Bencze János
A Pécsi Extra főszerkesztője
(pextra@.mail.matav.hu)
A NÉP SZAVAZ
Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, 1997 őszén arról vitatkozunk
majd, belépjünk-e a NATO-ba, valószínűleg őrültnek tartottuk volna.
Tíz évvel ezelőtt, ha recsegve-ropogva is, de még tartotta magát a Kádár-
rendszer, bár a felszínen sem volt már minden rendben. A nagyszerű jövőt
ábrázoló tablók megszürkültek, az ígéretek szétfoszlottak. A gazdaság
teljesítőképessége, s vele együtt az életszínvonal akkor már hosszú ideje
zuhant. A politika jól álcázott színfalai mögött a hatalom birtokosai a
kicsit szenilis Kádár utódját keresték titokban, s azon töprengtek, merre
lehet majd továbbhaladni, ha összeomlik az a rendszer, amit akkoriban még
létező szocializmusnak neveztünk, s amely akkor már rég nem vezetett sehová.
A múlt korántsem volt annyira szép, mint amennyire utólag esetleg annak
látszik.
A magam részéről Horn Gyula szájából hallottam először még 1989-ben, hogy
történelmi fennmaradásunk legbiztosabb esélye az, ha csatlakozunk a NATO-
hoz. Akkor arra gondoltam, Horn Gyula megőrült. Alig sikerült épségben
kimásznunk az összeomlott Varsói Szerződés romjai alól, s akkor máris újabb
katonai szövetségen gondolkodjunk.
Aztán jött a rendszerváltás, a mártír Nagy Imre és társai temetése, jött
a felszabadultság mámora, s úgy éreztük, ha nehéz is lesz, s ha nem is egyik
napról a másikra, de azért csak rendben mennek majd itt a dolgok.
Ám nem mentek rendben.
Először fogalmunk sem volt arról, mit jelent a gazdaság átalakítása.
Mondogatták, de mégsem hittük el, hogy ez tömeges munkanélküliséget,
életszínvonal-vesztést, sokaknak pedig nyomort hoz majd. Közben jöttek a
politikai kalandorok is a szélsőjobbról és szélsőbalról egyaránt, s legalább
annyira idegesítettek bennünket, mint az infláció és a kényszerű
nélkülözések, mert nem tudtuk eldönteni, a világ őrült-e meg körülöttünk,
vagy mi veszítettük el esetleg a józan eszünket. Jöttek a vádaskodások, a
nyílt vagy burkolt fenyegetések, aztán jött a volt Jugoszláviában a véres
polgárháború, özönlöttek a mindenüket elvesztett menekültek. S miközben
hallgattuk az Eszék környékéről átszűrődő ágyúdörgést, a gránátok
robbanásait, megértettük, nem lehet tovább balkáni módon, indulatokkal élni,
mert belepusztulhatunk.
S megértettük: egyetlen esélyünk, hogy kikerüljünk a közép-európai
nyomorból és őrületből, ha csatlakozunk az euroatlanti integrációhoz. Vagyis
az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, ami ugyan nem az áhított megváltás, de
esély. Nem kis áldozatok után - lásd: Bokros-csomag, stabilizáció, adóprés -
erre most történelmi lehetőségünk van.
Akadnak persze olyanok is, akik ellenzik a belépést. Azt mondják, az
ország feladja a függetlenségét. Ostobaság. Görögország mindkét szervezet
tagja, ám ettől még meglehetősen független, és tökéletesen görög. A NATO-
tagság ellenzői elfelejtik azt is, Mátyás király óta nem volt olyan erős
hadseregünk, hogy meg tudtuk volna védeni magunkat, a NATO pedig garantálja
a tagállamok biztonságát. Korunk Zrínyi Ilonája - nemrég még hímzett blúzos
parlamenti alelnök - sem gondolhatja komolyan, hogy neki kell majd
megvédenie az áruló nem-magyaroktól Munkács várát. Hisz labancok sincsenek,
és ha nem is földrajzilag, de Munkács is kicsit másutt van, mint hajdanán.
Vasárnap csak látszólag szavazunk majd arról, hogy csatlakozzunk-e egy
újabb katonai szervezethez. Valójában arról döntünk, ki akarunk-e törni az
évszázados közép-európai bezártságból, és az idegőrlő helybenjárások után
fejlődni akarunk-e végre, mert most történelmi esélyünk van rá. Így nemcsak
a lehetőségünk, a felelősségünk is nagy.
Én mindenképpen megyek és népszavazok. Remélem, találkozunk.