Bajzafi Ferenc
OTTHON, ÉDES OTTHON
A ház ellapuló völgyben feküdt. Északon rőt dombok karéja, délen az
országhatár tapintható közelségében gondozatlan, hatalmas fenyves védte a
világtól. És védte a világ ellen. Apró, haszontalan tornyocskái hiábavaló
állandósággal vetekedtek az ősi fenyők csúcsaival. Már rég elfeledték, hogy
"palotácska" volt ez a ház valamikor és most kövei tehetetlenül, de hősiesen
lehelték szűkre szabott világuknak a hírt: a háznak új ura van!
A gazdátlanul eltelt közel száz év a házon szinte semmi nyomot nem
hagyott. Hozzátartozott a gazba omlott kert ugyanúgy, mint a vastag avar
borította kőlépcső, a szobák minden sarkát ellepő pókháló és a felületes
szújáratokkal cirkalmas tölgygerendák a padlásszobákban. Büszke ház volt. A
szélforgatta spaletták úgy lengtek sarkaikon, mint egy harcos dinasztia
lobogói. Összecsattantak néha a falak mellett szilárduló, egészséges tölgyek
gallyaival. Éjszakánként a hideg űr tisztaságán lebocsátkozott a holdkorong
fénye s az új, fiatal gazda a kőlépcső alsó fokán üldögélt, füstölt a
csendben és sütkérezett az ég takarékos fényeiben. Lélekben hallgatta a bent
aluvó két élet dobogását.
Ne tudj, míg nem hat rád kérlelhetetlenül a tudás vágya! Ne keress, míg
nincs mit keresned! Nézd: a dombok éjbeolvadó ívén túl a falu, a nyugovóra
tért életek lélegzése elérkezik a lágy magaslaton átbukó, enyhe széllel. A
távoli tűlevelek lengésének ritmusa elandalít, itt a visszavonhatatlan éj,
majd az izgató virradat.
Ne tudj!
A házat és ezerholdakból álló környékét egy gróf uralta egykor. Korán
elhalt, feleségét, a híres-hírhedt kurtizánt hajlott korban szólította el a
bujaság betegsége. A dombokon túli falvak népét saját nyomorúságuk és a
kastélybeli orgiák mennybeszökő fénye tanította a törvényre.
Ne tudj!
Az új gazda keze nyomán élet érkezett az imádság-tartotta gerendák alá.
Ekéi alatt megfordult a kert, új színt kaptak a falak, új fák feszítették a
palotácska szerkezetét. Eltelt egy esztendő, kisfia beszél már, megfáradt
asszonyán elárad a boldogságra váró ünnepi készülődés.
Beköszöntött a tél. S az újjávarázsolt padlásszoba lakatlan ürességében
egy negyedik lélek vacog!
Az alkalmazkodás kényszerűsége, a düh, mely átfonja a lépcsők kopogását,
az ajtók csukódását, a megélesztett bosszúvágy keserű éveket ígér - és jön!
Lelépked a lépcsőkön. Nincs éj, nincs nappal. Csak idő van. Csak akarat van,
egyetlen, időtlen akarat. Beszennyezi lépteivel a ház útjait, előretör,
visszahúzódik. Egyetlen akarat.
A ház alszik és ébred a lankák védelmében. Új szőnyeg simul a
lépcsőfokokra, a lépcsőfokok már nem kopognak. A lépcsőkön a rontás öröme
gurul le éjjelente. Ne tudj!
És eltelt a második év.
Az idő kitágult, szétnyúlt a völgyben. A három lélek boldogságának ünnepe
váratott magára s az osonó léptek hallhatatlan zajában egyre távolabb és
távolabb úszott. A fiatal gazda egyre többször ropogtatta a ház körüli út
kövecseit éjszakánként s ha fiacskája rémületét hallotta kiperegni a roletta
résein, már nem futott.
Eltelt a harmadik év.
Eltelt a negyedik. A felfedezett kéményfal melegében nyújtózik a lélek, a
házat őrző fenyők csúcsai megdöfik a Holdat és áthatolnak a testén. Lent, a
házban két emberlélek álmodná az alvás illúzióját, de a harmadik, a kicsi
felriadva sikolt: Az Apokalipszis!
"Honnan tudod te ezt?"
A két ember rémült tanácstalansága lesimítja az osonást halkító
szőnyeget. Lépcső. Ne hallj!
A ház nyújtózik az éjben és nappalban. Kiterjesztett szárnyai lelapulnak
a kopott fűszőnyegben, a lélek tapodja, nem nő itt fű tovább.
A kémény melege. A tél. Ismét a tél. Lent, a házban a természet
törvényeitől elorzott orgazmusok válnak kínná és keverednek a serdülő
gyermek álombéli kiáltásaival. A kiáltások kiperegnek az ablak résein s egy
ittrekedt lélek hallgatja az éji út kövecsein. Holdfehér arccal,
összeszorított ajkakkal, ujjongva éli át az ellopott orgazmust. Lovagol a
nyeregtetőn. A rabolt kéj mámorában csapkodja a cserepeket s a dombtetőn
megjelenő falubéli lámpásfények csak fokozzák örömét. A házba, a kéményfal
melegébe osonva újra átéli a kéjt a három riadt, egymást ölelő test láttán.
Eljött a sokadik nyár. A fenyőerdő nem változott, a ház büszkébnek
látszott, mint valaha, bár kocsik nem zörögtek a parkban s este nem
villóztak lampionok a feszített drótokon. Hová tűntek a férfiak a
szolgahaddal? Hová egymásra uszított kutyáik, mocskolódó szavaik, izzadó
testük a testét birtokló mámorban?
Hová tűnt a sok éven át kéjjel kínzott kis embertest? Szomorú, koravén
testet hagyott itt, a házban.
Egy nap, egy év, száz év... Ne tudj!
És állt a ház. A nyári forroság felremegő vibrálásában, az őszi köd
megülepedő nyirkosságában a két magányos ember egymásratalálása úgy veszett
a ház megfoghatatlan hatalmába, mint fortyogó kráterbe vetett tollpihe. Az
északi dombok hófehér dérruhába öltöztek s a sárguló holdkorong a
fenyőcsúcsok felett gondtalan szikráztatta be a spalettákon a fényt.
Belopózott a palotabéli párhoz s a téli éjszakákon síri világítással
szolgált a könnyes és újraerőltetett együttléthez. A harmadik, a buja lélek
kielégületlen suhant fel a szőnyeges lépcsőfokokon a kémény békés melegéhez.
És a házat nem döngölték földbe az alvó tölgyek és a romlott lélek nevetett
- képzelt, fényes ruháiban suhogott a kémény körül és lenézett a kínjukban
egymásbacsavarodó párra.
Teltek az évek. A falfesték pergett már, az esőmosta kőtornác
bizonytalanul tartotta faragott díszeit, mint a fekete fenyőcsúcsok
éjjelente a fogyó és növekvő Holdat. A dombok és az erdő fogságában úgy
lapult a fáradt ház, mint egy rogyott kápolna. Oltárán két lélek görnyedt,
siratta a harmadikat, aki belőlük származott. És valahol fönt, ahol
lampionok derengtek egykor, egy harmadik lélek kacagott, űzte a kínt, mely a
rontás gyönyörének hiányában mégis elérte és lovagolt a cseréptetőn és
húzódott a kémény melegéhez, mert jött a tél.
És egy puhán gördülő szekér látogatta meg a házat.
Visszajött a fiú!
Szinte felnőtt már. Behordta könyveit a házba s a ködbe süppedt falak
máris úgy emelkedtek a völgyben, mint szokatlan időben nyílni készülő,
virágos ág. És a fiú elfoglalta a padlásszobát. Hajnalig tartott a szülőkkel
az örömeste s a lélek a tetőn vacogott.
Ránézett az a fiú!
Suhogtatta a testét reggeltől estig, a leglehetetlenebb rejtekeken
bujdokolt, de megtalálta a szem, a fiú szeme. Őt nézte! Olykor egészen
közelről nézte, pupillájának szivárványküllői határozottan rámeredtek, mint
a kerék, melyen osonó tagjait át fogja törni a bakó. Még nem telt el a nap
és már menekült.
Helye már nem volt a kéményfal melegénél. A tetőcserepeken kuporgott. Az
udvaron megjelent a fiú megrövidült alakja, a fiúé, kinek álombéli rettegése
kipergett a spaletta résein. Felnézett a tetőre. Őt nézte!
Ne tudj!
A hideg cserepek elfagyasztották a lábait - és az a tekintet!...
A dombok lágy karéjában, az ősi fenyőktől óvottan szunnyadt a palotácska.
Csak a tetőcserepein tétovázott valami oda nem illő, valami ideiglenes.
Avatott szem számára néhány perc után alakot is öltött. Remegő selyemleple
alól lusta szárnycsapásokkal költözött ki az öröm és a gonosz nyugalom.
És beköltözött a félelem.