Bencze János
A Pécsi Extra főszerkesztője
(pextra@.mail.matav.hu)
HATÁROK NÉLKÜLI MAGYAROK
A Beregszászi Zeneiskola Néptánceggyüttesének és a Felvidékről érkezett
Kincső Néptáncegyüttes tehetséges gyerektáncosait nézve értettem meg
igazából, milyen nagyszerű kezdeményezés is a Határon túli Magyarok
Fesztiválja, amelyet idén hatodik alkalommal rendezett meg Pécsett a Baranya
Megyei Kulturális és Idegenforgalmi Központ, valamint a Határokon Túli
Magyarságért Alapítvány.
Szégyen, nem szégyen, de az afféle fogalmak, mint nemzettudat,
hazaszeretet, igazából nem sokat mondanak nekünk. Ennek az okai nagyrészt
ismertek. Először is volt egy pártállam, amely ideológiai alapállásánál
fogva nem támogatta az efféle - általa fölöslegesnek ítélt - érzelmek
meggyökeresedését. A nemzet fogalma fölött ott állt a szándékosan rosszul
értelmezett nemzetköziség, ami igazából Moszkva szándékainak kritika nélküli
elfogadását jelentette.
De a rendszerváltás és az azt követő évek zűrzavara sem segítette, hogy
mi átlagmagyarok hirtelen megteljünk nemzettudattal és hazaszeretettel. A
magyarságot, a nemzetet, és az ehhez kapcsolódó fogalmakat pillanatok alatt
kisajátította a szélsőjobb. Jöttek a Trianon revízióját követelő
látszatpolitikusok, jöttek a semmiből előbukkant kalandorok, jött a taszító
ősmagyarkodás, néha a hivatalos politika szintjén is, tessenek csak az
egyik, hat-hét évvel ezelőtti és kicsit egzaltált belügyi államtitkárra
emlékezni.
Mi átlagmagyarok, miközben azért megfordultunk Erdélyben, a Felvidéken, s
mindazon helyeken, ahol nehéz helyzetben lévő kisebbségi magyarok élnek,
pedig riadtan gondolkodtunk el velük együtt azon, mi lesz abból, ha itt
ismét úgy fogják osztályozni a társadalmat, hogy ki a magyar, és ki a
magyarabb. S mi lesz abból, ha maroknyi őrült fegyverekhez jutva hirtelen
felbuzdulásában nekiindul, hogy tényleg megváltoztassa a trianoni diktátum
kialakította határokat.
Pontosan tudjuk, mi következett volna. Háború, amelynek első óráiban épp
az esztelen megmentésre ítélt kisebbségi magyarokat mészárolták volna le.
Akkoriban már folytak a véres boszniai harcok, s a televízió napról napra
megdöbbentő képeket sugárzott a tömegsírokról és arról, miként is műkődnek a
frissen születő nemzetállamok.
Néztem a POTE aulájának a színpadán táncoló felvidéki és beregszászi
gyerekeket, s arra gondoltam, valami nagyszerű mégis lehet bennünk, örökké
civódó magyarokban, ha ők, az eltávolítottak annyi nehézség, annyi
beolvasztási kísérlet, annyi kirekesztettség, annyi nyomor ellenére is még
mindig magyarok, és azok is akarnak maradni. Gyönyörű magyarsággal
énekeltek, s gyönyörű magyar táncokat jártak.
A gálaest végén - és műsoron kívül - az egyik felvidéki vegyes kar arról
énekelt, hogy "visszahív az ősi magyar föld". A zsúfolásig megtelt terem
pisszenés nélkül hallgatta a népviseletbe öltözött középkorú nőket és
férfiakat, akik - már amennyiben ez éneklés közben egyáltalán lehetséges -
szinte rezzenéstelen arccal álltak a színpadon. Pedig nyilván tudtak volna
mesélni arról, életük során hányan, hányféle módon akarták elérni, hogy ezt
a dalt egyáltalán ne tanulják meg, s hányan szeretnék és szerették volna, ha
örökre mégis elfelejtik.
Énekeltek, s nem volt dacos ősmagyarkodás, csak itt-ott könnyes arcok. A
rádöbbenés okozta csönd perceiben átmenetileg helyére billent a zavaros
világ. Bárhonnan érkeztünk is, valamennyien csak magyarok voltunk, és nem
akartunk bántani senkit.
Köszönet a fesztivál és a gála szervezőinek!