N. László Endre
BOSZORKÁNYOK KOMÁROMBAN
(In: Az Élet és Tudomány Kalendáriuma 1982,
Hírlapkiadó Váll., 1982., 66-71. o.)
"Egyházi, világi vagy vegyes hatóságok előtt a 15. sz. végétől
a 18. sz. utolsó évtizedeiig, azaz VIII. Ince pápa (1484-1492)
Summis desiderantes affectibus kezdetű boszorkánybullájának
megjelenésétől (1485) a felvilágosult abszolút monarchiák
uralkodóinak a pereket megszüntető rendelkezéséig a legtöbb
európai országban és É-Amerika európai-telepes városaiban a
boszorkányok ellen folytatott peres eljárások" - olvashatjuk a
Magyar Néprajzi Lexikonban a b o s z o r k á n y p e r e k cimszó
alatt. Európában német nyelvterületen volt a legtöbb efféle per;
Magyarországon ezernél alig többről tud a szakirodalom. A
boszorkányperek dolgában Bihar és Sopron vármegyéké volt az
elsőség kétes dicsősége - de Komárom. sem kullogott hátul ebben a
sorban, egyebeken kivül azért nem, mert ott sok különösképp
szigorú itéletet hoztak. Beszédes bizonyitékai ennek a következő -
eddig javarészt levéltári polcokon szunnyadó, legföljebb néhány
kutató által ismert periratokból fölelevenitett - esetek.
A sátán pecsétjével
Úgy tartja a régi-régi komáromi mondás, hogy "Hová az ördög nem mehet -
banyát küld maga helyett". Az ördög küldte banya (aki nem mindig vén és
rút!) az az égetni való perszóna, aki a maga gonosz tudását embertársai
megrontására használja föl, vagyis: a boszorkány.
A kétszáz-háromszáz évvel ezelőtti különféle források szerint úgy lett
valaki boszorkány, hogy megtagadta az istent, a Miatyánkból kihagyta a
"szabadíts meg minket a gonosztól" mondatot, s legfőbb urának ismerte el a
sátánt. Ezek után az ördög az ágyékára sütötte "a sátán pecsétjét", és
megkeresztelte egy undorító löttyel, a "csúnya vizzel". Az efféle nőszemély
esküvel és aláírással vagy a kézjegyével "éjjeli táncokra és vígasságokra"
kötelezte magát, "az ördögi mesterségek végbevitelére szorgalmatosan eljárt
és az ördöggel förtelmeskedett". Ezen kívül hordón, seprűnyélen, bakkecskén
és kandisznón lovagolt. Mulatozott a Gellérthegyen. Minden nap hajnalán a
férje hátán nyargalt ki a mezőre harmatot szedni, "melynek megivása által
mindig fiatal és jó erőben marad, mig a férje elsatnyul". Megcsapolta a
szőlőtőkét, megfejte a kútágast.
Még sokáig lehetne sorolni az efféle - ma már nevetségesnek tetsző, de a
maguk korában vádlók, bírák és a közvélemény nagy része által is komolyan
vett - vádakat. Vajon kire fogták rá legelsőbben, hogy "avatott boszorkány",
kit tartottak kínhalálra valónak?
Máglyák lobognak
A XVIII. század első felében még minden falunak és városnak volt egy vagy
több javasasszonya, ki ráolvasással meg különféle, többnyire maga csinálta
szerekkel - olykor (főleg a gyógynövényeknek köszönhetően) sikerrel -
gyógyította a betegeket. Ha aztán valakinek hirtelen megbetegedett a
gyereke, megdagadt a lába, csapodár lett a férje, zavaros tejet adott a
tehene - legtöbbször a javasasszonyra esett a gyanú. Hozjárult a
tragédiákhoz a vármegye is, mert hogy a tekintélyét, a hatalmát, az erejét
bizonyítsa, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal pusztította a
"boszorkányokat". Méghozzá úgy, hogy eközben - egyebeken kívül a maga
megnyugtására is - betartotta a törvényesség látszatát, hosszú, alaposnak
tetsző perekben vizsgálta a vádlottak ügyét.
1700-ban a csallóközi Nagymegyer község elöljárósága azt állította, hogy
pallosjoga volt és van. Komárom vármegye kételkedett benne, megkezdődött hát
a bizonyítási eljárás. Nagymegyer 1701. augusztus 23-án "szavahihető
tanúkat" állított, s azok azt vallották, hogy látták, amint Nagymegyeren
elítéltek és kivégeztek boszorkányokat és más bűnös személyeket.
"Tudja-e a tanú, emlékszik-e rá, hogy ezen Nagymegyer Városiak
privilégiumuk mellett adatott jusgladii törvényes szabadságával ha éltek-e
vagy nem és ha embert vagy asszonyt maguk törvényével vesztettek-e vagy
nem?" - hangzott az első kérdés.
Szendy Balázs, egy hetvennégy éves komáromi nemes azt vallotta, hogy a
saját szemével látta, amikor a nagymegyeriek a megszentenciázott embert a
maguk törvényei szerint akasztották, és a boszorkányasszonyt is
hasonlóképpen a maguk törvényei szerint megszentenciázván elégették.
Posgay Pál várbogyai nemes meg azt mondta, hogy tudja, Nagymegyer
mezőváros valóban megégetett egy boszorkányt; ő maga - gyermekként - vizet
is vitt a boszorkánynak, hogy az megigya és utána "vallhasson a tűz között"
(vagyis végső kétségbeesésében, kínjában esetleg másokat is a boszorkányság
gyanújába keverjen). - E vallomások bizonysága szerint ezt a máglyát
valamikor 1630 és 1640 között gyújtották meg.
1714. március 24-én a hetvenkét éves Tóth Mártonnét, született Soós
Erzsébetet vezették a vármegye tömlöcéből bírái elé. Egy féleszű lány
vallomása alapján fogták perbe: azt állította, hogy a "mocsai boszorkány" őt
is oktatta a maga szörnyű mesterségére. A halálra rémített öregasszony
harcolni próbált az életéért. Hogy magát mentse, tucatnyi asszonyt, köztük a
mocsai plébánosnak, Szombath Miklósnak az édesanyját, sőt még az igmándi
birót is boszorkánysággal vádolta. Elmondta, hogy "egymással ezen összegyűlt
Boszorkányok paráználkodtanak és mezítelenen táncoltanak", s azt is, hogy
arra a helyre repültek a boszorkányok, és őt magát is - "nem akarván velek
menni repülve" - két karjánál fogva vitték magukkal a levegőben. De hiába
vádolt be annyi embert, nem tudta magát tisztázni a gyanú alól.
Ötvenesztendős korában került törvény elé Oláh Mihályné, született
Baronyai Kata. A tanúvallomások szerint "boszorkányságbéli gonosz Életben
élő Asszonyi állat" volt. A "fővádlóból", az asszony gyengeelméjű és
bizonyára halálra rémített lányából azt a vallomást csikarták ki, hogy
anyjával sokszor elment a világ végére, ott nagy vendégségben voltak, utána
meg leszálltak a vizek mélyére, ahol szintén gazdagon megvendégelték őket.
Más tanúk szerint Oláhné az állataikat "gonosz mesterkedésekkel"
megvadította, hogy azok "csaknem a maguk borjait is megh ették". Egy martosi
asszony elmondta, hogy a boszorkány "kétszer pofon sújtotta" részeges
férjét, mire Oláh Mihály így fenyegette meg az asszonyt: "Várj te
Boszorkány, Újvárba elviszlek tégedet, magam veszek egy kocsi fát és avval
megh égettlek!"
A hóhér kipróbálta az asszonyon minden tudományát, mire az beismerte,
hogy igenis volt az ördöggel szövetsége, s az "Ördögh emberi ábrázatban
németh ruházatban nékie megh jelent" és boszorkánnyá avatta, majd "mindenkor
hol eczer hol kétcer egy héthben hozzája járulván véle edgyütt közösködött
és fajtalankodott". Oláhnét 1728. január 14-én kínozták meg, s csakhamar meg
is gyújtották alatta a borsószalmás máglyát.
Barsi Pálné Jászberényi Juditot is máglyára küldték, pedig az első húsz
tanú közül csak egyetlenegy tett ellene terhelő vallomást. Ez a
fiatalasszony elmondta, hogy amikor a gyermekágyból fölkelt, a vádlott
elkérte tőle a kislány levált köldökzsinórját, és a kakasnak adta, hogy a
következő gyermeke fiú legyen - négy évvel később életet is adott egy szép,
egészséges fiúnak (!). Utána Barsiné ellen vallott a hivatalt viselő Konkoly
László is: a vádlott a kapubálványa elé tett szurokszerű anyaggal
megrontotta a cselédjét. Csepy János szerint a boszorkány éjjel sokszor
meggyötörte az ő gyermekágyban fekvő feleségét.
A szerencsétlen asszony mindent bevallott, amit a szájába rágtak. Csupán
annyi haszna lett belőle, hogy nem élve került a máglyára, a hóhér előbb
lecsapta a fejét.
Görbe Ilona és Jámbor Kata
Görbe Ilona kocsmárosné volt Ógyallán. Megözvegyülvén - mivel nemcsak
szép, hanem kikapós asszony is volt - gyakran váltogatta a szeretőit. Szemet
vetett rá a földesúr fia is. Hogy a csapodár legényt magához láncolja,
bájitalt készített és megitatta vele. Konkoly György nem akart szakítani a
szép özveggyel, ezért aztán a felháborodott szülők 1733-ban bűbájosság miatt
perbe fogatták az asszonyt. Az a kihallgatáson így vallott: "Én azt az italt
György Deáknak azért adom meg innya, hogy az Bottliknétul el gyülöltessem,
mivel igen utánna adta magát." Elmondta azt is, hogy egy döglött kutya
szőrét "Bottliknéra hánnya és ugy meg utáltattya Konkoly Györggyel".
Egy másik tanú egy bizonyos öreg Simonnétól hallotta, hogy Görbe Ilona
"mézzel kente volna Ágyikát (ágyékát) és kilenced napigh magán úgy hordozta,
hogy annak utánna pedigh lemosván magárul azt is itatta vele (Konkoly
Györggyel)".
Híres madari javasasszony volt Jámbor Kata. Az eddig említettek közül egy
sem akadt, akire őnála több rontást fogtak rá. Egy tanúvallomásból az derült
ki, hogy egy Czut Kata nevezetű fiatalasszony sok rosszat beszélt
Jámbornéról, mire úgy elferdült a szája, hogy rossz volt ránézni. Czut Kata
azt vallotta, hogy "valamelly szókat szóllott" Jámborné ellen, emiatt azután
a keze "öszve feketedett és kékült". Másfél hétig volt kezén ez a nyavalya,
aztán Jámborné meggyógyította. Szabó István madari lakos szerint: "Jámborné
elment hozzájuk kenyeret kérni, nem adtak néki és azon éjjel történt, hogy
leányának keze annyira öszve dagat és romlott, hogy maga erejivel reggel még
csak öltözetit is magára nem vehette. Leányát küldötte, hogy valami
orvosságot mondana kezinek. Jámborné ilyen orvosságot comendált: kilenc
legyet, kilenc pókot, kutyaszart hájjal parancsolta összetörni s azzal
békötni a mellyel harmadnapra szépen meg gyógyult."
* * *
Nemcsak Komáromban, másutt is akadtak hasonló esetek. Mindegyik szinte
jelképesen bizonykodik a boszorkánypörök bíráinak tudatlanságból (néha meg
politikai meggondolásokból is) eredő "igazságosságáról", s arról is, hogy a
babonák, a tévhitek, a tömeghisztéria mennyire kiszolgáltathatják az embert
vak erőknek. A perek tanúi között is jó néhányan voltak olyanok, akik
voltaképpen köszönettel tartoztak volna a "boszorkánynak", amiért őket vagy
valamelyik hozzátartozójukat meggyógyította (vagy legalábbis gyógyítani
próbálta a XVII. és a XVIII. században egyébként többé-kevésbé edfogadott
módon). Ők azonban a tudatlanságukban gyökerező babonás hitükben,
félelmükben - a hivatalos testületektől is támogatva - a halálba küldték sok
szerencsétlen kortársukat.