Balcza Ferenc
ADD VISSZA A NAGYAPÁT!
(1997. HUNGAROCON irodalmi pályázat III. díj)
Ted Tibbs vonakodva lépett be a terembe, mely pompájával megfogta, mint
lép a madarat. Üdítő színfolt volt ez a régimódi faragott bútorokból álló
szoba, ebben a szupermodern üvegpalotában, ami a Clón Rt. épülete volt. A
hatalmas mahagóniasztal túlfelén ülő férfi barátságosan mosolygott s mind
ruházatában, mind stílusában tökéletesen illett környezetéhez.
Mr. Fields, a Clón Rt. ügyvezető igazgatója felállt, kezet nyújtott és
hellyel kínálta bátortalanul álldogáló vendégét.
- Mivel szolgálhatok uram ? - kérdezte nyájas hangon, s közben látszott
az arcán, hogy pontosan tisztában van vele, mi járatban van vendége.
- Meghalt az apám! - szólt Ted csendesen s az őszinte bánat fekete
fellege átsuhant arcán, amitől évekkel idősebbnek látszott.
- Mi nem temetkezési vállalat vagyunk! Mi az élettel kereskedünk, nem a
halállal - próbált viccelődni Fields, pedig ezzel a humorral akár egy
temetkezési vállalatot is vezethetett volna.
Ted bár értette, mit akar mondani ez az alak, mégsem tudott együtt
nevetni vele. Ő nem tartozott azokhoz az emberekhez, kiknek környezetében
rendszeres lett volna a klónozással visszaadott családtag; sőt, az az
igazság, hogy az első eset volt, mikor ehhez a lehetőséghez folyamodott.
- Tudja, Mr. Fields, a családomban még nem fordult elő, hogy efféle
eszközhöz nyúlunk, most is csak azért, mert áldott jó apámat mindannyian
szerettük, különösen a gyerekek. Követelték is a minap, hogy "Add vissza a
nagypapát!"
- Igen. Igen... Biztos vagyok benne, hogy nem fogják megbánni! -
lelkendezett Fields s Ted nagyon remélte, hogy igazat szól.
- Tudja, Mr. Tibbs, manapság még sajnos nem divat feléleszteni elhunyt
szeretteinket. De miért néznénk tétlenül, hogy az enyészet eleméssze azokat,
akik mindennél fontosabbak számunkra, mikor egy átlagos temetés másfél-
kétszereséért visszakaphatjuk őket? Az elmúlás fájdalmas, de nem
megakadályozhatatlan, ahogy mottónk is hűen jelzi - szónokolta Fields,
miközben az egyik fal felé bökött, ahol rövid vers vált olvashatóvá. Vendége
megdöbbenve tapasztalta, hogy a barátságos környezet csak illúzió s ettől
elszomorodott.
Ha a halál megtalál,
vagy egy golyó eltalál,
vagy csak élted untad el,
mert senki néked nem felel;
magányosan nyúz a csúz,
s a hideg sír mélye húz...
jöjj el hozzánk, terád várunk,
sötétségben megtalálunk.
Napfény ragyog élted egén,
fiatal lesz a vén legény,
visszaadjuk párodat,
ha a halál válogat.
Mr. Fields méltóságteljes arcal várta, hogy Ted értékelje szlogenjüket,
de mivel ez elmaradt, folytatta:
- Tudja, Mr. Tibbs, nincs még egy olyan érzés, mint amikor az elhunyt
társaságában vehetünk részt annak temetésén s nevethetünk is akár, ahelyett,
hogy könnyek között borulnánk a koporsóra.
Ted összeráncolt homlokkal hallgatta Fields kismonológját s egyre
ellenszenvesebbnek érezte a férfit, de elhessegette ellenérzését, mondván:
biztos csak én vagyok ennyire aggályoskodó. Ha nem először lennék itt, talán
együtt nevetnék vele.
A gondolat, hogy életet vesz, mégis feszélyezte. Vallásos ember lévén nem
helyeselte az Isten dolgaiba való beavatkozást.
- És sikeresek ezek a klónozások? - kérdezte bátortalanul, az olyan ember
félénkségével, aki előbb kifizeti az árut s csak azután kezd alkudni.
- Hogy sikeresek-e? - nevetett fel Fields. - Nézzen rám, ember! Én már a
kezdetek óta vezetem a céget. Már akkor én voltam az igazgató, mikor még az
emberek klónozása csak távoli jövő volt s akkor sem néztem ki idősebbnek,
mint most.
* * *
A 98-as Ford Mondeó köhögve, prüszkölve törte át magát a nagyváros
forgatagán, magára vonva az emberek csodálkozó tekintetetét. Ted unott
képpel vezetett, az erőltetett közöny viaszos mázként tapadt arcára s őt mi
sem érdekelte kevésbé, mint a bámészkodó emberek, akik cirkuszi
látványosságként bámulnak minden benzinüzemű jármű után, miközben elképzelni
sem tudják az életet a szupermodern civilizáció nélkül.
- Jól vagy, Apa? - kérdezte az anyósülésen ülő korosnak látszó férfit,
ki annyira újszülött volt, hogy alig négy órája látta meg a napvilágot.
Jack Tibbs sípolva lélegzett s szótlanságától eltekintve minden
porcikájában az ő apja volt, Tony és kicsi Jack imádott nagyapja.
- Jól, fiam... - szólt az öreg enyhén rekedt hangon s annak ellenére,
hogy újszülött sejtjei mentesek voltak minden betegségtől, ő mégis annak
látszott.
Ted tudta, hogy semmi ok az ijedelemre, hisz ahogy Mr. Fields mondotta:
- Az öreg túl fogja élni még az unokáit is, hacsak nem teszik el láb
alól...
A koros tragacs lassan maga mögé parancsolta a nagyvárost s most a
sztrádán falta a kilométereket. Ted szórakozottan dúdolgatott magában,
miközben azon a paradoxonon elmélkedett, hogy bár apja itt ül mellette, neki
mégis el kell temetnie őt három nap múlva. Felvetődött agyában a kérdés,
hogy vajon miféle érzések gyötörhetik azt, aki átéli önnön hantolását, de
sejtette, hogy nem túl felemelőek.
Gondolatai úgy elkalandoztak, mint a portyázó ősmagyarok, ezért majdnem
túlhajtott a leágazáson, ami hazafelé vitt. Pár perc mulva elértek egy
festői szépségű folyócskához, mely játékosan kanyargott a gondoskodón fölé
hajló füzek alatt. Imitt-amott horgászok olvadtak bele a csendéletbe illő
tájba, amint lelkesen hódoltak szenvedélyüknek.
Ted igen furcsállotta, hogy apja, aki maga is gyakorolta eme sportot,
most némán, minden megjegyzés nélkül bámészkodik, mikor amúgy ki nem hagyna
egyetlen lehetőséget sem horgászélményei felelevenítésére.
- Apa... Emlékszel-e még arra az óriási márnára, amit a kavicsosban
fogtunk?
Az öreg ránézett. Szemeiben az üresség fekete szakadéka tátongott, de a
felvetett téma felélesztette az emlékeket, melyek hatására a halott tekintet
megtelt élettel.
-... Igen, emlékszem - kezdett bele az öreg s fia nagy örömére
végigmesélte, úgy, ahogy történt. Csak azt az egyet furcsállotta, hogy apja,
jó szokásával ellentétben, most nem színezte ki a történetet, pedig ezt
máskor ki nem hagyta volna.
Délután négy óra múlott, mire rákanyarodtak arra a keskeny földútra,
amely az erdő mellett kúszott el északi irányban és haza felé vitt. Három
tanyát hagytak maguk mögött, mire megérkeztek. Ted már nagyon várta a
hatást, amit apja fog kiváltani családjából s kissé félte is.
Kár volt aggódnia, mert bár felesége, Peggy kicsit riadtan üdvözölte
apósát, mégsem ijesztette meg reakciójával a gyerekeket. Ők pedig olyan
természeteséggel fogadták, mintha el sem ment volna közülük, igaz, ők úgy
tudták, hogy nagyapjuk a kórházi ágyat nyomja.
* * *
Jack Tibbs műhelye, ahol utóbbi éveinek nagy részét töltötte, a ház és az
ólak mögött árválkodott. A kicsiny téglaépület, mely kívülről barátságos
odúnak látszott, belűlről a káosz benyomását keltette. Öreg Jack sosem
tartozott a túlzottan rendszerető emberekhez, sőt meggyőződése volt, hogy
így jobban megtalálja dolgait, mint ha rendet rakna.
Ted kíváncsian nézett be az ablakon, mely legnagyobb csodálkozására
tétlenül álldogáló apját mutatta. A máskor oly izgága ember most csak
ténfergett, mint aki nem találja a helyét. Mindent megnézett és megérintett,
de annak ellenére, hogy órák óta tartózkodott műhelyében, láthatóan semmit
sem csinált.
Ted vállat vont és elindult, hogy megnézze állatait, mikor nagyobbik fia,
Tony szélsebesen elinalt mellette, szétzavarva a békésen sétálgató tyúkokat.
Egyik kezében azt a játékautót szorongatta, amit születésnapjára kapott,
másikban pedig annak kerekeit. Ő is, kicsi Jack is nagyon várta haza a
nagypapát s aggódva remélték, hogy meggyógyul. Most, hogy végre
"kiengedték", megjavíthatta a gyerekek játékait, mely elfoglaltság eddig is
sok idejét lekötötte s melyet nagy örömmel gyakorolt.
- Viszem a papának, hogy megcsinálja! - integetett az autóval és berohant
az ajtón.
Ted azon tanakodott, hogy utána megy, mert nem helyeselte az öreg
zaklatását, de neje éles hangja megállította.
- Teed.... Gyere, nézd meg, mit csinált a fiad már megint!
Ted morgolódva indult meg a ház felé, dühítette, hogy minden aprósággal
őt zaklatják.
- Persze... Ha rosszat tesz, akkor csak az én fiam. Olyankor nincs neki
anyja, csak apja.
- Papci... Megcsinálod? - kérdezte Tony az öreget, miközben
őzikeszemeit nagyapjára emelte.
A rideg közönyös tekintet, melyet nagyapja vetett rá, megrémítette.
Kezdte bánni, hogy anyja figyelmeztetése ellenére már első nap zavarta az
öreget s gyermeki agyában körvonalazódott a kórház képe, ahol ennyire
megváltoztatták papáját. Még csak tíz éves volt, de nem hülye, így pontosan
tudta, mikor kell visszavonulni.
- Haragszol, papa? - kérdezte az öreget, aki mintha megenyhült volna,
mert elmosolyodott.
- Semmi baj, kófic, csak egy kissé fáradt vagyok. Add csak ide
nagyapának, majd megnézzük, tehetünk-e érte valamit!
Tony széles mosollyal adta át az autót, miközben az öreg rákacsintott s
egy barackot nyomott a szöszi fejre. Unokája szívrepesve rohant ki az ajtón,
boldogan szaladt át az udvaron, ismét szétzavarva a tyúkokat.
Öreg Jack mosolyogva húzta be utána az ajtót s szórakozottan nézegette a
sérült játékot, majd dühödten a falhoz vágta.
* * *
Az úszó játékos bukdácsolásba kezdett, hűen jelezve, hogy vendége akadt,
majd erőteljesen megindult. Öreg Jack bevágott, amitől a horog végén lévő
apróság majd a partig repült.
- Tíz-hat! - jelentette ki büszkén az öreg, miközben kajánul vigyorgott.
- Én nyertem!
Jacky elkeseredetten tette le a botot s csak büszkesége akadályozta meg
abban, hogy elsírja magát. Máskor, ha esetleg vesztett is, ami gyakran
megesett, nagyapja sosem gúnyolta ki érte. Sőt... Pont ő mondta, hogy nem a
győzelem a fontos! No meg azt is, hogy egy igazi férfi nem sír, ha
becsületes küzdelemben veszít.
Szomorúan kullogott el a part mentén s a markában tartott etetőanyagot
dühödten a habok közé dobta. Épp kiért abból a csendes langóból, ahol
horgászni szoktak, mikor meghallotta Tony örömrivalgását, aki nagyapjuktól
lejjebb horgászott és halat foghatott. Jacky szemét elfutotta a könny s
szégyenkezve nézett az öreg felé, kit egyáltalán nem érdekelt kisunokája
megfutamodása, mert tovább folytatta a horgászatot.
A kisfiú szomorúan ballagott az egyre haragvóbban rohanó folyó mellett s
lassan megnyugodott.
Épp vissza akart fordulni, mikor az aranyló napfény megcsillant egy
ezüstös testen, mely a sodrásból kiesve megakadt egy visszaforgó örvényben.
Jacky elkerekedett szemekkel nézett le a legnagyobb keszegre, amit életében
látott, egy majd háromméteres löszfal tetejéről s ámulatán még az a tény sem
változtatott, hogy a hal döglött volt.
- Papi... Papi! - kiáltotta izgatottan nagyapjának, mivel bátyját egy
enyhe kanyar és a sűrű bokrok miatt nem láthatta. - Papi. Nézd csak mekkora
halat talá...!
Hangja rémülten csuklott el, ahogy lába alatt megindult a laza talaj s ő
zuhant. Kiáltását elnyomta a haragvó folyó zaja, mely az utóbbi idők heves
esőzésétől megduzzadva, dühödten rohant el a partok mellett. Hála Istennek,
annyira mégsem, hogy az öreg meg ne hallja.
Kicsi Jack szerencséje az a kiálló gyökér volt, amibe lába beakadt s
megállította őt a habok felett.
Kapálózó szívvel tornászta fel magát, miközben boldogan látta nagyapját,
aki felé tartott.
- Segíts, papi! - kiáltott a part tetején álló férfinak, de nagyapja
szemébe nézve riadtan hallgatott el.
* * *
- Nem jött még haza? - kérdezte öreg Jack aggódó képpel, kezét Tony
vállán nyugtatva s a fal mellé támasztotta a horgászbotokat.
- Hogy hagyhatta Apuka, hogy egyedül elinduljon? Még csak hat éves! -
kiabálta Peggy magából kikelve, miközben úgy érezte, hogy az aggodalom
szétfeszíti a mellkasát.
- Jól van, na... Biztosan mindjárt hazaér! - próbálta csitítani Ted, aki
maga is igen megdöbbent apja felelőtlenségén s azon elmélkedett, vajon
minden rendben van e vele, hisz azelőtt sosem hagyta volna, hogy egyedül
hazainduljon valamelyik unokája; főként nem ilyen előrehaladott órán.
Felvette a kabátját, intett idősebbik fiának és kilépett az ajtón.
A lenyugvó nap vöröslő arca megnyújtotta az árnyakat s felkeltette az
északi szelet. Ted aggódó arcal tekintett a széles erdősáv felé, mely
elválasztotta őket a szeszélyes folyótól, ami néha a házukig is kiöntött.
Elindult a fák felé, mellette idősebb fia kullogott, aki aggodalmát
igyekezett kérdezősködéssel palástolni, de apja szinte meg sem hallotta.
Késő este lett, mire rekedtre ordibált torokkal hazaértek. Körbejárták az
erdőt, majd a folyópart tetemes szakaszát kutatták át, de nem akadtak Jacky
nyomára. Ted úgy érezte, beleőrül az aggodalomba, mert biztosra vette, hogy
fiát komoly baj érte. Csak egyetlen dologban bízott. Abban, hogy fia
időközben hazakerült s most békésen alszik az ágyában. Ha pedig mégsem,
akkor legalább Peggynek volt annyi esze, hogy értesítse a hatóságokat, a
számítógépes hálózaton keresztül, ami az egyetlen kapocs volt köztük és a
civilizáció között.
- Eredj, feküdj le! - szólt Tonynak, mikor beléptek az ajtón, ahol
legközelebbi szomszédjukba, Jason Wilder-be ütköztek. Jason, aki
tehéntartással foglalkozott, feszengve álldogált s szomorú arcal nyújtott
kezet Tednek. Ábrázatáról lerítt, hogy nem jó hírrel érkezett s ezt
alátámasztotta az a tény is, hogy Peggy magába roskadva sírt, öreg Jack
pedig szomorúan gubbasztott kedvenc foteljében.
Lélekben felkészült a legrosszabbra, ezért nem tudta sírjon vagy
nevessen, mikor Jason kibökte végre, hogy a fia kórházban van.
- Épp a teheneket itattam lent a nagy fánál, s ott találtam rá kicsi
Jackre - mesélte. - Már azt hittem, hogy elszállt belőle az élet, de Isten
nagyon vigyáz a gyerekekre, mert bár eszméletlen volt és sok vizet
nyelhetett, mégis élt. Ha nincs velem a nagylány, aki megtanulta az
életmentést az iskolában, rá se merek gondolni, mi történhetett volna. Mert
nekem az efféle orvosi dolgok olyanok, mint tehénnek az ábécé.
* * *
A kórház folyosóján kellemetlen fertőtlenítőszag terjengett, ami
keveredett Peggy cigarettájának füstjével, orrfacsaró elegyet képezve.
Ted nyugtalanul járkált, felesége egyik bagóról a másikra gyújtott,
amiket rendszerint félig sem szívott el, máris kioltott. Öreg Jack arrébb az
árnyékban szótlanul üldögélt. Az ólomlábú másodpercek csigalassúsággal
vonszolták maguk után a higanysúlyú perceket s bár sokkal többnek tűnt, Ted
csodálkozva látta, hogy még csak fél órája várnak. Az az idő számára egy
örökkévalóságnak tűnt, mire végre bemehettek fiukhoz. A kórterem nyomott
légköre mázsás súlyként nehezedett rájuk, mikor átléptek az ajtón. Peggy
sikoltva rohant kicsi Jack ágyához s ha nem akadályozzák meg, tán még a
gépekről is leveszi fiukat.
Az orvos tapintatosan álldogált és megvárta, amíg ráfigyelnek. Csak akkor
kezdett bele mondókájába, mikor mindhárman őt nézték, de szavai így is jeges
tőrként hatoltak szívükbe. Kicsi Jack állapota, annak ellenére, hogy már
túljutott az életveszélyen, még mindíg válságos volt. Az átélt trauma s a
koponyán lévő horpadás kérdésessé tette a felgyógyulást s akár maradandó
nyomai is lehettek.
- Ha magához tér, akkor sem biztos, hogy emlékezni fog önökre! -
figyelmeztette őket a doktor, de azt elhallgatta, hogy Jacky állapota akár
súlyosbodhat is...
Annyira, hogy beáll az agyhalál.
* * *
Éjjel fél kettő volt, mire a Ford rákanyarodott a kocsifelhajtóra,
sikoltásra bírva az elszórt kavicsokat. Öreg Jack alig beszélt az úton s ezt
Ted az önvádnak tulajdonította, de nem érzett magában annyi erőt, hogy
vigasztalni próbálja érte. Csak annak örült, hogy Peggy a kórházban maradt,
így legalább az ő aggályoskodását nem kellett hallgatnia, hisz így is elege
volt.
Benézett Tony szobájába s épp be akarta húzni az ajtót, mikor fia
utánaszólt:
- Apa... Öcsi jól van?
- Igen, fiam, már jól van... hamarosan hazajöhet - felelte neki, de Tony
érezhette hangjában a határozotlanságot, mert egy sokat sejtető ahával
válaszolt. Ezután hosszú csend telepedett a gyerekszobára, amit Tony
szakított meg.
- Apa! Leveled jött a hálózaton! Valami Clón Rt-től.
- Oké, fiam! - szólt csendesen Ted, miközben úgy tett, mintha minden
érdeklődését az kötné le, hogy a falilámpa fénye által felvert árnyakat
figyeli. - Aludj, fiam! - paskolta meg Tony fejét és felállt.
- Szeretlek! - szólt vissza az ajtóból, amit csendesen behúzott maga
után.
- Én is téged, Apa!
Kivett magának egy sört a hűtőből, majd kis gondolkodás után még egyet és
benyitott apja szobájába. A szoba üresen tátongott, az öreg sehol sem volt.
Ted elgondolkodva lépett ki az udvarra, ahol választ kapott ki nem mondott
kérdésére, hol az apja. A műhely ablakai bőkezűen ontották a fényt az
éjszakába, odacsábítva a rovarok népes hadát.
Még mindíg a söröket szorongatva belépett az ajtón, készen rá, hogy
megvigasztalja az öreget.
Jack Tibbs műhelye a szokásos képet mutatta. Mindkét lámpa égett, az
asztalon szerszámok tucatjai hevertek szerteszét; ezek között szunnyadt az
öreg, oly békésen, mintha az ágyában aludna.
Nem volt szíve felébreszteni, ezért letette a neki szánt sört az
asztalra, leoltotta az egyik neont és kilépett az ajtón. Azaz csak lépett
volna, mert szeme sarkából megpillantott valami ismerőset a fal mellett,
aminek nem lett volna szabad ott lennie.
Értetlenül emelte fel a kétfelé tört játékautót, ami fiai játéka volt s
mit tegnap reggel Tony hozott javításra a nagyapjához. Igaz, akkor még
lényegesen jobb állapotban.
* * *
Egész este éberen feküdt, nem tudta lehunyni a szemét. Állandóan folyóba
zuhant fia és az összetört játékautó járt az eszében s rettenetes gyanú
fészkelte be magát az agyába. Bármíly lehetetlennek is tűnt, be kellett
ismernie magában, hogy a két tényező, mármint a felelőtlenség, aminek
következménye a majdnem végzetes baleset volt s az összetört játékautó, amit
javításra vitt Tony tegnap reggel, akár össze is függhet egymással. Ha pedig
így van, akkor...
Gyorsan elhessegette magától a gondolatot, mielőtt úgy megtelepedett
volna az agyában, mint palánta között a gyom. Hogy apja azóta viselkedik
"abnormálisan", mióta újraalkották.
Reggel fáradtan kelt ki ágyából s elindult, hogy megetesse állatait.
Miután végzett, leült a családi számítógép elé, amit mindannyian
előszeretettel használtak, különösen a gyerekek. Titkon arra gondolt: lehet,
hogy a Clón Rt.-nél követtek el valami "programozási" hibát s azt tudatják
vele, de csalódnia kellett. A levélben, amit kapott, Mr. Fields megkérte,
hogy ha tud, menjen vissza cégükhöz, mivel egy adminisztrációs hiba folytán
törlődött rendszerükből minden adat, amely Mr. Jack Tibbs klónozásával volt
kapcsolatban. Ezután viccesen megjegyezte: ha nem vigyáznak, apja úgy éli le
a hátralévő százhúsz évét, hogy semmiféle nyoma nem lesz annak, hogy a Clón
Rt. teremtménye!
* * *
Reggeli után, amit hármasban költöttek el, felhívta a kórházat. Peggy
álmos hangon tudatta vele, hogy fiuk állapota javult s bár többször
feleszmélt, nem ismert rá és arra sem emlékezett, ami vele történt.
Bizakodón mesélte, hogy az orvos szerint ez az állapot nem végleges, hisz a
gyerekek könnyebben feldolgozzák az efféle traumákat. Egyedül a felépülés
időpontja kérdéses, az amnézia elmúlásának ténye nem.
Ted megbeszélte vele, hogy ebéd után bemegy érte a kórházba, hisz fiuk
már nélkülük is fel fog épülni, felesleges tovább törnie magát az ágya
mellett.
Tony és nagyapja egyaránt örült Jacky javulásának s az öreg egész
délelőtt úgy viselkedett, mint annak előtte. Jókedvűen biztosította fiát,
hogy vigyázni fog Tonyra, menjen csak nyugodtan Peggyért. Ezután kérte, hogy
puszilja meg nevében Jackyt. Mézesmázos beszéde s az őszintének látszó öröm,
melyet kisunokája javulása miatt érzett, meggyőzte fiát. Ted gyanakvása úgy
elaludt, mint a csecsemő, amelyik teleszopta magát, de álma éber volt.
Nem szívesen hagyta Tonyt a nagyapjára, de azt elismerte magában, hogy
egy véletlen baleset, még ha az öreg odafigyelésével elkerülhető is lett
volna, nem ok unokái eltiltásának tőle. A fiú már régóta tud vigyázni
magára, kár lenne az öreg érzéseit lábbal tiporni olyasmi miatt, ami nem
több üldözési mániánál s kitenni fiát a fáradtságos útnak.
Mielőtt elindult, még burkoltan figyelmeztette Tonyt, hogy vigyázzon
magára, de ő leintette.
- Úgyis a sportközpontba megyünk, mi baj történhetne ott? - jelentette ki
fölényesen.
Ted vegyes érzésekkel hajtott el a kórházba s őszintén remélte, hogy nem
tévedett apjával kapcsolatban. Kocsija felhőnyi porfelhőt kavarva száguldott
el azon az úton, mely határos volt az úgynevezett "sportközponttal", ami nem
volt más, mint egy tágas tisztás és leginkább egy játszótérhez hasonlított.
Ez a nem túl találó név Jason-nek és lányának köszönhető, akik segítségével
létrehozták a sportközpontot, két tanya között, kb. félúton. Akadt ott
kosárlabdapálya, mely két fára szögelt palánkból és keményre döngölt
talajból állt. Gondosan nyírt élősövénnyel körülvett sakkozó. Hosszú
csigavonalban futó csúzda, mely az öreg fa törzse körül tekeredett, mint
valami groteszk kígyó s Jason elmondása szerint valaha egy szabadstrand
dísze volt. S legvégül, de nem utolsósorban, egy tollaslaba vagy
lábteniszpályának éppúgy alkalmas terület, középütt egy állítható hálóval.
* * *
- Sakk és MATT! - kiáltott fel örömmel Tony, miközben arcáról lerítt,
mennyire büszke teljesítményére.
Öreg Jack dühösen vágta le a sötét gyalogot a felfestett táblára s
cseppet sem próbálta elleplezni indulatait. Tony riadt szemmel meredt
nagyapjára és a félelem jeges marokként szorongatta torkát.
Ha nem is sokszor, de máskor is előforult, hogy megverte az öreget, ám
ilyenkor csak dicséreteket kapott, nagyapja szemeiben nyoma sem volt a
haragnak.
- Revans ... - szólt az öreg, miközben gonosz mosolya úgy suhant át az
arcán, mint ragadozó árnyéka az éjszakában.
- Revans! - követelte az öreg.
Tony rémülettől elkerekedett szemekkel hátrált, menekülve attól az
idegentől, akivé nagyapja lett, de az élősövény megállította.
Az öreg megtörölte izzadó feje búbját, és lemondóan legyintett, de a
pokol tüzei továbbra is ott parázslottak szemeiben.
- Jó. Akkor gyere csúzdázni! - emelte fel a hangját, miközben egy
hirtelen mozdulattal megragadta Tony karját. A fájdalom tüzes villáma
végigcikázott a gyerek karján, amitől felsikoltott.
- Hagyj, papi?! - kérlelte az öreget el-elcsukló hangon. - Ne bánts! Nem
nyerek többé - igérgette könnyáztatta szemekkel.
- Gyere csúzdázni! Gyere csúzdázni... - kántálta az öreg szakadatlanul,
miközben a csigacsúzda felé ráncigálta halálra rémült unokáját.
A gyerek erőtlenül védekezett. Karja természetellenes szögbe csavarodva
csüngött öreg Jack kezében és szünet nélkül sikoltozott, miközben nagyapja
úgy ráncigálta felfelé a csúzda lépcsőjén, mint egy rongybabát.
Tony igyekezett megkapaszkodni minden létrafokban, de nagyapja ereje
letörte minden ellenállását.
Ted Tibbs épp akkor bukkant fel a sportközpont szélén álló
kosárlabdapalánk mellet, mikor felértek. A kezében szorongatott vadászpuska
hangja megtorpanásra itélte az apját, aki őrült szemekkel meredt rá.
De nem úgy fiát, akit a lendület tovább vitt, át a csúszda felett,
egyenest le a földre.
* * *
A napfény szomorúan csillant meg a díszes koporsón, amelyet lassan a
sírgödörbe engedtek. Többfelől keserves sírás szakította szét a kegyelet
csendjét, egyedül Ted nem tudott sírni, bármennyire is szeretett volna.
Nézte, amint a hideg föld lassan belepi a ládát s tudta, hogy mindez
visszafordíthatatlan, ennek így kell lennie. Magában esküvést tett, hogy
soha többé nem fog beleavatkozni Isten dolgaiba, hisz az ember
újrateremtheti a gyarló testet, de a lényeget, a halhatatlan lelket nem.
Lélek nélkül pedig a test nem más, mint halott hús, még ha mentes is a
betegségektől. Ted csitítóan pihentette kezét kicsi Jack fején, aki
keservesen sírt. Másikat Tony vállán nyugtatta, aki begipszelt kézzel és
száraz szemekkel állt.
Ted bárhogy is törte a fejét, nem tudott rájönni apja tettének
indítékaira, hisz a halála előtt kinyögött felelet fia kérdésére, hogy miért
tette, ez volt:
- Miért? Azért, hogy olyanok lehessenek mint mi vagyunk! Hogy ők is
közénk tartozzanak, úgy, mint hamarosan mindenki más.
Tednek sem türelme, sem ereje nem volt e kétes magyarázat elemzéséhez.
Elég volt tudnia, amit senki más nem tudott.
Mégpedig azt, hogy a sír két Jack Tibbt takar, nem egyet.