Bajzafi Ferenc
ÚSZÓ KORONGOK
A fiú álmosan és tétován motoz a fülledt, homályos szobában, végre
megtalálja az ablak kilincsét. Fáradtan fordít rajta egyet, aztán már a szél
segít nyitni az üvegtáblát. Friss lélegzet rohan be a résen, a fiú
megdöbben, görcsös köhécseléssel űzi ki beteg melléből a kellemetlen
ajándékot. Becsukja az ablakot. A szél tovább rezegteti a rozzant fakeretet,
hiába. A fiú öltözködni kezd. Nehezen hajol, néha köhint.
Később kissé magához tér, többször, hosszan nézi a vekkerórát. Hosszan
nézi a régi rádiót is, de nem kapcsolja be. Divatjamúlt fényképezőmasinát
kotor elő az asztal kacatjai közül, váratlan ötlettel új filmet csavar bele.
Ügyetlenek, suták a mozdulatai, közben körbe-körbe csoszog a szobában,
megáll köhögni. Szűk zsebébe erőlteti a gépet, a zseb ostobán kidudorodik.
Átteszi a másik zsebébe.
Lecsoszog a lépcsőn, meg-megállva bajlódik a dzseki zárjával. A kapun
kilépve ráront a friss, márciusi szél. Vézna csontjaihoz tapasztva vékony
öltözékét megállásra kényszeríti és körülkavarogja. Élesen hasogatja arcát
és tüdejét. Mégis elindul, fél-lélegzeteket vesz, de már jobban érzi magát.
Pisze orrát fel-felkapva, jellegzetesen kacsázó járással halad a buszmegálló
felé, a sarkon rátámadó szélroham megtántorítja sovány testét.
Az öreg már várja, vállára teszi nagy tenyerét. Aztán felsegíti a buszra.
A fiú szereti a buszt. A vonatot, a villamost is, mindent, amin utazni
lehet. Az öreg ül le most helyette, több hely nincs is. A fiú egy szőke,
parfümtől illatozó hölgy mellé szorul, komikusan rángatja az orrát és várja,
hogy az öreg mosolyogjon. Az öreg mosolyog, a fiú nevet és köhög.
Ismerősek az arcok így reggelente. Kúszik a kisbusz a panelházak között,
a szőke hölgy könyöke a fiú bordáiban, de az nem bánja. Fintorog. Jó a busz.
Az égbolt friss csíkja fent, a betonfalak fölött felüdíti a fiút, egyetlen
felhő sincs. Valahol elől igen hangos valaki, a fiú leplezetlen
kiváncsisággal tekergeti a nyakát, nem lát semmit. De többen átveszik a
hangot, terjednek a riadt, meglepett kiáltások hátrafelé. Arcok hajolnak az
ablakhoz, a parfümös hölgy is hajol... A fiú magasabb, többet lát a panelek
fölött húzódó kékségből.
A kékség közepén egyre nagyobbodik a különös korong, ereszkedik, enyhén
forog s a fiút megfoghatatlan lelkiállapot keríti hatalmába. Makogva
csukladozik, rövid, izgatott hangok törnek elő a torkából, többen
odafigyelnek. Földöntúli öröm árad szét az arcán, cibálná zsebéből a
fényképezőgépet, türelmetlenül mutogat az öregnek, hogy segítsen. Az öreg
segít.
Kissé sápadtan ugyan, de segít és szégyellős mosollyal tűri, hogy a fiú
elhúzza az ablakot és otthonosan az ölébe térdeljen. Fékez a busz. A fiú
keze remeg, ahogy kitolja a gépet az ablakon, nem automata, sután
csavargatja az objektívet. Kész az első kép. Két felvétel között rázza az
izgatott köhögés, mögötte az a sovány, egyenruhás ember rángatja a
dzsekijét, kiabál valamit, miért nem segít az öreg?!
Mindenki kiabál. Miért kiabálnak, hiszen már áll a busz, többen
leszállnak tátani a szájukat. A fiú sütögeti egymás után a gépet, a
vasutasféle ember változatlanul böködi az oldalát és kitartóan kiabál. Rossz
ember. És tele a film, a fiú szaggatottan lélegzik, örül.
A korong pontosan időzítve eltünik a panelek égcsíkjának peremén, már
csak a fiú van a buszon és az öreg. Meg a vasutas. Szemrehányó tekintettel
méregeti a fiút, de az öreg védelmezőn lesegíti a buszról. A busz egyszerűen
továbbáll.
A fiú szorongatja a gépet. Tíz méternyit ballagnak, az öreg még mindig
sápadt. Kicsit a fiú is. Ott volt! Körülbelül ott, mutatja az öreg, de a fiú
pontosan tudja, hogy a rácsos erkély fölött volt. Még ott lógnak a tavalyi
muskátliszárak. Disznó szerencséd van, pillant a fiú gépére egy férfi, de az
öreg egy szigorú homlokráncolással odébb tanácsolja. S ahogy elnézi a fiút,
valami azt súgja neki, hogy nála jobban ezt senki nem tudja.
Állnak.
* * *
Először az orra úszott a képbe.
Gigantikus, fénylő, tömpe orr volt, kúszott az ég csíkján százméternyit,
míg megjelent maga a hajótest a felépítmények bonyolult idomaival, aztán
mellette a másik. Ketten voltak.
Kissé eltolt pályán röpültek, a hangtalan haladás csak késve
kényszerítette égnek az emberarcokat, de nem veszítettek semmit. A fiú
bennakadt lélegzettel védekezett valami kitörni készülő öröm ellen, mely
bensőjéből felfakadt és elöntötte az arcát és tekintetét. Mintha ódon
szobájába tört volna ismét a napfény, amellyel sohasem tudott mit kezdeni,
vakító orvosköpenyek villantak szemei előtt és tágulni érezte a lelkét,
miközben a hajók ezertonnái ránehezedtek arcára.
Lassan jöttek. Lassan jöttek végig, egész idő alatt, lógott rajtuk a
szálkákká csomósodott űrpor, a fiú tudta, hogy nem tévedhet sokat, ötszáz
méternél nem lehettek rövidebbek. Agyában eszeveszett kattogást hallott, a
kattogás egyre ritkult, végül halk dörömböléssé változott. Markolta a gépet.
Az öreg tudta és szorította a fiú vállát, míg végignézték az egészet.
Döbbent volt a látványtól, hatalmas tenyere átvette a vézna test remegését
és belévillant, hogy mit érezhet a fiú. Mennyire másként, mint ő. Ha szólt
volna... Ha a vasutasforma, sovány ember erőszakosabb... Feldühíti... Talán
maradt volna néhány filmkocka.
"Azok" már átkúsztak az égen és a szélsöpörte járdán csak ők álltak. Az
öreg és a fiú.
* * *
Nem kell mindenre masnit kötni, vígasztalta az öreg, miközben szemlélték
a készülő képeket.
Tiszta, szép felvételen egy kicsi korong, a következőn egyre nagyobbodik,
alatta a muskátlis erkély, felismerhető és hamisítatlan környezet. A korong
már nagyobb, ez a tizennegyedik felvétel. Ha vannak is kivehetetlen
részletek, ezt a távolság indokolja. Szép képek.
Ez nem ám Nessie, olvassa az öreg a fiú papirra kapart szavait, mert azok
mind homályosak és kivehetetlenek. Az öreg kacsint. Ez egy nő, mi? Ez a
Nessi. A fiú nem tudja magyarázni, nem is akarja. Köhög a félhomályos, piros
fényben és madzagra aggatja a nedves képeket a korongokkal. Mutogatva tereli
el a témát. Az öreg figyelmes. Feldühített a vasutas... Aztán észbekap.
Tudod, mit mondott? A fiú széttárja a kezét, nem-emlékezve, tanácstalanul.
Hogy várd meg a másik kettőt is.
A fiú elgyengül. A másik kettőt!...
* * *
A fiú elgondolkodik a dolgokon.
Az öreg szívesen horgászgat, mint most is, a híd mögött. Kihozta a fiút,
tudja, hogy szereti a csendet.
A nádszálak zizegve bólogatnak, tégy bármit, tedd csak, helyes, helyes! A
fiú tűnődik, gondolatai együtt zsonganak a vízpart ágaival, leveleivel.
Hullatja a korongos képeket egyenként a tükröző vízbe. Akárha a valódi
égbolton úsznának és a nádszálak csak bólogatnak, bólogatnak hozzá. Helyes,
fiú, helyes!
S a fiú egyetért a nádszálak üzenetével, mármint, hogy az igazságot
valahol egészen másutt kell keresni.