Bajzafi Ferenc
EGY HÉT HALHATATLANSÁG
Egy teljes hétre halhatatlan lettem.
Úgy jött, mint a villámcsapás. A lakás félreeső helyiségében üldögéltem
és olyan nyomorultul éreztem magam, mint már annyiszor. Olyan érzés volt ez,
mint a csodálkozás egy váratlan reflexmozdulat után: az ember szinte el sem
hiszi, hogy erre ő maga volt képes, mert mégsem tört el a váza, vagy mégsem
dőlt fel a ruhafogas. Aki készül rá, annak szinte sohasem sikerül.
Szóval, igazán magam alatt voltam, mikor megrohant ez az érzés, hogy
ettől a pillanattól fogva halhatatlan vagyok és ez olyan bizonyossággal
fészkelte be magát az agyamba, hogy úgy ültömben meghajoltam. Pedig azt sem
tudtam, hogy kinek, minek köszönhetem a ... (csodát akartam mondani) szóval
a non plus ultrát, az elixírt, amikor pedig egy egyszerű aszpirinnel is
beértem volna. Úgyhogy besokkoltam, ahogy elő van írva és nagy szerencsémre
egyedül voltam otthon. A gondolataim teljesen kificamodtak; hogy költői
legyek, a múlt-jelen-jövendőről meglévő fogalmaim eddig sohasem látott
fényben tündököltek; és túltengett, túlfolyt bennem minden, amit addig
magamról és a világról képzeltem. És bár még mindig felfogtam, éreztem önnön
testi valóságomat, körülményeimet (külsőm, családom, házam, gyermekeim), az
az isteni állapot nem engedte, hogy azon az intim helyen üldögélve bármi
nevetségeset találjak a dologban.
Halhatatlan lettem. S ha már megemlítettem azt a bizonyos "túltengést",
azonnal iszonyú távlatokban próbáltam gondolkodni: végtelen lehetőségekről,
ha már a kortársaim és az ő leszármazottaik kihaltak s én egyre mélyebb,
hosszabb múltat ismerek, amelyből beláthatatlan és izgalmas jövő kerekedik.
Máris odébb akartam lenni ezer évvel, távol a feleségemtől és mindenkitől,
akik ott és akkor velem együtt küszködtek egy kilátások és távlatok nélküli,
koszos világban. De mivel semmi kedvem nem volt majd ezerévesen arra
visszaemlékezni, hogy ezer éve (azaz halhatatlanságom első napján)
ugyanolyan ostoba voltam, mint rendes életemben, sürgősen gyakorlatiasabb
síkra tereltem a gondolataimat. Mert azt már sejtettem, hogy pusztán a
halhatatlanságból megélni nem lehet. Gondoskodnom kellett jóelőre magamról,
tehát elintéztem néhány dolgot, amelyekről úgy véltem, hogy bár nem hosszú
ideig, de mégis segíthetik halhatatlanságom kezdeti időszakát.
Mindenki csodálkozására mégsem adtam be a válópert, azaz voltaképpen a
feleségemet beszéltem le erről a szándékáról. Szent esküvéssel fogadtam,
hogy megváltozom és ezután nagy-nagy bizalmat élveztem, holott az ilyen
fogadkozások inkább megszokottak, mint hatásosak voltak. Végtére is ez a
(halhatatlanság szempontjából nézve) kis időparány, amit még együtt töltünk,
kibírhatónak tűnt. Hasznos volt a feleségem jelenléte, gondoskodása (óh!),
hogy végül ne végezzem az árokparton. Majd eltemetem tisztességesen.
Csakhogy hogyan maradhattam volna én harminchárom éves (itt természetesen
külső megjelenésemre és fizikai állapotomra gondoltam), ha ő már hatvan, ne
adj isten hetven lett volna, mire itt hagyja ezt az árnyékvilágot! Úgyhogy
az első napon egy majdan elkövetendő gyilkosság tervét szövögettem.
Meglehetősen könnyelműen, hiszen az ígért halhatatlanság, ami nem puszta
remény volt, oly biztos védelmet adott, mint a páncél a szúnyog ellen. De a
tettet későbbre halasztottam. Fenntartottam a látszatot, hogy valóban
megváltozom és ígéreteket tettem magamnak is, hogy "majd akkor" jó leszek.
De mikor? Hiszen én már akkor halhatatlan voltam!
Adtam hát még néhány évet a feleségemnek és mivel az ikreink (mindkettő
lány!) épp most fejezték be az iskolát, eladtam a kocsit és csinos összeget
hagytam egy előkelő intézetben, ahol folytatják majd a tanulmányaikat. Innen
egyenes út vezet az egyetemre. Az orvosok sokáig élnek és jól keresnek, ha
nem követnek el valami marhaságot. Úgy terveztem, hogy a lányaimról majd én
gondoskodom, különben elfelejtenek rólam gondoskodni. Távoli helyeken lakom
majd, messzire tőlük, hogy látatlanban segíthessék "öreg" apjukat. A lányok
apásak.
Ezzel eltelt egy nap és hogy ki ne felejtsem apámat sem, váratlanul
felkerestem. Olyan korú lehetett, mint én lettem volna akkor, amikor
megszűnnek a gondjaim végre és elkezdődhetett volna igazi halhatatlanságom.
Az isteni érzés csodás önbizalommal ajándékozott meg és olyan beszélőkével,
hogy belátta: a két öcsémre mit sem számíthat, egyedül én vagyok az ő
életének kizárólagos értelme és folytatása, senki más. De levágathatnám a
hajamat és kereshetnék valami munkát... Így aztán igértem neki egyenesen két
fiúunokát és még aznap rámíratta a házat. Némi (sok) készpénzt is rámtukmált
és elmenetben utánam szólt, hogy vigyem el a kocsit is.
Akkor már harmadik napja nem voltam otthon. Telefonáltam valami vidéki
utazás és váratlan előleg kapcsán és a feleségem örült, hogy ha vidéken is,
de munkához jutok végre. Szállodában aludtam. Telt a kölcsönből és apám
házát (vagyis az enyémet) némi jelzálog terhelte. Eladtam az autóját is: nem
szerettem vezetni, egyébként a jogosítványom is rég lejárt. Találkoznom
kellett a két öcsémmel és megfelelő körültekintéssel meghívtam őket valami
semleges helyre és elmondtam, amit apánkról "tudok". Az önbizalom és a
beszélőke még működött és fél óra múltán már gyűlölték az öreget. Majdani
testvéri összefogásunk zálogaként szép összeggel jutalmaztak meg, annál is
inkább, mivel megmutattam időközben szerzett diplomámat és igen előnyös
munkaszerződésemet; ezeket már minden sarkon hamisítják, ha megfelelő
mesével és összeggel állít be az ember.
Ezzel tehát megvoltam és ahogy most visszagondolok, ez már a negyedik nap
lehetett. Üldögéltem a kikötő mólóján és nézelődtem, mert mindig szerettem
volna egy hajót és arra gondoltam, hogy miért fogom én fel ezt a csodás
állapotot majdaniként, eljövendőként, hisz mint már említettem, én MÁR AKKOR
halhatatlan voltam. Minden szabálynak fittyet hányva közlekedtem az utcákon
és semmi baj nem ért. És akkor rájöttem, mihez kötöttem a halhatatlanságom
kezdetét, mert bármilyen hülyén hangzik is, nem éreztem magam annak.
Láb alatt volt a feleségem és a lányok még nem tudtak eltartani, hogy
saját lábamra állva belefoghassak végre csodás dolgaimba.
Mert végtére is beavathattam volna őket a titokba. Csak rajtam múlott és
ne higgyék, hogy meg sem fordult a fejemben. Sütkérezhettek volna a
fényemben, de persze tőlem megfelelő távolságban és téved, aki azt hiszi,
hogy kiveszett belőlem minden emberi érzés, de ki hitte volna el egy
magamkorú semmittevőről, hogy máris halhatatlan? Ugyan!...
Így aztán néhány régi cimborát is felkajtattam: a hatalmas, bérelt
limuzin, melynek sofőr nyitogatta az ajtaját teljesen lenyűgözte őket és én
persze elhitettem velük azt a boldog és szép jövőt, amiben nekünk együtt
lesz részünk és amiben öt nappal ezelőtt még én sem hittem. Mit mondjak:
leesett némi készpénz előlegként és néhány igéretet is bezsebeltem, ami
azért volt értékes, mert tudtam, hogy az ő félelmük egészen halálukig
eltart. Ezzel meghosszabodott az én jólétem a halhatatlanságom kezdetén, de
mostmár tudom, hogy ebben a vonatkozásban ostobaság valamiféle "idő"-ről
beszélni, meg egyáltalán: ostobaság bármiről is beszélni.
No, de ez akkor volt, egyhetes halhatatlanságom hatodik napján.
Megvallom, már az első napon, de még inkább a következőkön vártam a
bizonyosság újabb jeleit helyzetem végérvényességét illetően, sőt, talán
jobban vártam a bizonyosság gyöngülését amíg még nem késő visszatérni az
anyagi lét nyomorult és hisztérikus valóságába. De semmiféle megerősítést
nem kaptam és mit mondjak: tökéletesen kibékültem ezzel, annyira elégnek
tűnt az első napon kapott jel. Pedig valójában nyomorult voltam és tudtam,
hogy a halhatatlanság valahogy nem kedveli az efféléket.
És izgatott, nem hagyott nyugodni a dolog. Elhatároztam, hogy másnap
hazamegyek és a hat nappal ezelőtt kitervelt módon előrehozom
halhatatlanságom igazi kezdetét. A feleségem útban volt, igazán útban és nem
akartam, hogy megalázzon azzal, hogy tudtomon kívül mégis beadja a válópert,
amikor már szinte minden el volt intézve. A lányok nélküle is felnőnek.
Felhívtam tehát a munkahelyét, egyenesen a nagyfőnököt és közöltem, hogy
információval szolgálhatok a tavalyi szabotázsakció kitervelőjének és
végrehajtójának kilétéről. Bemondtam a feleségem adatait, aki már régóta
szakszervezeti aktivista és letettem a kagylót.
Reggel vonatra szálltam és hazaindultam. Nem mulasztottam el telefonálni,
azt mondtam, rossz hírekkel jövök. Hozzávetőlegesen tudtam, hogy milyen
állapotban fogom találni a feleségemet és ez a végletekig megkönnyíti majd a
dolgomat.
Nem volt otthon. Senki nem volt abban az átkozott lakásban, csak egy
cédula a konyhaasztalon, hogy: Anyu, elmentünk a buliba, majd jövünk.
Én meg a nagykések között válogattam a fiókban. El fogom neki mondani,
mit hallottam, mibe keveredett a munkahelyén, meg egyáltalán. Ettől
elgyöngül, aztán egy óvatlan pillanatban...
Engem nem érhetett baj.
Aztán egyszerre csak berontott, lecsapta a táskáját és azt mondta:
- Képzeld, mivel vádolnak!
Ott szorongattam a hátam mögött a kést és igyekeztem megértő arcot vágni.
Hosszan hallgattam a történetét, aztán elszörnyedtem:
- Te, ezek megölnek téged!
- Engem? - kacagott fel magabiztosan. - Én halhatatlan vagyok, apuskám,
nem tudtad?
Kihullott a kezemből a kés, aztán már csak egészen föntről láttam
magamat, amint összeesek. És újra, nagyon erősen érkezett az a jel, a
halhatatlanság érzetének a jele. Pedig tudtam, hogy a feleségem ide-oda
rohangál a lakásban és telefonál, aztán elvittek engem valami
fehérköpenyesek egy lapos ládában. Itt meg, ahol most vagyok, senkinek nem
tudom elmondani, hogy a feleségem az egyiknek pénzt akart dugni a zsebébe és
fogalmam sincs, hogy az a mogorva ember elfogadta-e. Nem is tudnám
elmondani, hiszen nincs szám, ha jól érzem. Ha válaszolnának sem hallanám,
ugyanis úgy rémlik, fülem sincs. Márpedig, ha mindezeket tudom, akkor
mégiscsak élek... Ha pedig élek, akkor miért gondolom, hogy a
halhatatlanságom csak egy hétig tartott?
Tudják, milyen érzés, amikor az embernek se szeme, se füle nincs, mégis
látja és hallja, hogy kiröhögik?