''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XIV.0
''XIV.
Sarkig kitártam az ablakot, és kinéztem az utcára. Közvetlenül az ablakom
alatt vezetett a járda, szerencsére nem járt arra senki, mert szinte meg
tudtam volna érinteni, olyan alacsony volt az ablak.
Nagy barnakeretes tükör állt a szoba egyik sarkában. Eléje léptem, és
megborzoltam a hajamat. Ahogy néztem a tükörképemet, az álmomon
gondolkoztam.
Rájöttem, hogy gyűlölöm Raquelt. Forrt bennem a düh, és mardosott a
féltékenység, de Manolóra valahogy nem tudtam igazán haragudni. Raquelre
viszont annál inkább. Tudtam, hogy nem versenyezhetek vele, ahol ő
megjelenik, ott nincs vetélytárs.
Arra vágytam, bárcsak ne létezne, bárcsak... bárcsak halna meg.
Ahogy erre gondoltam, megkönnyebbülést éreztem, de aztán menten heves
lelkifurdalás kezdett gyötörni.
Egyik pillanatban úgy láttam magamat, amint Manolót vigasztalom, aki a
vállamra borulva panaszkodik, aztán a következő percben a pokol kínjai
gyötörtek. A féltékenység és a jobbik énem viaskodtak bennem, és valósággal
elpusztított ez a küzdelem.
Egy kocsi húzott el az ablak előtt, és üvöltő zene hallatszott belőle.
Kihajoltam, és láttam, hogy néhány vidám, szőke holland fiú ül a piros
autóban; letekert ablakokkal mentek.
Abban a pillanatban megint megérintett valami a tarifai nyár szépségéből.
Elhessegettem a kínzó gondolatokat, és elhatároztam, hogy írok majd egy
cikket Bella Oteróról. Megmostam az arcom a hideg, gyöngyöző vízben, és
felöltöztem. Kisétáltam a városba.
A halpiacon rákok, halak és kagylók százai, ezrei kínálták magukat,
mocorogtak a vízben vagy hevertek mozdulatlanul a jég között. A kofák
fennhangon kínálták portékájukat. A piac másik részén gyümölcsöket és
olajbogyót árultak. Bár már csaknem dél volt, nem éreztem éhséget. Egy
vidám, gyorsbeszédű árus felém nyújtott egy almát, hogy kóstoljam meg.
Tétován ráztam a fejem, hogy nem akarok semmit venni, de ő csak intett,
hogy akkor is vegyem el. Jól esett beleharapni az illatos, piros gyümölcsbe.
Kisétáltam a félsziget felé. Láttam messziről, ahogy a pára mögül
áttetszettek az afrikai sziklák. A dagály a homokos fövenyig ért, elég
néptelen volt a part. Leültem a homokba, és hagytam, hogy a nap melege
átjárja a csontjaimat. A hajamat úgy összekócolta a szél, hogy úgy éreztem,
mintha sosem lehetne többé megszelidíteni a frizurámat. Kezembe vettem egy
maréknyi homokot, aztán ujjaim között lassan kicsorgattam. Óriásiak voltak a
hullámok, fehér tajtékkal rohantak a partnak.
Elnéztem, milyen kék az ég, és mennyire hasonló árnyalatú a tenger.
Mintha kékek, zöldek és fehérek ezernyi árnyalata folyt volna össze egy
foltba. Hunyorítottam, és hol egyik, hol a másik szememmel néztem a
színeket: olyan volt, mint hogyha feloldódnék ezekben az árnyalatokban,
mintha kék vizzé válnék, cseppfolyós könnyű vizzé, amely egyszerre nyugodt
és nyughatatlan, romboló és megtartó. Valaha a vízből keletkezett az élet,
ezt a csodát mindannyiszor éreztem, ha láttam a tengert. A föld maga volt a
biztonság, a megfejtett talány. A víz jelentette nekem a titokzatosságot, a
mérhetetlen fájdalmat, de valahogy a nyugalmat is.
Ahogy hunyorogtam, és szememet gyógyítottam a kék színekkel, hirtelen
valami vöröses került a látóterembe. Ahogy ingattam a fejem, a nap felé
fordultam. Összeszorítottam a szemhéjamat, de a foltot úgy is láttam. Nagy,
fényes, vöröslő volt, mint valami seb, mint egy vérfolt.
"Vérzik a víz!" - ez jutott eszembe, és még a hideg is kirázott.
Talpraálltam, leráztam magamról a homokot, és lecsatoltam a szandálomat.
Kezembe fogtam, és elkezdtem gyalogolni a víz felé. Lábam alatt egyre
nedvesebb lett a finom homok, és egyre mélyebbre besüppedt a talpam.
Térdig begyalogoltam a vízbe, és a következő pillanatban egy nagy hullám
már be is terített. Felsikoltottam, mert nem gondoltam rá, hogy ennyi víz
szakad a nyakamba. Az egész ruhám csuromvizes lett.
- Nézd azt a nőt! Mit művel?! - kiabált egy fiatal fiú a barátnőjének,
aki hozzám egészen közel ült. Nem néztem rájuk, de elindultam visszafelé,
mert ennyi vízi élmény éppen elég volt.
Ahogy mentem a pálmafás sétányon, énekelni támadt kedvem. Manolo mindig
azt szokta mondani, hogy sosem véletlen az, hogy milyen dal, milyen vers jut
az ember eszébe. A szöveg, a dallam mindig tanúskodik lelkiállapotunkról,
kimondhatatlan vagy titkos érzéseink törnek fel "elrejtve" az éneklésben. Én
mindezt megértettem és elhittem, de sejtelmem sem volt, Manolo miért nem
vonatkoztatta magára még Madridban a kis dalokat, amiket dúdoltam.
"Ez egy szerelem története,
Amilyenhez sosem volt fogható,
Mely megértette velem,
Mi a rossz és mi a jó..."
- dúdolgattam most is, Tarifában is ezt a csodaszép dalt, ami madridi
emlékeimet idézte, a Manolohoz fűződő szenvedélyemet fejezte ki, legalábbis
én így éreztem. Felkavart és elcsitított ez a dal, mint mindig.
Eszembe jutott, mikor hallottam először. Gimnazista voltam, gyerekes
testű, pattanásos kamaszlány. Egy délután otthon ültem, ablakunkból bámultam
az alcalai levéltár csipkés tornyát.
Valamelyik rádióadón kívánságműsort adtak, és valaki ezt a dalt kérte,
feleségének küldte, aki elhagyta őt. Ettől önmagában is elszomorodtam, és
arra a férfire gondoltam, aki esténként egyedül üldögél a sötétben...,
amikor hirtelen szinte berontott a szobámba anyám. Ledobálta az ágyamra a
bevásárlószatyrokat, szerteszét gurultak a narancsok, az almák. Ránéztem, és
csupa könnyes volt a szeme, elmázolta a szemfestékét.
- Mi történt? - kérdeztem tőle, és kissé lecsavartam a rádió gombját.
- Madridban voltam ma, és apád... - mondta hüppögve, aztán elhallgatott.
A rádióban éppen azt énekelték, hogy "Jaj, az élet milyen kegyetlen...",
anyám pedig így folytatta:
- Láttam az apádat egy nővel. Átölelve tartotta egy félhomályos bárban,
és én éppen odamentem be telefonálni neki!
- Biztos ő volt? - kérdeztem, de tudtam, hogy anyám igazat mond. - Anyám
csak sírt, sírt, nem is szólt többet.
"A szerelmed nélkül nem élhetek már." - fejeződött be a dal, és ez volt a
kegyelemdöfés. Anyámat nem lehetett megvígasztalni.
- Meg kellene ölni mindenkit, aki elveszi a más szerelmét - mondtam én
akkor, nem apámra haragudtam, hanem "arra a nőre", akit valami kifestett,
bomba-frizurájú végzet asszonyának gondoltam.
Aztán később minden rendeződött. Apám nem hagyott el minket, anyám is
úgy, ahogy megnyugodott, és továbbra is élték Alcalában a "tiszteletreméltó
polgári család" kissé képmutató életét. Én hamar elköltöztem otthonról, és
szinte sosem jártam haza. Valami összetört bennem, és ezen nem tudtam
segíteni.
- Nem rossz, nem rossz, ha már fotómodell nem lehetsz, legalább irogassál
- mondta apám, mikor az első nagy riportom megjelent, és én nem tudtam
eldönteni, hogy ez dícséret vagy gúnyolódás.
Manolo szerencsésebb volt, az ő szülei jól éltek, békében, nyugalomban.
Őt sosem gyötörték családi problémákkal, ő mindig, akárhol is volt, derűs
volt és bizakodó, mintha minden nő ugyanúgy védelmezné, mint az anyja. Ő
gyerekként szüleit boldognak látta, és békességet hozott magával a felnőtt
korba. És - ami ezzel együtt járt - gyerekes naivitást, gyerekes
rácsodálkozást a világra.
Én már gyerekként láttam és megértettem, mit jelent, ha elragadja az
embert a szenvedély. Őkörülötte nem tomboltak ilyen érzelmek, a szülei békén
megfértek egymással, Manolo nem tapasztalta meg a csalás keserűségét.
Tudtam, hogy őt tisztaságában érintette Raquel vad szenvedélye, és az
énekesnő ezt valószínűleg élvezte.
Azon gondolkoztam, vajon igazam van-e, valóban jól látok, Raquel tényleg
csak játszik Manolóval, vagy ezt csak a féltékenység hiteti el velem?
Teljesen belelovaltam magam ebbe, s közben dudorásztam, de nem volt már
értelme a szövegeimnek. Arra gondoltam, meg kell mentenem Manolót ettől a
démontól, és elhatároztam, hogy együtt fogok működni Ramónnal, hiszen mi
ketten egyet akarunk.
Hazaérve, öltözködés közben is egyre csak ez járt a fejemben. Fekete
ruhát vettem, és aranyfonatos szandált. A hajam kis kontyba tekertem, és
rácsavartam egy aranycirádás kendőt. Jó erősen kirúzsoztam a számat, és mire
Pedro értem jött, már rég készen voltam.
Pedro is kicsípte magát, bár kissé mackós alakján furcsán állt a fehér
öltöny.
- Húzza meg ezt - bökött felém egy kis üveggel, amiben méregerős whisky
volt.
Ahogy belekortyoltam, rögtön elfintorítottam a számat.
- Fúj, mi ez a szörnyűség? Maga ezt a méregboltban vette? - kérdeztem.
- Igen ezt használom a káposztalepkék ellen - mondta Pedro halálosan
komolyan, és én jóízűen felnevettem.
- Tarifában káposzta? - ugrattam.
- Itt csak szélmalmok és szélkerekek teremnek a hegyoldalban -
nevetgéltem.
- Tudja maga, hány üveg whisky kell ahhoz, hogy az ember ezt az állandó
szélfúvást elviselje? - méltatlankodott Pedro, miközben beszálltunk kis
fehér kocsijába. Anyja kilesett utánunk a bejárati ajtón, amerre járt,
mindenütt vele ment az apró sült halak szaga, mely talán már a bőre alá is
bevette magát. Nyilván valami kezdődő románcot gyanított kettőnkkel
kapcsolatban, talán "kívülről" tényleg úgy néztünk ki, mint egy ocsúdó
szerelmespár.
Felemelően gyönyörű volt a táj. Ahogy elhajtottunk a tarifai part
mellett, és eltünedeztek mögöttünk az épülő szállodák, teljes szépségében
előbukkant előttünk a lenyugvó nap. A szoros sziklái mögött készült a vízbe
bukni, és mindent behintett vörös fényével. Pedróra néztem, még selyemcsíkos
inge is vöröses színekben villogott.
- Mit néz? - kérdezte vidáman, és fejével a millió szélkerék felé bökött.
- Inkább oda nézzen, az a hegyoldal a tarifai emberek büszkesége.
Én elmosolyodtam, és arra gondoltam, milyen más itt az élet, mint
Madridban. Magas sziklák és ködbe burkolózó legelők között száguldottunk.
Nem tudtam, a föld párája száll-e felfelé, vagy az égbolt süllyedt alá.
Hirtelen fázni kezdtem. Fokozatosan sötétedett, észrevétlen lopakodott
nyomunkban az éjszaka.
- Fázik? - kérdezte utitársam, s én csak bólintottam, mert semmi kedvem
nem volt beszélni. Pedro, gondolom, észrevette ezt, ő viszont nem állhatta a
csendet. Bekapcsolta a magnót, és lazán, fél kézzel belegyömöszölt egy
kazettát. Felsírt a zene, és egy hang ezt énekelte:
"- Meghalnék a szerelmedért..."
- Ne, ezt ne! - kiáltottam, és Pedro megütközve nézett rám. Kicsit
lehalkította a zenét, de ettől még tovább dörömbölt a fejemben a mézédes
hang, és újra eszembe jutott Raquel és Manolo.
- Mi baj, kislány? Nem szereti ezt a dalt? De hiszen épp ilyen dalok
lesznek a koncerten is, ahová megyünk... - álmélkodott Pedro, de én csak
legyintettem, mert úgy éreztem, képtelen volnék szólni. Nagyon mély az
emberi szenvedés.
A lelkünk belső rétegeiben ül a fájdalom, mégis a legfelületesebb
érintéstől is megvonaglunk. Gyötrelmeinket nem veszi körül vastag kéreg, úgy
kell elviselnünk a kínt, hogy embertársaink mit sem érzékelnek belőle.
Hogyan sejthetné ez a vidám, hetyke férfi a fehér öltönyében, hogy mennyire
szenvedek. Hogyan érthetné meg, mikor ő gondtalan, fütyörészik, és ma este
attól is boldog lesz, hogy Raquelt pár száz méterről láthatja. Raquel,
Raquel. Pompázni fog, biztosan fehérben lesz ma is, és mindenki őrjöngeni
fog érte - így marcangoltam a lelkemet, és aranypántos szandálommal
elkeseredetten kaparásztam a kocsi padlóját.
Végre elhallgatott a zene, néma csend lett körülöttünk, csak az autó
suhanása ütött kevéske zajt. Romantikus falvakon suhantunk át, az utcákon
mindenütt kiöltözött emberek sétáltak, és megteltek a bárok teraszai.
- Az már San Fernando - törte meg a csendet Pedro. Az égen lassan
kigyúltak a csillagok. Felnéztem, előttem apró lámpások villogtak,
sejtelmesen vibráltak egy kisváros fényei.
- Még messze vagyunk? - tudakoltam, mert sehogyan sem tudtam rájönni,
hogy merre járunk.
- Nos, hát maga sem lehetett erős földrajzból - kacarászott a férfi. -
Rögtön Cadizban leszünk - tette hozzá. És valóban... Egy keskeny földnyelven
vezetett át az országút a világ egyik legszebb és legtitokzatosabb városába.
Cadiz Spanyolország kisujjára húzott gyűrű. Ahogy befelé haladtunk,
modern épületek végeláthatalan sorai követtek minket. Az igazi szépség
azonban nem itt, hanem bent, az óvárosban várt. Ahogy bekanyarodtunk a
kikötő felé, a kocsi ablakain át beszökött a virágillat. Az útról is be
lehetett látni a girbe-gurba, sikátoros kis utcákba.
Az egész várost feldíszítették, füzérek és lampionok hintáztak az óceán
felől érkező szellő hátán. Pedro keresett egy parkolóhelyet, és gyalogosan
indultunk a cadizi éjszakába, hogy tanúi legyünk a fiesta legjelentősebb
eseményének: Raquel koncertje várt.
Carry
(Pécs)