John Ziman
ELVESZTI-E OBJEKTIVITÁSÁT A TUDOMÁNY?
(In: Természet Világa, 127. évf., 11. sz., 1996. november, 486-488. o.)
(Fordította: Bencze Gyula)
A Bristol Egyetem nyugalmazott fizikaprofesszora a fenti címmel
1995. június 26-án tartott előadást Londonban, a Royal Society
ülésén. Az alábbiakban az előadás rövidített változatát közöljük.
A teljes szöveget az érdeklődő olvasó a Nature 1996. augusztus
26-i számában találhatja meg.
A tudósok úgy vannak a szociológiával és a filozófiával, mint hal a
vízzel. Ösztönösen tudják, hogyan kell benne élni anélkül, hogy arra
különösebb figyelmet fordítanának. Azaz csak addig, amíg az akváriumot fel
nem rázzák, vagy (ne adj' Isten!) fel nem borítják. Úgy tűnik, mi most éppen
ilyen helyzetben vagyunk. A tudományt alaposan felforgatták, és arra
kényszerült, hogy feladja sok, ezideig féltve őrzött szokását. El kell
gondolkodnunk azon, mi történik valójában, és mit kell tennünk, nem csupán a
túléléshez, hanem ahhoz, hogy az emberiséget továbbra is szolgálni tudjuk.
Első reakciónk az, hogy megvédjük a "tudományt" feltételezett
ellenségeivel szemben. Nagy a nyomás azonban a barátok részéről is. De mi is
az, amit védenünk kell?
A tudomány definíciója
Az alapkérdés igen egyszerű: mi az a szervezet, amely a tudósokat
összefogja, és kordában tartja személyes rivalizálásukat? A szokásos válasz
szerint a tudósokat "az igazság keresése" egységesíti. Néhány filozófus
azonban azt mondja, hogy az "igazság" illúzió, míg mások szerint igen sok
formát ölthet, amelynek csak néhány megnyilvánulását kutathatja a tudomány.
Még maguk a tudományfilozófusok sem értenek egyet abban, mi különbözteti meg
a tudományt a rendszerezett ismeretek más formáitól.
Világos azonban, hogy a tudomány által létrehozott tudás olyan általános
kritériumokat is kielégít, mint pl. a megfigyelések alapvető szerepe, az
előrejelzés képessége, valamint az egyetemesség és az objektivitás. Ezek az
elvek absztraktok és személytelenek. Nem mondanak semmit arról, hogy a tudás
mire jó, mi készteti arra a tudósokat, hogy megszerzésén fáradozzanak, és
hogyan kell ebben együttműködniük. Az alapkutatást végző tudósokban mégis
megvan az együvé tartozás erős érzése és az alapelvekhez való alkalmazkodás
kutatómunkájuk során. Hogyan lehetséges ez?
A válasz abban rejlik, hogy az alapvető vagy "tiszta" tudomány fogalmát
csak társadalmi vonatkozásaival lehet meghatározni. Az a társadalmi
intézmény, amely közvetlen gyakorlati haszonra való tekintet nélkül ösztönzi
a nem célorientált kutatásokat, az az "akadémikus tudomány". Valójában az,
amit alapkutatásnak nevezünk, annak a tevékenységnek a szinonímája, amely az
egyetemeken és az akadémiai intézetekben folyik.
Minden doktorandusz igen hamar megtanulja saját gyakorlatából, hogy az
"akadémikus" tudomány egyfajta különálló kultúra, saját különleges
szabályaival, hagyományaival. Robert Merton már 1942-ben azt állította, hogy
ezt a tevékenységet íratlan szabályok és normák irányítják.
A "közös tulajdon" normája például megköveteli, hogy a kutatási
erőfeszítések gyümölcseit "közkincsnek" tekintsék, amely nyilvánvalóan a
kutatási eredmények közzétételének minden formájára vonatkozik. Ennek
azonban filozófiai következményei is vannak. Annak megkövetelése, hogy az
egyén tapasztalatából származó személyes tudást közzétegyék, kiemelt
szerepet juttat a tudományban a megfigyelésnek és kísérletnek, ezáltal a
tudományos realizmus és az empíria szerepét hangsúlyozza.
Az "egyetemesség" megköveteli, hogy nemzeti hovatartozásra, vallásra,
társadalmi státuszra vagy más irreleváns kritériumra való tekintet nélkül
mindenki hozzájárulhat a tudományos ismeretekhez. A gyakorlatban ez a
multinacionális, és csak érdemeket értékelő eszmény igencsak tökéletlenül
valósul meg. Mindazonáltal azt foglalja magában, hogy a tudományos
állításoknak eléggé általánosaknak kell lenniük ahhoz, hogy mindenféle
kulturális környezetben érvényesek legyenek. Ez arra ösztönzi a tudósokat,
hogy olyan absztrakt elméletek megalkotására törekedjenek, amelyek a
jelenségek széles körét képesek egyesíteni és megmagyarázni.
A kutatók "érdeksemlegességének" fogalma azt jelenti, hogy eszményeik
nyilvánosságra hozatalát semmilyen anyagi érdek nem befolyásolhatja, és
olyan előítéletmentes, szerény, semleges és személytelen magatartást kell
felvenniük, amely elfedi még a saját ötleteik kiváltotta természetes
lelkesedésüket is.
Az "eredetiség" a tudományos munka motorja. Az alapkutatóktól elvárják,
hogy önállóan válasszák meg kutatási témájukat és az alkalmazott
módszereket. Az alapkutatás legféltettebb hagyományai közé tartozik a
kutatás szabadságának ez az aspektusa. Ez a norma teszi lehetővé, hogy a
tudomány állandóan fejlődjön és mindig nyitott legyen az intellektuális
újdonságok felé.
Másrészt a "szkepticizmus" a bázisa az alapkutatás olyan velejáróinak,
mint a kritikai vita és a szakértői bírálat (peer review). Ez nem jelent
engedményt sem a szisztematikus filozófiai kételkedésnek, sem pedig a
szociológiai relativizmusnak. Ezzel szemben hangsúlyozza az eredmények
ellenőrzésének fontosságát mind a logikai következetesség, mind pedig a
gyakorlati megbízhatóság szempontjából.
A tudomány etikája
A társadalmi normák és a filozófiai elvek közti szoros kapcsolat nem a
véletlen műve. Még az sem igazán világos, melyikük elsődleges. Lehet azzal
érvelni, hogy a filozófiai elvek az elsődlegesek, és a normák csupán
összegzik azt a társadalmi gyakorlatot, amely a tudósok kutatásainak során
az elvek alkalmazása folytán kifejlődött. Egy szociológus ezzel szemben azt
is mondhatja, hogy az akadémikus tudomány intézményes keretei alakítják ki a
gyakorlatot, amely aztán megszabja azokat az alapelveket, amelyek a tudás
felett rendelkeznek. A normák és az alapelvek nyilvánvalóan a tudományos
etika komplementer fogalmai, amelyeknek társadalmi és pszichológiai
vonatkozásai elválaszthatatlanok.
Ebből azonban nem következik, hogy minden igazság "relatív", vagy hogy a
tudományos ismereteket csupán azért "hozzák létre", hogy bizonyos társadalmi
"érdekeket" kiszolgáljon. Azt jelenti, hogy a természet fokozatos
megismerése nem szisztematikus folyamat. Hogy ebben a folyamatban milyen
messzire jutunk - vagyis egy adott pillanatban mi számít tudományos
ismeretnek -, azt nyilvánvaló módon befolyásolja a kutatás szervezésének
módja.
A változás hatóereje
A tudomány napjainkban igen gyorsan változik. Némely változások
egyszerűen csak a tudományos és műszaki fejlődés következményei. Mint
mindig, a tudomány eredetiségre való törekvése újabb és újabb
tevékenységeket von hatókörébe. Az egyéni teljesítmény beolvad
multidiszciplináris kutatócsoportok kollektív tevékenységébe. A kommunikáció
az elektronikának köszönhetően felgyorsult, szinte azonnal globálissá vált.
A műszerek bonyolultsága a színvonalas tudomány művelését könnyebbé,
egyúttal jóval költségesebbé teszi.
A társadalom részéről azonban egyre nagyobb nyomás nehezedik a
tudományra. A tudomány túlságosan széleskörű, és költségessé vált ahhoz,
hogy továbbra is szabadjára engedjék. A kormányok, amelyek az alapkutatások
első számú támogatói, egyre inkább korlátozzák az anyagi támogatást. Az
Egyesült Államok kormányának az a döntése, hogy leállítják a Szupravezető
Szupergyorsító (SSC, Superconducting Super Collider) építését, a
legvilágosabb jele annak, hogy ez világméretű jelenség. Minden ország
kormánya kapni akar valamit a pénzéért.
Akármi is az ok, egyre több jelét lehet észlelni a hagyományokkal való
szakításnak. Ez megnyilvánul a munkalehetőségekben, a problémaválasztásban,
a siker kritériumaiban, valamint más tulajdonságokban, és ezek a változások
sok esetben nem egyeztethetők össze a hagyományos értékekkel. Az akadémikus
tudományban kulturális forradalom játszódik le, kialakulóban van egy
"posztakadémikus" tudomány, amely szociológiailag és pszichológiailag
annyira különböző lesz, hogy teljesen másfajta tudást hoz létre.
Ez az átalakulás folyamatban van, és a tudománypolitika szakértői szerint
az ismeretek szerzésében "üzemmód-váltásra" van szükség. Ha igazuk van,
vajon milyen lesz a "posztakadémikus" tudomány?
A tudás privatizálása
A kutatómunka végzésének alapelvei nyilvánvalóan változatlanok maradnak.
A kutatók továbbra is elméleteket alkotnak, amelyeket a megfigyelések és a
kísérletek kiterjedt próbájának vetnek alá. Az eredmények közzétételének
normáját csak erősíti az elektronikus kommunikáció megnövekedett sebessége,
elterjedtsége és lehetőségei. Az új elméleteket és megfigyeléseket a nagy
földrajzi távolságokat áthidalva meg lehet konzultálni a kollégákkal, sőt
még a kétkedő riválisokkal is. Az országhatárok irreleveánsakká válnak,
iparvállalatok, kormánylaboratóriumok, alapítványok és egyetemi intézetek
kutatói egyetlen közös kutatócsoportban dolgozhatnak együtt. Még a
tudományterületek közötti határok is elmosódnak.
Annak az erősödő igénynek, hogy az alapkutató intézmények és az ipar
között közvetlen szakmai kapcsolatok legyenek, fontos elvi következményei
vannak. Azok a kutatási eredmények, amelyeket egy alapkutató azonnal
publikálna, "szellemi terméknek" minősülnek, amelyet anyagi és kereskedelmi
megfontolásokból titokban tarthatnak.
A globális kommunikáció és az együttműködés lehetősége előnyben részesíti
a társadalmi univerzalitást, de nem szükségképpen annak filozófiai
következményeit. A tudás megszerzésének "új módja" nem az ismeretek
megszerzésére, hanem konkrét problémák megoldására irányul. Ez önmagában nem
szükségképpen elítélendő. Lehet, hogy a posztakadémikus tudomány nem
törekszik egységes, egyetemes tudományos világkép kialakítására, a
végeredményt tekintve azonban a tudásban jelenlévő hiányok kiküszöbölésében
a módszerei ugyanolyan hatékonyak lehetnek, mint az egyetemes tudás
megszerzésére irányuló törekvések.
Ki veti fel a problémákat?
Az alapkutatásban az a gyakorlat, hogy a kutatási témákat - ésszerű
határok között - maguk a kutatók választják meg, és ez a tudományos
kreativitás legmagasabb szintű formájának tekinthető. Ezzel ellentétben a
posztakadémikus kutatóktól elvárják, hogy olyan problémákon dolgozzanak
együtt, amelyeket nem ők maguk választottak, továbbá csak akkor tarthatnak
számot jutalomra, ha a csoport munkájának sikeréhez megfelelően
hozzájárultak. Az egyéni kutatói képességek szerepe háttérbe szorul a
csapatmunkában való eredményes részvétel, valamint egyes konkrét problémák
megoldásához szükséges speciális szakértelem mellett.
Amikor az anyagi források korlátozottak, még a legtisztább alapkutatásra
is jelentős nyomás nehezedik, ugyanis olyan testületek adminisztratív és
pénzügyi támogatására szorul, amelyek nem érdekeltek a tiszta tudás
felhalmozásában. Ezek a testületek befolyásukat a legérzékenyebb ponton, a
kutatási témaválasztásnál érvényesítik.
A posztakadémikus kutatás a témaválasztást egyéni tevékenységből
kollektív tevékenységgé változtatja. Mennyire lehet ez sikeres, ha a kutatás
nem irányul konkrét célok elérésére? Az alapkutatás mindig "darwini elvek"
alapján működött. A kutatók kutattak, és sokféle területen értek el
eredményeket; a tudomány előre nem látható irányokban fejlődött, az új
eredményeknek csak a megfelelő ellenőrzéseket kiálló kis hányada
beépülésével.
A posztakadémikus tudomány ezen a látszólag pazarló és csak kevéssé
hatékony folyamaton kíván javítani: megköveteli, hogy a kutatási projekteket
gondosan megtervezzék, s kerüljék el a redundanciát és jól körülhatárolt
problémákat célozzanak meg. Ennek az lesz a következménye, hogy szokatlan és
merész ötletek nem kapják meg a támogatást arra, hogy feltárják a bennük
rejlő lehetőségeket, amelyek alkalmanként akár forradalmi változásokhoz és
ugrásszerű fejlődéshez vezethetnek.
A sokféleség dicsérete
A gyakorlat világa nem veszi figyelembe a tudomány szakterületekre való
felosztását. Az alkalmazások szempontjából minden probléma megoldása
multidiszciplináris megközelítést követel meg. Minden fontos műszaki
felfedezés - tranzisztor, antibiotikumok, atomfegyer - sokféle
tudományterületről kölcsönzött ötletet és technikát ötvöz. Ha van elegendő
képzelőerőnk, könnyen beláthatjuk, hogy ugyanez elmondható az alapkutatásra
is, az élet eredetétől kezdve az emberi agy működésének tulajdonságáig. A
posztakadémikus kutatás legradikálisabb tulajdonsága ez az öntudatlan
pluralizmus.
A pragmatizmus nem fogja többé útját állni a tudásanyag és az egyéb olyan
elképzelések hibridizálásának, amelyek intellektuális színvonala nem azonos,
nem egyformán "tudományos". A különböző szakterületek specialistái egy
kutatócsoportban együtt dolgozva paradigmák, technikák, szakértelem és
alkalmazások olyan mozaikját valósítják meg, amely további fejlődés
kiindulási pontja lehet. Egy ilyen mozaik azonban nem lehet stabil
képződmény, és nem feltétlenül épül szilárd elvi alapokra.
A hétköznapi valóságban a gyakorlati problémák nem előzmények nélkül, a
semmiből fakadnak. A világ, amely számára kutatunk, rendkívül strukturált,
ezért a felvetett problémák "tulajdonosai" és a kutatás támogatói egyaránt
lehetnek nagy iparvállalatok, kormánylaboratóriumok és egészségügyi
intézmények. A hagyományos alapkutatást jellemző szűk specializálódás
elkerülése érdekében a tudomány olyan szponzorok irányítása alá kerülhet,
hogy még jobban feldarabolódhat, mint maga az alapkutatás. Ilyen körülmények
között még nehezebb lehet olyan problémák kutatását elkezdeni, amelyek nem
szerepelnek a támogatók kívánságlistáján; súlyos gond olyan világban, ahol
az igazán szorongató társadalmi problémákat gazdasági, műszaki vagy
politikai szempontból nem tekintik egyformán fontosnak.
A kiválóság ára
A posztakadémikus tudomány nem bízik a szakértői bírálat (peer review)
elitizmusában, ezt azt felváltja, hogy kiegészítse a kutatók, kutatási
tervek és eredmények állandó ellenőrzésével és értékelésével. Ez rendszerint
együtt jár a színvonalas tudomány "kiválóság" fogalmának jelentős
szélesítésével. Nagyobb fontosságot fognak tulajdonítani a vállalkozói és
menedzseri képességeknek. Az a baj, hogy a gyakorlati alkalmazhatóság
próbája nem megfelelő az alapkutatás számára, ahol a szervezett
szkepticizmus az egyetlen hatékony védelem a makacsul jelentkező tévedések
ellen. A tudomány által felhalmozott tudás megbízhatóságára a legnagyobb
veszélyt a kutatók teljesítményének túlburjánzó ellenőrzése jelenti, amely a
tudományos állítások rendszeres kritikájának rovására megy. Mindenesetre
elkerülhetetlennek látszik az intellektuális bizonytalanság olyan vitás
kérdésekben, mint pl. a "kergemarha kór", amelynek egyaránt vannak "nem
tudományos" társadalmi, környezeti és emberi vonatkozásai.
Ki állja a számlát?
Az új típusú kutatók kis csoportokban dolgoznak, akár azok a
kisvállalatok, amelyek fogyasztási cikkeket gyártanak az állandóan változó
piac számára. A munkahelyek nem biztosak: ahogy a csoport újraszerveződik
egy új probléma megoldására, egyeseknek távozniuk kell, hogy helyet adjanak
az új szakértőknek. Ennek eredményeképpen csak keveseknek adatik meg, hogy a
szakértelmet megszerezzék, vagy azt teljes mértékben kiaknázzák. Az ellentét
a stabil egyetemi állásokkal szemben nem is lehetne nagyobb.
Ésszerűtlen feltételezni, hogy a mai, több funkciót ellátó egyetem olyan
piaci viszonyok között működő rendszerré alakul, amelyben sok kicsi,
gazdaságilag független kutatási egység működik. A kutatók az egyetemek,
állami kutatóintézetek és ipari laboratóriumok főállású alkalmazottai
maradnak, mert ha nem, egyszerűen nem lesznek képesek minden energiájukkal a
feladatukra összpontosítani.
Bár a posztakadémikus tudomány vonzóan bürokráciamentes lesz, valójában
igen érzékenyen függ a tőkétől. Továbbra is bonyolult szerveztű
kormányszervek és magánvállalatok finanszírozzák és felügyelik a kutatást. A
fő kérdés azonban továbbra is az lesz: ki mit rendel, és ki fizeti a
számlát?
Az érdekek érvényesítése
A tiszta tudomány egyetlen alapvető tulajdonságát fenyegeti komoly
veszély: az objektivitást. Az objektivitás persze sohasem lehet teljes. A
filozófusok és szociológusok egyetértenek abban, hogy az "igazság
kutatójának" a hagyományos, objektív és érdek nélküli fogalma nem
egyeztethető össze a társadalmi realitásokkal. Mindannyiunknak megvannak a
személyes érdekei és intézményes értékrendje, amelyekre tekintettel vagyunk
tudományos munkánk során, bármennyire is megpróbáljuk azokat félretenni. A
tiszta tudomány egyik erénye abban rejlik, hogy az "érdektelenség" normáját
minden erejével igyekezett érvényre juttatni, és ez a gyakorlatban majdnem
teljesen sikerült is.
A posztakadémikus tudományba való átmenet aláássa ennek a normának az
érvényesülését. A "közkincs" átalakul "szellemi termékké". Az alapkutató
hálózatban sok csoport közvetlenül érdekelt lesz az ipari kutatásokban. A
kutatók munkájában sokszor adódnak olyan helyzetek, ahol társadalmi értékek
- biztonság, profit, hatékonyság - képviselik a prioritást.
A tudományos objektivitás nem absztrakt filozófiai erény, hanem olyan
kulturális norma, amely a társadalmi gyakorlat szövevényében ölt testet. Az
objektivitás teszi a tudományt igazán értékessé a társadalom számára, és ez
a tulajdonság egyben garancia a megbízható, az érdeket nem kiszolgáló
tudásra. A tudománynak egyedülálló szerepe van a ténybeli viták
eldöntésében. Ez nem abból adódik, hogy különlegesen racionális, vagy
szükségképpen birtokában van az igazságnak. Azért van, mert az anyag
természetével kapcsolatos kérdésekben tekintélyt szerzett magának részre nem
hajlásával. A demokratikus társadalom bonyolult szövetét az ebben az
objektivitásban való bizalom tartja össze. A tudomány mint objektív
döntőbíró nélkül sok társadalmi konfliktust csak politikai beavatkozással
vagy nyílt erőszakkal lehetne feloldani.
A tudomány és a technológia mindig is örökös növekedésben lévő
vállalkozás volt. A tudósok állandóan az izgalmas, új fejleményeket várják.
Ha azonban elgondolkodunk a változások által festett jövőképben, nincs okunk
féktelen ünneplésre. Lehet, hogy félelmeim túlzottak, és más tényezők is
közbeszólhatnak, amelyek megváltoztatják a helyzetet. A kérdés az: kell-e
tennünk valamit, és ha igen, akkor mit?