Tószegi Zsuzsanna
(tzs@oszk.hu)
Országos Széchényi Könyvtár
(http://www.oszk.hu/kiadvany/iras/11tzs.html)
Írás tegnap és holnap, I. évf. 1. sz., (1997. augusztus)
ROBINSON ESETE A SZÁMÍTÓGÉPPEL
AVAGY
A MULTIMÉDIA ÉS AZ OLVASÁS
Gyakran halljuk a nehezen megválaszolható kérdést: ha örökre el kellene
költöznie egy lakatlan szigetre, milyen könyveket vinne magával? Mire a
megkérdezett: hányat vihetek? Rövid időn belül azonban ez is fontos kérdés
lesz: villany van?
Ezidáig csak az óriási választék és a feltételezett mentőcsónak szűk
befogadóképessége közötti feloldhatatlan ellentét miatt volt nehéz
válaszolni; maga a választás volt nehéz. Most viszont elérkeztünk ahhoz a
korhoz, amikor az olvasáshoz már nem minden esetben elegendő a könyv és az
olvasó megléte: az elektronikus könyvek használatához szükség van egy
közvetítő eszközre is, amely a tárolt információkat olvasható formára
dekódolja. Mivel ezen eszközök (többnyire számítógépek) működtetéséhez
áramforrás is kell, Robinson szigetére az elektronikus könyveket hiába
vinnénk magunkkal, képtelenek lennénk ott azokat elolvasni.
Egy korszak végetért
McLuhan 1962-es jóslata a Gutenberg-galaxis végéről olyannyira közhellyé
vált, hogy keveset gondolkodtunk azon, valóban csak egy 500 éves, vagy netán
egy ennél is hosszabb folyamat, a könyvek egyeduralma ért véget? Anélkül,
hogy vitatnánk a szétszedhető ólombetűk és a kézisajtó találmányának
jelentőségét, nem árt felidézni, hogy az ily módon előállított tárgy -
főként eleinte - alig különbözött az addigra már komoly kultúrát teremtő
kéziratos könyvtől, a kódextől. Tulajdonképpen nem is annyira a
könyvnyomtatás, hanem a középen összehajtogatott 4 ív anyagból készült, a
szöveget szekcióba rendező, borítótáblákba kötött könyv volt igazán az
európai, ezen belül is a keresztény kultúra terméke. A tekercset (a
volument) felváltó könyv 17-18 évszázados múltra tekinthet vissza.
Köztudott, hogy Koreában, Japánban és Kínában már a XI - XIII. században
fejlett nyomtatott kultúra létezett. Koreában a VII. század óta ismerik és
alkalmazzák a fametszést. Fadúcok segítségével nyomtatták 868-ban a Stein
Aurél fölfedezte Gyémánt Szútrát. A papírt is a kínaiak találták föl, akik
hét évszázadon keresztül tudták találmányukat titokban tartani. Korántsem
készült azonban minden könyv papírból; a pergamentől a selyemig sokféle
anyagot használtak fel hozzá, és attól függően, hogy maga a szöveg mennyire
volt értékes, sokhelyütt aszerint változott az alapanyag is. A fakéregre,
pálmalevélre, bambusznádra írt könyvek sérülékenyebbek - ezért a vallási
szövegeket, a törvényeket gyakran fába, fémbe, elefántcsontra vésték.
Bár a Föld népességének csak mintegy ötöde tartozik valamelyik keresztény
egyházhoz, a kereszténység vallásos kódexeinek formáját követő könyv az
egész világot meghódította. Ma bármilyen írásrendszerrel és bármilyen
nyelven írják is, a könyv gyakorlatilag ugyanazt a terméket jelenti
Japánban, Chilében és Elefántcsontparton egyaránt (vö. a könyvek nemzetközi
azonosító számozásának világszerte érvényes szabványával, az ISBN
rendszerével).
A könyv hatalma
Miközben a könyvkorszak végét jövendölik, 1993-ban csak az Egyesült
Államokban minden korábbinál több, 18 milliárd dollár bevételt könyvelhettek
el a könyvpiac szereplői. Ezt a sikert nagyrészt annak köszönhetik, hogy
gazdagon illusztrált, szebbnél szebb könyvekkel lépnek a piacra. A
könyvtervezők szinte élvezik, hogy a nyomdatechnika és a számítógépes
kiadványszerkesztés fejlődésének köszönhetően szabadjára engedhetik
fantáziájukat. Az utóbbi évek könyvtermését látva mintha a tipográfusok
kitörtek volna a laptükör korábban kötelező korlátai közül; divat lett az
ábrákat kötöttségektől mentesen, szabadon elhelyezni. A hatást fokozzák a
könyveket illusztráló, tobzódóan színes, a megszólalásig valósághű fotók.
Főleg az ismeretterjesztő és a gyermekkönyvek változása feltűnő: az újfajta
illusztrálási módra jó példa a Dorling Kindersley kiadó Eyewitness sorozata
(nálunk a Park Kiadó adja ki a köteteket a Szemtanú sorozatcím alatt).
A számítógépek és a nyomtatók letölthető betűkészletei a legkisebb nyomda
számára is szinte ugyanolyan és ugyanannyi betűkészlet alkalmazását teszik
lehetővé, amennyi eddig csak a legnagyobbaknak állt rendelkezésére. Az
elérhető áron forgalmazott kiadványszerkesztő programok gyakorlatilag bárki
számára lehetővé teszik, hogy egy nyomdakész kézirattal előálljon, amelyet
sokszorosíttatva - és önmagát kiadónak kinevezve - publikálni tud. A könyv
profanizálása ezzel válik teljessé; a korábban szentként tisztelt, majd
ritka kincsnek számító könyv piaci termékké, és ezzel együtt hétköznapi
használati tárggyá változott.
Újabban a szövegek közlésére szolgáló nyomtatott információközvetítők
helyett mind fontosabbá válik a televízió és a számítógép. A kézi szedést
szinte teljesen kiszorította a számítógépes szövegszerkesztés. A
digitalizált szövegek a távadatátviteli hálózatokon keresztül percek alatt
jutnak egyik kontinensről a másikra, mégpedig akár teljesen "nyomdakész",
szerkesztett és tördelt formában. Mind gyakrabban így állítják elő a vezető
napilapokat: sokkal gyorsabb és olcsóbb a digitalizált anyagot továbbítani
és helyben kinyomtatni, mint a kész példányokat kontinensnyi távolságra
leszállítani. Mind gyakoribb viszont, hogy már ki sem nyomtatják az
elektronikus úton létrehozott és továbbított szövegeket; egyre növekszik a
csak digitális formában létező könyvek, folyóiratok és egyéb közlemények
száma (nem számítva a témánktól távoleső e-mail és hírcsoport kérdéskörét).
Többről van itt szó, mint a könyvek uralmának leáldozásáról: az írott szó
veszítette el hatalmát.
A kiadók szerepe
További kérdéseket vet föl a publikálási lehetőség, a nyilvánosságra
kerülés kérdésköre. Ha elfogadjuk, hogy az évszázadokon át létező
intézmények léte valamelyes társadalmi konszenzust feltételez, akkor a
kiadókra úgy is tekinthetünk, mint egy "kapu"-ra a szerző és az olvasók
között. A társadalom elfogadja, sőt igényli a kiadóktól: garantáljanak
valamilyen minőséget azáltal, hogy gondozzák a kéziratot és a nevüket adják
a megjelent műhöz. Ezzel együtt a vásárló azonban hagyatkozhat is arra, hogy
- ismerve a kiadó által publikált műveket - egyfajta garanciát kap arra
nézve, mit várhat a nevével fémjelzett műtől. Még egy ismeretlen szerzőnek
is a kiadó megadhatja a nyilvánossághoz jutás lehetőségét - egyben
fölruházva a szerzőt a saját kiadói tevékenységére alapuló társadalmi
elismertséggel. Figyelmen kívül hagyva a (figyelmen kívül hagyhatatlan)
politikai befolyásolás szempontjait, tételezzük föl, hogy a szerzői kézirat
értékeinek megfelelően jut el a kiadón keresztül az olvasóhoz. Egy
nemzetközileg elismert kiadónál publikálni rangot ad a szerzőnek - és egyben
biztosítékot az olvasónak, hogy megbízható színvonalat kap a pénzéért, ha az
adott kiadónál megjelent művet megvásárolja.
Ez a társadalmi konszenzus a multimédia esetében nem mindig működik.
Gyakran még a sokszorosított CD-ROM-ok esetében sincs "igazi" kiadója a
műnek, az Internetre pedig gyakorlatilag bárki, bármilyen közleménnyel
fölkerülhet, mégpedig jóval kisebb anyagi befektetés árán, mint amennyibe
akár csak néhány száz CD-ROM előállítása kerül. Ennek a szabadságnak ugyan
feltétlen előnyei is vannak, de természetesen számolnunk kell a hátrányaival
is - és most nem a sokat emlegetett, a közízlést sértő közleményekre
gondolunk elsősorban, hanem arra, hogy a szerzői jog hatálya alól kikerült
művek elektronikus kiadásához bárki hozzáfoghat. Ennek eredményeképpen magas
színvonalú digitális könyvek is napvilágot látnak, de előfordul, hogy az
eredeti műhöz méltatlan módon publikálják az új hordozón a korábban komoly
kulturális rangot kivívott műveket.
Az olvasás forradalma
Történelmi léptékkel mérve igen rövid idő telt el azóta, hogy az írni-
olvasni tudás általánossá vált. Az ókori Római Birodalomban és
Görögországban majdnem mindenki, még sok rabszolga is értett a betűvetéshez,
Európában azonban a Róma bukását követő első évezredben a papok kiváltsága
volt az írás-olvasás. A papság monopolhelyzetét erősítette az a tény, hogy
nemcsak az egyház, hanem az egyes államok hivatalos nyelve is a latin volt,
így ezen a nyelven valamennyi keresztény pap tudott kommunikálni; a többiek
számára azonban maradt a szóbeli érintkezés.
Szeretünk arra hivatkozni, hogy előbb a tévé, most pedig a számítógép
elvonja az embereket az olvasástól - de akár csak a századelőhöz viszonyítva
is - ma óriási tömegek töltik szabadidejük egy részét olvasással. Napi
átlagban ugyan kevés ez az idő, de ha a felnőtt népesség naponta csak fél
órát olvas, ez csak Magyarországon naponta több millió olvasásra fordított
órát jelent. A középkorban sok uralkodó sem tudott írni - köztük az a Nagy
Károly sem, akinek uralkodása alatt felvirágzott a kultúra és terjedt az
írásbeliség. [1] Nálunk azonban még hét évszázaddal később is
előfordulhatott, hogy Báthori István erdélyi vajda nem tudta sajátkezűleg
aláírni az 1491-es pozsonyi békét.
Mindez azonban nemcsak a középkort jellemezte: Európában egészen a kora
újkorig csak lassan terjedt az alfabetizáció. A XVII. század első felében az
Európa legfejlettebb országának számító Angliában a férfiak 70, a nők 90%-a
volt analfabéta, ugyanez az arány 1700 körül Németországban 90-92%-ra
tehető. Hála egy múlt századi felmérésnek, a XVIII. század végi
Franciaországról egész pontos képünk van: a nagy francia forradalom
kitörésekor az írástudók kisebbséget alkottak, pedig számuk a század
folyamán megkétszereződött. Az országon belüli területi különbségek azonban
nagyon jelentősek voltak: az ország egy észak-nyugati, dél-keleti átló
mentén szinte kettévált. A képzeletbeli tengelytől délre 20% alatt volt az
írástudók számaránya, de voltak elzárt hegyi vidékek, ahol a 10%-ot sem érte
el. Normandiában és Elzász-Lotaringiában viszont a férfiak 83, a nők 44%-a
tudott írni-olvasni. Magyarország népessége úgy lépte át a XX. század
küszöbét, hogy csaknem 40%-uk nem ismerte a betűvetést. Ugyanez az arány
1900 körül Szerbiában 80, Romániában 78, Görögországban 60% volt. [2]
Mint a fenti adatokból jól látható, az amúgyis kis lélekszámú Európa
lakosságának alig néhány százalékát érintette az a változás, amelyet Roger
Chartier az olvasás forradalmának nevez. Az a folyamat, melynek során a
hangos olvasást felváltotta a csöndes olvasás, a XII-XIV. században
fokozatosan ment végbe. A vizuális olvasás kialakulását nagyban segítette a
középkor ír és angolszász írnokainak "újítása": a szavak szétválasztása,
amelynek köszönhetően gyorsabban lehet olvasni. Chartier az írott szó
szerepének megváltozására vezeti vissza további nagyhatású társadalmi
folyamatok kialakulását is. Egészen a XII. századig a kolostorokban az
egyházi szövegeket nem az olvasás kedvéért, hanem azokat megőrzendő
gyűjtötték össze. A városi iskolákban és az egyetemeken kialakuló
"skolasztikus modell" viszont az olvasást intellektuális tevékenységgé
változtatta. A szöveg rögzítésmódja is változott, kialakultak az írásjelek,
a jegyzetek. Később, a XVIII. század folyamán új olvasási stílus alakult ki,
szabályos "olvasási láz" lett úrrá az embereken, egyre többen olvastak,
mégpedig sokat és sokfélét. A könyvekből és a mind nagyobb számú
folyóiratokból szerzett információk nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy
Európa, de különösen Franciaország lakossága eltávolodjon királyától és
egyházától, sőt bírálni is merészelje őket. [3] Az olvasás divatja
serkentőleg hatott a könyvkiadásra; kialakult a sokat és sokfélét olvasó
karakter, aki - ha úgy tetszik - a könyvpiac fogyasztójává vált,
vásárlásaival mind nagyobb példányszámú, mind szélesebb ízlésvilágot
kiszolgáló művek publikálására ösztönözve a kiadókat.
A multimédia
Nehéz egy igazán divatos fogalom jelentését meghatározni; oly sokan és
egymástól oly eltérő értelemben használják. Sajnos, a leegyszerűsített,
sokszor pontatlan megfogalmazások is átmennek a köztudatba. Ha a multimédia
fogalmát szeretnénk megmagyarázni, érdemes először utánanézni a latin szavak
eredeti jelentésének. A multi- előtag a szóösszetételekben: sok, a médium
(melynek többes száma a média) pedig 'valami között', a közbülső helyen
található jelentéssel bír. Ma leginkább közvetítő elem vagy
információközvetítő közeg értelemben használatos.
Sok felületes megfogalmazást olvashattunk már, amelyben úgy definiálták a
multimédiát, hogy "képek, hangok, szövegek együttese". Ezzel az erővel
azonban a tévéadás is ide tartozna, hiszen ott mindhárom összetevő
előfordul. Ugyanakkor láttunk már olyan CD-ROM-ot is, amelyet multimédia CD-
ként reklámoztak, és a szöveg mellett csak állóképek voltak rajta, de "nem
szólalt meg". Akkor most ez multimédia, vagy sem?
Az egyik legfontosabb, ami hiányzik a fenti megfogalmazásból: a
multimédiához feltétlenül szükséges a számítógép - mégpedig nemcsak azért,
mert enélkül le sem lehet játszani, hanem azért is, mert a számítógép
biztosítja az interaktivitást, amely nélkül semmilyen kép- és hanganyag nem
multimédia. Az interaktivitás lényegét a legegyszerűbben talán úgy
érzékeltethetnénk, hogy a multimédia műben a továbblépés irányát az olvasó
választja meg: a program fejlesztői által előre kiépített kapcsolatok mentén
az olvasó szabadon barangolhat, a lekérdezés menetét gyakorlatilag ő
irányítja. A felhasználó számára a multimédia az információt mozgóképek,
szöveg és hang formájában, interaktív kezelőfelületek segítségével jeleníti
meg.
Tehát eddig már tudjuk, hogy a multimédiához kell egy számítógép és
interaktív felületek, amelyeken a felhasználó a géppel kommunikálni tud. Ez
a feltételek eszköz-oldala, de természetesen van egy tartalmi oldal is: azok
a számítógéppel olvasható állományok, amelyekből a multimédia alkalmazás
felépül.
Induljunk ki újra a szó etimológiai jelentéséből: sok - de minimum kettő
- médium együttese kell a multimédiához. Egy CD-ROM-ra rögzített videofilm
azonban - hiába van rajta két médium: mozgókép és hang, és hiába van
számítógépes hordozón - nem multimédia. Több okból sem az, melyek közül az
egyik: a multimédia alkalmazásban legalább két, egymástól független
médiumnak: mégpedig egy időfüggőnek és egy időfüggetlennek kell lennie. [4]
Minden médiumnak van egy tér- és egy időbeli dimenziója. A papír vagy a
képernyő síkban helyezkedik el, tehát két dimenziót foglal el a térben, de
például a holográfia háromdimenziós. Ehhez a térbeli helyzethez járul még az
időhöz való viszony, amelynek a kommunikációs műfajokban - köztük a
multimédiában - kitüntetett szerepe van. Az idővel kapcsolatosan két
alapvető dimenzió létezik:
- időfüggő vagy
- időfüggetlen.
Az időtől függő - tehát az időben végbemenő, vagyis folyamatos - médiumok
sajátsága, hogy az idő múlásával változnak. Percről percre más és más
képsort látunk egy mozgófilmen, illetve újabb és újabb hangsort hallunk egy
hangfelvételen; ezek a médiumok tehát időfüggők. Egy ábra vagy egy szöveg
viszont nem változik attól, hogy néhány másodperccel vagy akár többszáz
évvel később nézzük is meg; vagyis a szöveg és az állókép időfüggetlen.
További fontos követelmény az interaktív multimédiával szemben, hogy az
egyes elemek bizonyos jelentésbeli összefüggéseik mentén össze legyenek
kapcsolva, hogy e relációk mentén tudjon a felhasználó a műben navigálni.
Ezt a nemlineáris összefüggésrendszert nevezzük hipertextnek, illetve
bizonyos esetekben hipermédiának.
Most már összefoglalhatjuk, mi minden szükséges a multimédiához:
- számítógép,
- interaktív kezelőfelületek,
- két, egymástól független médium, amely közül az egyik időfüggetlen
(pl. szöveg vagy ábra), a másik folyamatos (pl. mozgókép vagy hang),
- a fogalmak közötti nemlineáris kapcsolatok (hipertext) rendszere.
Mindezek figyelembevételével könnyen belátható, hogy a multimédia
elsősorban minőségi, mintsem mennyiségi tényező. A multimédia egyetlen
számítógépen (például egy multimédia CD-ROM-on) is megvalósítható, de a
multimédia alkalmazások egyre gyakrabban hálózatba kapcsolt gépeken futnak.
Az olvasási folyamat átalakulása
Mint láttuk, a multimédia egyik alkotóeleme a hipertext, amely a
szövegben rejlő kapcsolatokat mutatja meg, és teszi lehetővé ezek mentén a
navigálást. A hipertext fejezetei között ugyan nem kell lapozni, de amíg
lapozás közben egy könyvből óhatatlanul szemünkbe ötlik egy-egy ábra vagy
fejezetcím stb., addig a hipertextnél egy töredék másodperc alatt ott a
képernyőn a hivatkozott szöveg, viszont a köztük lévő anyagrészekből semmit
sem látunk.
És még nem szóltunk a számítógépek eltérő minőségéről, a képernyő
felbontóképességéről, a színekről, a műveleti gyorsaságról és más
hasonlókról. A 640x480 képpontból álló és mindössze 256 szín megjelenítésére
képes gépen minőségileg egészen mást lát a felhasználó, mint 1024x768-as
felbontással és 16,77 millió színnel. A ma nálunk átlagosnak mondható
hálózati sebességekkel más hatást kelt egy multimédia alkalmazás, mint a
világ más tájain megszokott nagysebességű hálózatokon.
Érvényüket vesztik a régi fogalmak: a "terjedelmes mű", a "kétkötetes
könyv" és más hasonló jelzős kapcsolatok. Maga a terjedelem sem értelmezhető
igazán még egy CD-ROM esetében sem, nemhogy egy hálózati kapcsolatokkal
átszőtt műnél. A fizikai entitásként, megfogható valóságként létező könyv
helyébe egy beláthatatlanul összetett és felfoghatatlanul szövevényes,
anyagiatlan szövegfolyam lép - úgy is mondhatnánk, a véges halmaz helyére
egy szinte végtelen halmaz kerül. A főként lineárisan rendezett,
áttekinthető struktúra szerint tagolt szöveget egy mozaikokból álló
szövegegyüttes váltja fel, amely - mint egy kaleidoszkóp - szinte
tetszőleges elrendezést nyer minden egyes alkalommal.
Nyilvánvaló, hogy a képernyőn nem úgy olvasunk, mint egy nyomtatott
könyvben. Az olvasáskutatók sok munkának néznek elébe, ha föl akarják
térképezni az olvasás folyamatát, az újkeletű olvasási szokásokat, az
olvasói ízlés változásait. Egyelőre csak a kérdőjelek sokasodnak az
elektronikus könyvek és a multimédia körül. Most csak egyetlen kérdést
tegyünk föl: milyen újfajta kognitív sémák alakulnak ki a hiperszövegek
olvasása alatt?
Irodalomjegyzék
[1] Jean, Georges: L'écriture mémoire des hommes. Paris. Gallimard, 1989.
(Découvertes Gallimard. Archéologie) 74. p.
[2] Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás
térhódítása a kora újkori Magyarországon. Bp. MTA Történettud. Int.,
1996. 238-242. p.
[3] Chartier, Roger: A kódextől a képernyőig : az írott szó röppályája. In:
BUKSZ. 1994. 305-311. p.
[4] Steinmetz, Ralf: Multimédia: bevezetés és alapok. Bp. Springer
Hungarica, 1995. 26. p.