Kokas Károly
JATE - Egyetemi Könyvtár
(kokas@bibl.u-szeged.hu)
MIÉNK-E MÉG AZ INTERNET?
(In: Debreceni Szemle, 1996. 2. sz.)
Az alábbi írás az országot elborító Internet-eufória közben (és talán
kicsit ünneprontó módon) a fejlődés, pontosabban a történések mentén
jelentkező negatív kérdésekre szeretne koncentrálni. Magam 1990 óta
internetezem, így talán elháríthatom a negatív elfogultság vádjait. Azonban
úgy gondolom, van némi aggódnivaló a világhálózat körül, ezek közül most
csak néhányat, az ún. akadémiai szférát érintőt szeretnék körbejárni.
Egy vita kapcsán...
Talán a véletlennek, talán a - jól megválasztott időpontnak -
köszönhetően, mindenesetre egyetemi-kutatói körökben - ahogy mondani szokás
- meglehetősen nagyot durrant a HVG februári Internet-melléklete. A jobbára
a hálózaton folyó vita résztvevőjeként az alábbi írásban arra szeretnék
kísérletet tenni, (az akkoriban kapott mintegy 75-80 (!) e tárgyban
született e-mailt, számtalan telefont és persze a sok személyes beszélgetést
is átgondolva), hogy röviden áttekintsem az Internet hazai helyzetét. Nem
titkolom, az alábbi vázlatot szubjektívnek és az akadémiai szféra
szempontjából kellően önzőnek is szánom. Úgy gondolom ugyanis, hogy a
felsőoktatási-kutatói szférának szerzett jogai, sőt előjogai vannak az
Internetet illetően. Mindehhez kötelezettségek is társulnak, mégpedig oly
mértékben, hogy meggyőződésem szerint ezek felvállalása az említett előnyök
birtoklását elfogadhatóvá, támogathatóvá teszi az egész Internet- közösség
számára.
Az említett vitát nem ismerők számára előzetesen csupán annyit, hogy a
vitatott álláspont (amely messze nem csak a HVG ezen mellékletére jellemző)
szerint az akadémiai-egyetemi réteg tkp. ingyen használhatja a mások által
keményen megfizetendő világhálózati szolgáltatásokat, s ez a kivételezettség
nem indokolható. Másrészről pedig érezhetően megjelentek a médiában a
kereskedelmi Internet szolgáltatók, amelyek a hozzáférést árusítják, de igen
sokszor azt a látszatot keltve, mintha igazából a vásárló a
szolgáltatásokért fizetne. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a felfogás és üzleti
taktika szeretné jótékony homályban hagyni, mi is valójában az Internet, kik
és miért hozták létre azt. Az is világos, hogy a Hungarnet Egyesület köréhez
tartozó és az NIIF (Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési program)
által biztosított hálózatot használó intézmények e kör számára úgy jelennek
meg, mint az "üzlet elrontói".
Az említett vita persze nem érintett, nem érinthetett minden aktuális
problémát. Jórészük nem is hazai specialitás, hanem az Internet világméretű
fejlődésének sajátos velejárója. Hogy a fentiek mellé tudjuk emezeket is
helyezni, érdemes röviden (és persze sok egyszerűsítéssel) áttekintenünk az
elmúlt 5-6 év történetét.
Miből lett a cserebogár?
Az Egyesült Államokban létrehozott TCP/IP protokoll-családra alapozott
nagyterületű számítógépes hálózat a 80-as évek végéig az eredeti céloknak
megfelelően működött. Jellemzően az amerikai National Scientific Foundation
állt mögötte és az Államok, majd lassan az egész nyugati világ felsőoktatási
és kutatóintézeti hálózatainak összeköttetését látta el. Magyarán nem sok
köze volt üzlethez, de még vállalkozásokhoz sem. A dolgokat leegyszerűsítve
a 90-es évek legelején két új szempont is felmerült. Egyrészt a mind több
kívülálló számára is ismertté váló "hálózat" misztifikálódott, s valami
nagyon kívánatossá váló, eddig csak az "elitnek" elérhető dolgot kezdett el
jelenteni. Ezáltal mint hiány jelent meg, ami rögtön magával rántotta az
üzletet is. Másrészről az ekkoriban hatalomra jutó fiatal elnök-alelnök duó
számára modellként is szolgált, a politikai programokba bekebelezhető
"informatikai fejezetként". Mindez együtt azt jelentette, hogy 1994-95
tájékára már világossá vált, hogy az Internet többé nem a tudomány "szolgáló
leánya", hanem a mindenhol mindenkinek elérhető information superhighway,
amelyet az állam a politika szintjére emel, de nem annyira kizárólagosan,
hogy a telefontársaságok ne hasíthatnák ki belőle a megfelelő részt. Ebben
az összefüggésben a "biznisz" még csupán az Internethez való hozzáférés
biztosításában van. Azonban amikor a World Wide Web és a hozzá tartozó
grafikus böngészők elterjedtek, s becslések több tízmilliós rendszeres
barangló táborról beszéltek, felmerült a kereskedelmi szolgáltatások
fokozott bevezetése is. Miről is van szó? Egyrészt a már meglévő
kereskedelmi online szolgáltatásokat meg kellett ebben a közegben is
jeleníteni, másrészről pedig meg lehetett célozni (a mellesleg nyilván
tehetősebb) felhasználókat az egyszerű utánvétes katalógusoktól a rögtön
kártyával fizetőig terjedő mindenféle szolgáltatással.
Érdekes módon Európa viszonylag későn reagált, annak ellenére, hogy az
említett sztár-szoftver, a WWW európai találmány, svájci. Az Egyesült
Királyság és a skandináv államok kivételevel a többiek lassabban léptek. Az
okok persze összetettek, de mindenképpen jellemző, hogy német nyelvterületen
viszonylag jól kiépített lett erre az időre egy másik hálózati technológia,
az X.25, így kérdéses volt, hogy még annak amortizációja előtt kell-e,
érdemes-e egy másikba beruházni. (Ne feledjük: az egyetemeket azért már
korán eléri a TCP/IP alapú kapcsolat!) Franciaországban évtizedes múltja van
egy a telefonra alapuló, de ténylegesen össznépi információs rendszernek, a
Minitelnek. No és a frankofon kultúrákban hagyományosan erős az amerikai és
angol nyelvű terjeszkedéssel szembeni ellenállás.
Kivételes módon Kelet-Európának kedvezett a szerencse, hiszen a
rendszerváltások időszaka pontosan egybeesett az új technika megjelenésével.
Itt nem kellett lerombolni semmilyen régebbi és még el sem avult technikát,
sőt néhol, mint pl. nálunk már a COCOM időszakban elkezdődött a felkészülés,
hiszen a ma is létező Ella levelező rendszer alapjai is készek, ill. az NIIF
projekt elődjének az IIF-nek is megtörtént az alapítása. Ha a fent vázolt
folyamatot végigtekintjük, rögtön átélhetővé válik, hogy milyen óriási
ellentmondások feszülnek akár technológiai szinten, a kapicitások szintjén
és persze a dolog filozófiáját illetően is a hálózat eredeti feladatai és
egyetemes világhálózattá fejlődése között.
A forgalomnövekedés példája
Vegyük csak a forgalom és leterheltség kérdését. Nem csupán arról van
szó, hogy a világméretű akadémiai közösség mennyiségi és minőségi
kihívásainak még megfelelő hálózatot ennél a körnél nagyságrendekkel többen
használják, hanem arról is, hogy a "kültagok" tömeges belépése miatt olyan
irányban kellett elmozdítani a hálózatot, amely önmagában tetemes
forgalomnövekedéssel jár. A tudományos kutatás és oktatás környezetében
sokfajta, egymásnak alternatívát is jelentő programot használtak, s mivel
általában képzettebb számítógépfelhasználókról volt szó, ezek zöme
parancsvezérlésű, alfanumerikus terminált és állományokat igénylő program
volt. A multimédia igény világos volt, de csak az alkalmazások szükséges
körében használták. A hálózat kinyilásával megjelent a "windows-effektus".
Az átlagfelhasználó kevés és egyszerű programot akart megtanulni, minden
funkcióhoz képet, hangot és ikonokat várt, majd most már a virtuális terek
élményét is. Mindez óriási kapacitásigénnyel jár. Gondoljunk bele, hogy egy
három-négy szintet gopherrel bejáró kutató átlagosan három-négyszer 2-3000
karakternyi szöveget hív le, ha ugyanezt az anyagot a multimédia elemekkel
operáló HTML nyelven jeleníti meg, a mennyiségi növekedés könnyedén
tízszeres is lehet. Az anyagba bekerelő, sokszor csak esztétikai funkciójú
egyetlen kép mérete már magában nagyobb, mint a példánkban említett korábbi
esetben az egész kommunikációs folyamat összigénye. A könnyebben kezelhető
grafikus integrált felület különben is nagy kihívás. Az avatatlan
felhasználó előtt a valódi folyamatok rejtve maradnak, nem is érzékeli, hogy
egy-egy klikkentése nyomán száz és száz kilobájtnyi információ indul útra a
kontinensek között.
Mindezzel természetesen nem azt kívánom sugallni, hogy a technikai
fejlődés önmagában árt az Internetnek. Azt azonban igen, hogy a
világhálózatra "rászabaduló" nagyközönség különösebb felhasználói
előismeretek nélkül is elboldogulva semmilyen önmérsékletre nem kap
késztetést. Ezzel nem akarok kevesebbet állítani, mint azt, hogy egy ide-oda
"szörfölő" hobby-user többszörösét "fogyasztja" a hálózatnak, mint egy azt
"rendeltetésszerűen" használó kutató. Mindez persze senkit nem érdekelne, ha
az exponenciálisan növekvő forgalommal lépést tudna tartani a technika,
pontosabban a kommunikációs vonalbérletre szánt/szánható pénz mennyisége.
(Csak a teljesség kedvéért: már régen nem az a hiba, hogy a MATÁV vagy
valamelyik lokális képviselete nem tud vonalat adni. Gyakorlati szempontból
pl. az NIIF "bármekkora" sávszélességet kérhetne a vidéki egyetemek,
kutatóhelyek számára. A telefontársaságok igen nagy átviteli sebességű
üvegkábeljei a föld alatt vannak. Ez egyre inkább csak pénzkérdés...) Ez
talán a legfejletteb országokat kivéve, mindenhol gondot jelent. Az
akadémiai szféra sávszélességigényével a hazai keretek szinte sohasem tudták
tartani a lépést. Most pillanatnyilag ugyan a közösség számára rendelkezésre
álló 2 megabites nemzetközi átviteli csatorna éppen elegendőnek látszik (a
MATÁV-val közös használatban), de a nagy vidéki központok lemaradtak. S nem
csupán a nemzetközi elérést, hanem az egymás közötti hazai kapcsolódásokat
tekintve is. Szeged, Pécs vagy Debrecen egy 64 kilobites vonallal
csatlakozik a világhálózathoz és egymáshoz is, mégpedig ugyanezen vonallal.
A magyar gerinchálózat, a HBONE ugyanis (a trianon utáni vasútszerkezethez
hasonlóan) sugaras, vagyis minden szó, s minden bájt Budapesten halad
keresztül. A budapesti intézmények nem csupán a közvetlenül számukra
elérhető nagysebességű nemzetközi vonallal tartanak előbbre, hanem egymás
közötti kapcsolataikban is élvezhetik a 100 megabites átviteli sebességű
nagy budapesti FDDI gyűrű előnyeit. Ez a "politikai hangulat" szempontjából
is döntő kérdés, mert nyilvánvaló, hogy befolyásos tényezők adott esetben
nem az országban, hanem a fővárosban tapasztaltak alapján döntenek. Érdemes
még e vázlathoz hozzátenni, hogy teljesen nyilvánvalóan a legnagyobb
budapesti fogyasztók, a nagy egyetemek számára a Hungarnet ill. NIIF által
képviselt "vidékpolitika" már így is aggasztó. Hiszen ha Orosháza,
Békéscsaba stb. ill. az e nagyságrendű városok tömege nem részesedne az
adott költségvetésből, ha a terítés nem lenne ilyen széles, akkor esetleg a
nagyok közelebb hajózhatnának a világszínvonalhoz. Az első pillantásra igen
önző gondolat mögött igen racionális érvelés húzódik meg, gondoljunk arra,
hogy kinek és miért hozták eredetileg a hálózatot létre stb. Nyilvánvaló
azonban, hogy az NIIF nem ebbe az irányba halad, jóval szélesebb spektrumban
gondolkodik, s nem csupán az "elit" ellátását, hanem egyfajta kultúra
széleskörű terítését is megcélozta. Az más kérdés, hogy pillanatnyilag ez a
törekvés nem föltétlen kedvez a sávszélességi gondokkal küzdőknek.
A kapcsolat a vidék felé legfeljebb 64 kilobites, ezt sok helyen az USA-
ban a kutatóknak a lakásukból is tudják biztosítani. Szeged vonatkozásában
pl. ez azt jelenti, hogy a jól felszerelt amerikai kutató otthoni
kapacitásán 2-3 nagy egyetem és még több kisebb intézmény osztozik, ami
csúcsidőben becslésem szerint többszáz konkurens terminált jelent, egyetlen
vonalon! Minderre persze lehetne azt mondani, hogy a vidéki egyetemeken nem
szabadott volna ennyire liberalizálni a hozzáférést, hiszen az átlag magyar
egyetemen a kis vonalkapacitásra több hallgatói jog jár, mint nyugati
társaiknak. Viszont az is igaz, hogy ennek közvetlen haszna is érzékelhető
az oktatásban. (Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy a kifejezetten
Internetet tanító oktató nyaktörő manőverre vállalkozik akkor, amikor a
hálózat fogalmához a gyorsaság és könnyedség érzetét akarja hallgatóiban
párosítatni.)
Mindezen problémahalmaz a külön logikai hálózat miatt csak áttételeken
keresztül kapcsolódik össze a kereskedelmi szolgáltatóknál az Internetre
kijutók gondjaival, de azt világosan látnunk kell, hogy valahol a nemzetközi
szintéren a kapacitásgondok összeadódnak. Hogy a két dolog mennyire nem
független egymástól, azt jól példázza, hogy a MATÁV ill. alvállalkozói
közösen üzemeltetnek az NIIF-fel egy 2 megabites nemzetközi vonalat,
amelynek (mint említettem) "fele" szolgálja ki a HUNGARNET-szférát.
Bár külön dolgozatba kívánkozna, hogy a növekedési kényszer tartalmi
elemeivel is számot vessünk, mégis érdemes néhány mondat erejéig erre is
utalni. A felhasználói kör ilyen óriási szélesedése tartalmilag és
mennyiségileg is fantasztikus méretűre duzzasztotta a hálózatot. Elvileg
persze ennek előnyeit mindenki élvezheti. De az is világos, hogy a kb. 25
milló WWW-oldalban való valódi eligazodást a korábbi "akadémiai" időkből
ittmaradt koncepciókkal, a mechanikus indexeléssel aligha lehet megoldani. A
rengeteg reklám, hobby-anyag közül sokszor alig ásható ki a valódi
információ, a világháló intelligens kereső-robotjait igazából még nem
találták ki.
Míg egyik oldalról a már meglévővel küzködik a technika és a vonatkozó
költségvetés, addig a másik oldalon a technikai fejlődés megállíthatatlnul
tör előre. A csodálatos "virtual reality" hálózati alkalmazása már biztosan
a közeljövő, s talán nem lesz meglepő, ha azt állítom, hogy mindez újabb
komoly kihívás lesz az amúgy is szűk keresztmetszetek nemzetközi és főként
hazai világában.
És a megoldás?
Természetesen nem tudom a megoldásokat. Így e befejező pár sorban inkább
csak néhány ellentmondás lehetséges feloldására tennék kísérletet. Sokak
szempontjából föloldhatatlannak tűnik tehát az akadémiai szféra e területen
is jelentkező pénztelensége. Ráadásul az NIIF program arra "szoktatta" a
szereplőket, hogy a forgalom költségeivel nem kell számolni, majd
"központilag lesz rendezve". Sőt azt is hallottam már felelős egyetemi
vezetőtől, hogy "ha az i-négyzet-ef nem tud rá pénzt keríteni, akkor
kikapcsoljuk a 'játékot'...". Ha korszerűségről, nemzetközi és európai
kompatibilitásról nem is beszélünk, csak végezzük el a gondolatkísérletet:
mennyivel növekedne az illető intézményben a fax- és telefonszámla? Vajon
mennyivel növekedne a dolgok átfutási ideje? És hogyan alakulnának a
külföldi kapcsolatok? Egy 64 kilobites - jelenlegi színvonalú - vonal éves
bérlete egy milliós tétel. Egy nagyobb magyar egyetem költségvetése
milliárdokban mérhető és a posta- és telekommunikációs költségek több
tízmilliós tételt jelentenek.
Mint említettem a kereskedelmi szolgáltatók a piacot lehalászó tényezőnek
tekintik a felsőoktatási-kutatási szférát. Bizony ezek tényleg
nagyfelhasználók, sokan megélhetnének belőlük... De nem logikusabb-e arra
gondolni, hogy ezek az intézmények hallgatók ezreinek szakmai tájékozódásába
építik be az Internet használatát, rászoktatva őket a mindennapi
elektronikus kommunikációra. Másképpen szólva évente potenciális partnerek
ezreit szállítják a kereskedelmi szolgáltatóknak. Olyanokat, akik nem csupán
az Internet eléréséért fognak fizetni, hanem a mind bővülő kereskedelmi
hálózati szolgáltatások ügyfelei is lesznek. Eretneknek gondolatnak tűnhet,
de fonákjáról visszafordítva az említett véleményt: a szolgáltatóknak az
lenne igazi érdekük, hogy szoftverrel, eszközökkel és esetleg alapítványokon
keresztül pénzzel is támogassák ennek a körnek az Internet-használatát. Nem
olyan újdonság mindez, ha a nagy szoftverházakra gondolunk: az Oracle, a
Microsoft vajon miért adja ugyanezen intézményeknek oda filléres áron
legújabb fejlesztéseit. A mi oldalunkon is szükség van persze változásokra.
Továbbra is - és intenzívebben a mostaninál - részt kell venni a mindenki
számára vonzó Internet-szolgáltatások kiépítésében. Jó dolog, ha a
csúcstechnika és a legfelkészültebb szakemberek ebben a szférában maradnak.
Gondolnunk kell arra is, hogy a helyes és gazdaságos felhasználást jóval
több helyütt kellene tanítanunk. Az elektronikus és hagyományos könyv- és
segédletírásban szintén fokozni kell erőfeszítéseinket. S talán ami a
legfontosabb, meglévő kohéziós "felületeinket", közös érdekképviseleteinket
(pl. a Hungarnetet és az NIIF programot) sokkal jobban ki kellene
használnunk. Az egyes szakmai köröknek pedig akár általános, akár feladatra
szabott konzorcionális formákat kellene kialakítani, kedvezőbb tárgyalási és
piaci poziciók elérése érdekében. Az Internetet a felsőoktatás és a
kutatóintézetek hozták világra. Bármennyire fájdalmas, a "gyermek" kiszakadt
a családból és önálló életre kelt. Azzal, hogy folyton figyelmeztetjük
gyökereire, az ma már csak indulatokat vagy jobb esetben értetlenséget
szülhet. Egyet tehetünk, hogy a gyakorlatban tesszük nyilvánvánvalóvá, hogy
az egyetemi, főiskolai és kutatóintézeti kör ma is a hazai és nemzetközi
világhálózat "húzóágazata", hogy az Internet-szolgáltatók és -felhasználók
széles tömegei számára váljon nyilvánvaló ténnyé: minden egyes ide bekerülő
forint nekik is szellemi és gazdasági hasznot fial.