Csupor Béla
BERNIE
Szerintem, maguk sem fogják elhinni.
Ugyanúgy, ahogy a Fehérek sem, és ahogy az Első és Második szintiek sem.
Azt mondják, itt mindenkinek van ilyen története.
Csakhogy az enyém igaz. Az első szótól az utolsóig igaz.
Mostanában már csak Gondolkodónak szoktam beszélni róla. Gondolkodó vak
süket és néma, s napjait abban az alagsori ablaktalan cellában tölti, ahol
évek óta tartják bezárva. Soha nem látogatja meg senki, legfeljebb az a
Fehér, aki ennivalót és vizet szokott vinni, meg kimosdatja a saját
piszkából. Rajta kívül csak én vagyok vendég Gondolkodónál. Amikor eljön az
este és elcsendesedik a Szint, olyankor én is megnyugszom egy kicsit, a
hevederek megengednek - igaz, én sem rángatom magam annyira -, olyankor
felkerekedem, és megkeresem Gondolkodót. Régebben nehezebben ment, de ahogy
múlt az idő, úgy lett egyre könnyebb. Most már elég kigondolni, és máris ott
vagyok nála. Ő a legjobb barátom. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle? Ő
meghallgat engem, és el is hiszi a történetemet.
Tudom, ugyanúgy hisz Meddie-ben, mint én.
Óh, Meddie!
Olyan volt ő az életemben, mint amikor egy sivár, szürke, pocsolyás
novemberi napra következő reggelen leesik az első hó.
Mert az a húsz év, amit anyámmal voltam kénytelen eltölteni sivár volt,
és szürke. Hallgattam asztmás lihegését, idegesítő szuszogását, ahogy mázsás
testét cipelte a lakásban oszlopszerű, visszeres lábain, de amit igazán
idegesítő volt, hallgatni azt az örökös kárálás, hogy Bernie-kém ezt ne
tedd, meg hogy Bernie-kém azt ne tedd... Azt mondta, félt, de én tudtam,
hogy gyűlölt.
Anyám egy zsarnok volt. Életemnek egyetlen perce sem múlhatott el úgy,
hogy ő ne ellenőrizte volna. Mert pont olyan voltam, mint az apám. Az apám,
aki miután felcsinálta, faképnél hagyta az anyámat. Néha meg tudtam érteni.
Nagyon is meg tudtam érteni. Főleg olyankor, amikor egyenesen azt éreztem,
hogy az az elhízott, paranoiás nő csak azért él még súlyos asztmája és
szívelégtelensége ellenére, hogy rajtam vegyen elégtételt egy olyan bűnért,
amit el sem követtem. Be sokszor megfordult ilyenkor a fejemben - főleg
kamaszkorom óta - hogy veszem a cókmókomat, és otthagyom!
Csakhogy nem tudtam megtenni.
Féltem egyedül az emberek között. Vagy ők nem tudtak befogadni, vagy én
képtelen voltam beilleszkedni közéjük, de akármilyen közösségbe is kerültem,
lettlégyen az iskola, vagy munkahely, mindenütt csak egy magányos csodabogár
voltam. Ha vicceltek velem, komolyan vettem, ha komolyan szóltak hozzám,
viccnek, ha szólni akartam senki sem figyelt, ha figyeltem, senki se szólt
hozzám. Szóval nem éreztem jól magam az emberek között.
Ott is hagytam a munkahelyemet - aminek anyám módfelett örült, legalább
nem nőzöl egész nap, mondta - és egy otthoni vállalkozással próbáltam pénzt
keresni a megélhetésünkhöz. Szivacsdarabokat tépkedtünk egész nap egy
háziipari szövetkezetnek bedolgozóként. Jól fizetett, csak az a sok zsáknyi
szivacshulladék zavart, ami egy-egy szállítás előtt összegyűlt a
lakásunkban.
Szóval anyám örült neki, hogy újra egész nap otthon voltam. Szekálhatott
kedvére. Az egyetlen fénypont az volt a napjaimban ha ő már elaludt. Akkor
jött el az én időm. És az ő idejük!
Szépek voltak, gyönyörűek, ugyanakkor kívánatosak és buják is egyben.
Volt szőke, barna, fekete, hosszú lábú, kicsit tömzsi és molett, nagymellű,
és kicsi mellű, de amiben hasonlítottak az az volt; hogy akkor tettek a
kedvemre, amikor csak akartam.
És mindannyiszor akartam, ha úgy éreztem, a vágy szétfeszít, felrobbanok,
és szétvetem azt a nyomorult házat, azt a nyomorult lakást, és az egész
nyomorult életemet.
Utána sem voltak követelőzők. Szépen visszamentek oda, ahol addig voltak,
ahol anyám sohasem találhatta meg őket. Egyik az ingek alá, a nagy
ruhásszekrénybe, másik a nagy ládába, a garderobban, megint egy másik egy
más helyre, s várták türelemmel, mikor kerülnek újra sorra. Néha újakat is
szereztem, általában amikor a fizetségünkért mentem a szövetkezetbe.
Visszafelé kinéztem magamnak az újságosstandon, és megvettem. Onnantól
kezdve csak az enyém volt.
Nem úgy, mint azok a nők ott kinn az életben. Azok furcsák voltak,
kinevettek, játszottak velem, vagy éppen észre sem vettek, s első szóra
odaadták magukat egy jóképű férfinak.
Csak Meddie nem volt ilyen. Ó, Meddie más volt!
Anyámat akkor már egy hete eltemettem.
Különös nap volt az, amikor meghalt. Hajnal volt, és én épp az egyik
legkedvesebb nőmmel voltam, amikor észrevettem, hogy valami megváltozott a
lakásban. Később rájöttem, nem hallom anyám alvás közbeni kapkodó zihálását.
Meghalt. Ott feküdt az ágyban, a szeme nyitva, nyakán és az arcán szederjes
foltok terjengtek.
Nem éreztem semmit. Semmit az égvilágon. Felhajtottam a paplant, és
néztem szétfolyó, hájas testet. Aztán átmentem Mrs. Lakswoodhoz, és
megkértem, jönne át segíteni felöltöztetni az anyámat! Mrs. Lakswood a
szomszédasszonyunk volt, az egyetlen ember, aki rajtam kívül el bírta
viselni anyám ördögi természetét. Persze, Mrs. Lakswood öreg volt, és
magányos, emellett trombózisos volt a lába, örült hát, ha át tudott döcögni
hozzánk a szomszédba, hogy váltson néhány szót valakivel.
Az az érzésem, Mrs. Lakswood annyira magányos volt, hogy még az a
társalgás is elég volt neki, amit agybeteg anyámmal tudott folytatni.
Aznap, mikor anyámat eltemettem sütött a Nap. Rajtam, a papon és a két
unatkozó sírásón kívül senki sem volt a temetőben. Miután az utolsó lapát
föld is rákerült az anyám porhüvelyét borító dombocskára megfordultam, és
anélkül hogy visszanéztem volna elindultam hazafelé.
Otthon az első dolgom volt előszedni a nőimet. Kivágtam őket az
újságokból, és kitapétáztam velük a lakást. Kerültek a hálószobába, az ágy
fölé, a konyhába, a vécébe, s a kedvencemet, egy hosszú lábú, formás fenekű
szőkét a fürdőszoba csempéire ragasztottam. Onnantól kezdve nem kellett
bujkálnunk.
Az emberek közé ezután sem mentem. Téptem otthon a szivacsot, s élveztem
a reám szakadt szabadságot. Senki és semmi nem hiányzott.
Az anyám meg éppen nem.
Egy hét múlva aztán értesítést hozott a postás, hagyatéki ügyben menjek
be a kerületi bíróságra. Eleinte semmi kedvem nem volt hozzá, de Mrs.
Lakswood, aki néha-néha átnézett hozzám azt mondta; jobban teszem, ha
elmegyek.
Így tettem hát. Felöltöztem - azt az egyetlen öltönyömet vettem fel, amit
az érettségimen viseltem, még ha szűk is volt már rám -, és bementem a
bíróságra.
Várnom kellett.
S akkor láttam meg őt.
Ültem ott a szinte teljesen néptelen folyosón, amikor odalépett hozzám.
Soha azelőtt nem éreztem még olyasmit. Hirtelen tiszta és világos lett
minden, amilyen sohasem volt azelőtt. Akkor esett le a hó.
- Leülhetek? - kérdezte, és leült. Arcán mosoly volt, angyali mosoly, és
mélyen a szemembe nézett.
- Ön is ügyre vár? - kérdezte, és közel hajolt hozzám. Orrom megcsapta az
illata. Friss volt és üde. Ünnepi hangulata volt, mint a karácsony esti
havazásnak.
Dadogva válaszoltam, kinyögtem, hogy az elhunyt anyám ügyében várok épp,
erre ő a kezemre tette a kezét...
- Végtelenül sajnálom! - búgta. Bőre meleg volt, és selymes. Onnantól
kezdve csak történtek velem a dolgok. Előbb engem szólítottak. Kérdeztek, és
feleltem, de nem ott voltam. Meddie angyalszép arca lebegett előttem
mindvégig. Távolról, ködösen hallottam, ahogy a bíró más örökös nem lévén
nekem ítéli anyám hagyatékát, majd kimehettem.
Megvárt! Ott ült a széken, ahol hagytam, és mosolyogva kérdezte:
- Nos?
Aztán őt hívták. Megvártam.
Aztán sétáltunk a napsütötte délutáni utcákon, köröttünk nyüzsgött a
város, s én úgy éreztem - élek. Először, mióta a világon vagyok.
Aztán arrafelé vitt az utunk, ahol laktam. Kezdett besötétedni:
- Felmehetünk hozzád? - kérdezte, s megfogta a kezem.
MEGFOGTA A KEZEM!!!
- Hát persze - dadogtam, és hideg veríték verte ki a homlokomat. Közel
jártam hozzá, hogy megforduljak és elrohanjak. De szerencsére nem így
tettem.
- Persze - mondtam, és hazavittem.
Későn jutott eszembe.
Már a szoba közepén állt, és mosolyogva nézegette a falakra ragasztott
képeket. Egyszeriben undorítónak és mocskosnak éreztem azokat a képeket.
Nem is beszélve magamról.
Csak álltam a küszöbön leforrázva, és vártam, hogy kinevet, elmegy.
Odajött hozzám.
- Szegénykém! - ölelt át. - Szegény, Bernie.
S én beszélni kezdtem, beszéltem, és elmeséltem neki mindent. Hallgatta
szó nélkül. Akkor sem mondott semmit, amikor befejeztem.
- Most elmégy? - kérdeztem félve.
Erre se válaszolt. Lassan levette sötétkék vászonkabátját, a blúzát,
szoknya hullott lágy redőkbe a földre, s ott állt előttem anyaszült meztelen
egy igazi nő.
EGY IGAZI NŐ!!!
Sosem tudtam volna elképzelni az övénél tökéletesebb női testet. Sehol
egy anyajegy, egy szeplő, minden arányos, minden a helyén.
Mint azok a lányok a képeken.
Csakhogy ő élt.
- Csacsi fiú! - mondta. Lebontotta a haját - ahogy megrázta, a hosszú,
gesztenyebarna fürtök a vállára omlottak -, s nyújtotta kezét.
S én vadul nekiestem. Téptem, mint kiéheztetett kutya koncot, de ő tűrte.
Maradt ami volt, igazi nő.
Nem tartott sokáig.
Szégyelltem magam.
- Ugyan már! - ölelt át, ahogy a szőnyegen feküdtünk.
- Neked jó volt? - kérdeztem.
Nem válaszolt. Hosszan és szenvedélyesen megcsókolt.
- Tudod, nekem még sohasem volt dolgom... - kezdtem, de leintett.
- Most én jövök - búgta, s megmutatta nekem, mi az igazi szerelem.
- Miért? - kérdeztem később, egy rövidebb szünetben.
- Mit miért?
- Miért pont velem?
- Miért ne épp veled - kacagott fel csintalanul.
- Nézd, Meddie! - ültem fel. (Akkor épp az ágyban voltunk.) - Én egy
szerencsétlen, hülye flótás vagyok, de azért van eszem. Miért fekszel le
velem? Hisz alig ismersz!
- Ó, csacsi, Bernie! - túrt bele a hajamba. - Egy valamit jegyezz meg!
Sose akarj választ kapni egy nőtől erre a kérdésre.
Akkor tűnt fel először. Nem mozgott a szája, amikor beszélt.
És nekem se.
Nem beszéltünk. Hangja valahol a fejemben szólt, az agyam közepén.
- De hát, mi nem beszélgetünk!
- Persze drágám. Ez a szerelem. Az igazi. Amikor szavak nélkül is megérti
egymást egy férfi és egy nő.
- De hát...
- Ne ezzel törődj most, Bernie! Neked most nem ezzel kell törődnöd!
Akkor próbáltam utoljára ésszerű választ kapni a dologra.
Meddie egyszerre volt romlott, és szende, tüzes és gyengéd. Amit csak
életem húszegynéhány éve alatt összeálmodhattam, összefantáziáltam a testi
szerelemről az ott, azon az éjszakán mind valóra válhatott. Sőt! Még olyan
is, amit addig el sem tudtam képzelni.
Kifulladva aludtunk el egymás karjaiban. Mielőtt elnyomott volna az
álomtalan kimerültség arra gondoltam, először érzem magam embernek, nem
pedig valami undorító gennyes pattanásnak a világ hátsó fertályán.
Arra ébredtem, hogy halkan becsukódik az ajtó. Mellettem üres az ágy, a
lakásban süket csönd honol.
Meddie elment!
Megriadtam, mint egy kisgyerek, aki szem elől téveszti a szüleit a vásári
forgatagban. Magamra kapkodtam a ruháimat, és utána rohantam.
Épp csak azt láttam, hogy befordul egy sarkon, amikor kiértem az utcára.
Lóhalálában indultam utána.
Először kiáltani akartam, de hirtelen elkapott valami furcsa érzés.
Miért kellett szökni? S miért hajnalban?
S hirtelen rájöttem, az a nő vadidegen a számomra. Bármi is történt az
éjjel, azt se tudom ki féle, mi féle.
Bizonyosságát akartam.
Utánalopóztam, mint egy kutya. Sarokról sarokra követtem. Tudni akartam,
ki ő. Mindennél jobban tudni akartam.
Kifelé tartott a városból. Áthaladtunk a vasúti sínek fölött feszülő
gyalogoshídon, utána átmentünk a hőközponthoz vezető vastag csőkötegek
alatt, omlatag gyárfalak mellett vitt el az utunk, majd a falusias külvárosi
utcákon kísért végig bennünket a kutyák ideges csaholása. Már az utolsó
házat is elhagytuk, de Meddie még akkor sem állt meg. Egyenest a város
szomszédságában elterülő parkerdő felé vette az irányt.
Én a nyomában.
És semmit sem értettem.
Először arra gondoltam, egy másik férfihoz tart. Akkor még a városban
jártunk.
A gyárak között az jutott eszembe, valamelyikben dolgozik, s most siet
hajnali műszakba. Ettől egy kicsit meghatódtam.
A külvárosban azt vártam, hogy mikor fordul be egy nyikorgó kisajtón, s
gyullad fel a villany egy földszintes ház utcára néző elfüggönyözött
ablakában.
Az erdőben gondolni sem tudtam mire. Csak csörtettem kábultan a nyomában.
Tüskés bokrok tépték a ruhám, pókhálók tapadtak az arcomra, lábam alatt
kellemetlenül meg-megcsúszott a hajnali harmattól nedves avar, de én csak
mentem rendíthetetlenül a utána. Szem elől sem tudtam volna téveszteni
karcsú alakját, hisz élesen sütött a telehold a felhőtlen égen.
Meddie hirtelen megállt egy tisztáson. Én is megálltam, és lekuporodtam
egy bokor mögé. Onnan tisztán láttam mindent.
Láttam, hogy leveti a kabátját, a blúzát, a szoknyáját, pont úgy, mint
alig néhány órával azelőtt nálam.
Láttam, hogy leveti az ingét, a harisnyáját, a melltartóját, és a
bugyiját, mint nálam.
Láttam, hogy lebontja a haját, pont úgy mint nálam.
Ott állt a tisztás közepén, rávetődött az éles holdfény, és észbontóan
gyönyörű volt. Most tudtam csak megfigyelni, hogy milyen formásak és
hosszúak a lábai, milyen teltek, és feszesek a mellei, és hogy milyen szép,
egyenes a tartása. És egyszeriben ellenállhatatlan erővel tört rám a
féltékenység. Szinte biztos voltam benne, hogy egy másik férfire vár, hogy
neki is ugyanazt adja, amit nekem adott.
És elhatároztam, megölöm. Megölöm Meddiet, a férfit, végül pedig magamat.
Meg kell halnia, mert senki másé nem lehet az a csoda, ami nekem jutott
osztályrészül.
(Hogy felhasználták ezt ellenem a vád során! Az ügyész szabályosan
csámcsogott rajta. Pedig biztos vagyok benne, minden férfi érzett már így.
Még azok is, akik ezt a szememre vetették.)
Ám nem jött semmiféle férfi.
Ellenben Meddie a nyakát kezdte el tapogatni, majd keze lecsúszott a
mellei közé, onnan a köldökéig, majd be egészen az ágyéka alá. Ezután
marokra fogta a haját, és egyszerűen lehúzta a fejéről a bőrt, mint egy
sapkát szokás. Megfagyott ereimben a vér, pedig ez még csak a kezdet volt.
Meddie ezután az ujjai végét kezdte el húzogatni, mint amikor kesztyűt húz
le az ember, majd szétfeszítette mellei között a bőrt, s kibújt belőle, mint
ahogy egy kabátból kell. Levetette magáról a bőrt! Amikor befejezte úgy állt
ott a tisztáson, mint egy fémből készült Vénusz. Teste ezüstösen csillogott
a reá vetülő holdfényben. Nem bírtam tovább.
- Meddie! - ordítottam vagy sikítottam, már nem emlékszem pontosan, és
felpattantam a bokor mögül. - Meddie!
Lassan felém fordította a fejét.
- Nem kellett volna utánam jönnöd - szólalt meg a hangja a fejemben.
Szinte nem is figyeltem rá. Döbbenten odaléptem hozzá, és lebámultam a
földön fekvő bőrre.
- Ez csak álca - folytatta. - Csak álca, semmi más. Arra szolgált, hogy
az embereket megtévesszem.
Letéptem a tekintetem a bőrről, és ránéztem. Fémből volt a teste. Emberi
alakja volt, de sejtelmesen csillogó fémből készült.
- Ki vagy te? - kérdeztem. Fel sem tűnt, hogy ki sem nyitottam a számat.
- Ti úgy hívnátok, hogy robot, akik alkottak maggyűjtő csapdának neveztek
el. Persze, ezek csak elnevezések. A lényeg az, hogy feladatom volt itt a
Földön, és most hogy teljesítettem vissza kell térnem.
- Feladatod? Miféle feladatod?
- Magmintád gyűjteni. Spermát. Emberi hímivarsejteket.
- Mi? Hogy te az én...
- Igen, Bernie, de nem csak a tiedet. Nézd! - nyílott ki a hasán egy
ajtócska. Fény gyúlt mögötte. Jól láttam, hogy odabenn egy üveghenger
forgott méltóságteljes lassúsággal, szinte szinültig sűrű, tejfehér
masszával. - Ez itt a minta. Körülbelül száz férfié. Te voltál az utolsó,
Bernie! Azoknak, akik megalkottak engem, nagy szükségük van rá.
Vérfrissítés. Messze innen, fényévekre van egy bolygó. A lakói haldokolnak.
Betegek, a fajtájuk beteg. A ti génállományotok viszont megmentheti őket.
- Mi,... hogy nem csak velem? - borította el az agyam a köd. - Hogy
rajtam kívül még száz férfival? Te, te...ribanc.
- Ugyan, Bernie! Ennek a szónak ebben az esetben semmi értelme. Ne erre
gondolj, hanem arra, hogy egy halálraítélt fajt mentesz meg! Legyél büszke
erre! S most engedj, mennem kell!
- És... és visszajössz?
- Jaj, ember! Értsd már meg, hogy én csak egy szerkezet vagyok!
Elvégeztem a feladatot ami a dolgom volt, s most várnak vissza.
Leomlottam a lábai elé, és átöleltem a csípőjét:
- Ne menj el, Meddie! Kérlek ne menj el! Nélküled én semmi sem vagyok. Te
adtál nekem új életet. Maradj kérlek! (Azt hiszem, akkor könnyeztem.)
- Sajnállak, Bernie, de nem tehetek semmit.
- Szeretlek, Meddie!
- Én nem ismerem ezt a szót, Bernie, de most nekem is olyan furcsa.
Tulajdonképpen most meg kellene, hogy öljelek, hogy ne hagyjak nyomot magam
után, de nem tudom megtenni. Eredj hát utadra!
Lehajolt, egyszerűen megragadott a hónaljamnál fogva, és odavitt a
tisztás széléhez.
- Maradj itt, mert meghalsz! - tett le a nyirkos avarba, és visszament a
tisztás közepére.
- De... - akartam még mondani valamit, de már nem volt kinek. Vakító fény
gyúlt a fejünk felett, a tisztást körülölelő fák furcsa torzókban villantak
fel, s mire észhez tértem, Meddie már nem volt sehol.
Teljesen összeomlottam. Odamentem, ahol az előbb állt, lekuporodtam a
földre, ölembe vette az ottmaradt bőrt, s öleltem, csókoltam, ahol tudtam. S
közben sírtam.
Nem tudom mennyi időt tölthettem ott, de egyszer csak felkaptam a bőrt,
és hazamentem. Otthon kiterítettem az ágyra, és elkezdtem kitömni. Lassan
újra visszanyerte Meddie formáját. Sok időbe telt, mire a mellek ugyanolyan
formásak és feszesek, a lábak ugyanolyan karcsúak, a has ugyanolyan lapos
lett, de végül sikerült. Amikor kész voltam apró, pici öltésekkel
összevarrtam a hasítékot, majd szépen kifésültem a hajából a beleragadt
száraz leveleket, gallydarabokat.
Majdnem olyan szép volt, mint amikor megismertem. Hirtelen megöleltem, és
zokogva csókolni kezdtem.
Így talált ránk Mrs. Lakswood, aki valamiért épp átnézett hozzám. Előbb
nem értette a dolgot, majd mikor észrevette mi is Meddie valójában,
sikoltozva sántikált kifelé a lakásból felverve az egész tömböt. Hiába
magyaráztam neki, nem értette meg.
Mint ahogy a rendőrök sem, és ahogy a felügyelő se, aki kijött az ügyet
kivizsgálni.
- Az az igazság kispofám - mondta, miközben öklömnyi rágógumit forgatott
a szájában -, hogy te kinyírtad ezt a spinét. Előbb gerincre vágtad, aztán
megölted, megnyúztad, és kitömted. Igaz, hogy maga a holttest nincs meg, de
én úgy gondolom, hogy te nagyon jól tudod, hogy hol van. Ilyenkor sajnálom
igazán, hogy eltörölték a halálbüntetést.
A bíró sem hitt nekem. Jóformán meg sem hallgatott. Hiába mondtam hogy én
szerettem Meddie-t, hogy ő volt az első nő az életemben, akkor meg miért
öltem volna meg, nem hitt nekem. Azt az orvost bezzeg meghallgatta, aki
szexuálisan aberráltnak minősített, és javasolta egy elmegyógyintézetben
való elhelyezésemet.
Életfogytiglant kaptam.
A diliházban előbb nem volt semmi baj, aztán egy szép napon
kényszerzubbonyt húztak rám, és lekötöttek az ágyra. Azt mondták a Fehérek,
hogy addig maradok így, amíg meg nem döglök. Ez az után történt, hogy
Rosszfogúnak leharaptam az egyik fülét és megettem, mert azt merte mondani,
hogy ő is megdugta Meddie-t.
Hát, ennyi az én történetem. Egy valami tudná bizonyítani csak az
igazamat, az, hogy telepatikusan tudok érintkezni az emberekkel. Ez valahogy
megmaradt, a Meddie-vel való találkozásomból. Persze, egyenlőre csak
Gondolkodóval tudok így beszélgetni, mert itt a diliházban csak ő képes rá
egyedül. Azt mondja, ő így született. Beszélni, látni és hallani nem engedte
az Isten, de cserébe megajándékozta a gondolatba látással.
Azt mondja, ő hisz nekem, mert mint mondta, a gondolatok nem hazudnak.
Azt is mondta, hogy ő szívesen tanúskodna mellettem, és hogy akkor
biztosan kikerülnék innen.
Csakhogy Gondolkodó vak, süket és néma.