Almár Iván
TERMÉSZETVÉDELEM A NAPRENDSZERBEN?
(In: Természet Világa, 128. évf., 4. sz., 1997. április, 165-167. o.)
"A Mars a marslakóké!"
(Carl Sagan)
Nemrég néhány publikációt kaptam egy tőlem szakmailag és földrajzilag is
igen távol eső szerzőtől. Alan Marshall az új-zélandi Institute of
Development Studies munkatársa, aki a cikkek tanúsága szerint elsősorban
jövőkutatással foglalkozik. Egyik tanulmánya felkeltette az érdeklődésemet,
ez "Etika és a Földön kívüli környezet" címmel jelent meg 1993-ban. Tárgya,
vagyis a környezetvédelem feladata és felelőssége a Naprendszerben,
gondolkodásra és vitára késztető probléma a harmadik évezred küszöbén.
Kétségkívül érdemes megismerkedni a gondoltaival és érveivel még akkor is,
ha egyes következtetései erősen vitathatók.
Etikai alapelvek
Témáját ő maga "környezeti etikának" nevezi és egy döbbenetes
kijelentéssel vezeti be: "A civilizált emberiség mintegy három évszázad
alatt olyan környezeti katasztrófát okozott a Földön, amilyenre 65 millió
éve nem volt példa; vajon az eljövendő évszázadokban kiterjed-e pusztító
tevékenysége a bolygókra is, esetleg kiirtva az ott létező életet?" A
környezetvédők úgy érzik, hogy komolyan kell foglalkozniuk ezzel a
kérdéssel, mivel a Föld körüli térség benépesülését feltehetőleg már a jövő
évszázadban követni fogja letelepülésünk az alkalmas égitesteken (Hold,
Mars, kisbolygók) és az ottani erőforrások szisztematikus kiaknázása.
Marshall egy másik tanulmányában gazdasági érvekkel vitatja ugyan egy ilyen
kozmikus gyarmatosítási folyamat szükségességét és lehetőségét, de
elfogadja, hogy a helyzet megváltozhat, és ha a bolygókon jelentős profit
termelhető, akkor nyilván megindul az űrhonfoglalás. Aggodalmai abból
származnak, hogy amennyiben a Naprendszer feltárása és meghódítása etikai
elvek és környezetvédelmi elkötelezettség nélkül megy végbe, akkor az
emberiség olyan kozmikus környezeti katasztrófa felé tart, amely felülmúlja
a jelenlegit.
Nézzük meg, milyen környezeti-etikai megfontolások alkalmazhatók erre a
Naprendszer-gyarmatosítási folyamatra! Közben vegyük figyelembe, hogy az
utóbbi húsz évben az etika egyre tágabb értelmet nyert, érvényessége ma már
kiterjed nemcsak az emberi kapcsolatokra, hanem ezen túl a földi környezet
szinte összes élő és élettelen alkotóelemére is. E tendencia háromféle
vonatkozásban tárgyalható.
A liberális (szabadelvű) gondolkodás érvényesülése elsősorban az egyéni
jogok kiterjesztését jelenti korábban figyelmen kívül hagyott csoportok
tagjaira, élő, sőt élettelen környezetünkre. Az egyén a történelem során
csak lassan, fokozatosan szerezte meg azokat az "emberi jogokat", amelyeket
ma olyan természetesnek tartunk. Napjainkra jutott el ez a folyamat odáig,
hogy egyre többet beszélnek az állatok (mint egyedek!) jogairól - bár
természetesen túlnyomórészt a fejlett központi idegrendszerrel rendelkező
állatokról van szó. Vajon megáll-e ez a folyamat az állatoknál, vagy
eljutunk a növények, sőt a mikrobák és az élettelen anyag (például sziklák,
folyók) egyéni jogaiig? (1. ábra)
╔══════════════════════════════════════════╗
║ az élettelen anyag jogai ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ mikrobák jogai ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ növények jogai ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ állatok jogai 1970- ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ etnikai kisebbségi jogok 1950- ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ nők szavazati joga 1890-1920 ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ rabszolgaság eltörlése 1700-1800 ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ gyarmatok szabadsága 1700-1800 ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ felvilágosodás 1700-as évek ║
╟──────────────────────────────────────────╢
║ klasszikus demokrácia ║
╚══════════════════════════════════════════╝
1. ábra. A szabadelvűség terjedésének egyes állomásai
(Nash és Marshall nyomán)
A másik felfogás azon ökológiai elvekből indul ki, amelyek szerint egy
ökológiai rendszer (ökoszisztéma) komponensei összefüggnek egymással,
bármelyiknek az állapota befolyásolja a többiét (2. ábra). Az ökológia elvei
fajokkal, közösségekkel, ökoszisztémákkal, végső soron a bioszférával
foglalkoznak, és a közösségek fontosságát hangsúlyozzák, nem az egyénekét.
Minden egyes faj létezése egyformán fontos, nemcsak azért, mert részt vesz
az ökológiai rendszer kialakításában, hanem mert önmagában is értéket
képvisel (például a biodiverzitás jelentősége miatt). Ilyen értelemben az
egész élő és élettelen környezet változatlanul megőrzendő.
╔═════════════════════╗
║ élettelen természet ║
╟─────────────────────╢
║ ökoszisztéma ║
╟─────────────────────╢
║ mikrobák ║
╟─────────────────────╢
║ növények ║
╟─────────────────────╢
║ állatok ║
╟─────────────────────╢
║ ember ║
╚═════════════════════╝
2. ábra. Az ökoszisztéma felépülése
Véleményem szerint: legyen bármilyen fontos ez az elv itt az élő fajokkal
zsúfolt, dinamikusan változó Földön, az élettelen égitestekre aligha
érvényesíthető. Az ökológiai elvek tárgyát képező fajok a Földön kívül
valószínűleg sehol nem léteznek a Naprendszerben.
A harmadik felfogás a legkönnyebben elfogadható és valóban alkalmazható
más égitestekre is. A "megőrzési etikának" nevezett elv vitathatatlanul
antropocentrikus: a környezet egyes komponensei nem rendelkeznek belső
értékkel vagy jogokkal, viszont természeti erőforrást képviselnek, amelyet
az emberiség hasznosít vagy a jövőben hasznosítani kíván (3. ábra). Más
szóval meg kell őriznünk a környezeti erőforrásokat ahhoz, hogy biztosítsuk
megszerzett életszínvonalunkat a jövőben is. A felfogás alkalmazása a
világűrre ellentmond a Föld körüli térség és az égitestek korlátozás nélküli
kiaknázására vonatkozó elképzeléseknek. A Föld körüli térség szennyezése
használaton kívüli mesterséges holdakkal és egyéb törmelékkel már
napjainkban is veszélyt jelent, a térségnek mint erőforrásnak a megőrzése
fontos probléma. Idegen égitestek esetében az elv alkalmazása azt jelenti,
hogy az égitesteket eredeti állapotukban kell alapos vizsgálatnak alávetni,
mielőtt a kiaknázás szóba kerülhet. Mivel az idegen égitestek esetében
kizárólag meg nem újuló erőforrásokról szó, az óvatosság nagyon indokolt,
mivel gondolni kell a jövő generáció igényeire is.
╔════════════════════════╗
║ emberek ║
╟────────────────────────╢
║ természeti erőforrások ║
╟────────────────────────╢
║ állatok ║
╟────────────────────────╢
║ növények ║
╟────────────────────────╢
║ mikrobák ║
╟────────────────────────╢
║ élettelen természet ║
╚════════════════════════╝
3. ábra. A "megőrzési etika" szerinti felosztás
E nagyon racionális és ésszerű elv tárgyalásánál Marshall felveti az
"Esztétikai érvek" jogosultságát is. Ha a Hold vulkánjai vagy a bolygók
gyűrűi egyszerűn szépek (bár ez a nagyon emberi kategória egzaktul aligha
definiálható), akkor megőrzésük ebből a szempontból is kívánatos. De hogyan
lehet eldönteni, hogy az emberi beavatkozás hatására szebb vagy csúnyább
lett-e a holdbéli táj? Armstrong lábnyoma a holdi regolitban az emberiség
számára kétségkívül szép emlék, szinte ereklye, ugyanakkor vitathatatlanul
"környezetszennyezés" jellegű beavatkozás a Hold felszínén. Ha minden
tájnak, még a legkisebb részletnek is önálló, az emberi szempontoktól
független "belső értéke" van, akkor az űrkutatás-űrhajózás minden
cselekedete, amely nem távérzékelés jellegű, elítélendő és elvetendő. Ez a
szélsőséges környezetvédő következtetés számunkra, űrkutatók számára
nyilvánvalóan elfogadhatatlan.
A Mars és az Antarktisz
Vizsgáljuk meg a kérdést az ebből a szempontból legfontosabb és
legproblematikusabb égitest, a Mars esetében! Röviden összefoglalva a
lényeget, a Mars bizonyos értelemben saját bolygónk testvére, bár jelenleg
hideg, száraz és halott világnak tűnik. A helyszíni vizsgálatok (a két
leszálló Viking szonda mérései 1976-ban a felszínen) élet nyomait nem
találták, noha furcsa, máig sem teljesen értett kémiai folyamatokra
bukkantak. Húsz évvel később, 1996 augusztusában a NASA bejelentette
bizonyítékait arra, hogy 3,5 milliárd évvel ezelőtt élhettek biznyos
primitív egysejtűek a Mars talajában. Ezt az állítást azóta több oldalról
vitatják. Bizonyossággal ma még csak annyi jelenthető ki, hogy egyrészt az
élet domináns jelenléte nem jellemző a vörös bolygóra, másrészt ősi primitív
életformák jelenléte nem zárható ki jelenleg sem a Mars felszínén, még
kevésbé a talaj mélyebb rétegeiben.
A Mars ilyen szempontból talán leginkább az Antarktisz belső területeihez
hasonlítható, ahol csupán mikrobák tengetik életüket, magasabb rendű
életformának nyoma sincs. Ugyanakkor éppen az Antarktisz különleges
jogállású szárazföld, amelyre vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás a
világűrszerződések mintájául szolgált. A jogi rendezés az Antarktisz
erőforrásainak bizonyos mértékű kihasználását lehetővé teszi ugyan, de az
ottani tevékenységben mind a mai napig a tudományos kutatás és a nemzetközi
együttműködés dominál. Elvileg felvethető, hogy az ottani emberi tevékenység
nem veszélyezteti-e a különleges antarktiszi mikroflórát, a
mikroorganizmusok behurcolása nem vezet-e később az ősi antarktiszi
életformák kipusztulásához?
Marshall erre hivatkozva veti fel az esetleges marsbeli élet
védettségének problémáját. Hiszen nyilvánvaló, hogy egy ősi, de ma is élő
egysejtű a Marson összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint egy egész faj a
Földön; egy a földitől függetlenül kialakult marsi életforma felmérhetetlen
kincsesbánya lenne a biológusoknak. Mindent el kellene követni annak
érdekében, hogy odaküldött kutatóeszközeink ne az időközben behurcolt földi
mikrobákat "fedezzék fel" a Marson. A COSPAR már 1959-ben megfogalmazott egy
idevágó ajánlást, s ennek megfelelően sterilizálják ma is a Mars felszínére
küldött űrszondákat. (Sajnos a költséges sterilizáció elmarad a Mars körüli
űrpályára állítandó űreszközöknél, pedig előbb-utóbb ezek is lefékeződnek és
becsapódnak a felszínre. Mivel nem égnek el a ritka légkörben, esetleg
becsapódás után fertőzést okozhatnak.) A szakértők azért ragaszkodnak az
előzetes sterilizációhoz, mert nem zárható ki, hogy egyes földi mikrobák
túlélhetik a több hónapos utazást a világűrben, és eljutva a Mars
felszínére, ott még szaporodni is kezdhetnek. Ezzel egyrészt megsemmisülne
annak a lehetősége, hogy eldönthessük, van-e egyáltalán a földitől független
élet az erre legalkalmasabbnak tűnő égitest, a Mars felszínén. Másrészt arra
is gondolni kell, hogy a földi mikrobák esetleg képesek a Mars "őslakos"
mikrobáinak elpusztítására - például úgy, hogy a környezet megváltozik és az
életterük megszűnik. A behurcolt földi mikrobák aligha maradnának izoláltan
a leszállóheéy körzetében, mert porviharok idején a szelek szárnyán
eljuthatnának távoli vidékekre is.
A következő évtizedben a tervek szerint kétévente párosával indulnak majd
kutatószondák a Mars felé. Leszálló egységeik, penetrároraik sterilizálása
megoldható, bár kétségkívül fáradságos és költséges eljárás. De mi lesz, ha
ezt követően emberek is utaznak majd a Marsra? Nem vitatható, hogy az ilyen
Mars-kutató expedíciók elkerülhetetlenül élettel szennyezik az idegen
égitestet, másrészt az űrhajósok esetleges fertőződése marsi mikrobákkal
beláthatatlan következményekkel járhat. Ezért többen úgy vélik, hogy
mindaddig nem szabad embernek utaznia a Marsra, amíg 100% biztonsággal ki
nem jelenthető: nincs őshonos élet a Marson. Sajnos tudjuk azonban, hogy az
ilyen negatív állítások bizonyítása nagyon nehéz, szinte lehetetlen feladat.
Két leszálló egység helyszíni méréseinek negatív eredménye nyilván nem
elegendő ... talán négy mérés kell? ... vagy negyven? ... vagy négyszáz?
Könnyen belátható, hogy mindig marad néhány százaléknyi esély (remény) arra,
hogy a szondák éppen a soron következő leszállóhelyen fognak az élet
nyomaira bukkanni, vagyis a vizsgálatok ily módon soha nem zárhatók le.
(Igen hasonló a helyzet a SETI-kutatásokkal is, ezért soha nem lehet
megfigyelésekkel eljutni addig a következtetésig, hogy rajtunk kívül nincs
sehol élet vagy civilizáció az univerzumban.)
Fordítsuk meg a helyzetet, és tegyük fel, hogy a leszálló szondákkal
sikerült primitív, de kétségkívül élő organizmusokat találni valahol a
Marson. Mi legyen ezután? Természetesen sterilizált robotokkal folytatható a
Mars lakóinak kutatása, szervezetük és működésük helyszíni tanulmányozása,
ami tudományos szempontból hallatlanul izgalmas feladat. De elmehet-e ezek
után maga az ember a Marsra? A már említett lehetséges következmények miatt
aligha. Ez nem egyszerűen egészségügyi kérdés (a védekezés a már felfedezett
marsi mikrobák ellen esetleg technikailag megoldható), hanem inkább etikai
okok miatt. Legalábbis jelenleg az ökológusok, a környezetvédők és a
filozófusok jó része egyértelműen ellenzi a Mars-utazást. Megyőződésük -
etikai alapon -, hogy minden marsi mikroba is "belső értéket" képvisel,
vagyis nem csupán tudományos szempontból fontos, hanem egyszerűen joga van a
háborítatlan életre.
E felfogás értelmében a Mars az élet felfedezése után "nemzeti park"
lenne, ahová legfeljebb sterilizált űrszondák ereszkedhetnének le. Mint
látjuk, bármi legyen is az élet utáni kutatás eredménye a Marson, ez az
etikai elveken alapuló felfogás tulajdonképpen elveti az emberes
expedíciókat a Marsra, nem is beszélve annak esetleges nagy léptékű
átalakításáról emberi tartózkodásra alkalmas környezetté (terraforming). És
a többi égitest?
Túl a tudományos célú űrkutatáson, az emberiség feltehetően megkezdi
egyes égitestek tüzetes vizsgálatát földi hasznosítás, a nyersanyagkészletek
kiaknázása és az ehhez szükséges tartós letelepülés érdekében. E célból a
Földhöz viszonylag közeli, légkör nélküli és gyenge gravitációs térrel
rendelkező kisebb égitestek vehetők mindenekelőtt számításba. A szakirodalom
szerint elsősorban a Hold, a Földet megközelítő kisbolygók (NEA - Near Earth
Asteroids) és a Mars két kis holdja kínál kedvező lehetőséget. Ebbe a
kategóriába a belső Naprendszer égitestjei közül még a Merkúr bolygó
tartozna, de megközlítése a Földről kiindulva energiaigényes és nehéz. Az
előbb említett égitestek bányászata és az ott feltehetőleg szinte
korlátlanul rendelkezésre álló nyersanyag kitermelése azért tekinthető
perspektivikusnak, mert a gyenge felszíni gravitáció miatt a szökési
sebességre való felgyorsítás nem nehéz feladat (például elektromágneses
katapulttal is megoldható), ezért a Föld körüli geostacionárius pálya
elérése ezen égitestekről kevesebb hajtóanyagot igényelne, mint földfelszíni
indítás esetében. Ez a lehetőség természetesen csak akkor válna
gyakorlatilag is fontossá, ha nagyszabású építkezés kezdődne a
geostacionárius (vagy még magasabb) pályákon. Ha ugyanis az építési anyag
szállítása a kitermeléssel együtt olcsóbb a Holdról vagy egy Földet
megkerülő kisbolygóról, mint a Föld felszínéről, akkor feltehetőleg megindul
ezen égitestek évmilliók óta változatlan felszínének bányászata - ami
kétségkívül annak mesterséges megzavarásával, esetleg tönkretételével járna.
(A Mars kis holdjai, a Phobos és a Deimos szintén mint potenciális
támaszpontok szerepelnek az űrhajózás bizonyos távlati terveiben, csak annyi
a különbség, hogy a kitermelt anyag onnan nem a Föld, hanem a Mars körüli
pályára kerülne, hogy elősegítse a Mars "meghódítását".)
Ha valakinek úgy tűnik, hogy e mondatokban túlságosan sok még a
feltételes mód és a "ha" kötőszó, vagyis az idegen égitestek bányászatának
etikai (és jogi problémáival foglalkozni napjainkban nem érdemes, akkor
felhívom a figyelmét arra a gyors kommercializálódási folyamatra, amely
jelenleg a Föld körüli térségben végbemegy. Egy-két évtizede alighanem
fantazmagória lett volna arról beszélni, hogy egy Föld körüli 36.000 km
magasan húzódó pálya értéket képvisel. Napjainkban azonban a geostacionárius
pálya egy-egy szegmense esetleg dollármilliókért szerezhető meg! Néhány adat
kellőképpen illusztrálja, hogy milyen mértékű a Föld körüli térség
benépesedése: 1986 és 1996 között a pályára juttatott tömeg évi 19,3 t-ról
69,2 t-ra nőtt, és ez a jelentős mennyiség tíz éven belül - éves átlagban
100-110 hordozórakéta-indítással - el fogja érni a 150 t/év értéket. (Ez az
előrejelzés még nem is veszi figyelembe az olyan merész elképzeléseket, mint
például a Teledesic cég terve, amely a közeljövőben 1000 mesterséges hold
segítségével kívánja megvalósítani a közvetlen Internet-szolgáltatást helyi
számítógépekhez.)
Úgy vélem, hogy a Föld körüli térség benépesülése gyakorlati célú,
elsősorban a globális távközlést szolgáló holdakkal elkerülhetetlen. Ez a
folyamat egyrészt felveti a térség szennyeződésének, telítődésének
úgyszintén környezetvédelmi jellegű problémáját, másrészt a már említett
módon megindíthatja a távolabbi térségek és égitestek hasznosítását is.
Vegyük figyelembe azt a tényt, hogy a Hold és a kisbolygók felszíne minden
bizonnyal évmilliók óta változatlan, nincs rajtuk hidroszféra vagy
atmoszféra, alig van erózió, nincs aktív vulkanizmus, legfeljebb egy-egy
eltévedt meteor becsapódása rendezi át a felszínt egy viszonylag szűk
körzetben. Ilyen körülmények között természetesen fokozott a
természetátalakító ember felelőssége: a megbolygatott környezetet nem
alakítja vissza a "természet", mint ahogy ez a Földön többnyire történik.
Minden változtatás végleges és visszafordíthatatlan.
Éppen ezért az ilyen halott égitestek átalakítása (például bányászata)
előzetes vizsgálatot igényel. Egyetérthetünk Marshall álláspontjával, hogy
az élettelen táj is értéket képvisel, de az is kétségtelen, hogy nem
mindenütt egyforma értéket. Például tucatjával említhetők olyan ritka és
különleges alakzatok a Naprendszerben, amelyek geológiai-planetológiai
szempontból annyira érdekesek, hogy a védettségük szükségszerű. Ilyen
például a Phobos hold árokrendszere, vagy a Valles Marineris a Marson, vagy
az Uránusz egyik holdjának, a Mirandának a felszíne. Védettséget kell
élveznie minden olyan helynek is, amely fosszíliák formájában őrizheti egy
egykori lokális élet nyomait (a Marson), vagy egykori dinamikai folyamatok
megmaradt tanúja egy ma már halálba dermedt égitesten. Mindezeket az
alakzatokat, helyeket lehetőleg változatlan formában megőrizni
kötelességünk. Vagyis szükség van rezervátumok, védett területek
kijelölésére minden olyan égitesten, ahol megkezdődik a felszín bolygatása,
ásványi kincsek kutatása. Persze ezzel kapcsolatban nem tagadható Marshall
szkeptikus megjegyzésének igazsága, hogy a kiválasztott, védett területek
megőrzése a Földön is nagyon nehéz feladat, különösen, ha konfliktus alakul
ki a gazdasági érdekekkel. (A téma ezen részével egy 1989-ben tartott
előadásban foglalkoztunk, amelyre hivatkozás történt a Természet Világa
1990. évi 5. számában.)
Marshall cikkének sok megállapításával egyet lehet érteni, de a végső
következtetését nem tudom elfogadni. Etikai alapon ugyanis erre a
következtetésre jut: "Bátran ki kell jelentenünk és be kell ismernünk, nem
szabad, hogy rá legyünk kényszerülve a világűrben létező erőforrások
kihasználására, és fel kell ismernünk, hogy az űrhajózás-űrkutatás a
végtelen erőforrások hasznosítása érdekében - arrogáns és etikailag
tarthatatlan politika." Úgy vélem, ez a következtetés szélsőséges és naiv.
Egyetlen ellenpéldát említenék: ha az energiaprobláma az emberiséget
rákényszeríti a Nap kifogyhatatlan energiájának összegyűjtésére és
hasznosítására a világűrben működő naperőművekkel, akkor hasznosítjuk ugyan
a "világűrben létező végtelen erőforrásokat", de ez etikailag semmiféle
problémát nem vet fel. Napjainkban éppen a földi környezet védelme
támaszkodik erőteljesen arra az információra, amit az űrkutatás eszközei -
távvezérlésű mesterséges holdak - nap mint nap szolgáltatnak. Elismerve
Marshall aggodalmainak jogosságát a Naprendszer kissé elhamarkodottan tervbe
vett "meghódításával" kapcsolatban, végső soron nem tagadható, hogy minden
ellenérv ellenére erre vezet a kiút Földünk globális problémáinak megoldása
felé. Ezen az úton kell - megfelelő óvatossággal - tovább haladni a 21.
században.
Irodalom
A. Marshall: Ethics and the Extraterrestrial Environment (Journal
of Applied Phylosophy, 10, No. 2, 1993)
A. Marshall: Development and Imperialism in Space (Space Policy,
Vol. 11, No. 1, 1995) - Beyond Spaceship Earth, ed: E.
Hargrove (Sierra Club Books, San Francisco, 1986)
I. Almár, A. Horváth: Do we need "Environmental Protection" in the Solar
System? (Publ. of the American Astronautical Soc.
Science and Technology, Vol. 77, Univelt, 1990)