Bajzafi Ferenc
FÖLDI TERMÉS
A teherautó sofőrje előzékenyen még az ócska láncfűrészt is leadta és
elhárította a hálálkodásomat. Megszűnt a kisvasút, erről senki nem tehet.
Most egy ideig sokan lesznek az úton. Egy perc múlva elzúgott a ködben és én
ott álltam Ted birtokának határán, a rozsdásodó síneken átvezető, poros
dűlőn.
Félóra is eltelt, mire a ház lassan-lassan kibontakozott a ködből.
Valahol, elől, láthatatlanul nyikorogva egy nehéz gép húzott ki az udvarból,
ha ez Ted volt, akkor várnom kell, míg fordul egyet. Nem nagy dolog, tudom,
hol tartja a gint.
Vállamat kíméletlenül törte a fűrész, ezt még a tavalyi betakarításkor
megígértem Tednek. Majd a kisebbik fiú gyakorolgat vele, feltéve, ha nem
vették fel abba az iskolába... Hová is?
Csak futólag említhették, igen, akkor más beszédtéma járta. Csak egy éve
lenne?
A kaput jelképező két oszlop elmaradt mögöttem, alig vettem észre.
Felkászálódtam a lépcsőn, végre megszabadulhatok a súlyos szerkentyűtől. -
Hello, Dorothy!
A hugom épp akkor lépett ki a házból, csaknem összeütköztünk. Elmotyogott
egy hellót, mintha minden nap találkoznánk és lefutott a lépcsőn. Hosszú
szoknyája lengedezett a sietségtől, ahogy a magtár felé vezető úton
beleveszett a ködbe. És hogy pontos legyek, ebben a pillanatban én is ködnek
éreztem magam. A korlátnak támaszkodva szusszantam egyet és megmozgattam
merev tagjaimat. Szemügyre vehettem volna, hogy mi változott a farmon, ha
nem lett volna a köd. Akár a felvizezett tej: a házhoz legközelebb eső
emeletes magtár is csak masszív, sötétlő tömbként sejlett a fehérségben. Tök
unalom.
- Hé, hé! - reszelt Ted hangja az asztal irányából, miután kopogás nélkül
beléptem a házba. - A jó öreg Mike, és napra pontosan! - Megváltozott ez
alatt az egy év alatt, de hát ki nem?
Megropogtattuk egymást.
- Én és az öreg fűrész, jelentem, megérkeztünk. Mi újság a marslakókkal?
- Ted pohár után nézett, addig én vigyorogtam.
Súlyos mozdulatokkal telepedett vissza, előtte az üvegből már jócskán
hiányzott.
- Hagyd őket. - Legyintett.
Ez volt hát a tavalyi beszédtéma! A marsiak! Emlékszem, átjött az öreg
Will családostól, mi és Ted három munkása egész este erről beszéltünk. Jim,
a gépész vezetett az ötven yardos marslakójával, az én kétszáz yardosom
éppen hogy megelőzte Dorothyét, aki az utolsó lett. A yardok természetesen
látótávolságot jelentenek, egy fejlett marsi hím alig négy láb magas.
Ittunk.
- Mikor kezdenétek? - szólalt meg Ted és újra töltött.
- Tőled függ - feleltem. Annyira kezdtem hiányolni Dorothyt, hogy csaknem
elfelejtettem: közösen béreljük a kombájnokat. - Tőletek.
Odakint közeledő zúgás, aztán valahol a magtár körül az ismerős sistergés
hallatszott, ahogy a pléhdobból kizúdúl a milliónyi kukoricaszem. Ted
tiltakozó mozdulatom ellenére töltött, nyaka, akár egy gúnáré meggörbült és
makacsul hajolt az érintetlen pohár fölé. Mintha egy feneketlen kútba nézne
szüntelen, nem bírván elszakadni a látványtól. Ezek összevesztek.
Elég későn jöttem rá és most szerettem volna tudni, hogy rosszkor jöttem-
e, vagy épp jókor. Itt valamit tenni kell. Kukoricaszüret és a gazda a
házban!...
- Még tartom a tavalyi rekordomat.
Böktem rajta egyet. Bár kétszáz yard igencsak közepes eredmény, de mit
tehetek, az azóta észlelt másik sem jött közelebb, mint háromszáz. Ted
lerakta a poharát és rám emelte a tekintetét. Úgy éreztem, hogy el kell
mondanom és már mondtam is.
- O'Brian fia jött át tavasszal, ha valaki igazi rekordot tart a
környéken, ők aztán tartják! Bement hozzájuk egy nőstény, egyenesen a házig.
Azt mondja, beszélni is hallották, amikor hosszas tanakodás után kiment
hozzá az apja. Beszélt, dehogy! Szónokolt, akár egy pap, ebből persze semmit
sem értettek az otthoniak, de észrevették, hogy aztán napokig nem mozdul a
környékről.
- Az egy nő volt! - Váratlanul vágott közbe Ted, persze, hibáztam és
ismerhetném már a gondolkodásmódját. Úgy tettem, mintha az elbeszélés
hevében tévedtem volna.
- Gaspar atya, a fiatal lelkész oldotta meg a rejtélyt, a marsiak nyelve
ugyanis szerinte majdnem latin. "Helyet" kért a nő, legalábbis így ókumlálta
ki a dolgot és Ted, most olyat hallasz...
Dorothy neszezett odakint s bennem megtört a lendület. Tavasz óta
mindenki latinul tanul a környéken, bent, a kisváros egyetlen kirakatában
sem találni látcsövet, már mindenkinek van. Ki érti ezt?
- Bocsáss meg, Mike! - Dorothy hangja rekedt volt, hidegszagot hozott
magával, ahogy meg sem várva, hogy felálljak, rácsókolt a homlokomra. Az
üvegre esett a tekintete.
- Ó, Ted!
- Éppen azt mondom Tednek... - De Ted átölelte Dorothyt és áttuszkolta a
szomszéd szobába.
- Valami fóbiájuk lehet - igyekeztem megtartani magamban az iménti
lendületet - Vagy a Marson is a felszín alatt élnek: érzékelik a súlyt a
fejük felett, vagy a tömeget, lényeg, hogy bizonyos esetekben - ahogy Gaspar
atya mondja - szükséges, hogy sok-sok tonnát tudjanak maguk fölött. És az a
"nő" - állítólag - ott szült meg O'Brianék silótartálya alatt, abban a félig
földbe süllyesztett, körülbetonozott, nyirkos veremféleségben. Az ember
hajlamos a túlzásokra, különösen O'Brian fia, de azt mondja, az újszülött
marsi nem éri el az egy centimétert. Halovány teste már-már áttetsző és
alakjában még egyáltalán nem hasonlít kifejlett szüleihez, csak később, ki
tudja, mennyi idő múlva. És ezt az időt azok között a bizonyos bőrredők
között tölti, melyeket az anyja a melle fölött visel ... - De hol van Ted?
A hangja egyre kivehetőbben szűrődik ki a szobából. "Sajnálom, Dorothy,
hidd el, rettentően sajnálom!"
Szavaiból végtelen melegség sütött s amint kinyitotta az ajtót, egy
önkéntelen mozdulattal az üveg után nyúltam.
Ahogy mellém telepedett otthonosan, neki is töltöttem. Szüksége volt rá.
Legalább három napja nem borotválkozott s mintha megnőttek volna az
arccsontjai. Mohón nyúlt a pohár után.
- Akarsz beszélni róla?
Fáradtan hátradőlt. Szavaim súlyosan függtek a csendben, már-már azt
hittem, rám zuhannak és összenyomnak. Bárhogy is van, egy asszony, még ha a
hugom is...
- Mondd te! - Legyintett.
Percekbe telt, míg újból elkapott az iménti lendület és elmeséltem
mindent, amit O'Brian fiától hallottam, megtűzdelve persze saját
feltételezéseimmel és kételyeimmel. Ted hol figyelt, hol nem, de hálistennek
már nem Dorothyra gondolt.
- Tehát - fejeztem be a mondókámat -, hinni, vagy nem hinni?
- Nagyjából jó.
Nagyjából! Öreg Ted - gondoltam kajánul - ezt akár meg is írhatnánk.
Nagyjából! Feltéve, ha beülünk az iskolapadba és ...
- Salve.
Mintha a falak szólaltak volna meg. Életemben nem hallottam még ilyen
döbbenetes hangot. Ügyesen változtatja a hangját az öreg cimbora. - Servus.
Ez már a saját hangja és ... Egyszerűen átnéz rajtam!
Egy marslakó állt bent, belül az ajtón, egy "háromyardos" marslakó! Ahogy
hátrafordultam, ezer hangya nyüzsgött a bőröm alatt, azt hittem, egyszerűen
elrepülök. - Servus.
Ez az én hangom volt, Ted, itt valami nem lesz rendjén!
De a marsi ott állt továbbra is, két karját fénylő pocakja előtt kitárva,
olyanformán, mintha egy láthatatlan gömböt készülne átadni és határozottan
felém fordulva megismételte a köszönést. De más szemmel néz rám, mint Tedre.
Idegenül.
Micsoda alkalom! Az ajtó!... Ha most valahogy az ajtót...
Néztem, ahogy Ted beszél hozzá. Hogy volt rá képes! A marsi rezzenetlen
szemmel hallgatta a számomra felfoghatatlan értelmű, dallamos szavakat. Két,
egészen emberi kezét maga előtt tartotta és mintha rendkívüli igyekezettel
egyensúlyozna meztelen, vékonyka lábain. Csak bőrredői rándultak meg néha,
zöldes tekintete is csak akkor váltott fókuszt, amikor Dorothy széles
ajtónyitással kilépett a szobából.
- Ó, Tapahuvi! - Szemébe könnyek szöktek. Néhány szót váltottak Teddel,
majd a marsi egy hamisítatlan meghajlással ajtót nyitott Dorothynak.
Egyik ámulatból a másikba estem. - Ted!
Láttad, akartam kérdezni, de ez a legostobább kérdés lett volna, amit
ilyenkor az ember feltehet. Mindig megzavar, ha körülöttem túl gyorsan
történnek a dolgok.
- "Helyet" kért - ugrott be O'Brian esete és iszonyú félelem töltött el a
gondolattól, hogy valamiért nem maradhatok. Vágytam, kimondhatatlanul
vágytam az élményre, melyben itt részem lehet, de fogalmam sem volt, mi
lehet az.
- Egy éve - riasztott fel Ted - egy éve már, hogy a környékre telepedtek.
Egy-két hétre eltűntek ugyan, de mindig visszatértek. Aztán a tavasszal -
sóhajtott - idejött Tapaheva.
Mintha nem ezt a nevet említette volna Dorothy. Akkor ez a párja
lehetett...
- Később már nyilvánvaló volt, hogy otthon érzik magukat. Ahogy Tapaheva
ideje közeledett, egyre jobban megértettük egymást. Együtt tanultunk a
fiúkkal. Szinte természetesnek tűnik, hogy a marsiak egyetlen szavunkat sem
tanulták meg, gesztusaik is egészen más jelentéssel bírnak. Tapahuvi elérte,
- mosolyodott el - hogy egy-két tekintetben szigorúan eligazítsam a fiaimat,
aztán békésen telt a nyár - egészen mostanáig.
Felállt s kifürkészett, felszállt-e már a köd.
A marsi természetnek micsoda rejtelmei! Emlékeim felkavarodtak s szinte
láttam, hogyan foszlanak semmivé az idegenekről kreált képeim. Ted
eltávolodott tőlem, úgy éreztem, mintha ő is idegen volna már és nem tudtam,
ki követte el a bűnt, amiért ez így van. Egy ismeretlen ember állt előttem,
aki valami oknál fogva épp nekem gesztikulál és jobb híján hozzám intézi a
szavait.
Tapaheva a magtár földszintjét foglalta el tegnapelőtt. Fiunk lesz! -
jelentette ki határozottan a marsi, és Ted családja valamiért ebben a
legkevésbé sem kételkedett. Ted leírta az idegen örömének hallatlan
megnyilvánulásait, később már a magtárba sem mehettek be, Tapahuvi szótlan
hajlongással őrizte az ajtót és odabent Tapahevát.
A szülés tulajdonképpeni lefolyásáról ember nem tudhat semmi pontosat. Az
apró marslakó állítólag egyszerűen csak "megjelenik", miután az anyja hosszú
órákat töltött révült mozdulatlanságban. Egyszerre csak jelen van. Anyja a
tenyerén tartva órákig moccanatlan szemléli, majd egy végtelenül lassú
mozdulattal közelíti az alaktalan apróságot a bőrredői felé, ahol az rövid
idő alatt dönt és elhelyezkedik a szürkéskék lebenyek között. Marsi
emlékezet óta nem hallottak életképtelen újszülöttről. Mintegy a megjelenése
tanúsítja, hogy élni fog és az apának minden oka megvan az örömre.
Akkor hát minden rendben, akartam mondani, de Ted még mindig a szavak
keresésével küszködött. Odakint ismét dübörgés hallatszott, az ablakon át
láttam, hogy felszállt a köd.
- Tegnap hajnalban aztán - folytatta komoran - megérkeztek a kombájnok...
A szokásosnál korábban, s mint minden évben, most is letértek a
Sweetwater dűlőn és jövetben felszippantották azt a harminc sor termést. Még
ágyban voltunk. Dorothy sikoltására ébredtem, Jack is azonnal lerohant és
nagyon nyomorultul nézett ki, ahogy megdermedve hallgattuk az ismerős
hangokat a magtár felől. A kombájnosokat nem értesítette senki, mit sem
sejtettek az egészről. Kirohantunk a házból, úgy, ahogy voltunk.
Ted a zsebébe kotort és előhúzott egy szivart, ezt még sohasem láttam
tőle. "Azóta" - magyarázkodott és ügyetlen mozdulatokkal rágyújtott. Nem
szóltam, több okból sem, nyakig benne volt szegény.
- Az udvar közepéig futottunk. - Köhécselt, de a füst nem hagyta békén.
Intett, hogy kövessem és kiléptünk a tornácra. A fűrészen csaknem átesett,
észre sem vette.
- Már késő volt. - Nagyokat nyelt. - Dorothy hisztériás rohamot kapott.
Jack elkékült szájjal reszketett, nem bírtam rávenni, hogy segítsen az
anyját visszavinni a házba.
Szándékosan kerülgette a lényeget, aztán elhallgatott, mintegy a
fantáziámra bízva a tragédia folytatását. És én elképzeltem a szinte
öntudatlanul kuporgó marsi lényt, ahogy az életadás extázisában hazagondol.
Lélekben őseivel van, anyjával, rokonaival, első lépteit irányító bölcsekkel
tanácskozik és valami számunkra ismeretlen istenséghez emeli áldásra
gyermekét. Feltételezések és képzelgések, ahogy már ez egy vénülő farmertől
kitelik.
Egyetlen perc alatt negyven tonnányi kukorica zúdult a nyakába a
csúszdákon, de itt már megállt a képzeletem és Tedre pillantva lassan görcs
húzta össze a gyomromat.
- Iszonyú sokkot kaphatott - meredt maga elé. - Mintha villám vágna az
agyadba, de életben hagy, hogy soha ne feledd az idegen földet... - Most nem
értettem, miről beszél, egyébként sem használt soha ilyen szavakat. -
Rárakódik a lelkedre, nem hagy nyugodni és tudod, hogy évezredekig minden
leszármazottad cipeli ezt a szörnyű terhet!...
Megrendülten hallgattam.
A magtár körül jókora területen, embernyi magasan állt a termés a szabad
ég alatt. A hatalmas épület bejáratánál egy szürke kis folt téblábolt, mint
aki nem tudja, bemenjen-e, vagy kinn maradjon mégis. Ted egy pillanatra sem
vette le róla a szemét.
- Csodával határos módon menekült meg - nyerte vissza a hangját, - de ha
így van, csakis marsi, nem földi csoda lehetett. - Oldódott a görcs a
gyomromban. - Amikor Tapaheva kis idő múltán megjelent a párja mellett,
Dorothy újabb rohamot kapott, de most az örömtől. Sok lett szegénynek.
Több volt a meghatottságnál, amit éreztem, figyelve őt. Az élet most
állította először ily szokatlan próba elé, hogy még titkolni sem tudja
aggódását az övéi iránt. Semmi kétség, a marsiakat is ide számította. Kemény
tipus, nagy megrázkódtatáson kellett átesnie, hogy kiütközzenek szíve
mélyére temetett érzései.
Tehát a marsi asszony él!
- Hol van most? - A tébláboló marsi felé intettem, de már őt sem láttam a
magtár ajtajában.
- Ő is bent - intett a fejével és mintha az én fejemre zúdult volna
negyven tonna kukorica, Ted kukoricája! És ha már belefogott, végig kellet
mondania:
- Keresi a fiát...