Havas Katalin
(h11138hav@ella.hu)
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
(http://www.oszk.hu/kiadvany/iras/11hk.html)
Írás tegnap és holnap, I. évf. 1. sz., (1997. augusztus)
A KÖZMŰVELŐDÉSI KÖNYVTÁR ÉS AZ INFORMÁCIÓROBBANÁS,
AVAGY ÍGY ÉREZHETI MAGÁT EGY MEZEI NYÚL AZ AUTÓPÁLYÁN ...
A mezei nyúl hasonlat nem álszerénység és poénvadászat csupán, a szó
legvalóságosabb értelmében elveszettnek és elbátortalanodottnak érzem magam.
Most ebben a pillanatban is, amikor csekély szövegszerkesztői gyakorlattal
írásban teszek kísérletet arra, hogy egy igazán hétköznapi lény, a
közkönyvtáros szempontjából megfogalmazzak bizonyos gondolatokat.
Mindenekelőtt megrémít a kérdés filozófiai mélysége, már ha megtalálom
egyáltalán a valóságos kérdést.
Ilyen közel még sohasem kerültem ahhoz, hogy magam is elkezdjek
filozofálgatni mindarról, ami velünk történik. És itt a "velünk" korántsem
csupán a könyvtári közösséget, hanem a személyes életünket is magába foglaló
teljes világot jelenti. Hiszen, amikor a gépek jelenlétéről, kívánt és
rettegett hatásáról gondolkodom óhatatlanul megjelenik előttem valamennyi
családtagom. Látom a fiamat és lányomat, akik munkaeszköznek használják
orvosi, fordítói munkájukhoz, látom a testvéremet, aki káprázatos kiegészítő
anyagokat készít mint geológus, megkísérlem a férjem szavait felfogni,
amikor egy atomkatasztrófa számítógépes szimulálásáról beszél, látom
kisebbik gyerekeimet, akik számára a programozás már kutyaközönséges iskolai
tantárgy. (Már-már úgy tűnik, mintha az anyatejjel szívták volna magukba, de
esküszöm, hogy én ebben ártatlan vagyok ...)
De legjobban az gondolkodtat el, amikor az óvodából hazarohanó unokám egy
lendülettel a gép mellé telepedik és attól fogva neki már csak a tarkóját
látom. Félek, hogy egyre kevesebbet fogom látni az arcát ...
Hát ezért filozófiai kérdés mindez, minthogy az is az, hogy a
tulajdonképpen a minden szükséges információt tartalmazó gépek és a gépeket
rutinosan kezelő információt kereső felhasználók mögé kell-e még könyvtár és
könyvtáros?
Valóban egy teljesen új világ köszöntött be, vagy lehetnek, legalábbis a
múlt kutatóinak déja vu érzetei? Gondolom, hogy lehetnek, hiszen az
információs társadalom nem most kezdődött. Csak a méretek mások. Ahogy erről
a világot foglalkoztató jelenségről olvasok és gondolkodok, egyre jobban
kezdek megnyugodni, hiszen tényleg nincsen új a nap alatt.
Az ősember első füstjele a maga módján az első INTERNET "adás" volt.
Valahol, valaki, valakiknek elküldött egy szabadon szárnyaló üzenetet, amit
dekódolni lehetett. Arról nem az információátadás tehet, hogy ma már nem
20-30 fős hordák tagjait kell értesíteni a fontos dolgokról, hanem 5
milliárd ember közül bárkit, a Föld bármely pontján.
Amikor kialakultak a falusi és városi közösségek, megszületett az írás
is, és így tovább, és így tovább, amíg el nem jutottunk a mai globális
rendszerekig. Az merőben már kérdés, hogy milyen a nagyon gyors
átalakulásokat átélő nemzedékek közérzete. Kicsit zavarbaejtő valódi
paradigmaváltás részesének lenni. Személy szerint velem addig nem volt baj,
ameddig nem hallottam az INTERNET-ről. A szövegszerkesztőre úgy tekintettem,
mint egy jól kihegyezett ceruzára, az hogy fogalmam sincs, hogy hogyan
kerülnek a betűk a képernyőre, nem túlzottan izgat, hiszen azt sem értem,
hogy mitől fogom tudni egy zsebre tett lemezen elvinni gondolataimat egy
másik számítógépre, hogyan fogják egybeszerkeszteni mások írásaival, azt sem
értem, hogy mitől tudom eltüntetni egy rossz mozdulattal, amit eddig írtam,
azt sem értem, hogy mitől engedelmeskedik nekem a delete gomb, ha nem vagyok
megelégedve közhelyeimmel. Mindez számomra ugyanolyan felfoghatatlan talány,
mint az összes technikai csoda, amivel hosszú életem alatt találkoztam.
Tudom, hogy nem kellek ahhoz, hogy működjenek. A számítógépes adatfeltárás
sem ördöngősebb, mint a katalógus, a tudományok "kézi" rendszerezését érzem
olyan zseniálisnak, mint a gépi feldolgozást.
Ami viszont megbénítja a fantáziámat, annyira csodálatba ejt, az az
INTERNET megjelenése. Alig tudok róla valamit, de érzem, hogy valami olyasmi
kezdődik, amivel szabályokhoz, kötöttségekhez, tilalmakhoz szokott
nemzedékünk aligha találkozott valaha is.
Aki átélte azt, hogy a könyvtár egyetlen írógépét a nagy nemzeti ünnepek
előtt el kellett zárni, nehogy röpcédula sokszorosítódjék rajta, vagy a
nyolcvanas évek derekán a könyvtárba került bér-másológépet is esténként
vasrács védte, mert, lásd, mint fent, az tud csak igazán örülni a
telefaxnak, és a másológépnek. Aki betiltott filmeket csak akkor láthatott,
ha ismerősei becsempészték egy zártkörű klubba, vagy akinek át kellett adnia
Kundera Tréfa c. művének valamennyi könyvtárba került példányát egy
sofőrnek, aki aztán a zúzdáig meg sem állt vele, az tud igazán örülni az
INTERNET-nek, a vélemények szabad áramlásának. Csakhogy a vélemények "nem
szabad" áramlása védett is valamitől.
Talán tanulságos elmondani, hogy hogyan találkoztam először az INTERNET
hírével. Kezembe nyomtak egy francia nyelvű kéziratot, ha akarom helyezzem
el a könyvtárban, az INTERNET-en érkezett. Annak a könyvnek kinyomtatott
szövege volt, amelyet Mitterand elnök kezelő orvosa írt, és amelynek
kiadását megtiltották a személyiségi jogokra hivatkozva. Mit szólt volna
Savonarola, mit a későbbi máglyakészítők, mit a főcenzorok, vagy maga Aczél
György, ha tilalmaikat ennyire semmibe veszi egy eszközöktől (és nem
eszméktől) támogatott új nemzedék? Nem tudok erre a kérdésre felelni!
Mikorra alakul ki, kialakul-e egyáltalán ennek a merőben új közlési módnak a
jogrendje, etikája, hiszen mindenki azt és oda továbbít rajta, amit csak
akar.
Azt sejtjük, hogy a kelet-európai diktatúrák összeomlásában hatalmas
szerepe volt a műholdak által közvetített televízióadásoknak, hiszen egy
merőben más életminőségről, értékrendről tudósítottak, mint a népi
demokráciák TV-adói, de vajon sejthető-e egyáltalán, hogy mit fog maga alá
temetni a nézetek, filozófiák, dogmák, ötletek, szítások és uszítások
korlátlan barangolása a virtuális térben? Most értem csak meg a jurnaliszta
poént: "kalandorok e-mailjenek"...
Mindezeken gondolkodva a közkönyvtáros is mélyen érintve van bennem,
hiszen már most, a hálózatok megjelenésének első óráiban is érezhető az a
kimondhatatlan különbség, ami a gépi hozzáférhetőség és a hagyományos
kínálat között van. Természetesen minden rendben lesz, ha már minden
könyvtárban ott lesznek a gépek, és szabadon rohangálhatunk magunk is a
kiépített hálózatokban, csakhogy a könyvtárak valahogy messze elmaradtak a
lehetőségektől. Lehet, hogy ez nem véletlen? Kérdezem Theodore Roszakkal
együtt, aki szerint a minél nagyobb piacot kereső számítógépipar elkerüli
azokat a helyeket, ahol egyszerre többen is hozzáférnének a gép nyújtotta
lehetőségekhez. Üzleti érdek az "egy gép, egy felhasználó" elv és ezzel
igencsak ellentétes a könyvtár demokratizmusa, nyitottsága és nyilvánossága.
Miért az oktatási intézményeket bombázzák elsőnek az új és még újabb
gépekkel? A gyerekeken keresztül "etetik" be a családokat, a felnőtteket, a
potenciális felhasználókat? Nem rekesztődik-e ki, ha nem is végzetesen, de
sok időt vesztve a számítógépes szaktanárok és gyerekek bensőséges
kapcsolatából a többi szaktanár, a könyvtáros, a szülő?
Látszólag távoli probléma, de számomra valahol a gépesítés mítoszához
kötődik az is, hogy a nagy szakkönyvtárak, egyetemi könyvtárak támogatására
fordítható magyar vagy külföldi alapítványi pénzek szinte minden forintja a
gépesítésre fordítódott és ezzel egy igen sajátos helyzet alakult ki: Az
egyetemi, főiskolai képzésben résztvevő hallgatók, miközben komputerizált
könyvtárakat mondhatnak magukénak, a hagyományos dokumentumokért, értsd:
kötelező irodalom, a közművelődési könyvtárakat ostromolják.
Miközben egymással hálózatba lépnek a gépek, aközben a hagyományos
intézmények közötti hálózatok megszűnnek. A könyvtárak egymástól
elszigetelve, ellenérdekeltségektől sem mentesen küzdenek az árral, egyfelől
a dokumentumok, információk áradatával, másfelől a felhasználók szinte soha
nem látott tömegével. És az olvasókat egy cseppet sem érdekli, hogy ki,
milyen céllal és megfogalmazott szándékkal alapított könyvtárat, hogy a
Széchényi Könyvtár nemzeti, a Szabó Ervin Könyvtár pedig városi, ők jönnek
és egyszerű iskolai könyvtárként kívánják használni az állományt, vagy
közérdekű információkat keresnek magánéletükhöz, vagy egyszerűen csak
pihenni akarnak, időt eltölteni. És ezekből a könyvtárakból még szinte
teljesen hiányzik a gép és a benne lévő adatözön és a hálózat.
Roszak, miközben a könyvtárak elhanyagolásán mereng odáig merészkedik
nagy gyanakvásában, hogy elképzelhetőnek tartja, hogy a férfierényeket
felmutató gépimádók azért kerülték el a kölcsönkönyvtárakat, mert azok
hagyományosan női munkahelyek ...
Ezzel a gondolattal mélyen azonosulni tudok. Azért nem teljesen
"géptelen" a helyzetünk, de korlátaink számosak. Nem sikerült még igazán
működő integrált könyvtári rendszert kialakítani, bár a munka nagy erőkkel
folyik, valószínűleg a házilagos fejlesztés csapdájába estünk és most futunk
a pénzünk után. A rendelkezésünkre és az olvasók rendelkezésére álló kevés
gépen csak azt lehet megtudni egy könyvről, hogy azt megírták-e egyáltalán,
de azt még nem, hogy megvan-e a könyvtárban. Az adatbázisokban való
kutakodásnak határt szab a pénzhiány, mivel sem a könyvtár, sem az olvasó
nem képes megfizetni azokat a gépidő díjakat, amelyeket az előállítók
kérnek. Így teremtődik meg az a meglehetősen bizarr helyzet, hogy állunk a
be sem kapcsolt gép előtt és tudjuk, hogy benne rejlik a válasz az adott
kérdésre, de nem áll módunkban feltárni a titkot, mert a "Szezám tárulj"
pénzbe kerül.
Biztos vagyok benne, hogy a gazdasági szférában ez nincs így, mert ott
pénzt teremt a felhasználás maga, de a társadalomkutatás meglehetősen
nehezen jut tágabb ismeretekhez. Ebben a helyzetben áldás a szakma
elnőiesedése, mert bennünk, "hagyományos" könyvtárosnőkben megvan az a
képesség, hogy megvigasztaljuk az információhoz nem jutottakat, és talán
jobban tudjuk megfogni azt a pillanatot, amikor érdemesebb a hagyományos
könyvtári eszközöket használni, mint a gép bűvöletében élni ...
A könyvtárba érkező fiatal generáció természetesnek tartaná, hogy csak a
gépek segítségét vegye igénybe, de feladataik megfogalmazásakor látszik,
hogy meglehetősen nagy szakadék tátong az oktató és oktatott között. A
tanárok döntő többsége még nem tévedt rá a sztrádára, kétségbeesve keresi a
gyalogösvényt, vagy legalább a kerékpárutat, miközben tanítványa már
száguldana, ha nem is Jaguáron, de Ladán. Ami a fiataloknak már a vérében
van, az nekünk, "közvetítőknek", tanároknak és könyvtárosoknak még
felfoghatatlan titok.
A tananyag átadása még a hagyományos dokumentumokra épül. A könyv, a
folyóirat még sokáig aktív és kikezdhetetlen hordozója lesz az ismereteknek.
Bár itt is tapasztalható egy fenyegető jelenség. Lehet, hogy mondandómmal
most eltávolodom a gépi világtól, de talán felfedezhető egy távoli
összefüggés.
Egyetemek és főiskolák, fizető tanfolyamok és posztgraduális képzések
szerveződnek könyvtár nélkül. A tanárok nagy része nem ismeri az újonnan
megjelenő szakirodalmat, mert nincs pénze beszerezni azt. A tananyag
kiegészítéseként olyan irodalmat ajánl, amelyet már csak elvétve lehet
megtalálni a könyvtárakban. Vannak stúdiumok, amelyeknek nincs is új
alapvető szakirodalma, így nem is meríthet másból, mint a régiből. Ezeket
viszont csak olyak korlátok között tudják nyújtani a könyvtárak, amelyek
sehogyan sem férnek össze az új világképpel. A magánéletében, játékaiban,
otthoni gépi világában gyorsasághoz és széles választékhoz szokott fiatalok
számára hihetetlen a tanárok és a könyvtárak működésképtelensége,
impotenciája. Türelmetlenek, mert fizetnek az oktatásért, fizetnek a
könyvtárért, türelmetlenek, mert nem tudják teljesíteni a kötelességüket,
amelyet lehet, hogy nem is maguk találtak, hanem a szülők közvetítette külső
valóság. Lehet, hogy ez a türelmetlenség fogja felrobbantani a Gutenberg-
galaxist?
Az információ-továbbítás, az üzenetátadás soha nem látott szabadságát
biztosító készülékek már megszülettek, a lehetőségek kitalálódtak, az
ideológiai, politikai korlátok leomlottak, ma már csak a szegénység áll
útjában a szabad áramlásnak. Vajon milyen technikai forradalom fogja ezeket
a ma még nagyon valós korlátokat lerombolni?
Jó lenne, ha valami határt szabna az üzleti érdekeknek, és az emberek nem
csak otthon, munkahelyükön, hanem a sokak számára elérhető nyilvános
könyvtárban is, a hagyományos dokumentumok és a közvetítő könyvtáros
társaságában is találkoznának a gépi információközvetítéssel. Talán akkor
nem lenne annyira félelmetes az a vízió, hogy egy teljesen magányos ember ül
majd szemben az egész világgal. Ismereteit, kételyeit, kívánságait gépi
közvetítéssel, az ismeretlenbe küldi. Hol lesz ekkor a kapcsolatok
testmelege, mit lehet tapintani a billentyűkön és az egéren kívül, hol lesz
a tanár-diák kapcsolat? Hol a figyelemfelkeltés, az ajánlás, a javasolás, az
intés, a figyelmeztetés, az óvás személyessége?
Tudom, hogy minden új megrémítette a hagyományőrzőket, az ortodoxokat, és
mindig volt, ami feloldotta félelmeiket, megcáfolta huhogásukat. Én is
reménykedem abban, hogy a gépek által közvetített és megteremtett
lehetőségek határtalan szabadságot teremtenek, bár nem tudom, hogy
bízhatunk-e magunkban annyira, hogy ezzel a szabadsággal élni és nem
visszaélni fogunk.
A középkorban a kódexeket odaláncolták az olvasópulthoz, hogy senki
emberfia el ne lophassa őket és más kiváltságos is hozzájuk férjen. Ma senki
nem lophatja el az információt, a "tudást" a gépről, előbb-utóbb
kiváltságosok sem lesznek, csak a lánc marad meg, amit ma elektromos
kábelnek hívnak ...