vállamon komótosan átsétáltam a régi szárnyba.
A deffektor elég rég ott porosodhatott már. Alig tudtuk előbányászni a
sok limlom, meg kacat alól ami rágyűlt az évek során. Szerencsére üzemképes
volt. Gyakorlott kézzel beállítottam az értékeket. A hapsi téblábolt egy
ideig mögöttem, aztán megfordult, és elindult kifelé.
- Hé! - szóltam utána. - Aztán látogasson meg, ha az én síkomba jár!
- Remélem, most látom utoljára! - mondta mogorván, és köszönés nélkül
otthagyott.
Nem nagyon törődtem vele. Szinte szétvetett az izgalom, hogy nemsokára
újra láthatom Judot. Bekapcsoltam a gépet, aztán vártam...
* * *
A hentes itt hirtelen elhallgatott. Dühösen lesújtott a borotvaéles
bárddal egy combdarabra, a levált részt rásöpörte egy zsírpapírra, majd az
egészet ügyesen a mérleg serpenyőjére lódította.
- Negyvenhét deka - olvasta le a skálát, majd összegöngyölte a papírt, és
a füle mellől előkapott ceruzacsonkkal ráfirkantotta az árát.
A húsért sorban álló emberek türelmesen várakoztak. Ezerszer hallották
már ezt a történetet városkájuk hentesének szájából. Azóta mesélgeti, mióta
meghalt az apja.
- Megviselte - mondogatták egymás között. - Annyira szerette az apját,
hogy még az egyetemről is kiiratkozott, csakhogy teljesítse az öreg
akaratát. Pedig nagyon jól tanult ott, az egyetemen. Fizikus, vagy mi akart
lenni.
A városka lakói szerették az előző hentest, de a fiát is hamar
megkedvelték. Elnézték neki az olyan apróságokat, hogy folyton értelmetlen
dolgokkal szédíti a sorban álló vásárlókat. (Egyes rossz nyelvek szerint
csak azért beszél folyton, hogy elterelje az emberek figyelmét, és így minél
több mócsingot tudjon a zsírpapírra csempészni.)
- Kicsit bolond - mondogatták -, de melyikünknek nincs valami hibája? Van
mindig friss hús, ez a lényeg. Beszélni meg hadd beszéljen szegény, nem árt
az vele senkinek.
Azért sem orroltak meg, hogy ezúttal Robert Butcher nem fejezte be a
történetet. Tudták már kívülről, mi a vége.
Az, hogy ő bármikor építhetne magának egy deffektort. Tudja, hogyan kell.
De minek?
Abba az idősíkba, ahol Jud és Kid van, soha nem juthat vissza. A jelenség
csak előre működik, visszafelé sohasem.
- Olyan ez - szokta magyarázni, hogy az emberek is megértsék -, mint
amikor én szétbontok egy disznót. Aztán már nincs ember, aki össze tudná
rakni. Na hát, így van ez valahogy ezekkel az idősíkokkal is. Ha egyszer
elhagysz egyet, soha többé nem kerülhetsz vissza bele. Azt meg éppen nem
tudhatja az ember, milyenbe kerül.
- Mert tegyük fel - szokta befejezésül szúrós tekintetét végighordozni
alkalmi hallgatóságán -, tegyük fel, hogy anyám nem apámhoz, hanem Fred
Herseyhez ment volna feleségül. Akkor ugyebár, én most Hersey fia lennék. Mi
lenne akkor, kérdezem én?
Még sosem válaszolt neki senki erre a kérdésre. Ilyenkor az emberek
sokatmondóan bólintottak, és mindegyikük előtt felsejlett a Hersey fiú
iszonyatosan összeégett szörnyetegarca.