Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                Balcza Ferenc

                           ADD VISSZA A NAGYAPÁT!

                (1997. HUNGAROCON irodalmi pályázat III. díj)

   Ted  Tibbs  vonakodva lépett be a terembe, mely pompájával megfogta, mint
lép  a  madarat.  Üdítő színfolt volt ez a régimódi faragott bútorokból álló
szoba,  ebben  a  szupermodern üvegpalotában, ami a Clón Rt. épülete volt. A
hatalmas  mahagóniasztal  túlfelén  ülő férfi barátságosan mosolygott s mind
ruházatában, mind stílusában tökéletesen illett környezetéhez.

   Mr.  Fields,  a  Clón Rt. ügyvezető igazgatója felállt, kezet nyújtott és
hellyel kínálta bátortalanul álldogáló vendégét.

   - Mivel  szolgálhatok uram ? - kérdezte  nyájas hangon, s közben látszott
az arcán, hogy pontosan tisztában van vele, mi járatban van vendége.

   - Meghalt  az  apám!  -  szólt  Ted  csendesen s az őszinte bánat  fekete
fellege átsuhant arcán, amitől évekkel idősebbnek látszott.

   - Mi  nem temetkezési vállalat vagyunk!  Mi az élettel kereskedünk, nem a
halállal  -  próbált  viccelődni  Fields,  pedig  ezzel  a humorral akár egy
temetkezési vállalatot is vezethetett volna.

   Ted  bár  értette,  mit  akar  mondani  ez  az alak, mégsem tudott együtt
nevetni  vele.  Ő  nem tartozott azokhoz az emberekhez, kiknek környezetében
rendszeres  lett  volna  a  klónozással  visszaadott  családtag;  sőt, az az
igazság, hogy az első eset volt, mikor ehhez a lehetőséghez folyamodott.

   - Tudja,  Mr.  Fields,  a  családomban  még nem fordult elő,  hogy efféle
eszközhöz  nyúlunk,  most  is  csak azért, mert áldott jó apámat mindannyian
szerettük,  különösen  a gyerekek. Követelték is a minap, hogy "Add vissza a
nagypapát!"

   - Igen.  Igen...  Biztos  vagyok  benne,  hogy  nem   fogják  megbánni! -
lelkendezett Fields s Ted nagyon remélte, hogy igazat szól.

   - Tudja,  Mr.  Tibbs, manapság  még sajnos nem divat feléleszteni elhunyt
szeretteinket. De miért néznénk tétlenül, hogy az enyészet eleméssze azokat,
akik  mindennél  fontosabbak  számunkra,  mikor  egy átlagos temetés másfél-
kétszereséért   visszakaphatjuk   őket?   Az   elmúlás   fájdalmas,  de  nem
megakadályozhatatlan,  ahogy  mottónk  is  hűen  jelzi  - szónokolta Fields,
miközben az egyik fal felé bökött, ahol rövid vers vált olvashatóvá. Vendége
megdöbbenve  tapasztalta,  hogy  a barátságos környezet csak illúzió s ettől
elszomorodott.

                        Ha a halál megtalál,
                       vagy egy golyó eltalál,
                       vagy csak élted untad el,
                       mert senki néked nem felel;
                       magányosan nyúz a csúz,
                       s a hideg sír mélye húz...
                       jöjj el hozzánk, terád várunk,
                       sötétségben megtalálunk.
                       Napfény ragyog élted egén,
                       fiatal lesz a vén legény,
                       visszaadjuk párodat,
                       ha a halál válogat.

   Mr.  Fields  méltóságteljes arcal várta, hogy Ted értékelje szlogenjüket,
de mivel ez elmaradt, folytatta:

   - Tudja,  Mr.  Tibbs,  nincs még egy olyan érzés, mint amikor  az elhunyt
társaságában vehetünk részt annak temetésén s nevethetünk is akár, ahelyett,
hogy könnyek között borulnánk a koporsóra.

   Ted   összeráncolt  homlokkal  hallgatta  Fields  kismonológját  s  egyre
ellenszenvesebbnek  érezte  a férfit, de elhessegette ellenérzését, mondván:
biztos csak én vagyok ennyire aggályoskodó. Ha nem először lennék itt, talán
együtt nevetnék vele.

   A gondolat, hogy életet vesz, mégis feszélyezte. Vallásos ember lévén nem
helyeselte az Isten dolgaiba való beavatkozást.

   - És sikeresek ezek a klónozások? - kérdezte bátortalanul, az olyan ember
félénkségével, aki előbb kifizeti az árut s csak azután kezd alkudni.

   -  Hogy sikeresek-e? - nevetett fel Fields. - Nézzen rám, ember! Én már a
kezdetek  óta vezetem a céget. Már akkor én voltam az igazgató, mikor még az
emberek  klónozása  csak  távoli jövő volt s akkor sem néztem ki idősebbnek,
mint most.

                                   *  *  *

   A  98-as  Ford  Mondeó  köhögve,  prüszkölve  törte  át magát a nagyváros
forgatagán,  magára  vonva  az  emberek  csodálkozó  tekintetetét. Ted unott
képpel  vezetett, az erőltetett közöny viaszos mázként tapadt arcára s őt mi
sem   érdekelte   kevésbé,   mint   a   bámészkodó  emberek,  akik  cirkuszi
látványosságként bámulnak minden benzinüzemű jármű után, miközben elképzelni
sem tudják az életet a szupermodern civilizáció nélkül.

   - Jól  vagy, Apa? - kérdezte  az  anyósülésen ülő korosnak látszó férfit,
ki annyira újszülött volt, hogy alig négy órája látta meg a napvilágot.

   Jack   Tibbs   sípolva   lélegzett  s  szótlanságától  eltekintve  minden
porcikájában az ő apja volt, Tony és kicsi Jack imádott nagyapja.

   - Jól,  fiam...  -  szólt az  öreg enyhén rekedt hangon s annak ellenére,
hogy  újszülött  sejtjei  mentesek  voltak minden betegségtől, ő mégis annak
látszott.

   Ted tudta, hogy semmi ok az ijedelemre, hisz ahogy Mr. Fields mondotta:

    - Az  öreg  túl  fogja  élni még az unokáit is, hacsak nem teszik el láb
alól...

   A  koros  tragacs  lassan  maga  mögé  parancsolta  a nagyvárost s most a
sztrádán  falta  a  kilométereket.  Ted  szórakozottan  dúdolgatott magában,
miközben azon a paradoxonon elmélkedett, hogy bár apja itt ül mellette, neki
mégis  el  kell  temetnie  őt három nap múlva. Felvetődött agyában a kérdés,
hogy  vajon  miféle  érzések gyötörhetik azt, aki átéli önnön hantolását, de
sejtette, hogy nem túl felemelőek.

   Gondolatai  úgy  elkalandoztak, mint a portyázó ősmagyarok, ezért majdnem
túlhajtott  a  leágazáson,  ami  hazafelé  vitt.  Pár perc mulva elértek egy
festői  szépségű  folyócskához, mely játékosan kanyargott a gondoskodón fölé
hajló  füzek  alatt.  Imitt-amott horgászok olvadtak bele a csendéletbe illő
tájba, amint lelkesen hódoltak szenvedélyüknek.

   Ted  igen  furcsállotta,  hogy  apja, aki maga is gyakorolta eme sportot,
most  némán, minden megjegyzés nélkül bámészkodik, mikor amúgy ki nem hagyna
egyetlen lehetőséget sem horgászélményei felelevenítésére.

   - Apa...  Emlékszel-e  még  arra  az  óriási márnára, amit a  kavicsosban
fogtunk?

   Az  öreg  ránézett. Szemeiben az üresség fekete szakadéka tátongott, de a
felvetett téma felélesztette az emlékeket, melyek hatására a halott tekintet
megtelt élettel.

   -...  Igen,  emlékszem  -  kezdett  bele  az  öreg  s  fia  nagy  örömére
végigmesélte, úgy, ahogy történt. Csak azt az egyet furcsállotta, hogy apja,
jó  szokásával  ellentétben,  most  nem  színezte ki a történetet, pedig ezt
máskor ki nem hagyta volna.

   Délután  négy  óra  múlott,  mire  rákanyarodtak arra a keskeny földútra,
amely  az  erdő  mellett kúszott el északi irányban és haza felé vitt. Három
tanyát  hagytak  maguk  mögött,  mire  megérkeztek.  Ted  már nagyon várta a
hatást, amit apja fog kiváltani családjából s kissé félte is.

   Kár  volt  aggódnia,  mert  bár  felesége, Peggy kicsit riadtan üdvözölte
apósát,  mégsem  ijesztette  meg  reakciójával  a gyerekeket. Ők pedig olyan
természeteséggel  fogadták,  mintha  el sem ment volna közülük, igaz, ők úgy
tudták, hogy nagyapjuk a kórházi ágyat nyomja.

                                   *  *  *

   Jack Tibbs műhelye, ahol utóbbi éveinek nagy részét töltötte, a ház és az
ólak  mögött  árválkodott.  A  kicsiny téglaépület, mely kívülről barátságos
odúnak  látszott,  belűlről  a  káosz  benyomását  keltette. Öreg Jack sosem
tartozott  a  túlzottan  rendszerető emberekhez, sőt meggyőződése volt, hogy
így jobban megtalálja dolgait, mint ha rendet rakna.

   Ted  kíváncsian  nézett  be  az  ablakon,  mely legnagyobb csodálkozására
tétlenül  álldogáló  apját  mutatta.  A  máskor  oly  izgága ember most csak
ténfergett, mint aki nem találja a helyét. Mindent megnézett és megérintett,
de  annak  ellenére, hogy órák óta tartózkodott műhelyében, láthatóan semmit
sem csinált.

   Ted vállat vont és elindult, hogy megnézze állatait, mikor nagyobbik fia,
Tony szélsebesen elinalt mellette, szétzavarva a békésen sétálgató tyúkokat.
Egyik  kezében  azt  a  játékautót szorongatta, amit születésnapjára kapott,
másikban  pedig  annak  kerekeit.  Ő  is,  kicsi Jack is nagyon várta haza a
nagypapát   s   aggódva   remélték,   hogy   meggyógyul.  Most,  hogy  végre
"kiengedték",  megjavíthatta a gyerekek játékait, mely elfoglaltság eddig is
sok idejét lekötötte s melyet nagy örömmel gyakorolt.

   - Viszem a papának, hogy megcsinálja! - integetett az autóval és berohant
az ajtón.

   Ted  azon  tanakodott,  hogy  utána  megy,  mert  nem  helyeselte az öreg
zaklatását, de neje éles hangja megállította.

   - Teed.... Gyere, nézd meg, mit csinált a fiad már megint!

   Ted  morgolódva  indult meg a ház felé, dühítette, hogy minden aprósággal
őt zaklatják.

   - Persze...  Ha rosszat tesz, akkor csak az én fiam.  Olyankor nincs neki
anyja, csak apja.

     - Papci...   Megcsinálod?   -   kérdezte  Tony   az   öreget,  miközben
őzikeszemeit nagyapjára emelte.

   A  rideg  közönyös  tekintet,  melyet  nagyapja  vetett rá, megrémítette.
Kezdte  bánni,  hogy  anyja figyelmeztetése ellenére már első nap zavarta az
öreget  s  gyermeki  agyában  körvonalazódott  a  kórház  képe, ahol ennyire
megváltoztatták  papáját. Még csak tíz éves volt, de nem hülye, így pontosan
tudta, mikor kell visszavonulni.

    - Haragszol,  papa?  -  kérdezte az öreget, aki mintha megenyhült volna,
mert elmosolyodott.

   -  Semmi  baj,  kófic,  csak  egy  kissé  fáradt  vagyok.  Add  csak  ide
nagyapának, majd megnézzük, tehetünk-e érte valamit!

   Tony  széles  mosollyal adta át az autót, miközben az öreg rákacsintott s
egy barackot nyomott a szöszi fejre. Unokája szívrepesve rohant ki az ajtón,
boldogan szaladt át az udvaron, ismét szétzavarva a tyúkokat.

   Öreg  Jack mosolyogva húzta be utána az ajtót s szórakozottan nézegette a
sérült játékot, majd dühödten a falhoz vágta.

                                   *  *  *

   Az  úszó játékos bukdácsolásba kezdett, hűen jelezve, hogy vendége akadt,
majd  erőteljesen  megindult.  Öreg Jack bevágott, amitől a horog végén lévő
apróság majd a partig repült.

   - Tíz-hat! - jelentette ki büszkén az öreg, miközben kajánul  vigyorgott.
- Én nyertem!

   Jacky  elkeseredetten  tette le a botot s csak büszkesége akadályozta meg
abban,  hogy  elsírja  magát.  Máskor,  ha  esetleg vesztett is, ami gyakran
megesett,  nagyapja sosem gúnyolta ki érte. Sőt... Pont ő mondta, hogy nem a
győzelem  a  fontos!  No  meg  azt  is,  hogy  egy  igazi  férfi nem sír, ha
becsületes küzdelemben veszít.

   Szomorúan  kullogott  el  a part mentén s a markában tartott etetőanyagot
dühödten  a  habok  közé  dobta.  Épp  kiért  abból a csendes langóból, ahol
horgászni  szoktak,  mikor meghallotta Tony örömrivalgását, aki nagyapjuktól
lejjebb  horgászott  és  halat  foghatott.  Jacky szemét elfutotta a könny s
szégyenkezve  nézett  az  öreg  felé, kit egyáltalán nem érdekelt kisunokája
megfutamodása, mert tovább folytatta a horgászatot.

   A  kisfiú szomorúan ballagott az egyre haragvóbban rohanó folyó mellett s
lassan megnyugodott.

   Épp  vissza  akart  fordulni,  mikor  az  aranyló napfény megcsillant egy
ezüstös  testen, mely a sodrásból kiesve megakadt egy visszaforgó örvényben.
Jacky  elkerekedett szemekkel nézett le a legnagyobb keszegre, amit életében
látott, egy majd háromméteres löszfal tetejéről s ámulatán még az a tény sem
változtatott, hogy a hal döglött volt.

   - Papi...  Papi!  -  kiáltotta izgatottan nagyapjának,  mivel bátyját egy
enyhe  kanyar és a sűrű bokrok miatt nem láthatta. - Papi. Nézd csak mekkora
halat talá...!

   Hangja  rémülten csuklott el, ahogy lába alatt megindult a laza talaj s ő
zuhant.  Kiáltását  elnyomta a haragvó folyó zaja, mely az utóbbi idők heves
esőzésétől  megduzzadva, dühödten rohant el a partok mellett. Hála Istennek,
annyira mégsem, hogy az öreg meg ne hallja.

   Kicsi  Jack  szerencséje  az  a  kiálló gyökér volt, amibe lába beakadt s
megállította őt a habok felett.

   Kapálózó  szívvel tornászta fel magát, miközben boldogan látta nagyapját,
aki felé tartott.

   - Segíts,  papi!  -  kiáltott  a part tetején álló férfinak, de  nagyapja
szemébe nézve riadtan hallgatott el.

                                   *  *  *

   - Nem  jött  még  haza?  -  kérdezte  öreg Jack aggódó képpel, kezét Tony
vállán nyugtatva s a fal mellé támasztotta a horgászbotokat.

   - Hogy  hagyhatta  Apuka, hogy egyedül  elinduljon?  Még csak hat éves! -
kiabálta  Peggy  magából  kikelve,  miközben  úgy  érezte, hogy az aggodalom
szétfeszíti a mellkasát.

   - Jól van, na...  Biztosan mindjárt hazaér! - próbálta csitítani Ted, aki
maga  is  igen  megdöbbent  apja  felelőtlenségén  s azon elmélkedett, vajon
minden  rendben  van  e  vele, hisz azelőtt sosem hagyta volna, hogy egyedül
hazainduljon valamelyik unokája; főként nem ilyen előrehaladott órán.

   Felvette a kabátját, intett idősebbik fiának és kilépett az ajtón.

   A  lenyugvó  nap  vöröslő  arca megnyújtotta az árnyakat s felkeltette az
északi  szelet.  Ted  aggódó  arcal  tekintett  a  széles erdősáv felé, mely
elválasztotta őket a szeszélyes folyótól, ami néha a házukig is kiöntött.

   Elindult  a  fák  felé,  mellette  idősebb  fia kullogott, aki aggodalmát
igyekezett kérdezősködéssel palástolni, de apja szinte meg sem hallotta.

   Késő este lett, mire rekedtre ordibált torokkal hazaértek. Körbejárták az
erdőt,  majd a folyópart tetemes szakaszát kutatták át, de nem akadtak Jacky
nyomára.  Ted úgy érezte, beleőrül az aggodalomba, mert biztosra vette, hogy
fiát  komoly  baj  érte.  Csak  egyetlen  dologban  bízott.  Abban, hogy fia
időközben  hazakerült  s  most  békésen  alszik az ágyában. Ha pedig mégsem,
akkor  legalább  Peggynek  volt  annyi esze, hogy értesítse a hatóságokat, a
számítógépes  hálózaton  keresztül,  ami az egyetlen kapocs volt köztük és a
civilizáció között.

   - Eredj,  feküdj  le!  -  szólt  Tonynak,  mikor  beléptek az ajtón, ahol
legközelebbi   szomszédjukba,   Jason   Wilder-be   ütköztek.   Jason,   aki
tehéntartással  foglalkozott,  feszengve  álldogált s szomorú arcal nyújtott
kezet  Tednek.  Ábrázatáról  lerítt,  hogy  nem  jó  hírrel  érkezett  s ezt
alátámasztotta  az  a  tény  is,  hogy Peggy magába roskadva sírt, öreg Jack
pedig szomorúan gubbasztott kedvenc foteljében.

   Lélekben   felkészült  a  legrosszabbra,  ezért  nem  tudta  sírjon  vagy
nevessen, mikor Jason kibökte végre, hogy a fia kórházban van.

   - Épp  a  teheneket  itattam  lent a nagy fánál, s  ott találtam rá kicsi
Jackre  -  mesélte. - Már azt hittem, hogy elszállt belőle az élet, de Isten
nagyon  vigyáz  a  gyerekekre,  mert  bár  eszméletlen  volt  és  sok  vizet
nyelhetett,  mégis  élt.  Ha  nincs  velem  a  nagylány,  aki  megtanulta az
életmentést az iskolában, rá se merek gondolni, mi történhetett volna. Mert
nekem az efféle orvosi dolgok olyanok, mint tehénnek az ábécé.

                                   *  *  *

   A   kórház   folyosóján   kellemetlen  fertőtlenítőszag  terjengett,  ami
keveredett Peggy cigarettájának füstjével, orrfacsaró elegyet képezve.

   Ted  nyugtalanul  járkált,  felesége  egyik  bagóról  a másikra gyújtott,
amiket rendszerint félig sem szívott el, máris kioltott. Öreg Jack arrébb az
árnyékban  szótlanul  üldögélt.  Az  ólomlábú  másodpercek  csigalassúsággal
vonszolták  maguk után a higanysúlyú perceket s bár sokkal többnek tűnt, Ted
csodálkozva  látta,  hogy  még  csak fél órája várnak. Az az idő számára egy
örökkévalóságnak  tűnt,  mire  végre  bemehettek fiukhoz. A kórterem nyomott
légköre  mázsás  súlyként  nehezedett  rájuk, mikor átléptek az ajtón. Peggy
sikoltva  rohant  kicsi  Jack  ágyához  s ha nem akadályozzák meg, tán még a
gépekről is leveszi fiukat.

   Az orvos tapintatosan álldogált és megvárta, amíg ráfigyelnek. Csak akkor
kezdett bele mondókájába, mikor mindhárman őt nézték, de szavai így is jeges
tőrként  hatoltak  szívükbe.  Kicsi  Jack állapota, annak ellenére, hogy már
túljutott  az  életveszélyen,  még mindíg válságos volt. Az átélt trauma s a
koponyán  lévő  horpadás  kérdésessé  tette a felgyógyulást s akár maradandó
nyomai is lehettek.

   - Ha  magához  tér,  akkor  sem  biztos,  hogy  emlékezni  fog  önökre! -
figyelmeztette  őket  a doktor, de azt elhallgatta, hogy Jacky állapota akár
súlyosbodhat is...

   Annyira, hogy beáll az agyhalál.

                                   *  *  *

   Éjjel  fél  kettő  volt,  mire  a  Ford  rákanyarodott a kocsifelhajtóra,
sikoltásra bírva az elszórt kavicsokat. Öreg Jack alig beszélt az úton s ezt
Ted  az  önvádnak  tulajdonította,  de  nem  érzett magában annyi erőt, hogy
vigasztalni  próbálja érte. Csak annak örült, hogy Peggy a kórházban maradt,
így  legalább az ő aggályoskodását nem kellett hallgatnia, hisz így is elege
volt.

   Benézett  Tony  szobájába  s  épp  be  akarta  húzni  az ajtót, mikor fia
utánaszólt:

   - Apa... Öcsi jól van?

   - Igen, fiam, már jól van...  hamarosan hazajöhet - felelte neki, de Tony
érezhette  hangjában  a  határozotlanságot,  mert  egy  sokat sejtető ahával
válaszolt.  Ezután  hosszú  csend  telepedett  a  gyerekszobára,  amit  Tony
szakított meg.

   - Apa! Leveled jött a hálózaton! Valami Clón Rt-től.

   - Oké,  fiam!  -  szólt  csendesen Ted,  miközben úgy tett, mintha minden
érdeklődését  az  kötné  le,  hogy  a falilámpa fénye által felvert árnyakat
figyeli. - Aludj, fiam! - paskolta meg Tony fejét és felállt.

   - Szeretlek!  -  szólt  vissza  az ajtóból, amit csendesen  behúzott maga
után.

   - Én is téged, Apa!

   Kivett magának egy sört a hűtőből, majd kis gondolkodás után még egyet és
benyitott  apja szobájába. A szoba üresen tátongott, az öreg sehol sem volt.
Ted  elgondolkodva  lépett ki az udvarra, ahol választ kapott ki nem mondott
kérdésére,  hol  az  apja.  A  műhely  ablakai  bőkezűen ontották a fényt az
éjszakába, odacsábítva a rovarok népes hadát.

   Még  mindíg  a  söröket  szorongatva  belépett  az ajtón, készen rá, hogy
megvigasztalja az öreget.

   Jack  Tibbs  műhelye  a  szokásos  képet mutatta. Mindkét lámpa égett, az
asztalon  szerszámok  tucatjai hevertek szerteszét; ezek között szunnyadt az
öreg, oly békésen, mintha az ágyában aludna.

   Nem  volt  szíve  felébreszteni,  ezért  letette  a  neki  szánt  sört az
asztalra,  leoltotta  az  egyik neont és kilépett az ajtón. Azaz csak lépett
volna,  mert  szeme  sarkából  megpillantott valami ismerőset a fal mellett,
aminek nem lett volna szabad ott lennie.

   Értetlenül  emelte  fel a kétfelé tört játékautót, ami fiai játéka volt s
mit  tegnap  reggel  Tony  hozott  javításra  a nagyapjához. Igaz, akkor még
lényegesen jobb állapotban.

                                   *  *  *

   Egész  este éberen feküdt, nem tudta lehunyni a szemét. Állandóan folyóba
zuhant  fia  és  az  összetört  játékautó járt az eszében s rettenetes gyanú
fészkelte  be  magát  az  agyába.  Bármíly lehetetlennek is tűnt, be kellett
ismernie  magában,  hogy  a  két  tényező,  mármint  a felelőtlenség, aminek
következménye a majdnem végzetes baleset volt s az összetört játékautó, amit
javításra vitt Tony tegnap reggel, akár össze is függhet egymással. Ha pedig
így van, akkor...

   Gyorsan  elhessegette  magától  a  gondolatot,  mielőtt úgy megtelepedett
volna  az  agyában,  mint  palánta között a gyom. Hogy apja azóta viselkedik
"abnormálisan", mióta újraalkották.

   Reggel  fáradtan  kelt  ki  ágyából  s elindult, hogy megetesse állatait.
Miután   végzett,   leült   a   családi  számítógép  elé,  amit  mindannyian
előszeretettel használtak, különösen a gyerekek. Titkon arra gondolt: lehet,
hogy  a  Clón Rt.-nél követtek el valami "programozási" hibát s azt tudatják
vele,  de  csalódnia  kellett. A levélben, amit kapott, Mr. Fields megkérte,
hogy  ha tud, menjen vissza cégükhöz, mivel egy adminisztrációs hiba folytán
törlődött  rendszerükből minden adat, amely Mr. Jack Tibbs klónozásával volt
kapcsolatban. Ezután viccesen megjegyezte: ha nem vigyáznak, apja úgy éli le
a  hátralévő százhúsz évét, hogy semmiféle nyoma nem lesz annak, hogy a Clón
Rt. teremtménye!

                                   *  *  *

   Reggeli  után,  amit  hármasban  költöttek el, felhívta a kórházat. Peggy
álmos  hangon  tudatta  vele,  hogy  fiuk  állapota  javult  s  bár többször
feleszmélt,  nem  ismert  rá  és  arra  sem  emlékezett,  ami  vele történt.
Bizakodón  mesélte, hogy az orvos szerint ez az állapot nem végleges, hisz a
gyerekek  könnyebben  feldolgozzák  az efféle traumákat. Egyedül a felépülés
időpontja kérdéses, az amnézia elmúlásának ténye nem.

   Ted  megbeszélte  vele,  hogy ebéd után bemegy érte a kórházba, hisz fiuk
már  nélkülük  is  fel  fog  épülni,  felesleges tovább törnie magát az ágya
mellett.

   Tony  és  nagyapja  egyaránt  örült  Jacky  javulásának  s  az öreg egész
délelőtt  úgy  viselkedett,  mint annak előtte. Jókedvűen biztosította fiát,
hogy vigyázni fog Tonyra, menjen csak nyugodtan Peggyért. Ezután kérte, hogy
puszilja meg nevében Jackyt. Mézesmázos beszéde s az őszintének látszó öröm,
melyet  kisunokája javulása miatt érzett, meggyőzte fiát. Ted gyanakvása úgy
elaludt, mint a csecsemő, amelyik teleszopta magát, de álma éber volt.

   Nem  szívesen  hagyta  Tonyt a nagyapjára, de azt elismerte magában, hogy
egy  véletlen  baleset,  még  ha az öreg odafigyelésével elkerülhető is lett
volna,  nem  ok  unokái  eltiltásának  tőle.  A  fiú már régóta tud vigyázni
magára,  kár  lenne  az  öreg érzéseit lábbal tiporni olyasmi miatt, ami nem
több üldözési mániánál s kitenni fiát a fáradtságos útnak.

   Mielőtt  elindult,  még  burkoltan  figyelmeztette  Tonyt, hogy vigyázzon
magára, de ő leintette.

   - Úgyis a sportközpontba megyünk, mi baj történhetne ott? - jelentette ki
fölényesen.

   Ted  vegyes érzésekkel hajtott el a kórházba s őszintén remélte, hogy nem
tévedett apjával kapcsolatban. Kocsija felhőnyi porfelhőt kavarva száguldott
el azon az úton, mely határos volt az úgynevezett "sportközponttal", ami nem
volt  más, mint egy tágas tisztás és leginkább egy játszótérhez hasonlított.
Ez  a nem túl találó név Jason-nek és lányának köszönhető, akik segítségével
létrehozták  a  sportközpontot,  két  tanya  között,  kb. félúton. Akadt ott
kosárlabdapálya,  mely  két  fára  szögelt  palánkból  és  keményre  döngölt
talajból   állt.  Gondosan  nyírt  élősövénnyel  körülvett  sakkozó.  Hosszú
csigavonalban  futó  csúzda,  mely  az öreg fa törzse körül tekeredett, mint
valami  groteszk  kígyó  s  Jason  elmondása szerint valaha egy szabadstrand
dísze   volt.   S   legvégül,  de  nem  utolsósorban,  egy  tollaslaba  vagy
lábteniszpályának éppúgy alkalmas terület, középütt egy állítható hálóval.

                                   *  *  *

   - Sakk  és  MATT!  - kiáltott fel örömmel Tony, miközben arcáról  lerítt,
mennyire büszke teljesítményére.

   Öreg  Jack  dühösen  vágta  le  a  sötét  gyalogot a felfestett táblára s
cseppet  sem  próbálta  elleplezni  indulatait.  Tony  riadt  szemmel meredt
nagyapjára és a félelem jeges marokként szorongatta torkát.

   Ha  nem  is  sokszor, de máskor is előforult, hogy megverte az öreget, ám
ilyenkor  csak  dicséreteket  kapott,  nagyapja  szemeiben  nyoma sem volt a
haragnak.

   - Revans  ...  - szólt az öreg, miközben gonosz mosolya úgy  suhant át az
arcán, mint ragadozó árnyéka az éjszakában.

   - Revans! - követelte az öreg.

   Tony  rémülettől  elkerekedett  szemekkel  hátrált,  menekülve  attól  az
idegentől, akivé nagyapja lett, de az élősövény megállította.

   Az  öreg  megtörölte  izzadó  feje  búbját, és lemondóan legyintett, de a
pokol tüzei továbbra is ott parázslottak szemeiben.

    - Jó.  Akkor  gyere  csúzdázni!  -  emelte  fel a hangját,  miközben egy
hirtelen  mozdulattal  megragadta  Tony  karját.  A  fájdalom  tüzes villáma
végigcikázott a gyerek karján, amitől felsikoltott.

   - Hagyj, papi?! - kérlelte  az öreget el-elcsukló hangon. - Ne bánts! Nem
nyerek többé - igérgette könnyáztatta szemekkel.

   - Gyere  csúzdázni! Gyere csúzdázni... - kántálta az öreg  szakadatlanul,
miközben a csigacsúzda felé ráncigálta halálra rémült unokáját.

   A  gyerek  erőtlenül védekezett. Karja természetellenes szögbe csavarodva
csüngött  öreg  Jack kezében és szünet nélkül sikoltozott, miközben nagyapja
úgy ráncigálta felfelé a csúzda lépcsőjén, mint egy rongybabát.

   Tony  igyekezett  megkapaszkodni  minden  létrafokban,  de nagyapja ereje
letörte minden ellenállását.

   Ted   Tibbs   épp   akkor   bukkant   fel   a  sportközpont  szélén  álló
kosárlabdapalánk  mellet, mikor felértek. A kezében szorongatott vadászpuska
hangja megtorpanásra itélte az apját, aki őrült szemekkel meredt rá.

   De  nem  úgy  fiát,  akit  a  lendület  tovább vitt, át a csúszda felett,
egyenest le a földre.

                                   *  *  *

   A  napfény  szomorúan  csillant  meg  a díszes koporsón, amelyet lassan a
sírgödörbe  engedtek.  Többfelől  keserves  sírás szakította szét a kegyelet
csendjét,  egyedül  Ted  nem  tudott  sírni, bármennyire is szeretett volna.
Nézte,  amint  a  hideg  föld  lassan  belepi  a  ládát s tudta, hogy mindez
visszafordíthatatlan,  ennek  így  kell  lennie. Magában esküvést tett, hogy
soha   többé   nem   fog   beleavatkozni   Isten  dolgaiba,  hisz  az  ember
újrateremtheti a gyarló testet, de a lényeget, a halhatatlan lelket nem.

   Lélek  nélkül  pedig  a test nem más, mint halott hús, még ha mentes is a
betegségektől.   Ted  csitítóan  pihentette  kezét  kicsi  Jack  fején,  aki
keservesen  sírt.  Másikat  Tony  vállán nyugtatta, aki begipszelt kézzel és
száraz szemekkel állt.

   Ted   bárhogy  is  törte  a  fejét,  nem  tudott  rájönni  apja  tettének
indítékaira, hisz a halála előtt kinyögött felelet fia kérdésére, hogy miért
tette, ez volt:

   - Miért?  Azért,  hogy  olyanok  lehessenek  mint mi vagyunk!  Hogy ők is
közénk tartozzanak, úgy, mint hamarosan mindenki más.

   Tednek  sem  türelme,  sem ereje nem volt e kétes magyarázat elemzéséhez.
Elég volt tudnia, amit senki más nem tudott.

   Mégpedig azt, hogy a sír két Jack Tibbt takar, nem egyet.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.