Bódi Ildikó
A MÚLT ÜZENETE
"Ha kutatod a múltat, mindig találhatsz gondolatokat, melyek csak neked
íródtak..." - emlékezett vissza mestere mondatára, miközben a monitoron
ballagó menüt böngészte. Minden héten beült a könyvtárba négy-öt órára, hogy
a XX. századot tanulmányozza. Most a XX. századi naplórészletek című
kiadvány feliratan akadt meg a tekintete.
- Kérem a tartalomjegyzéket! - mondta, miután a kurzort az említett
kiadványra visszaterelte.
"Xénia! Figyelj mindig a belső hangra!"
Érezte, itt van valami, amit látnia kell. Gyorsan olvasta a kötetben
szereplő régen élt emberek nevét: Margaret Gregory, Staey Stoaud, Roger
Grant, Marie Thorhill, Xénia Szigeti...
"... melyek csak neked íródtak ... neked íródtak ... neked ..."
Megállította a vonuló neveket, mert a képernyőn a saját neve virított,
kajánul, mintha a számítógép gúnyolódna vele.
- Kérem a kötetet! - mondta, mire a gép helyeslőleg villant egyet és
megint a kötet címét írta ki. Két perc sem telt el, az átvevőpultra
emelkedett a kért könyv. Xénia Szigeti rövid naplója a kötet 127. oldalán
kezdődött:
* * *
1979. november 3.
Nem akarok - soha nem is volt szándékomban, de nem is tudnék - arra a
kérdésre válaszolni, hogy miért csak akkor érkezett "tőlük" az első
képeslap, amikor eladtam a családi házat és a városba költöztem. Azt már
korábban tudtam, - nem is tudom, valóban tudtam-e vagy csak sejtettem, -
hogy olyan világban élek, ahol igenis léteznek megmagyarázhatatlan dolgok.
Mi több! Titokzatos ez az egész világ! No persze csak akkor, ha nem
ragaszkodunk foggal és körömmel a megfogalmazott törvényekhez és a
fantáziánkat szabadon engedjük.
Sokan tagadják egy másik, egy másféle világ létezését. Mindent
leegyszerűsítenek, mintha a világ valami matematikai képlet lenne. Elveszik
mindkét oldalról az azonos ismeretlent és máris kész, megvan az eredmény. De
nem is érdekel! Nekem teljesen mindegy, hányan és milyen módon tagadják. A
hitem az enyém.
Nyilvánvaló, hogy amit - úgymond tudományosan - nem tudnak magyarázni,
azt csalásnak, hazugságnak, népbutításnak nevezik, mert féltik a tekintélyt,
a vagyont, amit a dolgok ellenkező magyarázatával megszereztek. Többszáz
kötetre rúgó érveik sokakat meggyőznek, mert nekik nagyon megfelel a
kétoldali egyszerűsítés. Így nyugodt az életük.
Számomra azonban semmiféle tudomány nem pótolta és nem pótolja ma sem a
mítoszt...? a hitet...? az Istent...? Nevezze ki-ki, aminek akarja! A név
nem számít.
A rejtély mindenkiben ott van, de ezt - számomra érthetetlen okok miatt -
csak kevesen akarják észrevenni. Hajthatatlanul a külső dolgokkal vannak
elfoglalva, miközben elsorvad a belső életük. A fal, mellyel így körbeveszik
magukat, szinte áthatolhatatlan. A teremtő - mondom, nevezzük bárminek -
elrejtette a valódi értéket és az emberek nem értik a játékot. Csak
csodálkoznak, hogy nem jók az emberi kapcsolataik és riasztó számukra a
belső életről, az érzelmekről, a szellemről való gondolkodás. Önmaguk elől
bújkálnak és nemcsak önmaguknak maradnak ismeretlenek.
Dehát mindannyian másak és másak vagyunk. Engem ezek a kérdések
foglalkoztattak. A többieket más. Nem beszéltem hát senkivel erről, aminek
az lett az eredménye, hogy "önmagam lettem a magam legmegfelelőbb társa",
mint ahogyan Jung nyilatkozott önmagáról emlékirataiban. Egyébként sokat
köszönhetek Jungnak. Amíg az ő emlékeit, álmait, gondolatait nem olvastam,
azt hittem, elmebajos vagyok. Hosszú évekig senkit nem találtam, aki
vallotta, elfogadta volna azon nézetemet, hogy az ember lelke hasonlatos egy
feneketlen tóhoz, és aki csak a felszínen úszkál, az a külső világról
ráhullott, szélhordta port, faleveleket, egyéb hulladékot fedezheti fel, de
igazán nem ismeri meg belső lényegét, ha nincs bátorsága alámerülni.
Eleinte megpróbáltam erről mindenkivel beszélni. Az értetlenség, de
sokkal inkább a gúny falába ütköztem. Tán bennem volt vagy van a hiba! ...
Ki adhat erre választ? Lehet egyáltalán ezekről a dolgokról beszélni? Vannak
erre megfelelő szavak vagy csak érezni lehet őket?
Lelkem sokféleségére, mélységeire senki nem volt kiváncsi Senkinek nem
volt rá szüksége. Azt hittem, értéktelen vagyok. Kénytelen voltam beérni
önmagammal. És időnként olyan mélyre hatoltam, hogy nem tudtam eldönteni,
valójában ki vagyok. Azután persze rádöbbentem, hogy mind, mind én vagyok.
- El kell adnod a házat. Nehéz itt neked!
Ez a mondat egyre gyakrabban hangzott el magányom csöndjében. Hazudnék,
ha azt mondanám, nem rémültem halálra az első hangoktól. Minden porcikámon
végigfutott a jeges borzongás.
- Magányjelenség - próbáltam nyugtatni magam.
A következő estén már féltem. Mi több ... érdekelt. Honnan jön a hang? Mi
ez? A saját vágyaim vagy a valóság? Azt képzeltem, a szüleim szólnak hozzám,
hogy valamiféle általam ismeretlen módon ott állnak mindenhol, ahol valaha
állhattak, amíg éltek.
Amikor mindezt már nemcsak képzeltem, hanem el is hittem, úgy éreztem,
birtokomba került valami, amit tudok, de amit sehonnan sem tudhatok. Mert
nem létezik.
Pszichológiai könyveket kezdtem olvasni, melyek nagyrésze
szakkifejezésekkel volt telezsúfolva és így szinte semmit nem értettem
belőlük. Végül kezembe akadt Jung emlékirata és megnyugodtam, mert az ő
segítségével találtam meg feltevéseim bizonyítékát.
Anyagi gondjaim nem voltak, csak az emberek voltak kegyetlenek.
Összesúgtak a hátam mögött, ami eleinte idegesített, mert mindenféle
mocsokkal próbáltak befeketíteni. Azóta is az a véleményem, hogy ha az
emberek látnak valamit, nem hisznek a szemüknek, de ha semmit nem látnak,
akkor is ugyanezt teszik.
Kislányként is megvolt mindenem. Nagy ház, két autó, divatos ruhák, finom
ételek és szeretet. Imádtam a szüleimet. Ők voltak számomra a megtestesült
biztonság és tökéletesség, amit végül elveszítettem.
A régebbi autóval mentek kirándulni. Eredetileg úgy volt, hogy én is
velük megyek, de egy iskolai rendezvény miatt otthon kellett maradnom.
Állítólag óriási szerencsém volt. Ebben én már nem vagyok olyan biztos.
Szüleim hazafelé egy útmenti fának ütköztek, kikerülve egy szabálytalanul
előző Ladával való ütközést. A Lada öt utasa - köztük három gyerek - így
maradhatott életben.
Az autó roncsait nem engedték megnézni. A szüleim holttestét sem. Mégis,
jónéhányszor lejátszódott előttem a tragédia pillanata. Hogy ez hogyan volt
lehetséges? Máig sem tudom biztosan. Azokban az években azonban egyáltalán
nem gondolkodtam ezen. Csak a költözés után töprengtem el rajta. Azon is,
hogy gyermeki énem milyen természetesnek fogta fel, hogy átéli a
szörnyűséget, ami azokkal történt, akikhez lelkileg szorosan kötődött.
Ma is tisztán látom azokat a mindig azonos álmokat ... látom, amint a
szélvédőnek csapódik édesanyám. Érzem a fájdalmát. Látom a szétfreccsenő
vért, a millió darabra roppanó üveget, a lehántolt fát, a szerteguruló
cukorkát, a zizegve szétszáguldó gyufaszálakat, a legyezővé préselődő autót
és a benne rekedő édesapámat.
Izzadságtól csapzottan, testi fájdalmat érezve, szédülve, saját
üvöltésemre ébredtem és nem tudtam már elaludni. Riadtan hallgattam intézeti
társaim egyenletes lélegzését és bámultam az ablakon bekandikáló csillagok
bizonytalan hunyorgását.
Később nem kísértettek az álmok. A tizennyolcat betöltve kikerültem az
intézetből és nem zúdultak a nyakamba anyagi gondok, mint sok más társamnak.
Volt házam, kocsim - amit azonnal eladtam - sőt, a biztosító által fizetett
kártérítés és életbiztosítás az eltelt négy év alatt csaknem a duplájára
kamatozott. Hogy az intézeti ellátásért mit vontak, már nem emlékszem. Arra
emlékszem, hogy a balesetet idéző álom eltűnt, de a szüleim emléke
erősödött. Néha arra a paradox következtetésre jutottam, hogy visszafordult
bennem az idő. Mintha leomlott volna a tér és az idő minden korláta.
Összemosódott a múlt, jelen, jövő. Megérintett a végtelen, az örök. A szó
hihetetlenebbik valóságában. Valóban úgy éreztem, életemnek nincs kezdete és
ha nincs kezdete, akkor vége sincs és amit most élek át, az csak egy rövid
epizódja a nagy egésznek.
Akkori álmaimban újraéltem gyermekkorom boldog perceit. Velük. Anyámmal
és apámmal, miközben valahol a színfalak mögött ott állt jelenkori énem és
figyelt.
Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem álmodtam róluk, de a pauza után
már mint felnőtt nőt láttam viszont önmagam. Olyan csodálatos környezetben,
amilyet még nem láttam, de nem is láthattam, mert itt nincs olyan. Ezért is
gondoltam, hogy az álmaim maga a valóság. Emlékképek semmiképp nem lehettek,
melyek az álomban törnek felszínre. Kettős életet élek.
* * *
1979. november 4.
Végül elköltöztem. Hamar elrendeztem dolgaim és amikor a postaládára
írtam a nevem, megtudtam, hogy pont egy emelettel felettem névrokonaim
laknak. Jelentéktelen dolognak tűnik. Akkor az is volt. Mégis jó érzéssel
töltött el. Létezésük puszta ténye is elegendő volt, mert a társaságukra nem
vágyódtam.
Névrokonaim iránt érzett tiszteletem nem sokáig tartott. A nyitott
ablakok révén hamarosan akaratlanul is fültanúja lettem gyakori
veszekedéseiknek. Az elsőre pontosan emlékszem. Annak a napnak az estéjén
zajlott, amikor a postaládámban egy képeslapot találtam. A címzett Szigeti
Józsefné volt. Az aláírók pedig apu és anyu. Egy pillanatig sem kételkedtem,
hogy nem a felső szomszédomnak jött a lap. Bosszankodtam, mennyire
figyelmetlen a postás, az én ládámba dobja más levelét, pedig amaz biztosan
várja. Aztán kiderült, hogy én is figyelmetlen voltam, mert névrokonom
István és nem József. Minderre este sikerült rádöbbennem. István miatt az
asszony szülei megszakították kapcsolatukat a lányukkal. Soha nem írtak
nekik se levelet, se lapot. Nem utaznak soha, sehová. És mivel a két család
nem találkozgatott, tartották a haragot, István merő gúnynak tartotta
nevének elírását.
Tört-zúzott. Megpofozta a feleségét.
Mindezért magamat vádoltam. Akkor csak sírtam és nem is sejtettem, hogy
ez volt a második lépésük felém ... nekik! Egyik délután felkerekedtem és
végigjártam a környék valamennyi lakóházát, hátha rátalálok Szigeti
Józsefnéra. Nem találtam és így a következő képeslapot megtartottam. Néztem
a megörökített várost. Majdnem beleszédültem a látványba. Mintha ott álltam
volna az utcán. Szinte mozdultak az emberek. Még az eső és a por
összekeveredett illatát is éreztem.
- Sopron - olvastam el a lap hátoldalára nyomtatott feliratot. Nem
ismertem a városra. - Hol van a Tűztorony?
"Neked küldtük", hallottam megint a már jól ismert hangot "Nézd csak meg!
Ezt nem lehet elpusztítani."
Megbabonázva követtem a felszólítást. Sem széttépni, sem elégetni nem
bírtam a képeslapot. Arról, hogy egy vegyész ismerősömmel megvizsgáltassam a
küldeményt, egy álom beszélt le.
Jó volt tudni, hogy a lapok nekem érkeznek. Szerettem levelet kapni, de
aki nem ír, az nem is kap. Amikor az intézeti barátaimtól elköszöntem,
megigértem, hogy majd írok. Nem lett belőle semmi. Megismertem későbbi
férjemet, megszerettem, teherbe estem, ő meg ... feleségül vett.
Eszembe sem jutottak az intézeti barátok, mint ahogy az sem, hogy a
férjem nem a lángvörös hajfürtjeimbe lett szerelmes, hanem a pénzembe.
Csak két hónapig voltunk házasok, de ez csaknem az életembe került. Egy
este részegen jött haza. Szitkozódott és rugdosott. Erről inkább nem
beszélek, mert nagyon fáj. Jó lenne elfelejteni. Akkor is ezt akartam. Nem
mentem orvoshoz. Nem tudtam, hogy a négyhónapos magzat a rugdosás
következtében meghalt. A városban, az utcán ájultam el néhány nap múlva és
csak a kórházban tértem magamhoz. Közben eltelt két nap.
Amikor jobban éreztem magam, behívott az orvos és elmondta, hogy többé
nem lehet gyerekem.
- És a férjem - kérdeztem, - ő hol van?
- Xénia! - sóhajtott az orvos. - Nem akartam még szólni.
- Megbüntetik?
- A férje beállt abba a brigádba, amelyik a Bazilika kupoláját
restaurálja.
- És? - sürgettem az orvost.
- Elszakadt a biztonsági kötele.
Beleborzadtam. Valahol mélyen azt súgta egy belső hang, hogy ezt "ők"
intézték így.
A kórházból hazatérve megint a magány volt a hűséges társam. Hallottam a
szüleim hangját. Arról akartak meggyőzni, és sikerült is nekik, hogy
fogadjam el életem feltételeit és önmagam. Lassan megértettem, hogy nem kell
másoktól bizonyítást igényelni, elég, ha én hiszek a magam igazában, vagy
abban, hogy jót és jól cselekszem a dolgokat. Azután jött a költözés és a
képeslapok. Így ment ez már vagy hat hónapja, amikor egy furcsa levél
érkezett:
"Bíznak benned. A feladatot feltétlenül vállad el!"
- Kik bíznak bennem? ... és miféle feladatot?
Hamar kiderült. A gyár vezetősége úgy határozott, hogy engem küldenek el
egy tízhónapos tanfolyamra. Elvállatam.
Hozzászokhattam volna a titokhoz, mely íly módon lett része életemnek.
Mégis elsírtam magam, amikor aznap hazaértem. Szerettem volna tudni, hol
vannak, ha én nem látom őket, és miért nem láthatom, ha leveleiket
olvashatom. És egyáltalán! Fájt, hogy nem lehetek velük.
Másnap összefutottam a postással. Kérdeztem, hozott-e most nekem
képeslapot. Furcsán meresztgette rám a szemét.
- Szigeti Xénia? Nem, kérem, nem hoztam. Ha jól emlékszem, még soha nem
hoztam.
Megmutattam neki egy képeslapot.
- Én, kérem, az életben nem láttam ilyen lapot. Hasonlót sem.
- Biztos benne? - kérdeztem hüledezve.
- Erre akár meg is esküszöm.
Gondolhatják, mennyire megdöbbentem. Hogy kerülnek akkor a lapok a
postaládámba? Megzavarodtam. Tán csak én képzelem? Nem, az nem lehet, hiszen
más is látja a lapokat. Hát akkor mi ez?
* * *
1979. november 5.
Nem sok időm maradt. Most értem haza és ma a férjem is korábban ér haza.
Egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon haragudna, ha megtudná, hogy
mindezt leírtam és itthagyom, hátha valaki rátalál és érdemesnek tartja,
hogy elgondolkozzon rajta.
Ma este elmegyünk. Legalább is megpróbáljuk. Jó, hogy az első alkalommal,
amikor menni akartunk, bejött a lépcsőházba egy fiatal pár. Lejárt az idő,
mire kimentek. Nem kockáztathatták meg odaát, hogy megnyissák a ... Szóval
jó, hogy akkor nem sikerült - olyan két hete - mert akkor nem volt eszemben,
hogy le is írhatnám azt, ami velem történt. Ha ma este sikerül, ide már soha
nem térhetünk vissza. Tudom, hogy sokkal jobb lesz ott, kicsit mégis
sajnálom itthagyni ezt a világot.
Szóval ... semmi nem volt világos. És nem értettem, miért mondják
álmaimban a szüleim, hogy kár, amiért akkor, a balesetnél nem voltam velük.
De erről tényleg nem beszélhetek. Inkább a tanfolyamvezetőről írnék, akivel
megismerkedtem. Már másodszor randevúztunk, amikor be mertem vallani, hogy a
nevére nem emlékszem, mert az első előadáson, amikor bemutatkozott, képtelen
voltam a szavaira figyelni. Történt ez azért, mert amikor megpillantottam,
még a lélegzetem is elállt. Hogy miért? ... Ezt akkor még nem meséltem el
neki, nem mertem. Még nem tudtam, ki is ő valójában... Hát igen! Az álmaim.
Álmaimban láttam őt. Az álmokban, melyekben teljesebb és boldogabb voltam,
mint itt. Odaát ez a tanfolyamvezető - aki ma a férjem - üzletember volt.
Odaát sokszor találkoztam vele, még jóval azelőtt, hogy a tanfolyamról
egyáltalán szó lett volna. Szüleimmel egy fogadáson álltunk, valami
rózsaszerű bokor mellett, amikor hozzánk lépett. Megszerettem. Álmaimból
lépett a valóságba. Amikor megláttam - ugye, érthető, - meghökkentem.
De amikor a nevét is megmondta, már kezdtem szédülni. Később
összeházasodtunk és mostmár mindent értek. Létezik egy világ, mely
párhuzamos a miénkkel. Nemsokára találkozom a szüleimmel.
Xénia
* * *
Itt végetért Xénia Szigeti naplója. Már csak egy utóirat volt olvasható a
lap alján: Levéltári kutatások alapján kiderült, hogy Xénia Szigeti és
Szigeti József 1979. novemberében valóban eltűntek. A pontos dátum
ismeretlen, mert rokoni szálak híján sokáig senki nem kereste őket.