Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                 Csupor Béla

                                   INVÁZIÓ

   A   központi   csillag   fénye  lángba  borította  a  hatalmas  gázbolygó
árnyékkúpjából  előbukkanó  űrhajó  felszínét.  Hatalmas  szerkezet volt; az
egyetlen, óriási központi gömbhöz ágasbogasan csatlakozó perifériás egységek
bizarr alakot kölcsönöztek neki. Lassan, méltóságteljesen úszott el az alant
veszett iramban örvénylő felhősávok ezerszínű háttere mögött.

   Hirtelen  egy  apró  mentőkabin  vált  el  a  komor, szürke testtől, fény
villant, és a kicsi szerezet gyors tempóban távolodni kezdett.

   Az   űrhajón   hirtelen   fegyverek  torkolattüzei  villantak  fel  gyors
egymásutánban,   mint   a   divatbemutatók  sötétbe  burkolózó  nézőterén  a
fényképezőgépek  vakui,  a  központi  gömbön  kitárult  egy hatalmas nyílás,
vakító fény lobbant mögötte, és egy tucatnyi nyílhegy alakú szerkezet lódult
szédítő tempóban a mentőkabin után.

   De  az  már  messze  járt.  Egyre gyorsulva távolodott a központi csillag
irányába, és csakhamar elérte a gázóriás szomszédságában milliószámra lebegő
kisebb-nagyobb aszteroidák első hírnökeit. Anélkül, hogy irányt változtatott
volna, egyenesen berepült közéjük.

   Az első üldöző követte, kapkodva cikázni kezdett a váratlanul elé bukkanó
szikladarabok  és  kisbolygók  között,  de hirtelen vakító fény villant, s a
következő  pillanatban  már  nem  volt  más, csak egy alaktalanná összeégett
roncs, amely lassan sodródott a többi aszteroidával együtt.

   A  többiek  már  óvatosabbak  voltak. Két csoportra oszlottak, s az egyik
fölé  emelkedve,  a  másik  alá  süllyedve  a  kisbolygók keringési síkjának
folytatták   az   üldözést.   Mikor   elérték   az   övezet   túlsó  határát
visszafordultak,  néhány bemerészkedett az övezetben, de amikor egy másik is
felrobbant egy szikladarabnak ütközve, a többi nem próbálkozott tovább. Éles
kanyarral megfordultak, és a távolban várakozó űrhajó felé indultak.

   Amikor   az   utolsó   is  eltűnt  egy  aszteroida  hirtelen  megmozdult,
kiemelkedett a többiek közül, és elindult az ellenkező irányba.

                                   *  *  *

   - Eltűnt, uram.

   - Átkozott barmok. Hogy történhetett meg?

   - Egy  aszteroidaövezet van  előttünk, uram. Abban tűnt el. Két vadászunk
megsemmisült, amikor követni akarták.

   - Mi? Hogyhogy? Úgy tudom, az a terület már fel lett térképezve.

   - Hibás adatok vannak a központi agyban, uram, a kisbolygók  helyzetéről.
Az  elhárításnak  az  a  gyanúja,  hogy mielőtt megszökött meghamisította az
adatokat.  Könnyen  megtehette,  mert az agy egyik kezelője volt. Ő persze a
helyes  koordináták  birtokában  van,  így  sikerült  baj  nélkül belépni az
övezetben, és ott elrejtőzni.

   - A mocskos áruló! S most mi a helyzet?

   - Az  operatív csoport  szerint, így nekünk is hosszabb időbe telik majd,
elérni a bolygót. Nem merészkedhetünk be az övezetbe uram.

   - A fenébe!  Akkor fogjuk magunkat, és szétlövünk mindent, ami az utunkba
kerül.

   - Nem  jó,  tábornok  úr.  A  bolygón  felfedezhetik a  robbanásokat. Egy
közepes  csillagászati  teleszkóp  is  elegendő  hozzá. Kockáztatnánk vele a
küldetés  sikerét.  A  navigátorok  szerint  ki  kell emelkednünk a rendszer
síkjából, s ki kell kerülni az övezetet. Már számítják az új pálya adatait.

   - Mondja  meg  nekik,  igyekezzenek,  mert  a fúziós szektorba küldöm  az
összest radioaktív anyagot szivattyúzni!

   - Igenis, uram! És van itt még valami.

   - Igen!?

   - Az  elhárítás  engedélyt  kér,  hogy az egyik legjobb ügynökét küldje a
szökevény  után.  Az megpróbálja semlegesíteni, mire mi odaérünk. Ha ugyanis
figyelmeztethetné  előre  azokat  a  bolygón,  lenne  idejük  felkészülni  a
védekezésre. Akkor pedig dugába dőlhet a meglepetésre alapozott tervünk.

   - Jól van,  engedélyt adok. Ha pedig a navigátorok készen vannak, nyomban
indulunk.

   Kevés  idő  elteltével  a  hatalmas űrhajó megmozdult, s lassan gyorsulva
rézsútosan  kiemelkedett  a  rendszer  síkjából.  Nyomában  egy  másik hozzá
hasonló  hajó lépett ki az árnyékkúpból, aztán még egy és még egy, végül már
megszámlálhatatlanul   sok   űrhajó   végeláthatatlan  sora  haladt  lassan,
méltóságteljesen a nyomában.

                                   *  *  *

   Ekkorra  a  mentőkabin  már  belemerült  a  bolygó  légkörébe,  s  vakító
fénygömböt lobbantva maga köré merült benne egyre lejjebb és lejjebb.

                                   *  *  *

   - Kevés  az  időnk - fordult Edmond Hoffer  kistisztviselő a mellette ülő
fiatalemberhez. - Igyekeznünk kell.

   A  körülöttük  szorongó utasok arca izgatottan vibrált, ahogy rávetült az
el-elsuhanó metróállomások fénye.

   - Tessék? - nézett rá értetlenkedve a fiatalember.

   - Sokan  jönnek,  rettentő sok hajóval - ragadta meg a férfi a  karját. -
Azok a hajók tele vannak katonákkal, s iszonyatos erejű fegyverekkel. Tudod,
mi  a  gondolatbomba?  Sugarai  belefúródnak  az agyatokba, és szétrúgják az
idegsejtek   csatlakozásait.   Direkt  a  ti  számotokra  fejlesztették  ki.
Tehetetlen  idiótákként  fogjátok  végignézni, hogyan igáznak le benneteket.
Készüljetek, tegyetek valamit!

   - Menj  a  francba! - rázta  le magáról a férfi kezét a fiú. - Kevesebbet
kellett  volna  innod. Mögöttük Timothy Leaby ült, aki épp a szerkesztőségbe
igyekezett, hogy haladékot kérjen rég beígért novellájára.

   Rosszkedve  volt,  még  otthonról  hozta  magával,  összegyűrt papírokkal
borított  egyszobányi  lakásából.  Már  hónapok  óta  nem  tudott írni semmi
értelmeset. Az idő pedig szorít.

   - El  akarnak  pusztítani  benneteket,  mert a vetélytársaik lehettek. Ti
vagytok  az  egyetlen  faj  rajtuk  kívül,  amelyet  ennyire erősen hajtja a
hódítási vágy. Meg akarják akadályozni, hogy kiléphessetek a galaxisba.

   - Maga  bolond, ember! - pattant fel a fiú  a székről, és befurakodott az
emberek közé. - Miért nincs az ilyen bezárva?

   Azok kelletlenkedve húzódtak odébb, de voltak, akik az ő pártjára álltak.

   - Higgyenek nekem, kérem! - állt fel a férfi is, de senki nem figyelt rá.
Az  emberek  megvetően  elfordították  a tekintetüket. Hétfő reggel volt, és
hétfőn reggel munkába menni nem épp a legkellemesebb dolog.

                                   *  *  *

   Edmond  Hoffer visszaült a helyére. Nem értette, mi van vele. Fogalma sem
volt, hogy miért mondja ezeket. Az egyik pillanatban ellenállhatatlan vágyat
érzett,  hogy  beszéljen  ezekről  a  dolgokról, a másik pillanatban viszont
fogalma sem volt róla, miért teszi.

   Vasárnap   este   kezdődött  az  egész.  Késő  este  volt  már,  alaposan
besötétedett.  Épp  a  hegyek  közt  lévő hétvégi házából tartott hazafelé a
városba.  Egyszer  csak vakító fényvillanás, a kocsi motorja leállt, a rádió
viszont bekapcsolt, s valami ismeretlen, távoli adó nyelvén szólalt meg. Egy
pillanat   múlva  már  nem  volt  semmi  baj,  a  motor  beindult,  a  rádió
elhallgatott,  de  az  órája  valahogy  elromolhatott, mert kerek egy órával
többet mutatott.

   - Biztos  beütöttem valahová - gondolta.  Lecsatolta az órát, és azzal az
eltökélt  szándékkal,  hogy  hétfőn  első  dolga  lesz  elvinni egy óráshoz,
betette a kesztyűtartóba, majd gázt adott, és tovább indult.

   Amíg  hazafelé  tartott  eszébe  jutottak  ugyan  azok a filmek, amiket a
kölykök  szoktak otthon nézni a videón, de hamar el is vetette a gondolatot.
Sohasem   hitt   az   UFO-kban,  meg  a  hasonló  hülyeségekben.  Egyszerűen
szenzációhajhászónak  tartotta  az  olyat,  aki  azt állította, hogy hasonló
történt vele.

   Otthon   nem   beszélt   róla   se   az  asszonynak,  se  a  gyerekeknek.
Megvacsorázott, megnézte a szokásos vasárnap esti sorozatot, aztán a másnapi
munkakezdésre gondolva korán ágyba bújt.

   Valamikor  éjfél  körül  kezdődött  a  dolog.  Arra  ébredt,  hogy valaki
kutakodik  az  agyában. Persze elképesztő dolognak tartotta, de határozottan
ez volt az érzése. Végül egy rossz álomnak tudta be a dolgot, felkelt, vizet
ivott, könnyített magán - hátha elfelejti -, de csak nem múlt az érzés. Sőt,
egyre erősebb lett. Hajnal felé már azt hitte beleőrül.

   S onnantól kezdve nem volt többé önmaga.

   Reggel   beszélni   akart   a   feleségének  a  dologról,  de  legnagyobb
megdöbbenésére az idegenek támadásáról kezdett el beszélni.

   - Részeg vagy? - nézett rá az asszony, s tovább folytatta a mosogatást.

   A  nagyobbik  fia sem hallgatta meg. Bekortyolta a kávéját, és már rohant
is a dolgára.

   A kicsi meghallgatta.

   Utána  pedig elkezdett üvölteni, hogy az apja egy jó sci-fi filmet nézett
meg a moziban, és őt nem vitte magával.

   Elmesélte  még  a  postásnak,  az  újságárusnak,  a  tejesfiúnak,  szóval
mindenkinek, akivel aznap reggel még találkozott.

   Röviden; hülyének nézte mindenki.

   És ő is annak érezte magát.

                                   *  *  *

   Letörten  és  teljesen  zavarodottan  szállt  le  a  munkahelyéhez közeli
állomáson. Hirtelen belekarolt valaki.

   - Bocsásson meg kérem, de az előbb véletlenül fültanúja voltam annak, mit
beszélgetett  azzal a fiatalemberrel - mosolygott rá kedvesen Timothy Leaby.
- Megmondaná kérem, hol olvasta ezt a történetet?

   - Menjen a francba! - akarta mondani Edmond Hoffer, s azt mondta:

   - Nem  olvastam sehol.  Én tudom. És maguknak meg kell hallgatniuk engem,
mert...

   - Persze,  persze  -  bólintott  az  író.  -  Akkor viszont biztosan író.
Eltaláltam, igaz? Maga író, aki teszteli a sztoriját az embereken.

   - Nem,  nem  vagyok  író  - üvöltötte Hoffer magából kikelve.  Az emberek
közül néhányan megtorpantak, és alaposan megnézték őket. - Értsd meg, ember,
gyorsan kell cselekedni! Te tudsz tenni valamit?

   - Szóval  ezt a sztorit még nem írta meg senki? - engedte el a karját  az
író. - Ide figyeljen! Elmondaná nekem, elejétől a végéig?

   Hoffer  csak  erre  várt. Kapkodva belekezdett, és szélesen gesztikulálva
ecsetelte a támadás részleteit.

   - Szóval, először Amerikát rohanják le? - kérdezte az író, amikor a másik
befejezte.  -  Nagyon  jó!  Nagyon  jó!  A  romlott nyugat, a világ csendőre
megkapja a büntetését. És aztán az oroszok jönnek. Nagyon jó.

   - Segít?   -   nézett   rá   reménykedve  Hoffer.  -  Ugye  segít   nekem
figyelmeztetni az embereket?

   Leaby  azonban  már  nem  figyelt  rá.  Sarkon  fordult,  és  elindult az
ellenkező irányba.

   - Hé!  - intett  utána a tisztviselő. - Mi a fenét csináljak? Mondjon már
valamit! Értse meg, veszélyben van az egész világ!

   - Hívja  fel  az  FBI-t,  vagy a CIA-t, és mondja el nekik is - kiáltotta
vissza  nevetve  az  író,  majd  valamivel  halkabban hozzátette: - Vagy egy
elmeorvosnak.

                                   *  *  *

   - Mr.  Leaby - nézett  fel a titkárnő, és a fejével a háta mögötti ajtóra
bökött. - Már nagyon várják odabenn.

   - Tudom,  szivi!  -  csípte  meg futtában a lány arcát az író, és kopogás
nélkül berontott az ajtón.

   - Tim!  -  emelkedett  fel  az  odabenti  íróasztal  mellől  egy  testes,
kopaszodó ember. - Itt van a kézirat?

   - Figyelj Frank! - dobta le hanyagul magát egy székre Leaby. - Adsz nekem
még  egy  napot,  és  hozok  neked  egy  olyan  sztorit,  hogy  elélvezel  a
gyönyörűségtől, amikor elolvasod.

   - Egy  napot?!  -  bődült  el  a főszerkesztő. - Magadnál vagy ember?  Ma
estére  már tördelésre kell leadnom az anyagot. Holnap jelenik meg az e havi
szám.  Erre te azzal jössz nekem, hogy adjak neked még egy napot. Hol van az
a  nyomorult  novella,  Tim?  Az amit már kerek két hónapja ígérgetsz nekem.
Amiért  már  kétszer  vettél  fel  előleget.  Hol van, Tim? Nehogy azt mondd
nekem,  hogy  nincs  még  kész,  mert olyan szerződésszegési pert akasztok a
nyakadba, hogy megkeserülöd...

   - Frank,  Frank!  -  emelte fel védekezőleg a kezét az  író. - Elismerem,
teljesen  igazad  van,  de  hidd  el,  egy  fantasztikus  történet jutott az
eszembe.  Tudod  mit!  -  pattant  fel.  -  Add kölcsön a titkárnődet, és az
írógépét. Most van kilenc óra, délre szállítom neked a novellát.

   - Rendben,  Tim  -  zöttyent  vissza  a  székébe  a  testes   ember. - De
figyelmeztetlek...

   - Semmi  baj  sem  lesz,  Frank  - vigyorodott el az író, és  kilépett az
irodából.

   - Na, szivi - húzott oda a titkárnő mellé egy széket, leült, és átkarolta
a  csinos,  szőke  lány  vállát. - Most szépen befűz egy papírt az írógépbe,
utána  legépeli  amit  diktálok,  s  ha készen vagyunk, meghívom egy ebédre.
Aztán pedig...

   - Óh,  Mr.  Leaby  -  pirult  el  a  lány,  és  levette   az  írógépről a
védőtakarót.

   -  Tim! - búgta az író. - Hívjon csak nyugodtan Timnek. Na, vágjunk bele,
baby! A cím... igen, ez jó lesz. Tehát akkor írja, Invázió. Megvan?

   - Igen,... Tim.

   - Oké,  kislány.  És  akkor most jöhet a sűrűje. Első bekezdés.  Gyönyörű
reggelnek  indult.  A  Nap hatalmas, püspöklila korongja lustán tornázta fel
magát  a  horizont fölé. Madarak kezdtek el zajosan örülni, városok ébredtek
kábán,  és  indult  meg  tétován bennük az élet, mint zsibbadt végtagokban a
vérkeringés.  Szinte  senki  nem  vette  észre  azt  az apró, szürke pontot,
amelyik az egyre jobban lángra kapó Napkorong közepén jelent meg.

                                   *  *  *

   - Hol volt eddig. Hoffer?

   Az osztályvezető szúrós szemmel állt az ajtóban.

   - Nem... nem érzem valami jól magamat, uram - törölgette izzadt  homlokát
Hoffer.

   - Tudja,  mennyit  késett? - nézett az osztályvezető az  órájára. - Kerek
tíz percet. Meg tudja-e magyarázni ezt valamivel?

   - A  Földet  veszély fenyegeti, uram! - mondta hirtelen a  tisztviselő. -
Tennünk kell valamit.

   - Mit  mondott?  -  nézett  rá  értetlenül  az   osztályvezető. - Mondott
valamit?

   De az már nem figyelt rá. Odalépett az egyik íróasztalhoz, és felemelte a
telefont.

   - Kapcsolja  nekem a CIA-t - szólt bele a kagylóba. - Igen, jól hallotta,
a CIA-t, de siessen!

   - Na   de...!  -  akart   méltatlankodni  az   osztályvezető,  de  Hoffer
közbevágott:

   - Maga meg menjen a pokolba!

   Majd hozzátette: - Az összes többi hülye, értetlen seggfejjel együtt.

                                   *  *  *

   - Tehát az elnök kocsija pontban tízkor indul a Palache hotel elől, onnan
ráfordul a harmadik sugárútra, végigmegy a Smontre's sarkáig, onnan...

   - Mr.  Kent!  -  lépett  be  egy  katona  az  ajtón.  -  Van  egy  furcsa
telefonhívás.

   - Hagyjanak  engem  békén  -  csattant  fel. - Nem látja, hogy az  elnöki
konvoj biztosítását igazítom el?

   - Épp ez ügyben lenne jó, ha meghallgatná azt a hívást.

   - A francba! - csapta le a kezében tartott ceruzát az írásvetítőre  Kent,
és kisietett a teremből.

   - Két perce érkezett a hívás, uram - adta át neki a kagylót egy ügynök. -
Jó lenne, ha ön is beszélne vele!

   - Halló! - szólt bele Kent dühösen a kagylóba.

   - Kivel beszélek? - jött onnan egy bátortalan hang.

   - Én kivel beszélek.

   - Hoffer vagyok, Edmond Hoffer.

   - Hallgatom, Mr. Hoffer.

   - Nagy baj fog történni, ha nem sietnek. Nagyon nagy baj.

   - Az elnökkel? - kérdezte Kent, s közben intett a körötte  állóknak, hogy
lokalizálják a hívást.

   - Vele is.  Meg mindannyiunkkal. Sietniük kell, értse meg kérem. Fel kell
készülniük a támadásra.

   Az egyik technikus lépett oda, és egy papírfecnit tartott Kent szeme elé.
Az bólintott.

   - Honnan beszél, Mr... Mr...

   - Hoffer.  A  Szövetségi  hivatalból,  a negyvenedik utca, és a  harmadik
sugárút sarkán.

   - Értem,  Mr.  Hoffer.  Kérem,  maradjon   ott,  azonnal  önért  megyünk.
Megígéri, hogy ott marad?

   - Persze,  csak   siessenek  kérem.  Nagyon  siessenek, mert már kevés az
időnk.

   A tábornok lecsapta telefont, és az embereihez fordult:

   - Azonnal hívják fel az elnököt! Mondják meg neki,  hogy személyesen Kent
tábornok kéri, halassza el a kocsikázást! - pattogott a hangja. - Maguk öten
meg velem jönnek! Kimegyünk, és elkapjuk azt a fickót.

   - Lehet, hogy csak beugratás, uram - szólalt meg az egyik  ügynök. - Vagy
egy elmebeteg...

   - Tudja,  honnan  hívott  ez  az  ürge?  -  csattant fel a  tábornok. - A
harmadik  sugárút  mellől.  Képzelje  el, hogy most ott csücsül a Szövetségi
Hivatal  tetejének  árkádján,  és  a  kezében  tart  egy bazi nagy távcsöves
puskát!  Fel tudja ezt fogni, maga seggfej? Na menjünk! - fordult  meg, majd
visszaszólt: - Ezt a paprikajancsit nem akarom holnaptól kezdve itt látni!

                                   *  *  *

   - Na, milyen?

   A főszerkesztő elolvasta az utolsó oldalt, aztán letette.

   - Na? - kérdezte még egyszer Leaby.

   - Nem  rossz  - bólintott az kissé megenyhülten. - A szokványos  inváziós
sztori, de nagyon eredetien van kidolgozva.

   - Na,  látod  -  nyújtózott  ki az író. - Mondtam én neked, hogy jó lesz.
Szóval, felvehetem a pénzt?

   - A pénztárban már várnak.

   - Kösz, Frank! - pattant fel Leaby, de a főszerkesztő utána szólt:

   - És  Tim!  Legközelebb  egy  nap  haladékot  sem kapsz.  Vagy betartod a
határidőt, vagy ki vagy rúgva. Megértetted?

   - Hát  persze  öregem!  Elvégre  te  vagy a főnök - kacsintott az író, és
kifordult  az ajtón. - Ja - szólt vissza. - A titkárnődet elviszem ebédelni.
És  jó lenne, ha ma délutánra szabadságot adnál neki! Meg sem várva a válasz
távozott.

                                   *  *  *

   - Kezeket  a  tarkóra,  és  mindenki  álljon  arccal  a falnak.  Nyugalom
emberek, csak semmi elhamarkodott mozdulat. Melyikük Edmond Hoffer?

   A   szólított   megfordult,   és   farkasszemet   nézett   a  reá  meredő
fegyvercsövekkel.  Az  egyik  símaszkot viselő katona rajta tartva a kezében
tartott pisztolyt óvatosan odalépett hozzá, és alaposan végigtapogatta.

   - Rendben  -  szólt  hátra,  miután végzett. - Tiszta a pasi,  nincs nála
fegyver. Szóljatok ki a tábornoknak!

   - Mi  folyik  itt  kérem?  -  fordult meg az osztályvezető, mire tucatnyi
fegyvercső lódult feléje:

   - Kuss! - mondta nyugodtan az előző katona. - Fordulj a falnak,  és semmi
trükk!

   A következő pillanatban Kent lépett be ügynökei kíséretében.

   - Maga telefonált? - lépett oda Hofferhez.

   - Én - bólintott az izgatottan. - Figyelj ide ember...

   - Kérem,  fáradjon  velünk  -  vágott  közbe  a  tábornok,  és  intett  a
katonáknak.  Azok  jól  begyakorolt  mozdulattal közrekapták Hoffert, és már
tuszkolták  is  az  ajtó  felé.  Mire  az irodában lévők közül eszébe jutott
valakinek,  hogy  túl régen van csend a hátuk mögött, már egyetlen fegyveres
sem volt az épületben.

                                   *  *  *

   - Honnan szedted az ötletet? - kérdezte a lány, és a hátára fordult.

   -  Egy  szerencsétlen  hülye  mesélte reggel a metrón - ült fel Leaby, és
rágyújtott egy cigarettára. Odakinn már sötétedett. - Ez adta az ötletet.

   - De  a  többit  te találtad ki - simított végig a lány a  férfi meztelen
hátán.

   - Egy  fenét!  -  fújta  ki a férfi a füstöt. - A pasi jóformán  az egész
történetet  elmesélte.  Az  Isten  se  tudja, hogy eszelte ki, de tényleg jó
volt.  A szerencsétlen hülye! Ha megírja, még el is adhatta volna. Én csak a
végét  tettem  hozzá,  hogy  telepakoljuk  az  összes űrrepülőt hidrogén meg
plutóniumbombákkal,  és  egyenest nekikormányozzuk őket a vezérhajónak. De a
többi, az...

   A  lány már nem figyelt az utolsó szavakra. Feje eltűnt a takaró alatt. A
férfi  kedvtelve  nézte  egy  darabig a paplan ütemesen mozgó kidudorodását,
aztán elfátyolosodott a tekintete, és a cigaretta kiesett a kezéből.

   - Ha  ez az impotens  Frank tudná, hogy milyen jó titkárnő vagy, szivi! -
sóhajtott, s átadta magát az elkerülhetetlennek.

                                   *  *  *

   - Kezdjük  elölről!  -  pattant fel Kent,  és dühösen járkálni kezdett. -
Mikor  szerzett  tudomást  az  elnök  ellen  tervezett  merényletről, kik az
elkövetők, és hol tartózkodnak most?

   - Értse  már  meg  -  kiáltotta kétségbeesetten Hoffer -, hogy nincs  sok
időnk.  Napfelkeltekor  fognak  támadni.  Maguk ilyenkor a legsebezhetőbbek.
Keletről  haladnak  majd nyugat felé. Az emberek fel sem fognak ébredni, úgy
éri  őket a gondolatbomba sugárzása. Most még tehetnek valamit. Este tíz óra
van,  a  napfelkeltéig  még van majdnem nyolc órájuk. Gyorsan gondoljanak ki
valamit!

   - Na,  ebből  elég!  - fújt nagyot a tábornok, és odaszólt a  helyiségben
lévő  ügynöknek:  -  Kimegyek,  levegőzöm  egyet. Kint megállt az őr asztala
mellett. Az kapkodva tette le az újságot, amit addig olvasott.

   - Mit  olvas?  - kérdezte fáradtan a tábornok, és felvette az újságot  az
asztalról.

   - A  Fantastica uram - dadogta  ijedten az őr. - Szeretem a sci-fit uram,
és  ez  a  szám a legújabb. Tudja, a barátnőm a nyomdában dolgozik, ő szokta
hozni  a  friss  nyomást.  Ez is nyomdameleg még, uram, csak holnap kerül az
utcára.

   - Szóval maga szereti azt a hablatyot - dobta le a tábornok az újságot -,
akkor  biztosan  érdekelné,  amit  odabenn  az a pasi mesél. Még hogy idegen
lények  támadják  meg a Földet. Amerikán kezdik, pont napfelkeltekor. Ekkora
marhaságot!  Vagy  dilis  a hapsi, vagy egy nagy hal akadt a hálónkba. Én az
arabokra gyanakszom.

   - Érdekes! - kapta fel az újságot az őr, és izgatottan lapozgatni kezdte.
-  Van  itt egy novella, ami pontosan erről szól. Itt van, ez az - nyújtotta
át az újságot a tábornoknak. Az beleolvasott, majd felpattant, és visszament
a kihallgatóhelyiségbe.

   - Szóval innen szedte a mesét - csapta le az újságot Hoffer elé. - Na, ne
játsza itt tovább a hülyét! Ki vele, kik a társai?

   -  Maga nem hisz nekem - mondta letörten Hoffer. - Ezért tettem meg olyan
hosszú  utat,  hogy  ne  higgyen  nekem  senki?  Hiszen  ülhetnék  otthon  a
Dravdoron,  több  millió  fényévnyire innen, s semmi gondom nem lenne ezen a
világon.  Ehelyett  besoroztatom magam, átkínlódom a hiperugrást, vállalom a
veszélyt,  hogy  amíg  tönkreteszem  az  agyat  elkaphatnak,  és ott helyben
kivégeznek,    megszököm    egy    mentőkabinban,    átrepülök    vele   egy
aszteroidaövezeten,  leszállok  erre  a  bolygóra, és beleköltözök egy olyan
szerencsétlen  hülyébe, mint ez itt - ütött a mellére. - Pedig rá fog jönni,
hogy igazat beszéltem. Majd reggel, ha kell a Nap, nézzen bele, amíg teheti.
Egy  szürke  foltot fog látni. Ők lesznek azok. Onnantól kezdve a Föld sorsa
meg van pecsételve.

   Itt hirtelen elhallgatott, és a tábornok háta mögé meredt.

   - Én  ennyit segíthettem - mondta  egy kis szünet után. - Innentől kezdve
minden  a  maguk  dolga. Ha hisz nekem, az emberiségnek még van esélye, hogy
megmeneküljön.  Ha  nem,  úgy  el  fognak tűnni a galaktikából, nyomtalanul.
Legyőzik magukat

   A  tábornok  meglepetten  fordult  hátra.  Eleinte  nem látott semmit, de
néhány  másodperc  után  úgy  tetszett  neki, mintha a por valami különleges
alakzattá  kezdene  összeállni.  Aztán  Hofferre  kapta  a  tekintetét,  aki
hullafehér  arccal  bámulta  a  jelenséget,  miközben  hangtalanul mozgott a
szája.

   - Mi az uram? - kérdezte rémülten az ügynök, és a pisztolyához  kapott. A
tábornok  nem  válaszolt. Egyre hátrált, amíg neki nem ütközött a széken ülő
Hoffernek. Az felnyúlt, és még mindig azt az egy pontot bámulva, megrántotta
a tábornok zakóját.

   - Higgyen  nekem... -  dadogta  alig  hallhatóan.  -  Küldtek  utánam egy
likvidálót,  az  van  most  itt.  Perceken  belül  végem, most hirdeti ki az
ítéletet. Higgyen nekem! Higgy...

   Nem  tudta  befejezni. A teste hirtelen vakító fényességgel fellobbant, s
kilépett  belőle  egy  tűzgömb.  A  gömb  lebegett  néhány  pillanatig, majd
hirtelen  összezsugorodott, mint egy kilyukasztott léggömb. Semmi sem maradt
belőle,  csak egy pinponglabdányi anyagdarab, amely hangos koppanással esett
le  a  padlóra.  A  tábornok  döbbenten  nézte  a  fekete  valamit,  majd az
élettelenül hátrahanyatlott Hofferre esett a tekintete.

   - Él  -  mondta  az  ügynök,  aki  akkorra már Hoffer mellett  termett, s
ujjaival a nyakát tapogatta. - Csak elájult.

   A tábornok hirtelen felkapta az újságot, és kirohant a szobából.

   - Ide mindenki - ordította el magát, mire a folyosó megtelt lélekszakadva
előrohanó, pisztolytáskáikat igazgató ügynökökkel és katonákkal.

   - Maga  hívja  a  NASA-t  -  pattogott  a  tábornok   hangja.  -  Azonnal
üzemeltessék  be  az  összes csillagászati teleszkópot a Keleti-parton. Maga
Hustont  hívja.  Mondja  meg,  rövidesen  indulni fog egy űrrepülő. Álljanak
készen,  személyzet,  minden legyen. Maga Cape Canaveralt hívja, készítsenek
elő  egy  űrrepülőt,  amelyiknek  a  legkevesebb  idő  kell  hozzá.  Maga  a
Pentagont,  kerítsenek  annyi  nukleális robbanófejet, amennyit csak tudnak.
Maga pedig az elnököt. Vele én beszélek. A titkos vonalakat használják.

   Néhány   pillanat   múlva  már  rohant  is  egy  technikus,  kezében  egy
rádiótelefonnal.

   - Az elnök, uram - adta át, és már el is tűnt.

   - Kent  tábornok  vagyok  elnök  úr...  Tudom, hogy milyen késő van, de a
dolog nem tűr halasztást...

   És  beszélni  kezdett,  miközben az emberei izgatottan sürögtek, forogtak
körülötte.

   - Higgyen nekem uram... Tudom, hogy az állásommal játszom, igen tudom, de
azt  kell  gondolnom,  hogy  a  hír  igaz...  Már  intézkedtem,  uram... Egy
űrrepülőt   küldünk  fel,  amit  telepakolunk  atomtöltetekkel.  Azt  fogjuk
nekiirányítani a vezérhajónak.

                                   *  *  *

   A  Washingtoni  CIA  székház keletre néző homlokzatán valamennyi helyiség
megtelt.   Mindenki  az  ablakok  előtt  szorongott,  akinek  nem  volt  épp
halaszthatatlan  dolga.  Kent  tábornok  a huszadik emeleti irodájában állt,
mögötte osztályvezetői toporogtak.

   - A Discovery elindult, uram - lépett be egy férfi.

   - Az űrhajósok tudják? - kérdezte Kent hátra sem fordulva.

   - Igen  uram.  Azt  üzenték,  hogy tudják, az emberiségért halnak  meg. A
biztonság  kedvéért  még beszereltek egy tartalék rendszert, arra az esetre,
ha   a  fiúk  odafenn  meggondolnák  magukat.  Akkor  innen  lentről  fogják
irányítani  az  űrrepülőt.  Persze  így  nem  lesz  százszázalékos a találat
pontossága... - beszélt a férfi az ablakra függesztve a tekintetét, csakhogy
minél tovább maradhasson.

   - Jól  van,  elmehet  -  mondta  a tábornok. - Tartsa fenn  továbbra is a
vonalat Hustonnal! Tudni akarom, sikerült-e.

   Ekkor  hirtelen  kivilágosodott  az  ég  pereme,  és  ott,  ahol a messzi
távolban  az  Atlanti-óceán  végtelen vize találkozott az éggel, megjelent a
Nap  püspöklila  korongja.  A  tábornok  közelebb  lépett  az  ablakhoz,  és
összehúzott szemöldökkel vizsgálgatni kezdte.

   - Ott van - mondta halkan egy örökkévalóságig tartó pillanat múlva.

   Majd hozzátette:

   - Az Isten irgalmazzon nekünk.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.