Bruce Sterling
(bruces@well.sf.ca.us.)
AZ INTERNET RÖVID TÖRTÉNETE
(In: Buldózer - médiaelméleti antológia, Bp. 1997.)
Fordította: Rupp Anikó
Mintegy harminc évvel ezelőtt a RAND Corporation, az Egyesült Államok
első számú hidegháborús agytrösztje különös stratégiai problémával találta
magát szembe. Hogyan tudják majd az amerikai kormányszervek egy esetleges
nukleáris háború után is fenntartani a kommunikációt?
A RAND felismerte, hogy a posztnukleáris Amerikának egy olyan vezérlő-
szabályzó hálózatra volna szüksége, amely összeköti egymással a városokat,
az államokat és a bázisokat. De bármilyen erőteljesen védelmezik is a
hálózatot, a kábeleket és a kapcsolóberendezéseket nem lehet megóvni az
atombombától. Egy esetleges nukleáris támadás a legtökéletesebb hálózatot is
darabokra zúzná.
És hogyan lehet megoldani a hálózat vezérlését és ellenőrzését? Bármilyen
felügyeleti központ vagy hálózati fellegvár egyértelmű és közvetlen
célpontot jelentene az ellenséges rakéták számára. Legelőször éppen a
hálózat központja semmisülne meg.
A RAND hosszasan töprengett ezen a fogas kérdésen, természetesen a
legnagyobb katonai titoktartással kezelve az ügyet, majd egy merész
megoldással állt elő. A javaslatot - mely Paul Baran vezérkari tiszt agyából
pattant ki - 1964-ben hozták nyilvánosságra. Az első és legfontosabb
alapelv, hogy a hálózatnak semmiféle központja nem lehet. Továbbá a
kezdetektől fogva úgy kell működtetni, mintha darabokból állna.
Az elvek egyszerűek voltak. A hálózatot mindenkor megbízhatatlannak kell
tételezni, és az elejétől fogva úgy tervezni, hogy felülmúlja saját
megbízhatatlanságát. A hálózat minden egyes csomópontja a többivel egyenlő
értékű, így önálló jogon alkothat, küldhet és fogadhat üzeneteket. Maguk az
üzenetek csomagokra oszlanak, és minden egyes csomagnak külön címe van.
Minden csomag egy adott forráscsomópontnál indul, és egy adott
célcsomópontnál ér véget, máskülönben teljesen egyéni utakon tekergőzhet
végig a hálózaton.
Az, hogy egy üzenetcsomag milyen pályát jár be, lényegtelen. Csak a
végeredmény számít. Alapjában véve a csomagok, akárcsak a gumilabdák,
csomópontról csomópontra lökődnek, többé-kevésbé célirányosan, mígnem
elérkeznek rendeltetési helyükre. Így az sem számít, ha a hálózat nagy része
megsemmisül, hiszen a csomagok továbbra is mozgásban maradnak, vadul
röpködve a még ép csomópontok között. Ez a véletlenszerű kommunikációs
rendszer a hagyományos értelemben talán "nem tűnik hatékonynak" - például a
telefonnal összehasonlítva -, ám annál strapabíróbb.
A hatvanas években ennek a decentralizált, bombabiztos, csomagkapcsolt
hálózatnak a tervével labdázott a RAND-en kívül az MIT és a UCLA is. Az első
ilyen elvek alapján működő kísérleti hálózatot a nagy-britanniai Országos
Fizikai Laboratórium (National Physical Laboratory) állította fel 1968-ban.
Röviddel ezután a Pentagon Magasszintű Kutatásokat Támogató Szervezete
(Advanced Research Projects Agency) egy nagyobb szabású projektet
kezdeményezett az Egyesült Államokban. Elképzeléseik szerint a hálózati
csomópontokat - akkori mércével mérve - nagy sebességű szuperkompjúterek
alkották. Ezeknek a ritka és értékes gépeknek egy olyan masszív hálózatra
volt szükségük, amelyen hatékonyan lehetett bonyolítani az országos kutatási
és fejlesztési terveket.
Az első ilyen csomópontot 1969 őszén állították föl a UCLA-n. Ugyanez év
decemberében már négy csomópont működött az alhálózaton, melyet fő
támogatója, a Pentagon után ARPANET-nek kereszteltek.
A négy számítógép külön e célra létesített, nagy sebeségű
közvetítővonalakon át továbbította az adatokat. A kompjútereket
távirányítással, más csomópontokról is lehetett programozni. Az ARPANET-nek
köszönhetően a tudósok és kutatók a távolból is megoszthatták egymással
számítógépes eredményeiket. Nagyon hasznos szolgáltatás volt ez, mivel a
hetvenes évek elején igen drága volt a gépidő. 1971-ben tizenöt csomópont
működött az ARPANET-en, 1972-re pedig harminchétre nőtt a csomópontok száma.
Ez örvendetes fejlődés volt.
Azonban a hálózat működésének második évében egy különös dologra derült
fény. Az ARPANET használói az elvileg csupán számítógépes kommunikációra
szolgáló hálózatot időközben egy közhasználatú, nagy sebességű, a szövetségi
kormány által támogatott elektronikus postává alakították. Az ARPANET-en
többé nem kompjúteres információcsere zajlott. Ehelyett hírek és személyes
üzenetek árasztották el a hálózatot. A kutatók közös projektek kiépítésére
használták az ARPANET-et, elküldözgették egymásnak kutatási eredményeiket,
vagy egyszerűen csak pletykáltak, cseverésztek. Az emberek saját accountot
és személyre szóló e-mail címet szereztek az ARPANET kompjúterekhez.
Mindenki nagy előszeretettel használta privát kommunikációra az ARPANET-et,
jóval nagyobb lelkesedéssel fogadva ezt a szolgáltatást, mint a
távkompjúterezést.
Nem sokkal később megszületett az ARPANET levelezési listája is, az az új
szórótechnika, amelynek segítségével ugyanazt az üzenetet egyszerre több
hálózati előfizetőnek is el lehetett küldeni. Érdekes módon az első
jelentősebb levelezési lista az SF-LOVERS volt, amelyet a science-fiction
iránt rajongók számára hoztak létre. A tudományos-fantasztikus témák
megvitatása a hálózaton távolról sem mondható szakmai eszmecserének, így sok
ARPANET-es kompjúterkezelő rossz szemmel nézte, ám megakadályozni nem tudta.
A hetvenes évek folyamán az ARPA-hálózat egyre gyarapodott.
Decentralizált felépítése nagyban elősegítette terjedését. A hagyományos
vállalati kompjúterhálózatokkal ellentétben az ARPANET-be bármilyen
számítógépet be lehetett kötni. A lényeg csak az volt, hogy a gép ismerje az
új, anarchikus, csomagkapcsolt hálózat közvetítőnyelvét, és ettől kezdve a
márkája, a tartalma, sőt még tulajdonosának a kiléte sem számított.
Az ARPA eredeti kommunikációs szabványrendszere az úgynevezett NPC, avagy
"Network Control Protocol" volt, de a technikai fejlődés előrehaladtával az
NPC-t felváltotta egy magasabb szintű, kifinomultabb modell, a TCP/IP. A
TCP, avagy "Transmission Control Protocol" az üzeneteket keletkezési
helyükön csomagfolyamokká alakítja, majd újra üzenetté rendezi őket a
célállomáson. Az IP, avagy "Internet Protocol" a címzésért felel, vagyis
azért, hogy a csomagok többféle csomóponton és többféle hálózaton haladjanak
keresztül, melyek a legkülönfélébb szabványrendszerek alapján működnek - az
ARPA kezdeti NCP szabványa mellett például ott van az Ethernet, az FDDI vagy
az X.25.
1977-től kezdve a különböző hálózatok a TCP/IP segítségével csatlakoztak
az ARPANET-hez. Maga az ARPANET viszonylag szigorú ellenőrzés alatt állt,
egészen 1983-ig, amikor levált róla a MILNET elnevezésű hadászati szegmens.
Ám a TCP/IP az összes hálózatot összekötötte. Végül az ARPANET - fokozott
terjeszkedése ellenére - egyre kisebb területté vált az összekapcsolt
számítógéprendszerek rohamosan növekvő galaxisában.
A hetvenes és nyolcvanas években egyre több társadalmi csoportban terjedt
el a kompjúterhasználat, és ezeket a hatékony gépeket könnyűszerrel lehetett
csatlakoztatni a hálózatok hálózatához. A TCP/IP széles körű alkalmazásának
eredményeként az Internet egész hálózatokat kebelezett be, amelyek
meglehetős összevisszaságban kapcsolódtak a digitális hálózatkomplexumhoz.
Mivel A TCP/IP-nek nevezett szoftverhez bárki hozzájuthatott, ráadásul az
alaptechnika decentralizált és természetéből adódóan eléggé anarchikus volt,
nem lehetett megakadályozni, hogy az emberek valamilyen úton-módon be ne
furakodjanak a rendszerbe. Igazság szerint azonban senki nem akarta korlátok
közé szorítani ezt a burjánzó hálózatrendszert, amelyet összefoglalóan
Internetként ismerünk.
Az Internethez való csatlakozás az adófizetőnek szinte egy fillérjébe se
került, hiszen minden csomópont függetlenül működött, önálló költségvetéssel
és technikai feltételekkel. Minél több, annál jobb: a telefonhálózathoz
hasonlóan a kompjúterhálózat is annál értékesebbé vált, minél több
felhasználót és forrást olvasztott magába.
Egy faxgép csak akkor ér valamit, ha másnak is van. Egymagában csupán
érdekes látványosság. Egy jó darabig az ARPANET is puszta látványosság volt,
így elengedhetetlenül szükségessé vált egy számítógépes hálózat létrehozása.
1984-ben a Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation) -
pontosabban a magasszintű számítástechnikával foglalkozó hivatala - a tettek
mezejére lépett. Az új NSFNET hihetetlen léptékű technikai fejlesztésbe
kezdett: modernebb, hatékonyabb és csillogóbb szuperkompjútereket
csatlakoztatott egymáshoz, masszívabb és gyorsabb vonalakkal, melyeket újra
meg újra fejlesztettek és bővítettek, először 1986-ban, majd 1988-ban és
1990-ben. Hamarosan más kormányhivatalok is megjelentek a színen: a NASA, a
Nemzeti Közegészségügyi Hivatal (National Institutes of Health) és az
Energiaügyi Minisztérium (Energy Department) mind egy-egy digitális
alkirályságot hozott létre az Internet birodalmán belül.
A hálózatok hálózatának egyre szaporodó csomópontjait különböző
alcsoportokra osztották. A külföldi számítógépeket - és néhány amerikait is
- a használók kérésére földrajzi elhelyezkedésük alapján jelölték meg. A
többit a hat fő Internet-ágazat szerint csoportosították: gov, mil, edu,
com, org és net. (Az efféle lompos rövidítések nagyon jellemzőek a TCP/IP
protokollra.) A "gov" a kormány-, a "mil" a katonai-, az "edu" pedig az
oktatási intézményeket jelölte, melyek természetesen elsőként születtek meg,
mivel az ARPANET eredetileg a nemzetvédelemi kutatások technikai
fejlesztésére jött létre. A "com" ezzel szemben a "kommerciális", avagy
kereskedelmi intézményeket jelölte, melyek viharos erővel törtek be a
hálózatba, a buzgó nonprofit szervezetek ("org") forgószelétől kísérve. (A
"net"-kompjúterek a hálózatok közti átjárást biztosították.)
Az ARPANET 1989-ben formálisan megszűnt: boldogan esett áldozatul saját
szenzációs sikerének. A felhasználók szinte észre sem vették a változást,
hiszen az ARPANET funkciói nemcsak tovább éltek, de jelentősen javultak is.
A TCP/IP szabványrendszerét ma már globálisan alkalmazzák a számítógépes
hálózatokban. Huszonegy évvel ezelőtt, 1971-ben még csak négy csomópont
létezett az ARPANET-en. Ma az Internetnek több tízezer csomópontja van
negyvenkét országban szétszórva, és mindennap újak lépnek a rendszerbe.
Három-négymillió ember használja ezt a mindent felölelő, gigantikus
anyahálózatot.
A tudósok körében különösen népszerű az Internet, amely feltehetően a XX.
század végének legjelentősebb tudományos eszköze. Az Interneten keresztül
könnyedén lehet szakmai kapcsolatokat létesíteni, és elérhetők a
legspeciálisabb adatok, ami hihetetlenül meggyorsította a tudományos
kutatások fejlődését.
A kilencvenes években az Internet látványosan, szinte riasztó tempóban
növekedik. Gyorsabban terjed, mint a mobil telefon vagy a fax. Tavaly az
Internet havonta húsz százalékkal bővült. A TCP/IP-vel közvetlen
összeköttetésben álló központi gépek ["host" computers] száma 1988 óta
minden évben megduplázódott. Az Internet fokozatosan kivonul eredeti
bázisáról, a hadászati és kutatóintézményekből, hogy meghódítsa az általános
iskolákat és a gimnáziumokat, valamint a közkönyvtárakat és a kereskedelmi
szektort.
Miért akar mindenki "rákerülni az Internetre"? Ennek az első és
legegyszerűbb oka a szabadság vonzereje. Az Internet a valódi, modern
funkcionális anarchia ritka példája. Nem létezik olyan, hogy "Internet
Inc.". Az Internetnek nincs hivatalos cenzora, főnöke, igazgatótanácsa vagy
részvényese. Elvileg minden csomópont egyenrangú partnerként kommunikálhat
bármely más csomóponttal, természetesen betartva a TCP/IP protokollt, amely
azonban szigorúan technikai, nem pedig társadalmi vagy politikai előírás.
(Volt ugyan némi vita az Internet kereskedelmi használatával kapcsolatban,
de a helyzetet ma már egyszerűsíti, hogy a vállalatok saját vonalaikon
csatlakoznak a hálózathoz.)
Az Internet ugyanakkor előnyös üzlet is. A hálózat egésze, a
telefonrendszerrel ellentétben, semmit sem számít fel a távolsági
beszélgetésekért. A használati időért sem kér extra díjat, szemben a legtöbb
kereskedelmi kompjúterhálózattal. Valójában az "Internet" - amely mint
entitás hivatalosan nem is létezik - senkit semmivel nem "terhel". Minden
Internet-használó maga felel a számítógépéért és a vonaláért.
Az Internet "anarchiája" első látásra talán furcsának vagy
természetellenesnek tűnik, de ha közelebbről megvizsgáljuk, rögtön érthetővé
válik e zűrzavar lényege. Olyan ez, mint az angol nyelv "anarchiája": a
nyelvet senki sem birtokolja, senki sem adhatja bérbe. Egy angol anyanyelvű
ember maga dönti el, milyen úton-módon tanul meg helyesen beszélni, és
hogyan alkalmazza a tudását - jóllehet a kormány nyújt némi támogatást az
alapfokú olvasás és írás elsajátításához. Egyébként mindenki saját erejéhez
mérten birkózik a nyelvvel, és ez a tanulási folyamat szinte önmagát
gerjeszti, míg a végén kiderül, hogy a feladat megoldható. És még érdekes
is. Sőt, lebilincselő. Bár sokan keresik a kenyerüket az angol nyelv
használatával, kutatásával vagy tanításával, az "angol nyelv" mint intézmény
köztulajdonnak számít és a köz javát szolgálja. Az Internet is hasonló módon
működik. Talán jobban fejlődne az angol nyelv, ha az élére igazgatótanácsot
és ügyvezetőket, vagy egyenesen elnököt és kongresszust állítanánk? Ebben az
esetben valószínűleg jóval kevesebb új angol szó születne, és jóval kevesebb
nyelvi leleményre lenne szükség.
Az Internet felhasználói hasonlóan vélekednek saját intézményükről. Olyan
intézmény ez, amely mindenfajta intézményesítésnek ellenáll. Az Internet
mindenkié és senkié. Mégis minden egyes érdekcsoport előhozakodik a maga
követelésével. Az üzletemberek biztosabb pénzügyi alapot akarnak teremteni
az Internet számára. A kormány emberei szigorúbb rendszabályok bevezetését
javasolják. Az akadémikusok kizárólag tudományos kutatásokra akarják
használni a hálózatot. A hadsereg emberei a kémelhárítás és a fokozottabb
védelem mellett kardoskodnak. És még sorolhatnánk a példákat.
Ezek a konfliktusforrások ma még, ingatagon bár, de kiegyensúlyozzák
egymást, így az Internet mindeddig megmaradhatott a viruló anarchia
állapotában. Valaha az NSFNET nagy teljesítményű, gyors vonalait az
"Internet gerinceként" emlegették, tulajdonosai pedig úrnak érezhették
magukat az Internet többi része fölött; ma azonban ilyen "gerincekkel" van
tele Kanada, Japán és Európa, sőt megjelentek a kimondottan üzleti forgalmat
bonyolító privát kereskedelmi Internet-gerincek is. Ma már a
magántulajdonban levő személyi számítógépek is lehetnek internetes
csomópontok. A számítógépünket könnyedén a hónunk alá csaphatjuk, sőt talán
nem is olyan sokára a csuklónkon fogjuk hordani.
Mégis mire "jó" az Internet? Alapvetően négy dologra: levelezésre,
vitafórumokra, távoli számítógépek használatára és fájlküldésre.
Az Internet levelezőszolgáltatását e-mailnek, avagy elektronikus postának
hívják. Az e-mail nagyságrendekkel gyorsabb a hagyományos amerikai postánál,
amit az Internet rendszeres használói épp ezért "csigapostának" gúnyolnak.
Az internetes levelezés olyasmi, mint a fax, hiszen mindkét esetben
elektronikus szövegek továbbításáról van szó. Az e-mailért azonban nem kell
fizetni (legalábbis közvetlenül nem), és az egész világon alkalmazható. E-
mailen szoftvereket és tömörített formában digitális képeket is lehet
küldeni. Jelenleg az Internet-posta új formáinak a kialakításán dolgoznak.
A vitafórumok [discussion groups] vagy "hírcsoportok" [news groups] külön
világot alkotnak. A hírek, pletykák és eszmecserék birodalmát általában
USENET-ként tartják számon. A USENET lényegét tekintve egészen más, mint az
Internet. Közönsége leginkább egy pletykaéhes, hírhajhász csődülethez
hasonlítható, amely úgy barangol az Interneten, mintha zártkörű partikat
járna végig. A USENET nem fizikai értelemben vett hálózat, inkább bizonyos
társadalmi konvenciók együttese. Mindenesetre jelenleg mintegy 2500
különálló hírcsoport tartozik a USENET-hez, és az általuk kezdeményezett
viták kommentárjaként naponta körülbelül 7 millió gépelt szó születik.
Természetesen sok szó esik a számítógépekről, de emellett a legváltozatosabb
kérdéskörök vetődnek föl, és a témák egyre szaporodnak. A USENET ezenfelül
egy sor ingyenes elektronikus folyóiratot és publikációt terjeszt.
Mind az e-mail, mind a vitafórumok széles körben hozzáférhetők, akár az
Internet nagy sebességű magján kívül is. A híreket és az e-mailt könnyen
elérhetjük egy közönséges telefonvonalon keresztül az Internet olyan
peremterületeiről, mint a BITnet, az UUCP vagy a Fidonet. A két utolsó
Internet-szolgáltatáshoz, a távoli kompjúterek használatához és a
fájlküldéshez, úgynevezett "közvetlen Internet-kapcsolatra" van szükség -
amit a TCP/IP segítségével érhetünk el.
A távoli számítógépek használata [long-distance computing] már az ARPANET
létrehozásában is inspirálólag hatott, és sokak számára ma is ez az Internet
egyik leghasznosabb szolgáltatása. A programozók távoli, nagy teljesítményű
számítógépeken is nyithatnak accountot, és azokon futtathatják vagy írhatják
meg programjaikat. A tudósok munkájukhoz akár kontinensnyi távolságban levő
szuperkompjútereket is igénybe vehetnek. A könyvtárak ingyenes kutatásra
bocsáthatják elektronikus katalógusaikat. A szolgáltatáson keresztül
hatalmas CD-ROM-katalógusok válnak hozzáférhetővé. Emellett hihetetlen
mennyiségű szoftverhez lehet így ingyen hozzájutni.
Az Internet fájlküldő [file transfer] szolgáltatása lehetővé teszi, hogy
a használók beléphessenek bármilyen távoli számítógépes rendszerbe, és onnan
programokat vagy szövegeket másoljanak le. Ma már mintegy kétezer olyan
szerver van, amely szabadon bebocsát bármilyen anonim személyt, közkinccsé
téve az összes nyilvános fájlját, melyeket egyszerűen (és ingyen) le lehet
másolni. Ez nem kis dolog, hiszen a közvetlen Internet kapcsolaton keresztül
egész könyveket lehet néhány perc alatt továbbítani. Ma, 1992-ben több, mint
egymillió ilyen nyilvános, mindenki által hozzáférhető fájl létezik (és még
sokkal több millió az accounttal rendelkező felhasználók számára). Az
Internet fájlküldő rendszere a könyvterjesztés legújabb formájának
tekinthető: az olvasó elektronikus úton egyszerűen lemásolja magának a
kívánt szöveget, annyi példányban, amennyire szüksége van, és mindezt ingyen
teheti. Új internetes programokat - mint az "archie", a "gopher" vagy a
"WAIS" - fejlesztettek ki e hatalmas terjedelmű archív anyag
katalogizálására és feltárására.
Ez az anarchikus hálózat, a fej nélküli, milliólábú Internet lassan az
egész világra kiterjeszti csápjait. Minden megfelelő teljesítményű
számítógép potenciális csíra az Internet növekedésében, és ma már ezeket a
kompjútereket 2000 dollár alatt meg lehet vásárolni bárhol a világon. Annak
idején az ARPA hálózatát azért hozták létre, hogy ellenőrzése alatt tartsa
az esetleges nukleáris katasztrófától szétzilált társadalmat; mutáns
szülötte, az Internet viszont annál zabolátlanabb lett, és exponenciálisan
terjed végig a hidegháború utáni elektronikus globális falun. Az Internet
kilencvenes években tapasztalható növekedése sokban hasonlít a személyi
számítógépek elterjedéséhez a hetvenes években, bár a mostani fejlődés talán
még gyorsabb és jelentőségteljesebb. Jelentőségteljesebb annyiban, hogy az
Internet a személyi számítógépek számára megteremti az olcsó, egyszerű
tárolás és hozzáférés lehetőségét, és ezzel szabad utat nyit a világ felé.
Jövőjét tekintve az Internetnek minden esélye megvan arra, hogy még
nagyobb és exponenciálisan még gyorsabb legyen. Ma az egyik legégetőbb
kérdés az Internet kommercializálódása, és ennek kapcsán a legvadabb
ígéretek hangzanak el egy új kereskedelmi-információs szolgáltatás
kialakítására. A váratlan sikerektől felbuzdult szövetségi kormány szintén
aktív részt vállal az Internet ügyeiben. 1991 őszén az amerikai kongresszus
jóváhagyta az NREN (National Research and Education Network), avagy az
Országos Kutatási és Oktatási Hálózat megvalósítási tervét, amely egy öt
évre szóló, kétbillió dollár költségvetésű projekt az Internet "gerincének"
a továbbfejlesztésére. Az NREN körülbelül ötvenszer gyorsabb lesz, mint a ma
ismert hálózatok bármelyike; az egész Encyclopedia Britannicát egyetlen
másodperc alatt fogja elektronikusan továbbítani. Hamarosan a világ összes
számítógépes hálózatában megjelennek a háromdimenziós animációk, megvalósul
a mobiltelefon-összeköttetés a hordozható számítógépekkel, beépül a fax, a
hang és a magas felbontású televízió. Világraszóló multimédia-cirkusz!
Ezek legalábbis a remények, a tervek. De ugyanígy előfordulhat, hogy a
jövő Internetje semmiben sem hasonlít majd a mai elképzelésekhez. A tervezés
sosem játszott túl nagy szerepet a forrongó, gombamód szaporodó Internet
fejlődésében. Végső soron a mai Internet is csak halványan emlékeztet a RAND
Corporation által kidolgozott posztnukleáris irányítórendszer zord tervére.
A sors iróniája ez, aminek ma csak örülhetünk.
Hogyan lehet hozzáférni az Internethez? Nos ha nincs kompjútered, végy
egyet és hozzá egy modemet is. A számítógéped végállomásként funkcionál
majd, egy közönséges telefonvonalon keresztül pedig összeköttetésbe léphetsz
bármilyen, az Internettel összekapcsolt géppel. Ezeken az egyszerűbb és
lassúbb internetes kapcsolatokon keresztül hozzáférhetsz a különböző
vitafórumokhoz, és saját e-mail címet is szerezhetsz. Ezeket a
szolgáltatásokat érdemes kihasználni, bár attól, hogy levelezel és
beszélgetsz a hálózaton, a szó szoros értelmében még nem léptél be az
Internetbe.
Ha diák vagy, az egyetemed valószínűleg közvetlenül rá tud csatlakozni a
nagy sebességű Internet TCP/IP vonalakra. Ajánlatos accountot nyitnod
valamelyik külön e célra fenntartott egyetemi számítógépen, és akkor igénybe
veheted az Internet izgalmasabb szolgáltatásait is, a távkompjúterezést és a
fájlküldést. Sőt néhány városban, például Clevelandben, ingyen is hozzá
lehet férni ezekhez a funkciókhoz. Egyre-másra csatlakoznak az Internethez a
különböző vállalatok is, és szívesen veszik az előfizetőket, akik rajtuk
keresztül léphetnek be a hálózatba. Az előfizetési díj havonta körülbelül 40
dollár - megközelítőleg annyi, mint a kábeltévé-szolgáltatás díja.
A kilencvenes évek végére az Internetre való csatlakozás egyre könnyebb
és olcsóbb lesz. Használata is egyszerűsödni fog, és ez a fajta fejlesztés
bőven ráfér a hálózatra, hiszen a TCP/IP elvadult UNIX operációsrendszere
nem éppen mondható felhasználó-barátnak. Bölcs dolog minél hamarabb
megtanulni az Internet működését, vagy legalábbis tudni róla. A
századfordulóra a "hálózati műveltség", akárcsak korábban a "számítógépes
műveltség", életünk minden területén meghatározóvá válik.
* * *
Bruce Sterling író, újságíró. Számos regény és elbeszélés szerzője:
Islands in the Net, The Artificial Kit, Schismatrix. Elméleti munkája a
Hacker Crackdown. William Gibson a társszerzője a The Difference Engine című
műnek. Az elsők között tette ingyen közzé bestseller sci-fi munkáit a Hálón.
The Brief History of the Internet című írása a ZKP1-ben jelen meg.
Bruce Sterling cikke 1992-ben íródott. Az általa közölt adatok a
csomópontok, a felhasználók, a központi gépek, a hírcsoportok, a szerverek
számáról, valamint a hardverárakról és az előfizetési díjakról ma már nem
érvényesek. Az érdeklődők napra kész statisztikai adatokat találhatnak az
Interneten.
* * *
Ajánlott irodalom
Ed Krol: The Whole Internet Catalog & User's Guide. O'Reilly and
Associates Inc., 1992. - Közérthető, zsargonmentes bevezetés a hálózat és a
hálózati műveltség rejtélyes világába. A legtöbb számítógépes kézikönyvvel
ellentétben Krol munkája nemcsak szórakoztató igyekszik lenni, hanem valóban
az is.
John Quarterman: The Matrix: Computer Networks and Conferencing Systems
Worldwide. Digital Press, Bedford, MA, 1990. - Tömör, technikai összefoglaló
a világot beterítő hálózatok komplex kérdésköréről.
Tracy LaQuey & Jeanne C. Ryer: The Internet Companion. Addison Wesley,
1992. - Hittérítő illemszabály-gyűjtemény az Internethez, számos
sorsfordulót jelentő internetes élmény anekdotázó bemutatásával. Al Gore
szenátor úr előszavával.
Brendan P. Kehoe: Zen and the Art of the Internet: A Beginner's Guide.
Prentice Hall, 1992. - Rövid, de hasznos ismertető az Internetről, rengeteg
adatgyűjtési jó tanáccsal. Kehoe könyve azon ritka munkák egyike, amelyek
elektronikus formában is olvashatók az Interneten, ráadásul ingyen. Én is
így közlöm saját F&SF Science cikkeimet, a jelen írást is beleértve.