''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XVI.0
''XVI.
Raquel műsora véget ért. Hűvös szél söpört végig felettünk. Láttam, amint
Maria ráadja Raquelre a boleróját, és láttam, hogy amint eloszlott a tömeg,
Manolo hozzálépett. Pedro nem sürgetett, hogy menjünk, most már tudta jól,
hogy mit nézek.
Manolo kitárta a karját, és szenvedélyesen megölelte Raquelt.
Mária szemérmesen félrefordult, és így tettem én is, mert majd megszakadt
a szívem.
Nem is néztem, merre indulnak el, én találomra választottam egyik utcát.
Pedro utánam kiáltott: - Paquita! Nem arra van a kocsi, hanem erre. - Én
vissza sem fordultam, csak úgy válaszoltam:
- Eredj haza, Pedro, majd reggel én is visszamegyek busszal Tarifába -
mondtam, én is tegezni kezdtem őt, ahogyan engem Ramon.
A férfi utánam szaladt.
- Mit akarsz csinálni, Paquita? - kérdezte ijedt arccal.
- Ugyan már, mire gondolsz? Lemegyek az óceánhoz, és reggelig gondolkozom
egy kicsit. Nem tudnék most sem utazni, sem aludni - mondtam, és
búcsúzásképpen kezet nyújtottam.
- És ha bajod esik? - kérdezte, de én csak legyintettem.
- A parton csupa szerelmespár kószál. Csak nem gondolod komolyan, hogy
rátámadnak egy magányos nőre? - kérdeztem, és Pedro sértődötten sarkon
fordult.
- Nők, nők, meg a szerelmi bánataik... - dohogott magában, és ahogy
utánanéztem, alakja egyre távolodott.
Lesétáltam a partra. Nem volt kihalt, tényleg sok párocska járkált
összeölelkezve a parti sétányokon.
Egy sziklás részen, az erőd közelében lemásztam, és elkezdtem befelé
sétálni a nedvesen maradt tengerfenéken. Nagyon csúszott a kő a rátapadt
számtalan tengeri növénytől és állattól, ezért levettem a szandálomat, és
visszavittem a partra. Reménykedtem, hogy nem lopja el senki, de az sem
érdekelt, ha igen. Egyszerűen muszáj volt belegyalogolnom az apályos
tengermederbe. Szerettem volna, ha pár órára kiszárad az egész óceán. Kedvem
lett volna Afrikáig átgyalogolni. Több sziklamélyedésben, melyet a régi
ágyúgolyók vájtak, keservesen csapkodott egy-egy ottragadt hal a kevéske
vízben.
- Ne féljetek, jön majd a dagály pár óra múlva - súgtam nekik, de mintha
meg sem hallották volna.
Újra meg újra, felvillant a világítótorony éles fénye, de ahol én
gyalogoltam, oda nem esett a fénycsóva.
Ahogy ballagtam a sötétben, és talpam alatt éreztem a vizes köveket,
valahogy nagy nyugalom szállt meg. Ugyanakkor borzasztóan fáztam, pedig már
a kardigánomat is magamra terítettem Nem tudtam, mióta járkálok a nedves
tengerfenéken, de valami azt súgta, hogy sok idő telt el.
Visszafordultam, és ide-oda csúszkálva kikecmeregtem a parti sziklákhoz.
Felhúztam a szandált, és elindultam visszafelé, mert a katonákkal őrzött
erőd nem tűnt túl barátságosnak.
A keskeny hídról lenézve figyelmes lettem valami világító fehérségre. A
távolban fél kettőt ütött a toronyóra, tehát több, mint 1 órát mászkáltam a
tengerfenéken. Vacogott a fogam a hidegtől, és elhatároztam, hogy keresek
egy hostal-szobát, amikor a fehér valami megmozdult.
Megijedtem, mert az erődhöz vezető úton nem járt már senki, teljesen
egyedül voltam. Szívem hevesen dobogni kezdett, de aztán megnyugodtam, mert
felismertem a sziklákon gugoló alakot: Ramon volt.
A férfi felém fordult, de nagyon rosszul láttam, inkább csak a
körvonalait ismertem fel.
- Ramon? - kérdeztem nem túl hangosan, mert valamitől féltem, nem mertem
megtörni a csendet.
- Ki az? - kérdezte idegesen, és én halkan válaszoltam.
- Hagyjál, ne gyere ide - mondta hadarva, és én megrémültem a hangjától.
Arra gondoltam, talán öngyilkos akar lenni, vagy egyszerűen csak berúgott,
de biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben vele.
Lemásztam a sziklákon újra, a szandálom végképp felmondta a szolgálatot.
- Menj el, nem érted? - förmedt rám Ramon, de én lekuporodtam mellé.
Vállára tettem a kezem, de vissza is húztam rögtön, mert csuromvizes volt az
inge.
- Fürödtél? - kérdeztem, de aztán rájöttem, hogy aligha, hiszen túl távol
volt a víz.
- Ne kérdezgess, hagyj magamra! - kiáltott rám, és felugrott. A hirtelen
mozdulattól nagy koppanással kiesett a zsebéből egy kés.
Utánanyúltam, hogy felvegyem, de ő gyorsabb volt, felkapta, és egy széles
karlendítéssel messzire hajította, befelé, a víz irányába.
- Na, ezt kereshetik - nevetett eltorzult arccal, és én nem értettem,
miért kellene keresnie valakinek Ramon bicskáját.
- Biztos nincs semmi bajod?
- Nincs, mondtam, hogy nincs. - suttogta, és olyan elutasítás áradt
belőle, hogy jobbnak láttam odébbállni.
- Raquel és Manolo... - kezdtem valamit mondani, de ő kiabálni kezdett:
- Hallgass, hallgass, hallgass!! - szinte sikoltotta az utolsó szót.
Szörnyű érzésem támadt, de úgy éreztem, nem tehetek semmit Ramonért. Így
hát felálltam, elhajítottam a szandáljaimat, úgy mint ő a kést, és
elindultam vissza a városba. A fiesta zajai már teljesen elcsitultak, a
kávézók is bezártak. Cadiz álomba merült.
Ahogy beértem a városba, orrom megcsapta a halszag. Ezeknek a vízparti
kis utcáknak mindig ilyen szaguk van. Talán még évezredek múlva is lehetne
érezni ezt a szagot, ha többé nem árulnának itt halat, akkor is. Bevette
magát a házak falába, az utca kövébe, még az emberek bőrébe is.
Az egyik sikátorból hirtelen elémvágott egy rendőr. Szemembe világított a
lámpájával, és rám kiáltott:
- Igazolványt! - rémülten kezdtem kutatni a táskámban, és valami
balsejtelmet éreztem. Átnyújtottam neki, ő pedig a foga között kipréselve a
szavakat, azt kérdezte:
- Hol járkált ilyenkor?
- A parton sétáltam. Miért, talán tilos? - kérdeztem kissé bágyadtan.
- Látott valakit ott? - faggatózott, én azonban elhatároztam, hogy nem
szólok Ramonról.
- Nem, teljesen kihalt a part. Pedig egészen az erődig elsétáltam -
vágtam rá gyorsan, és úgy éreztem, kicsit remeg a hangom. Hiába fürkésztem
az arcát, nem tudtam leolvasni semmit. Lehet, hogy észrevett valamit a
hangomon? Túlságosan sokáig nézegette a papírjaimat.
- Mi a foglalkozása? - kérdezte, és a lámpájával megint a szemembe
világított. Úgy éreztem magam, mint egy bűnöző. Szorító érzés ült a
mellkasomon.
- Újságíró vagyok - mondtam, és reméltem, hogy végre elenged. Annyira
szerettem volna szabadulni már, és végre valahol lefeküdni.
- Na, most lesz mit megírnia! - mondta a rendőr, de mielőtt bármit
kérdezhettem volna tőle, faképnél hagyott. Ahogy jött, hirtelenjében el is
tűnt.
Én továbbmentem, megálltam egy hostal előtt, de teljesen sötét volt benn.
Már a csengőn volt az ujjam, de mégsem nyomtam meg.
Úgy döntöttem, elsétálok a nagy park felé, és egyik padon alszom kicsit,
úgyis nemsokára virrad. Elsétáltam két óriási fa mellett, rémisztő árnyékot
vetettek. Elfért volna alattuk több ház is.
Az egyik alatt a sötétben állt egy autó. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam
jól kivenni. Közelebb mentem, és halk sírást hallottam. Lélegzetvisszafojtva
figyeltem, de a visszafojtott zokogás nem szűnt meg. Hát persze, Pedro
kocsija! "Pedróé? Dehát hogyhogy nem ment el? Már órákkal ezelőtt
elváltunk." - gondoltam magamban.
- Pedro? - kérdeztem bizonytalanul, mert nem voltam egészen biztos a
dolgomban. Egy pillanatra csend lett. Átható, síri csend. Hallani lehetett,
hogyan simít végig a nagy fák levelein az óceáni szél.
Pedro kiszállt a kocsiból. A vállait furcsán behúzta, és valahogy egészen
kis darabnak tűnt, mintha összement volna.
- Raquel... meghalt. - mondta csendesen, és én hirtelen szédülni kezdtem.
Megfordult velem a világ, úgy éreztem, rám szakad a sötétség.
- És Manolo? - kérdeztem, mert tudtam, hogy valami szörnyűség történt.
- Neki nincs baja - mondta Pedro, és vállamra tette a kezét. Nagyon
megkönnyebbültem. Mázsás súlyok szakadtak le a szivemről. Olyan volt, mintha
elreppent volna egy nagy madár a mellkasomról, még azt is láttam magam
előtt, hogyan verdes a szárnyaival. Talán még egy mosoly is átfutott az
arcomon, mert Pedro visszarántotta a kezét, és hátrahőkölt.
- Te voltál? - kiabált rám, és én nem értettem, mire gondol. Bár volt egy
sejtésem, de elhessegettem magamtól az újabb sötét gondolatot.
- Ki voltam én? - kérdeztem nagyon halkan.
- Te ölted meg Raquelt? - mondta ki végre Pedro a világ legnehezebb
mondatát.
"Valaki megölte Raquelt. Raquelt megölték. Úristen!" - ez futott át az
agyamon. Méghogy én?
- Megölték Raquelt? - kérdeztem tompán, és Pedro megint sírni kezdett.
- Láttam őt, érted, láttam, amint elvitték! Csupa vér volt a hófehér
ruhája! Ömlött a testéből a vér! Istenem, annyi vér, annyi vér! - mondta
eszelősen, miközben a fejét két kézzel szorította.
Leültem az út szélére. Lábammal arébbrúgtam a kavicsot, és nem tudtam,
mit mondjak. Ramonra gondoltam, tudtam már, miért dobta el a kést. Nagyon
fáztam...
- Hol szúrták le? - kérdeztem, aztán máris megbántam. Inkább haraptam
volna le a nyelvemet. Pedro hozzámlépett.
- Honnan tudod, hogy leszúrták? - förmedt rám idegesen.
- Hát..., mit tudom én, csak úgy gondoltam... - mentegeztőztem halovány
hangon.
- A színpad mögött történt - kezdte Pedro. - Mikor elváltunk, én
visszamentem, hogy kérjek tőle még egy aláírást a bátyám kislányának. Akkor
már ott voltak a rendőrök, ott volt a mentő, és láttam, amint kihozták
Raquelt. Manolót is láttam, ott kiabált, magát hibáztatta.
- Magát? - szakítottam félbe Pedrot.
- Igen, igen, azt kérdezgette Mariától, hogy "miért hagytam magára,
mondd, miért hagytam magára egy pillanatra is?" Az öregasszonynak hang
nélkül csorogtak a könnyei, egy szót sem szólt. Még ilyet nem láttam soha.
- És nem tudják, ki tette? - kérdeztem, bár ez a hallottakból nyilvánvaló
volt számomra.
- Nem, mert szinte másodpercek alatt történt minden. Manolo elment
vacsorát rendelni, Maria pedig a kocsihoz ment Raquel kabátjáért. Ennyi idő
alatt ölték meg, de senki nem látott és nem hallott semmit.
- Pedro, mondd, hogyan képzelhetted, hogy én voltam? - kérdeztem
suttogva, mert most kezdtem csak felfogni, mivel is gyanúsított.
- Ne haragudj, Paquita, én csak... az futott át az agyamon, hogy talán
ezért maradtál itt. De bocsáss meg, ostobaság volt. Bocsáss meg! - kérte, és
én nem is nehezteltem egyáltalán. Annál inkább aggasztott Ramon helyzete.
Tudtam, biztos voltam benne, hogy csakis ő tehette. És azt is tudtam, hogy
Ramon tudja már, hogy rájöttem. Szörnyű lidércek kezdtek gyötörni. Tudtam,
hogy vallomást kellene tennem, de valami belül azt súgta, hogy nem fogom
elárulni Ramont.
Tudtam azt is, hogy beszélnem kellene Manolóval, de ettől is
visszatartott valami. Azt sem tudtam, képes lennék-e valaha is rá, hogy
beszéljek vele. Akkor, ott, a cadizi éjszaka sötétjében úgy éreztem, nincs
már számára semmi mondanivalóm.
Manolo végtelenül egyedül maradt, bár nem tudta még. Nem csak Raquelt és
a szerelmet veszítette el azon az éjszakán, de engem is. Falak épültek körém
pár pillanat alatt, és hosszú évek szenvedései után Manolo képe egy perc
alatt szertefoszlott a szívemben. De azt is tudtam, hogy mást sem fogok már
szeretni soha. Csak az ő szíve volt nekem, és semmi más...
Pedrót sem akartam látni többé. Ahogy ránéztem, arra gondoltam, hogyan is
került az életembe? Mit akar tőlem? Olyan volt, mint egy felesleges szereplő
egy rossz regényben.
Egyedül akartam maradni. Egyedül, egyedül, az egész életemre. Ramonról
azt gondoltam, ő volt gyilkos indulataim, mardosó féltékenységem eszköze.
Mintha ő lett volna meghosszabbított kezem, amely a kést fogta. Úgy éreztem,
tulajdonképpen helyettem ölte meg Raquelt, mert én sosem tudtam volna
megtenni a valóságban.
Felnéztem Pedróra, aki előttem állt, és valószínűleg sejtelme sem volt
róla, mi játszódik le a fejemben. Ahogy felnéztem rá, úgy tűnt, mintha véres
lenne az inge...
- Vér... - mondtam halkan, és feléje nyújtottam a kezem.
- Gyere, Paquita, hazaviszlek Tarifába - mondta kedvesen, és én
engedelmeskedtem. Belekaroltam, odamentünk a kocsihoz.
- Én nem szeretlek téged, Pedro - suttogtam, és ő elnevette magát.
- Én sem szeretlek, Paquita - mondta. - Legalábbis nem akarlak feleségül
venni - tette hozzá, és táskámat hátradobta az ülésre. Indított.
- Neked sok idő kell, amíg meggyógyulsz. Talán egy egész élet - mondta,
és kikanyarodott a part mentén futó útra. A leanderek és rózsák bódítóan
illatoztak. Ahogy suhantunk a néptelen úton, orromat ismét megcsapta a
virágillat. Arra gondoltam ha nekem nehéz lesz, akkor mit szóljon Manolo és
Ramon. És nekem még mindig megmaradt Tarifa. Madridra gondolni sem bírtam.
Halványan átsuhant az agyamon, hogy nem megyek oda vissza. A tarifai
sziklákat és a tenger robaját legalább nem veheti el tőlem senki.
* * *
Nagyon régen ülök itt. Meglehet, már több ezer éve. Szívemből repülnek
fel a sirályok, hajamból szakad ki a szél. Itt voltam már a teremtéskor is.
Itt kóborolt a lelkem mindig, amikor ellepte a köveket a dagály. Sosem
mentem el innen, és örökre itt maradok. Ide tartozom, mint a szürke sziklák,
itt vagyok otthon.
Körülöttem épülnek és omlanak a fehér városok, születnek és eltűnnek
barna bőrű halászok, de az én tekintetem nem homályosodik. Bennem él a
nyugalom, és én a belső csend gyermeke vagyok. Zúg a tenger és viháncol a
szél, de ez nekem a csend. Én halkan élek.
A csendnek útja van. Arra tart, ahol az óceán ered, és onnan jön, ahol
születik az ég. Körben jár, és úgy vesz körül, mint a levegő, a napfény és a
bőröm. A csend útja mindenkin átmegy, de ösvényét homály lengi át. Akiben
nincs nyugalom, a csend útjára sosem léphet...
Tarifa. Egy aprócska arab szó, mely ittragadt Andalúzia csücskében.
Maroknyi kő egy tengerszoros partján. Aranyszínű a hajam szála, és ha
hunyorítok, a nap fénye megcsillan a repedezett sziklákon is. Egyszer majd
fel kell állnom innen, és talán nem jövök vissza. Menni, maradni - ki tudja,
mit jelentenek ezek a szavak?
A csend, a nyugalom mindig bennem marad, a lelkem sohasem megy el. Az
igazi ösvény nem térben halad. A valódi óceán mindig körbevesz. Nincs
értelme már múltnak és jövőnek. Tarifa csak egyetlen apró szentjánosbogár,
mely felvillant életem sötétjében.
(Tarifa-Pécs, 1995. július 15 - 1996. január)
Carry
(Pécs)