Csupor Béla
INVÁZIÓ
A központi csillag fénye lángba borította a hatalmas gázbolygó
árnyékkúpjából előbukkanó űrhajó felszínét. Hatalmas szerkezet volt; az
egyetlen, óriási központi gömbhöz ágasbogasan csatlakozó perifériás egységek
bizarr alakot kölcsönöztek neki. Lassan, méltóságteljesen úszott el az alant
veszett iramban örvénylő felhősávok ezerszínű háttere mögött.
Hirtelen egy apró mentőkabin vált el a komor, szürke testtől, fény
villant, és a kicsi szerezet gyors tempóban távolodni kezdett.
Az űrhajón hirtelen fegyverek torkolattüzei villantak fel gyors
egymásutánban, mint a divatbemutatók sötétbe burkolózó nézőterén a
fényképezőgépek vakui, a központi gömbön kitárult egy hatalmas nyílás,
vakító fény lobbant mögötte, és egy tucatnyi nyílhegy alakú szerkezet lódult
szédítő tempóban a mentőkabin után.
De az már messze járt. Egyre gyorsulva távolodott a központi csillag
irányába, és csakhamar elérte a gázóriás szomszédságában milliószámra lebegő
kisebb-nagyobb aszteroidák első hírnökeit. Anélkül, hogy irányt változtatott
volna, egyenesen berepült közéjük.
Az első üldöző követte, kapkodva cikázni kezdett a váratlanul elé bukkanó
szikladarabok és kisbolygók között, de hirtelen vakító fény villant, s a
következő pillanatban már nem volt más, csak egy alaktalanná összeégett
roncs, amely lassan sodródott a többi aszteroidával együtt.
A többiek már óvatosabbak voltak. Két csoportra oszlottak, s az egyik
fölé emelkedve, a másik alá süllyedve a kisbolygók keringési síkjának
folytatták az üldözést. Mikor elérték az övezet túlsó határát
visszafordultak, néhány bemerészkedett az övezetben, de amikor egy másik is
felrobbant egy szikladarabnak ütközve, a többi nem próbálkozott tovább. Éles
kanyarral megfordultak, és a távolban várakozó űrhajó felé indultak.
Amikor az utolsó is eltűnt egy aszteroida hirtelen megmozdult,
kiemelkedett a többiek közül, és elindult az ellenkező irányba.
* * *
- Eltűnt, uram.
- Átkozott barmok. Hogy történhetett meg?
- Egy aszteroidaövezet van előttünk, uram. Abban tűnt el. Két vadászunk
megsemmisült, amikor követni akarták.
- Mi? Hogyhogy? Úgy tudom, az a terület már fel lett térképezve.
- Hibás adatok vannak a központi agyban, uram, a kisbolygók helyzetéről.
Az elhárításnak az a gyanúja, hogy mielőtt megszökött meghamisította az
adatokat. Könnyen megtehette, mert az agy egyik kezelője volt. Ő persze a
helyes koordináták birtokában van, így sikerült baj nélkül belépni az
övezetben, és ott elrejtőzni.
- A mocskos áruló! S most mi a helyzet?
- Az operatív csoport szerint, így nekünk is hosszabb időbe telik majd,
elérni a bolygót. Nem merészkedhetünk be az övezetbe uram.
- A fenébe! Akkor fogjuk magunkat, és szétlövünk mindent, ami az utunkba
kerül.
- Nem jó, tábornok úr. A bolygón felfedezhetik a robbanásokat. Egy
közepes csillagászati teleszkóp is elegendő hozzá. Kockáztatnánk vele a
küldetés sikerét. A navigátorok szerint ki kell emelkednünk a rendszer
síkjából, s ki kell kerülni az övezetet. Már számítják az új pálya adatait.
- Mondja meg nekik, igyekezzenek, mert a fúziós szektorba küldöm az
összest radioaktív anyagot szivattyúzni!
- Igenis, uram! És van itt még valami.
- Igen!?
- Az elhárítás engedélyt kér, hogy az egyik legjobb ügynökét küldje a
szökevény után. Az megpróbálja semlegesíteni, mire mi odaérünk. Ha ugyanis
figyelmeztethetné előre azokat a bolygón, lenne idejük felkészülni a
védekezésre. Akkor pedig dugába dőlhet a meglepetésre alapozott tervünk.
- Jól van, engedélyt adok. Ha pedig a navigátorok készen vannak, nyomban
indulunk.
Kevés idő elteltével a hatalmas űrhajó megmozdult, s lassan gyorsulva
rézsútosan kiemelkedett a rendszer síkjából. Nyomában egy másik hozzá
hasonló hajó lépett ki az árnyékkúpból, aztán még egy és még egy, végül már
megszámlálhatatlanul sok űrhajó végeláthatatlan sora haladt lassan,
méltóságteljesen a nyomában.
* * *
Ekkorra a mentőkabin már belemerült a bolygó légkörébe, s vakító
fénygömböt lobbantva maga köré merült benne egyre lejjebb és lejjebb.
* * *
- Kevés az időnk - fordult Edmond Hoffer kistisztviselő a mellette ülő
fiatalemberhez. - Igyekeznünk kell.
A körülöttük szorongó utasok arca izgatottan vibrált, ahogy rávetült az
el-elsuhanó metróállomások fénye.
- Tessék? - nézett rá értetlenkedve a fiatalember.
- Sokan jönnek, rettentő sok hajóval - ragadta meg a férfi a karját. -
Azok a hajók tele vannak katonákkal, s iszonyatos erejű fegyverekkel. Tudod,
mi a gondolatbomba? Sugarai belefúródnak az agyatokba, és szétrúgják az
idegsejtek csatlakozásait. Direkt a ti számotokra fejlesztették ki.
Tehetetlen idiótákként fogjátok végignézni, hogyan igáznak le benneteket.
Készüljetek, tegyetek valamit!
- Menj a francba! - rázta le magáról a férfi kezét a fiú. - Kevesebbet
kellett volna innod. Mögöttük Timothy Leaby ült, aki épp a szerkesztőségbe
igyekezett, hogy haladékot kérjen rég beígért novellájára.
Rosszkedve volt, még otthonról hozta magával, összegyűrt papírokkal
borított egyszobányi lakásából. Már hónapok óta nem tudott írni semmi
értelmeset. Az idő pedig szorít.
- El akarnak pusztítani benneteket, mert a vetélytársaik lehettek. Ti
vagytok az egyetlen faj rajtuk kívül, amelyet ennyire erősen hajtja a
hódítási vágy. Meg akarják akadályozni, hogy kiléphessetek a galaxisba.
- Maga bolond, ember! - pattant fel a fiú a székről, és befurakodott az
emberek közé. - Miért nincs az ilyen bezárva?
Azok kelletlenkedve húzódtak odébb, de voltak, akik az ő pártjára álltak.
- Higgyenek nekem, kérem! - állt fel a férfi is, de senki nem figyelt rá.
Az emberek megvetően elfordították a tekintetüket. Hétfő reggel volt, és
hétfőn reggel munkába menni nem épp a legkellemesebb dolog.
* * *
Edmond Hoffer visszaült a helyére. Nem értette, mi van vele. Fogalma sem
volt, hogy miért mondja ezeket. Az egyik pillanatban ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy beszéljen ezekről a dolgokról, a másik pillanatban viszont
fogalma sem volt róla, miért teszi.
Vasárnap este kezdődött az egész. Késő este volt már, alaposan
besötétedett. Épp a hegyek közt lévő hétvégi házából tartott hazafelé a
városba. Egyszer csak vakító fényvillanás, a kocsi motorja leállt, a rádió
viszont bekapcsolt, s valami ismeretlen, távoli adó nyelvén szólalt meg. Egy
pillanat múlva már nem volt semmi baj, a motor beindult, a rádió
elhallgatott, de az órája valahogy elromolhatott, mert kerek egy órával
többet mutatott.
- Biztos beütöttem valahová - gondolta. Lecsatolta az órát, és azzal az
eltökélt szándékkal, hogy hétfőn első dolga lesz elvinni egy óráshoz,
betette a kesztyűtartóba, majd gázt adott, és tovább indult.
Amíg hazafelé tartott eszébe jutottak ugyan azok a filmek, amiket a
kölykök szoktak otthon nézni a videón, de hamar el is vetette a gondolatot.
Sohasem hitt az UFO-kban, meg a hasonló hülyeségekben. Egyszerűen
szenzációhajhászónak tartotta az olyat, aki azt állította, hogy hasonló
történt vele.
Otthon nem beszélt róla se az asszonynak, se a gyerekeknek.
Megvacsorázott, megnézte a szokásos vasárnap esti sorozatot, aztán a másnapi
munkakezdésre gondolva korán ágyba bújt.
Valamikor éjfél körül kezdődött a dolog. Arra ébredt, hogy valaki
kutakodik az agyában. Persze elképesztő dolognak tartotta, de határozottan
ez volt az érzése. Végül egy rossz álomnak tudta be a dolgot, felkelt, vizet
ivott, könnyített magán - hátha elfelejti -, de csak nem múlt az érzés. Sőt,
egyre erősebb lett. Hajnal felé már azt hitte beleőrül.
S onnantól kezdve nem volt többé önmaga.
Reggel beszélni akart a feleségének a dologról, de legnagyobb
megdöbbenésére az idegenek támadásáról kezdett el beszélni.
- Részeg vagy? - nézett rá az asszony, s tovább folytatta a mosogatást.
A nagyobbik fia sem hallgatta meg. Bekortyolta a kávéját, és már rohant
is a dolgára.
A kicsi meghallgatta.
Utána pedig elkezdett üvölteni, hogy az apja egy jó sci-fi filmet nézett
meg a moziban, és őt nem vitte magával.
Elmesélte még a postásnak, az újságárusnak, a tejesfiúnak, szóval
mindenkinek, akivel aznap reggel még találkozott.
Röviden; hülyének nézte mindenki.
És ő is annak érezte magát.
* * *
Letörten és teljesen zavarodottan szállt le a munkahelyéhez közeli
állomáson. Hirtelen belekarolt valaki.
- Bocsásson meg kérem, de az előbb véletlenül fültanúja voltam annak, mit
beszélgetett azzal a fiatalemberrel - mosolygott rá kedvesen Timothy Leaby.
- Megmondaná kérem, hol olvasta ezt a történetet?
- Menjen a francba! - akarta mondani Edmond Hoffer, s azt mondta:
- Nem olvastam sehol. Én tudom. És maguknak meg kell hallgatniuk engem,
mert...
- Persze, persze - bólintott az író. - Akkor viszont biztosan író.
Eltaláltam, igaz? Maga író, aki teszteli a sztoriját az embereken.
- Nem, nem vagyok író - üvöltötte Hoffer magából kikelve. Az emberek
közül néhányan megtorpantak, és alaposan megnézték őket. - Értsd meg, ember,
gyorsan kell cselekedni! Te tudsz tenni valamit?
- Szóval ezt a sztorit még nem írta meg senki? - engedte el a karját az
író. - Ide figyeljen! Elmondaná nekem, elejétől a végéig?
Hoffer csak erre várt. Kapkodva belekezdett, és szélesen gesztikulálva
ecsetelte a támadás részleteit.
- Szóval, először Amerikát rohanják le? - kérdezte az író, amikor a másik
befejezte. - Nagyon jó! Nagyon jó! A romlott nyugat, a világ csendőre
megkapja a büntetését. És aztán az oroszok jönnek. Nagyon jó.
- Segít? - nézett rá reménykedve Hoffer. - Ugye segít nekem
figyelmeztetni az embereket?
Leaby azonban már nem figyelt rá. Sarkon fordult, és elindult az
ellenkező irányba.
- Hé! - intett utána a tisztviselő. - Mi a fenét csináljak? Mondjon már
valamit! Értse meg, veszélyben van az egész világ!
- Hívja fel az FBI-t, vagy a CIA-t, és mondja el nekik is - kiáltotta
vissza nevetve az író, majd valamivel halkabban hozzátette: - Vagy egy
elmeorvosnak.
* * *
- Mr. Leaby - nézett fel a titkárnő, és a fejével a háta mögötti ajtóra
bökött. - Már nagyon várják odabenn.
- Tudom, szivi! - csípte meg futtában a lány arcát az író, és kopogás
nélkül berontott az ajtón.
- Tim! - emelkedett fel az odabenti íróasztal mellől egy testes,
kopaszodó ember. - Itt van a kézirat?
- Figyelj Frank! - dobta le hanyagul magát egy székre Leaby. - Adsz nekem
még egy napot, és hozok neked egy olyan sztorit, hogy elélvezel a
gyönyörűségtől, amikor elolvasod.
- Egy napot?! - bődült el a főszerkesztő. - Magadnál vagy ember? Ma
estére már tördelésre kell leadnom az anyagot. Holnap jelenik meg az e havi
szám. Erre te azzal jössz nekem, hogy adjak neked még egy napot. Hol van az
a nyomorult novella, Tim? Az amit már kerek két hónapja ígérgetsz nekem.
Amiért már kétszer vettél fel előleget. Hol van, Tim? Nehogy azt mondd
nekem, hogy nincs még kész, mert olyan szerződésszegési pert akasztok a
nyakadba, hogy megkeserülöd...
- Frank, Frank! - emelte fel védekezőleg a kezét az író. - Elismerem,
teljesen igazad van, de hidd el, egy fantasztikus történet jutott az
eszembe. Tudod mit! - pattant fel. - Add kölcsön a titkárnődet, és az
írógépét. Most van kilenc óra, délre szállítom neked a novellát.
- Rendben, Tim - zöttyent vissza a székébe a testes ember. - De
figyelmeztetlek...
- Semmi baj sem lesz, Frank - vigyorodott el az író, és kilépett az
irodából.
- Na, szivi - húzott oda a titkárnő mellé egy széket, leült, és átkarolta
a csinos, szőke lány vállát. - Most szépen befűz egy papírt az írógépbe,
utána legépeli amit diktálok, s ha készen vagyunk, meghívom egy ebédre.
Aztán pedig...
- Óh, Mr. Leaby - pirult el a lány, és levette az írógépről a
védőtakarót.
- Tim! - búgta az író. - Hívjon csak nyugodtan Timnek. Na, vágjunk bele,
baby! A cím... igen, ez jó lesz. Tehát akkor írja, Invázió. Megvan?
- Igen,... Tim.
- Oké, kislány. És akkor most jöhet a sűrűje. Első bekezdés. Gyönyörű
reggelnek indult. A Nap hatalmas, püspöklila korongja lustán tornázta fel
magát a horizont fölé. Madarak kezdtek el zajosan örülni, városok ébredtek
kábán, és indult meg tétován bennük az élet, mint zsibbadt végtagokban a
vérkeringés. Szinte senki nem vette észre azt az apró, szürke pontot,
amelyik az egyre jobban lángra kapó Napkorong közepén jelent meg.
* * *
- Hol volt eddig. Hoffer?
Az osztályvezető szúrós szemmel állt az ajtóban.
- Nem... nem érzem valami jól magamat, uram - törölgette izzadt homlokát
Hoffer.
- Tudja, mennyit késett? - nézett az osztályvezető az órájára. - Kerek
tíz percet. Meg tudja-e magyarázni ezt valamivel?
- A Földet veszély fenyegeti, uram! - mondta hirtelen a tisztviselő. -
Tennünk kell valamit.
- Mit mondott? - nézett rá értetlenül az osztályvezető. - Mondott
valamit?
De az már nem figyelt rá. Odalépett az egyik íróasztalhoz, és felemelte a
telefont.
- Kapcsolja nekem a CIA-t - szólt bele a kagylóba. - Igen, jól hallotta,
a CIA-t, de siessen!
- Na de...! - akart méltatlankodni az osztályvezető, de Hoffer
közbevágott:
- Maga meg menjen a pokolba!
Majd hozzátette: - Az összes többi hülye, értetlen seggfejjel együtt.
* * *
- Tehát az elnök kocsija pontban tízkor indul a Palache hotel elől, onnan
ráfordul a harmadik sugárútra, végigmegy a Smontre's sarkáig, onnan...
- Mr. Kent! - lépett be egy katona az ajtón. - Van egy furcsa
telefonhívás.
- Hagyjanak engem békén - csattant fel. - Nem látja, hogy az elnöki
konvoj biztosítását igazítom el?
- Épp ez ügyben lenne jó, ha meghallgatná azt a hívást.
- A francba! - csapta le a kezében tartott ceruzát az írásvetítőre Kent,
és kisietett a teremből.
- Két perce érkezett a hívás, uram - adta át neki a kagylót egy ügynök. -
Jó lenne, ha ön is beszélne vele!
- Halló! - szólt bele Kent dühösen a kagylóba.
- Kivel beszélek? - jött onnan egy bátortalan hang.
- Én kivel beszélek.
- Hoffer vagyok, Edmond Hoffer.
- Hallgatom, Mr. Hoffer.
- Nagy baj fog történni, ha nem sietnek. Nagyon nagy baj.
- Az elnökkel? - kérdezte Kent, s közben intett a körötte állóknak, hogy
lokalizálják a hívást.
- Vele is. Meg mindannyiunkkal. Sietniük kell, értse meg kérem. Fel kell
készülniük a támadásra.
Az egyik technikus lépett oda, és egy papírfecnit tartott Kent szeme elé.
Az bólintott.
- Honnan beszél, Mr... Mr...
- Hoffer. A Szövetségi hivatalból, a negyvenedik utca, és a harmadik
sugárút sarkán.
- Értem, Mr. Hoffer. Kérem, maradjon ott, azonnal önért megyünk.
Megígéri, hogy ott marad?
- Persze, csak siessenek kérem. Nagyon siessenek, mert már kevés az
időnk.
A tábornok lecsapta telefont, és az embereihez fordult:
- Azonnal hívják fel az elnököt! Mondják meg neki, hogy személyesen Kent
tábornok kéri, halassza el a kocsikázást! - pattogott a hangja. - Maguk öten
meg velem jönnek! Kimegyünk, és elkapjuk azt a fickót.
- Lehet, hogy csak beugratás, uram - szólalt meg az egyik ügynök. - Vagy
egy elmebeteg...
- Tudja, honnan hívott ez az ürge? - csattant fel a tábornok. - A
harmadik sugárút mellől. Képzelje el, hogy most ott csücsül a Szövetségi
Hivatal tetejének árkádján, és a kezében tart egy bazi nagy távcsöves
puskát! Fel tudja ezt fogni, maga seggfej? Na menjünk! - fordult meg, majd
visszaszólt: - Ezt a paprikajancsit nem akarom holnaptól kezdve itt látni!
* * *
- Na, milyen?
A főszerkesztő elolvasta az utolsó oldalt, aztán letette.
- Na? - kérdezte még egyszer Leaby.
- Nem rossz - bólintott az kissé megenyhülten. - A szokványos inváziós
sztori, de nagyon eredetien van kidolgozva.
- Na, látod - nyújtózott ki az író. - Mondtam én neked, hogy jó lesz.
Szóval, felvehetem a pénzt?
- A pénztárban már várnak.
- Kösz, Frank! - pattant fel Leaby, de a főszerkesztő utána szólt:
- És Tim! Legközelebb egy nap haladékot sem kapsz. Vagy betartod a
határidőt, vagy ki vagy rúgva. Megértetted?
- Hát persze öregem! Elvégre te vagy a főnök - kacsintott az író, és
kifordult az ajtón. - Ja - szólt vissza. - A titkárnődet elviszem ebédelni.
És jó lenne, ha ma délutánra szabadságot adnál neki! Meg sem várva a válasz
távozott.
* * *
- Kezeket a tarkóra, és mindenki álljon arccal a falnak. Nyugalom
emberek, csak semmi elhamarkodott mozdulat. Melyikük Edmond Hoffer?
A szólított megfordult, és farkasszemet nézett a reá meredő
fegyvercsövekkel. Az egyik símaszkot viselő katona rajta tartva a kezében
tartott pisztolyt óvatosan odalépett hozzá, és alaposan végigtapogatta.
- Rendben - szólt hátra, miután végzett. - Tiszta a pasi, nincs nála
fegyver. Szóljatok ki a tábornoknak!
- Mi folyik itt kérem? - fordult meg az osztályvezető, mire tucatnyi
fegyvercső lódult feléje:
- Kuss! - mondta nyugodtan az előző katona. - Fordulj a falnak, és semmi
trükk!
A következő pillanatban Kent lépett be ügynökei kíséretében.
- Maga telefonált? - lépett oda Hofferhez.
- Én - bólintott az izgatottan. - Figyelj ide ember...
- Kérem, fáradjon velünk - vágott közbe a tábornok, és intett a
katonáknak. Azok jól begyakorolt mozdulattal közrekapták Hoffert, és már
tuszkolták is az ajtó felé. Mire az irodában lévők közül eszébe jutott
valakinek, hogy túl régen van csend a hátuk mögött, már egyetlen fegyveres
sem volt az épületben.
* * *
- Honnan szedted az ötletet? - kérdezte a lány, és a hátára fordult.
- Egy szerencsétlen hülye mesélte reggel a metrón - ült fel Leaby, és
rágyújtott egy cigarettára. Odakinn már sötétedett. - Ez adta az ötletet.
- De a többit te találtad ki - simított végig a lány a férfi meztelen
hátán.
- Egy fenét! - fújta ki a férfi a füstöt. - A pasi jóformán az egész
történetet elmesélte. Az Isten se tudja, hogy eszelte ki, de tényleg jó
volt. A szerencsétlen hülye! Ha megírja, még el is adhatta volna. Én csak a
végét tettem hozzá, hogy telepakoljuk az összes űrrepülőt hidrogén meg
plutóniumbombákkal, és egyenest nekikormányozzuk őket a vezérhajónak. De a
többi, az...
A lány már nem figyelt az utolsó szavakra. Feje eltűnt a takaró alatt. A
férfi kedvtelve nézte egy darabig a paplan ütemesen mozgó kidudorodását,
aztán elfátyolosodott a tekintete, és a cigaretta kiesett a kezéből.
- Ha ez az impotens Frank tudná, hogy milyen jó titkárnő vagy, szivi! -
sóhajtott, s átadta magát az elkerülhetetlennek.
* * *
- Kezdjük elölről! - pattant fel Kent, és dühösen járkálni kezdett. -
Mikor szerzett tudomást az elnök ellen tervezett merényletről, kik az
elkövetők, és hol tartózkodnak most?
- Értse már meg - kiáltotta kétségbeesetten Hoffer -, hogy nincs sok
időnk. Napfelkeltekor fognak támadni. Maguk ilyenkor a legsebezhetőbbek.
Keletről haladnak majd nyugat felé. Az emberek fel sem fognak ébredni, úgy
éri őket a gondolatbomba sugárzása. Most még tehetnek valamit. Este tíz óra
van, a napfelkeltéig még van majdnem nyolc órájuk. Gyorsan gondoljanak ki
valamit!
- Na, ebből elég! - fújt nagyot a tábornok, és odaszólt a helyiségben
lévő ügynöknek: - Kimegyek, levegőzöm egyet. Kint megállt az őr asztala
mellett. Az kapkodva tette le az újságot, amit addig olvasott.
- Mit olvas? - kérdezte fáradtan a tábornok, és felvette az újságot az
asztalról.
- A Fantastica uram - dadogta ijedten az őr. - Szeretem a sci-fit uram,
és ez a szám a legújabb. Tudja, a barátnőm a nyomdában dolgozik, ő szokta
hozni a friss nyomást. Ez is nyomdameleg még, uram, csak holnap kerül az
utcára.
- Szóval maga szereti azt a hablatyot - dobta le a tábornok az újságot -,
akkor biztosan érdekelné, amit odabenn az a pasi mesél. Még hogy idegen
lények támadják meg a Földet. Amerikán kezdik, pont napfelkeltekor. Ekkora
marhaságot! Vagy dilis a hapsi, vagy egy nagy hal akadt a hálónkba. Én az
arabokra gyanakszom.
- Érdekes! - kapta fel az újságot az őr, és izgatottan lapozgatni kezdte.
- Van itt egy novella, ami pontosan erről szól. Itt van, ez az - nyújtotta
át az újságot a tábornoknak. Az beleolvasott, majd felpattant, és visszament
a kihallgatóhelyiségbe.
- Szóval innen szedte a mesét - csapta le az újságot Hoffer elé. - Na, ne
játsza itt tovább a hülyét! Ki vele, kik a társai?
- Maga nem hisz nekem - mondta letörten Hoffer. - Ezért tettem meg olyan
hosszú utat, hogy ne higgyen nekem senki? Hiszen ülhetnék otthon a
Dravdoron, több millió fényévnyire innen, s semmi gondom nem lenne ezen a
világon. Ehelyett besoroztatom magam, átkínlódom a hiperugrást, vállalom a
veszélyt, hogy amíg tönkreteszem az agyat elkaphatnak, és ott helyben
kivégeznek, megszököm egy mentőkabinban, átrepülök vele egy
aszteroidaövezeten, leszállok erre a bolygóra, és beleköltözök egy olyan
szerencsétlen hülyébe, mint ez itt - ütött a mellére. - Pedig rá fog jönni,
hogy igazat beszéltem. Majd reggel, ha kell a Nap, nézzen bele, amíg teheti.
Egy szürke foltot fog látni. Ők lesznek azok. Onnantól kezdve a Föld sorsa
meg van pecsételve.
Itt hirtelen elhallgatott, és a tábornok háta mögé meredt.
- Én ennyit segíthettem - mondta egy kis szünet után. - Innentől kezdve
minden a maguk dolga. Ha hisz nekem, az emberiségnek még van esélye, hogy
megmeneküljön. Ha nem, úgy el fognak tűnni a galaktikából, nyomtalanul.
Legyőzik magukat
A tábornok meglepetten fordult hátra. Eleinte nem látott semmit, de
néhány másodperc után úgy tetszett neki, mintha a por valami különleges
alakzattá kezdene összeállni. Aztán Hofferre kapta a tekintetét, aki
hullafehér arccal bámulta a jelenséget, miközben hangtalanul mozgott a
szája.
- Mi az uram? - kérdezte rémülten az ügynök, és a pisztolyához kapott. A
tábornok nem válaszolt. Egyre hátrált, amíg neki nem ütközött a széken ülő
Hoffernek. Az felnyúlt, és még mindig azt az egy pontot bámulva, megrántotta
a tábornok zakóját.
- Higgyen nekem... - dadogta alig hallhatóan. - Küldtek utánam egy
likvidálót, az van most itt. Perceken belül végem, most hirdeti ki az
ítéletet. Higgyen nekem! Higgy...
Nem tudta befejezni. A teste hirtelen vakító fényességgel fellobbant, s
kilépett belőle egy tűzgömb. A gömb lebegett néhány pillanatig, majd
hirtelen összezsugorodott, mint egy kilyukasztott léggömb. Semmi sem maradt
belőle, csak egy pinponglabdányi anyagdarab, amely hangos koppanással esett
le a padlóra. A tábornok döbbenten nézte a fekete valamit, majd az
élettelenül hátrahanyatlott Hofferre esett a tekintete.
- Él - mondta az ügynök, aki akkorra már Hoffer mellett termett, s
ujjaival a nyakát tapogatta. - Csak elájult.
A tábornok hirtelen felkapta az újságot, és kirohant a szobából.
- Ide mindenki - ordította el magát, mire a folyosó megtelt lélekszakadva
előrohanó, pisztolytáskáikat igazgató ügynökökkel és katonákkal.
- Maga hívja a NASA-t - pattogott a tábornok hangja. - Azonnal
üzemeltessék be az összes csillagászati teleszkópot a Keleti-parton. Maga
Hustont hívja. Mondja meg, rövidesen indulni fog egy űrrepülő. Álljanak
készen, személyzet, minden legyen. Maga Cape Canaveralt hívja, készítsenek
elő egy űrrepülőt, amelyiknek a legkevesebb idő kell hozzá. Maga a
Pentagont, kerítsenek annyi nukleális robbanófejet, amennyit csak tudnak.
Maga pedig az elnököt. Vele én beszélek. A titkos vonalakat használják.
Néhány pillanat múlva már rohant is egy technikus, kezében egy
rádiótelefonnal.
- Az elnök, uram - adta át, és már el is tűnt.
- Kent tábornok vagyok elnök úr... Tudom, hogy milyen késő van, de a
dolog nem tűr halasztást...
És beszélni kezdett, miközben az emberei izgatottan sürögtek, forogtak
körülötte.
- Higgyen nekem uram... Tudom, hogy az állásommal játszom, igen tudom, de
azt kell gondolnom, hogy a hír igaz... Már intézkedtem, uram... Egy
űrrepülőt küldünk fel, amit telepakolunk atomtöltetekkel. Azt fogjuk
nekiirányítani a vezérhajónak.
* * *
A Washingtoni CIA székház keletre néző homlokzatán valamennyi helyiség
megtelt. Mindenki az ablakok előtt szorongott, akinek nem volt épp
halaszthatatlan dolga. Kent tábornok a huszadik emeleti irodájában állt,
mögötte osztályvezetői toporogtak.
- A Discovery elindult, uram - lépett be egy férfi.
- Az űrhajósok tudják? - kérdezte Kent hátra sem fordulva.
- Igen uram. Azt üzenték, hogy tudják, az emberiségért halnak meg. A
biztonság kedvéért még beszereltek egy tartalék rendszert, arra az esetre,
ha a fiúk odafenn meggondolnák magukat. Akkor innen lentről fogják
irányítani az űrrepülőt. Persze így nem lesz százszázalékos a találat
pontossága... - beszélt a férfi az ablakra függesztve a tekintetét, csakhogy
minél tovább maradhasson.
- Jól van, elmehet - mondta a tábornok. - Tartsa fenn továbbra is a
vonalat Hustonnal! Tudni akarom, sikerült-e.
Ekkor hirtelen kivilágosodott az ég pereme, és ott, ahol a messzi
távolban az Atlanti-óceán végtelen vize találkozott az éggel, megjelent a
Nap püspöklila korongja. A tábornok közelebb lépett az ablakhoz, és
összehúzott szemöldökkel vizsgálgatni kezdte.
- Ott van - mondta halkan egy örökkévalóságig tartó pillanat múlva.
Majd hozzátette:
- Az Isten irgalmazzon nekünk.