Prof. Dr. Andreas Solymosi
(solymosi@tfh-berlin.de vagy (Andreas.Solymosi@t-online.de)
(http://www.tfh-berlin.de/~solymosi)
OSZIK, VESZIK ÉS BESZERVEZIK KELETNÉMETORSZÁGBAN
Hát panaszkodás, az van itt is. Mert hogy a Nagyfőnök megigérte, senkinek
sem lesz rosszabb dolga, mint előtte, aztán még mindig nem megy mindenkinek
olyan jól, mint ahogy a nyugatot megálmodtuk. A létminimum alatt élünk,
kéremszépen, ha csak kicsivel is. (Nagyon sok létminimum van, mindenkinek
pont az, ami alatt egy kicsivel ő él). Meg hogy a boltban majdnem ugyanúgy
sorba kell állni, mint az NDK-időkben. De hogy a szomszédban valaki
megnyisson egy másik boltot, az senkinek sem jut eszébe. Hiába mondom nekik,
hogy Magyarországon a sorbanállás úgy szaporítja a bódékat, mint az eső a
gombát (kínálat, kereslet, piacgazdaság, stb.). Valahogy annyira
hozzászokott itt mindenki az állami gondoskodáshoz, hogy a
kezdeményezőkészség majdnem nulla.
Meg persze, a szociális háló. A szomszédnőnk, a tönkrement Konsum (az
itteni Fűszer-Közért-Csemege, csak sokkal olyanabb) hajdani elárusítója nem
fogadta el az utódbérlő által ugyanabban a helységben felkínált ugyancsak
elárusítói állást, mert akkor a jövedelme alacsonyabb lenne, mint most a
munkanélküli segély. Hasonlóképpen nem érdemes önállósulnia annak a
fiatalembernek, aki (baráti alapon) tíz márkás órabérért (a nyugati
töredéke) javítgatja ezt-azt-amazt a házunkon, mert akkor legalább
huszonötöt kellene kérnie (hogy az ilyen adót, olyan nyugdíjbiztosítást,
stb. ki tudja fizetni, és még maradjon is neki valamennyi), az meg nekünk
már nem érné meg, annyiért inkább megcsinálom magam. Meg aztán annyira jól
nem dolgozik. Egy esetleges alkalmazottja pedig már olyan drága lenne, hogy
az teljességgel eladhatatlan. Mert valakinek meg kell fizetni a szociális
hálót. Így hát nem csoda, hogy nem szaporodnak a munkalehetőségek. A
beruházók pedig elmaradnak, mert ki tudja értékesíteni az itteni
termékeket?: nyugati árakon keleti minőség.
Habár az esti tévéműsor javarésztét a keleteurópai hírek teszik ki,
Magyarországról majd' minden nap a lehető legjobbat halljuk: semmit.
Irigylésre méltó stabilitás. Még akkor is, ha ott is mindenki a (hivatalos
vagy privát) létminimum alatt él.
Míg Moszkvában a Szovjetúnió visszaállítása mellett tüntetnek, Budapesten
az ötlet rémálom, itt ez valahogy a kettő között van. A szocializmus
vívmányai utáni nosztalgia nem halt ki egészen, még ha nem is sokan áldoznák
fel érte a szociális hálójukat.
A belső egyesülés azonban még messze van. A Berlinből kitelepült (mert
itt megfizethetők a telekárak) nyugatiak (die Wessis) továbbra is szídják az
Ossi-kat, hogy semmi pénz nem elég nekik és nem akarnak rendesen dolgozni,
nekünk bezzeg nem hullott az ölünkbe életszínvonal, negyven évig voltunk
szorgalmasak érte (legalábbis a papáink). Az Osziknak a Veszik pedig
gyarmatosítók, akik idejönnek és magyarázzák, hogyan kell csinálni a
piacgazdaságot, pedig fogalmuk sincs az itteni körülményekről. Az év
szójátéka a Besserwessi, az, aki jobban tudja.
Így a németek idegenek maradnak a németek között, kivéve az ex-oszikat,
akiknek már van tapasztalatuk a keleten kialakult szub- (helyesebben para-)
kultúrában. Ezeknek sikerült lelépniük valamikor, amikor még nem volt
annyira vasból a fal. De aki odahaza nem tudott integrálódni, (mégha
politikai meggyőződésből is), annak többnyire másutt sem nagyon sikerül; így
aztán jönnek vissza és terjesztik a nyugati szakszervezetekben kitenyésztett
harci szellemet, a jobb- vagy baloldali radikalizmust, megbocsáthatóbb
esetben a valamilyen guruba vetett hitet.
A két kultúra konfrontációjának szomorú tünete a baleseti statisztikák
rosszabbodása. Különösen a errefelé súlyos a helyzet. A hajdani
trabanttulajdonos nemigen van tudatában annak, hogy micsoda veszélyes
fegyver az alig valamivel nagyobb, de százhetven lóerős Golf. Persze
hozzájárul az utak habár gyorsan javuló, de még mindíg rossz átlagminősége
és az ugyancsak gyorsan javuló, de még mindig elavult járműállomány. A fő ok
azonban mégis a kultúrális. Két egymástól elszigetelten fejlődött vezetői
stílus csap egymásba, az autózók nem értik meg egymást, mindegyik szídja a
másikat, mert az nem úgy hajt, mint ahogy szerinte kellene. Az agresszióból
pedig könnyen lesz baleset.
Az agresszió ebben az értelemben egyébként nyugati kifejezés, keleten
ezen izraeli, amerikai, stb. beavatkozást értenek békés, szelíd országok
kizárólagos belügyeibe. A nyelvi különbségekből már szótárat is állítottak
össze: amit nyugaton Plastiknak mondanak, az keleten Plaste. És hogy mi az
Elaste (hajlítható műanyag), arra csak a logikusan gondolkozók és a
szótártulajdonosok jönnek rá.
Az autólázban egyébként ott tartunk, mint a nyugat a hatvanas években.
Itt a sörözőket az hozza lázba, hogy kinek milyen és hány éves a béemvéje,
meg hogy melyik a legjobb gumi. Ott ez a téma már rég a múlté, ott már
sárkányrepülő- vagy búvárfelszerelésekről vitatkoznak, mindegyik olyan
árban, mint itt a béemvé. Hát csoda, hogy nem értjük meg egymást?
A probléma valahol ott van, hogy egy magasan fejlett gazdaság alapján
negyven év alatt fokozatosan kifejlődött társadalom a maga közlekedési és
kommunikációs erkölcsével, lassan kialakult tudatosságával, igényes
törvényeivel egy csapásra rátelepedett a (viszonylag) elmaradt keleti
tartományokra, amelyek egyrészt képtelenek az egészségügyi,
környezetvédelmi, közlekedés- és munkabiztonsági törvények megvalósítását
finanszírozni, másrészt hiányzik a kultúrális háttér, a fejlődés, a
társadalmi tudat.
Úgy tűnik, Magyarországnak Trianonban nem csak azzal volt szerencséje,
hogy a polgárháborúzó nemzetiségeket (ha sajnálatos módon az ott élő
magyarokkal együtt is) a határon kívülre rekesztették, hanem abban is, hogy
a Monarchia véglegesen elháborúzta keleti felét és Ausztria most sem
hajlandó újra leigázni, nem vállalja egy valuta- és szociálunió terheit. Így
a magyaroknak maguknak kell lábra állniuk, nyitogatják a bódéikat a
sorbanállók mellett, amelyeknek kilencvenkilenc százaléka ugyan tönkremegy,
de a maradék multinacionális kereskedelmi hálózattá növi ki magát az
unokáknak. A keletnémet unokáknak ez nem lesz, ők száz év múlva is a nyugati
nagybácsik szupermarketjeiből fogják magukat eláraszttatani a kapitalizmus
vívmányaival.
De azért lassan itt is lesz valami. Az oszik és a veszik, ha
elégedetlenek is a jelennel, valahogy mégis hisznek a jövőben. Előbb vagy
utóbb eljön a fordulópont, lesz egy fellendülés, és talán mégsem tévedett
akkorát a Nagyfönők, amikor jósolgatta, hogy Európa legmodernebb
infrastruktúrával rendelkező gazdasági területe leszünk.
Akkor fogunk kapni telefont.