Bajzafi Ferenc
AZ IDEGEN HALÁLA
Branford sietett Helena után a folyosón, egy röpködő, fehér köpeny az
egész ember. Lépteik visszhangja elhalt a feszült csendben. Helena
félreértette őt, természetesen félreértette, hiszen a kapcsolatuknak már
vége. Nem kellene minden apróságba beleakaszkodnia, hogy még szakmailag is
tönkretegye. Ez csak egy kapilláris vérzés, része a gyógyulásnak.
De ha Helena ebből zűrt csinál!... Ha ebbből politikai botrány lesz, mert
valami úgyis kiszivárgott már, a karrierjének lőttek! Ebben a pillanatban
gyűlölte a nőt, ahogy két fehér szárnyként befordult az izolációs folyosóra.
"Az a lény igy gyógyul! S fél energiát sem fordit rá!"
Rohant a csapkodó köpenyszárnyak után.
"Meg akarnak ölni. Nem látom az értelmét, a kisérlet végső fázisában
vagyok és megengedhetek magamnak olyasmit is, amit Branford professzor földi
nyelven szórakozásnak nevezne. Gyógyulok. Itt állnak mellettem, azaz a test
mellett, hiszen számukra én az vagyok, aminek ők vélnek. De jobban örülök
nekik, mint a katonáknak. Brandfordból lassan tűnik a fajfenntartási ösztön
gerjedelme, Helena aurája taszitó. Jobbban kedvelem Branfordot."
- Vérzik. - A nővér hátrahúzódott. - Hat helyen, egész váratlanul.
- A sebek?
- Nem, professzor. Kapilláris, de sérülésnek semmi nyoma.
- A kesztyűt, Helena!
Percekig vacakoltak, majd Branford szemügyre vette a műszerek karéjában
heverő, mozdulatlan testet. Aztán átforditotta.
Vérzett. Nyolc, tiz helyen. Brandfordban szokatlan viszolygást keltettek
a látszólag ép, szürkés bőrön terjedő tenyérnyi vérfoltok. A nővér
izgatottan tamponozott, némi rábeszélésre Helena is. Később a sima bőr alól
kiütött egy aortás vérzés. Gyors szoritókötés és a szürke végtag ernyedten
hullott a lepedőre. A hatalmas, csukott mandulaszemek rezzenetlenül
maradtak, Branfordnak mégis az volt az érzése, hogy figyelik minden
mozdulatát. Helena már rég megnyomta a gombot, legalább egy tucat orvos
készülődik az ajtón kivül, ebből legalább tizenkettő katona.
"Ez a Branford volt ott akkor is, amikor kiemeltek a gépemből. Éppen vele
beszéltem, a katonák közül is néhánnyal. Mindegyikük másképpen viselkedett,
mint ahogyan gondolkodott. Kisérletem egyik következtetése ez, bizonyos okok
miatt nem nevezem eredménynek. A céljainkra Branford alkalmas volna.
Felhelyezett két érleszorító kötést, igen lazán, éppen kezdtem jól érezni
magam, de ez a Helena nevű, himnős aurájú földi újra kinyitotta azt a
csapot. Folyadékot kap a test, amit majd ismét ki kell eresztenie.
Párologtatni kell tehát, a test mellett ügyelő nő kikap, ha hivnia kell
őket. Ime, az instabil molekulák hátránya, ha kisérleti körülmények között
alkalmazzuk. Kint az emberek izgatottak, sokan be akarnak jönni. Branford
kituszkolja őket."
- Maga katona, nem pedig orvos. - emlékeztette Maynard tábornokot
Branford. - Vagy tévedek?
Legszivesebben felrúgta volna ezt a nyiszlett egyenruhát, de tekintettel
kellett lennie a benne tartózkodóra is. Maynard tábornok rezzenetlen arccal
ült a székén és adott időt a professzornak. Volt ideje.
- Maga is ott volt, miért kell ezt százszor ismételnem? A francba a
katonáival! Orvos kellett, azonnal, de magának a szögesdrót volt az első
gondolata. Négy óra múlva fértünk hozzá!
- És életben maradt, vagy nem? - hunyoritott Maynard. - És most?
- A helyzet megváltozott.
- Megváltozott? - Maynard szeplős képe eltorzult, de Branford nem engedte
át a szót.
- Szedje össze magát! Mit akartak voltaképpen? Életben tartani. Vagy
ismét tévednék?
- Életben tartani. Ezt éppen olyan jól tudja, mint én.
- Hát akkor megnyugtatom. Él.
Maynard felpattant és felkapta aranyozott sapkáját Branford orra elől.
- Tudja, mit? A maga karrierjének lőttek, méghozzá sorozatot! És ebből
egy-két golyó nekem is jut. Az a lény elvérzett, érti, hagyta elvérezni!
Bőszült tartása nyugalommal töltötte el Branfordot. Ez a Maynard ugyanúgy
ismétli önmagát, mint ott, a homokba fúródott űrjármű mellett. Akkor is
megvárta a maga szögesdrótjait.
- Életben tartani? Milyen értelemben?
"Tudom, Branfordnál kész volt önnön kérdésére a válasz: földi értelemben.
Amikor találkoztunk, az egyetlen ember volt, aki nem akarta, hogy annyit
mozgassanak. Mintha sejtette volna, hogy kritikus állapotomban nem hagyhatom
el erőink fókuszát. Körülöttünk ott voltak a drótok. Kegyetlenül megkeverték
az erővonalakat. Kellemetlen és veszélyes játék volt. Branford és Helena
akkor még egy pár voltak, láttam, de a női lénynek nem elég a him. Számunkra
szokatlan módon egyenlíti ki az evolúció során keletkezett anomáliát, de
kisérletünk lényege nem ez. Végső konklúziót majd csak otthon vonhatunk le,
az előbbiek csupán a várakozás idejét töltik ki.
Odalenn nyüzsögnek a fekvő test körül és érzem, hogy fokozatosan
visszatér erőm. Készítem a jegyzeteket, de előre bocsátom: itt a
mozdulatlanság az élettelenség jele."
- Akkor hát, ennyi.
Branford letépte szája elől a maszkot és egy percig kiábrándultan meredt
maga elé. A szürke lény testében megszűnt minden mozgás, s hogy
megmagyarázhatatlan örömét titkolja, mélyen a kézmosóba hajolt. Helena
kárörvendő arca a válla fölött, szorosan mögötte Maynard. Valakik halk
nesszel kitolták a műszereket, mások újakat hoztak a terembe. Az idegen
élettelen teste undorítóan párolgott, a helyiség kész gőzfürdő.
- Szándékos volt! - jelentette ki Helena.
Titkon megszoritotta a csinos Martha Maynard kezét.
- Várnak odakint, Branford...