Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                         Prof. Dr. Andreas Solymosi
         (solymosi@tfh-berlin.de vagy (Andreas.Solymosi@t-online.de)
                    (http://www.tfh-berlin.de/~solymosi)

              OSZIK, VESZIK ÉS BESZERVEZIK KELETNÉMETORSZÁGBAN

   Hát panaszkodás, az van itt is. Mert hogy a Nagyfőnök megigérte, senkinek
sem  lesz rosszabb dolga, mint előtte, aztán még mindig nem megy mindenkinek
olyan  jól,  mint  ahogy  a  nyugatot megálmodtuk. A létminimum alatt élünk,
kéremszépen,  ha  csak  kicsivel is. (Nagyon sok létminimum van, mindenkinek
pont  az,  ami alatt egy kicsivel ő él). Meg hogy a boltban majdnem ugyanúgy
sorba  kell  állni,  mint  az  NDK-időkben.  De  hogy  a  szomszédban valaki
megnyisson egy másik boltot, az senkinek sem jut eszébe. Hiába mondom nekik,
hogy  Magyarországon  a  sorbanállás úgy szaporítja a bódékat, mint az eső a
gombát   (kínálat,   kereslet,   piacgazdaság,   stb.).   Valahogy   annyira
hozzászokott    itt    mindenki    az    állami   gondoskodáshoz,   hogy   a
kezdeményezőkészség majdnem nulla.

   Meg  persze,  a  szociális  háló. A szomszédnőnk, a tönkrement Konsum (az
itteni  Fűszer-Közért-Csemege, csak sokkal olyanabb) hajdani elárusítója nem
fogadta  el  az  utódbérlő által ugyanabban a helységben felkínált ugyancsak
elárusítói  állást,  mert  akkor  a jövedelme alacsonyabb lenne, mint most a
munkanélküli   segély.   Hasonlóképpen  nem  érdemes  önállósulnia  annak  a
fiatalembernek,   aki  (baráti  alapon)  tíz  márkás  órabérért  (a  nyugati
töredéke)   javítgatja   ezt-azt-amazt   a  házunkon,  mert  akkor  legalább
huszonötöt  kellene  kérnie  (hogy  az ilyen adót, olyan nyugdíjbiztosítást,
stb.  ki  tudja  fizetni, és még maradjon is neki valamennyi), az meg nekünk
már  nem  érné meg, annyiért inkább megcsinálom magam. Meg aztán annyira jól
nem  dolgozik. Egy esetleges alkalmazottja pedig már olyan drága lenne, hogy
az  teljességgel  eladhatatlan.  Mert valakinek meg kell fizetni a szociális
hálót.  Így  hát  nem  csoda,  hogy  nem  szaporodnak  a munkalehetőségek. A
beruházók   pedig   elmaradnak,   mert   ki  tudja  értékesíteni  az  itteni
termékeket?: nyugati árakon keleti minőség.

   Habár  az  esti  tévéműsor  javarésztét  a  keleteurópai hírek teszik ki,
Magyarországról  majd'  minden  nap  a  lehető  legjobbat  halljuk:  semmit.
Irigylésre  méltó stabilitás. Még akkor is, ha ott is mindenki a (hivatalos
vagy privát) létminimum alatt él.

   Míg Moszkvában a Szovjetúnió visszaállítása mellett tüntetnek, Budapesten
az  ötlet  rémálom,  itt  ez  valahogy  a  kettő  között van. A szocializmus
vívmányai utáni nosztalgia nem halt ki egészen, még ha nem is sokan áldoznák
fel érte a szociális hálójukat.

   A  belső  egyesülés  azonban még messze van. A Berlinből kitelepült (mert
itt megfizethetők a telekárak) nyugatiak (die Wessis) továbbra is szídják az
Ossi-kat,  hogy  semmi pénz nem elég nekik és nem akarnak rendesen dolgozni,
nekünk  bezzeg  nem  hullott  az ölünkbe életszínvonal, negyven évig voltunk
szorgalmasak  érte  (legalábbis  a  papáink).  Az  Osziknak  a  Veszik pedig
gyarmatosítók,  akik  idejönnek  és  magyarázzák,  hogyan  kell  csinálni  a
piacgazdaságot,  pedig  fogalmuk  sincs  az  itteni  körülményekről.  Az  év
szójátéka a Besserwessi, az, aki jobban tudja.

   Így  a  németek idegenek maradnak a németek között, kivéve az ex-oszikat,
akiknek  már van tapasztalatuk a keleten kialakult szub- (helyesebben para-)
kultúrában.  Ezeknek  sikerült  lelépniük  valamikor,  amikor  még  nem volt
annyira  vasból  a  fal.  De  aki  odahaza  nem  tudott integrálódni, (mégha
politikai meggyőződésből is), annak többnyire másutt sem nagyon sikerül; így
aztán jönnek vissza és terjesztik a nyugati szakszervezetekben kitenyésztett
harci  szellemet,  a  jobb-  vagy  baloldali  radikalizmust, megbocsáthatóbb
esetben a valamilyen guruba vetett hitet.

   A  két  kultúra  konfrontációjának szomorú tünete a baleseti statisztikák
rosszabbodása.   Különösen   a   errefelé   súlyos   a  helyzet.  A  hajdani
trabanttulajdonos  nemigen  van  tudatában  annak,  hogy  micsoda  veszélyes
fegyver  az  alig  valamivel  nagyobb,  de  százhetven  lóerős  Golf. Persze
hozzájárul  az  utak habár gyorsan javuló, de még mindíg rossz átlagminősége
és az ugyancsak gyorsan javuló, de még mindig elavult járműállomány. A fő ok
azonban  mégis  a  kultúrális. Két egymástól elszigetelten fejlődött vezetői
stílus  csap  egymásba, az autózók nem értik meg egymást, mindegyik szídja a
másikat,  mert az nem úgy hajt, mint ahogy szerinte kellene. Az agresszióból
pedig könnyen lesz baleset.

   Az  agresszió  ebben  az  értelemben egyébként nyugati kifejezés, keleten
ezen  izraeli,  amerikai,  stb.  beavatkozást értenek békés, szelíd országok
kizárólagos  belügyeibe.  A nyelvi különbségekből már szótárat is állítottak
össze:  amit  nyugaton Plastiknak mondanak, az keleten Plaste. És hogy mi az
Elaste  (hajlítható  műanyag),  arra  csak  a  logikusan  gondolkozók  és  a
szótártulajdonosok jönnek rá.

   Az  autólázban  egyébként  ott tartunk, mint a nyugat a hatvanas években.
Itt  a  sörözőket az hozza lázba, hogy kinek milyen és hány éves a béemvéje,
meg  hogy  melyik  a  legjobb  gumi.  Ott ez a téma már rég a múlté, ott már
sárkányrepülő-   vagy  búvárfelszerelésekről  vitatkoznak,  mindegyik  olyan
árban, mint itt a béemvé. Hát csoda, hogy nem értjük meg egymást?

   A  probléma  valahol  ott  van, hogy egy magasan fejlett gazdaság alapján
negyven  év  alatt  fokozatosan kifejlődött társadalom a maga közlekedési és
kommunikációs   erkölcsével,   lassan   kialakult   tudatosságával,  igényes
törvényeivel  egy  csapásra  rátelepedett  a  (viszonylag)  elmaradt  keleti
tartományokra,     amelyek     egyrészt    képtelenek    az    egészségügyi,
környezetvédelmi,  közlekedés-  és  munkabiztonsági törvények megvalósítását
finanszírozni,   másrészt  hiányzik  a  kultúrális  háttér,  a  fejlődés,  a
társadalmi tudat.

   Úgy  tűnik,  Magyarországnak  Trianonban nem csak azzal volt szerencséje,
hogy  a  polgárháborúzó  nemzetiségeket  (ha  sajnálatos  módon  az  ott élő
magyarokkal  együtt is) a határon kívülre rekesztették, hanem abban is, hogy
a  Monarchia  véglegesen  elháborúzta  keleti  felét  és  Ausztria  most sem
hajlandó újra leigázni, nem vállalja egy valuta- és szociálunió terheit. Így
a  magyaroknak  maguknak  kell  lábra  állniuk,  nyitogatják  a  bódéikat  a
sorbanállók  mellett, amelyeknek kilencvenkilenc százaléka ugyan tönkremegy,
de  a  maradék  multinacionális  kereskedelmi  hálózattá  növi  ki  magát az
unokáknak. A keletnémet unokáknak ez nem lesz, ők száz év múlva is a nyugati
nagybácsik  szupermarketjeiből  fogják magukat eláraszttatani a kapitalizmus
vívmányaival.

   De   azért  lassan  itt  is  lesz  valami.  Az  oszik  és  a  veszik,  ha
elégedetlenek  is  a  jelennel, valahogy mégis hisznek a jövőben. Előbb vagy
utóbb  eljön  a  fordulópont, lesz egy fellendülés, és talán mégsem tévedett
akkorát   a   Nagyfönők,   amikor   jósolgatta,   hogy  Európa  legmodernebb
infrastruktúrával rendelkező gazdasági területe leszünk.

   Akkor fogunk kapni telefont.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.