Bódi Ildikó
ALTEREGO
Az erős fényektől elszokott szemének szokatlan volt a Nap tavaszi
ragyogása. Hetek óta csak a klinika elsötétített, személytelen egyágyas
szobája. Nyolcvan napja ez volt az élettere, meg a fehér folyosók.
Kezét ellenző gyanánt a homlokához emelte és hunyorogva egyenesen a Napba
nézett.
Elmosolyodott, mert valahonnan tudata legmélyéről - mint ahogyan néhány
napja már többször is - valamiféle halvány emlék derengett fel.
Egy igen bizarr repülő szerkezetben ült. Kislányként. Közel jártak a
Naphoz. Nagyon közel. Akkor, ott félelmetes óriásnak hatott, míg most
csodásan fénylő, éltető gömb.
"Ez nem lehet egy régi álom" - gondolta, miközben a fenyők ingadozó
ágaira vetődött tekintete, melyek a vakító háttérben feketének tűntek. Az
enyhe szellőre járt táncukat figyelve szívét a szeretet meghitt forrósága
öntötte el.
"Ami ma csupán egy gondolat, holnap valóság lehet." Ezt neki mondta
egyszer valaki, de nem jutott eszébe, ki lehetett.
"El van benned rejtve az emberiség minden tapasztalata, a ma élők
érzelme, tudása is. Ez a nagy titok. Tanulnod kell! A szeretetet is."
Megtorpant, amikor megpillantotta a felhőt. Azt a különleges felhőt.
"Milyen vakító fehér!... A szélei meg úgy fénylenek, mintha ezüsttel
festették volna körbe."
A felhő mozdulatlanul állt. Nem változtatta alakját, nem úszott többi
társával tova az ég kékjében. Nem hasalt. Állt. Mintha felfüggesztették
volna az égboltra.
- Űrspirál - suttogta és szívét elszorította egy érzés. A honvágyé. Szeme
elhomályosodott a könnyektől.
A vakító, függő felhő mellett sok-sok apró felhő sétált el és a lány
képzelete mindet egy-egy óriás virághoz hasonlította.
"Az ott - gondolta - olyan, mint a Xénia, amaz meg mint a Heyéma...
emlékezem!... megint a nemlétezőre emlékezem?"
Megszédült az újabb felismeréstől. Volt egy élet, amire nem emlékezik, és
emlékezik, visszavágyik abba, amely nem létezhetik. Ettől az ellentmondásos
érzéstől a létező összes keserűség rázuhant. Úgy zuhant, mint a helikopter,
amin utazott... és azután mindent elfelejtett.
Leült a legelső padra, ami az útjába esett és tenyerébe temette az arcát.
"Hát ki vagyok én egyáltalán?"
Minden, amire emlékezett, jól beleillett volna egy sci-fi regénybe.
Éjszakánként arra ébredt, hogy egy másik bolygón él és még csak kislány. A
bolygónak két napja volt. A nevükre is emlékezett: Ory és Udy. Fényükkel
elárasztották a bolygót és soha nem volt éjszaka. Látta a növényeket. Ott
óriásira nőttek a virágok. Ilyen hatalmas virág árnyékában két fiúval
játszott. Színes kockákat gurítottak a park homokjában. Azután egy
űrspirálba vitték őket. Sokat álmodott az utazásról és egy kutyáról, aki
talán szintén soha nem is létezett.
Diana anyira elmerengett, hogy megijedt, amikor egy erősebb széllökés
közvetlenül mellette megcibált egy száraz faágat. "Olyan nyugtalan vagyok,
mintha várnék valakit." Felállt a padról, tétován szétnézett, merre
induljon. A pad mögött egy keskeny ösvényt pillantott meg, amely néhány
méterrel odébb beleveszett az erdőbe. Ezen indult tovább. Kis idő múlva egy
apró tó tűnt elő a fák közül. Diana, mélyet sóhajtva a lekében összekuszált
érzelmektől, leült egy frissen kivágott fa tönkjére.
A tó jegén még ott feküdt a kivágott fa megcsonkított maradványa. A szél
elült és oly mély csönd maradt utána, hogy Diana hallani vélte a jég lassú
olvadásának hangját a kivágott fa vékony ágai alatt.
Tekintete a jégre szegeződött. Mereven bámulta a még látható lábnyomokat,
a hajszálrepedéseket, a jég fölé hajló fák ágairól lecsöpögő hólé véste
lyukakat.
Azután összemosódott a kép.
Megint az űrben repült, az űrspirál biztonságos fedélzetén. Nevettek.
Örültek a küldetésnek. Nézték a sötét űrt, az elsuhanó űrszennyeződéseket, a
távoli csillagokat...
"És ott volt velem a kutyám is!" Pontosan látta apró alakját. Azt a
napot, amikor szülei a kezébe adták.
"Torka - jutott eszébe a neve is, - te kis fekete puhaság, pici
gombaszemekkel!"
Diana felnevetett. "Az én hazámban nem volt hó és jég."
Mint akibe villám sújtott, úgy ugrott fel a fatönkről és a túloldali domb
felé vette az irányt. Léptei határozottak lettek. Csillogó szemmel ment fel
a dombra, be az ott elterülő erdőbe.
Fellélegzett, amikor a tisztáson megpillantotta az ezüstösen csillogó
fémtestet. Ketten léptek ki a gépből. Egy női testet cipeltek és letették
Diana elé a megszáradt fűre.
- Tökéletes alterego - mondta a lány nevetve és mindkét férfit átölelte.
- Soha nem jönnek rá, hogy csak másolat - mondta az egyik férfi. - De
siessünk! Hosszú még az út és Torka vár rád.
Néhány perc elteltével üres volt a tisztás. Elmentek. Egy élettelen
testet és egy tábortűz nyomát hagyták csak maguk után.