Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                    ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XIII.0

                                    ''XIII.

   Hazaérve  csak Mariát találtam otthon, aki a tágas konyhában főzött. Sült
hal  és  hagymás  krumplisaláta  illata  keveredett, és Maria éppen mandulás
süteményeket szedett ki a sütőből.

   - Hol járt, kisasszony? - kérdezte, és  csaknem elejtette a forró tepsit,
amikor rámnézett.

   - Raquel  és a fiatalember mindenütt keresték már, nem tudták elképzelni,
hogy  hová  tűnt  a  várkertből  -  mondta, és úgy látszott, megörült, ahogy
meglátott.

   - Sétálni  mentem  - vetettem  oda, és éppen arra gondoltam, hogy gyorsan
visszavonulok a szobámba, amikor betoppantak Manolóék.

   - Paquita,  na  végre,  úgy  ránk ijesztettél! - kiáltott  Manolo, Raquel
pedig rámmosolygott. - Ugye, Raquel, te is megijedtél?

   - Te,  te  elveszett  lány!  Hát hová tűntél? - rázta a fejét rosszallóan
Raquel.

   - Nem  akartam  zavarni a munkátokat - mondtam kissé gúnyosan, és láttam,
ahogy Manolónak egy cseppett megremegett a szája. Raquel egy szemrezdüléssel
sem  árulta  el  magát,  de  mindenesetre  abbahagyta  a  faggatózást. Maria
megterített,  és  mindannyian  asztalhoz ültünk. Ők hárman jóízűen ettek, én
csak  kóstolgattam az ételeket, de nem volt étvágyam, pedig a gyomrom helyén
egy tátongó lyukat éreztem. Elhatároztam, hogy a vacsoránál majd bejelentem,
hogy hazamegyek.

   Amikor  visszamentem  a  szobámba,  elkezdtem  csomagolni.  Kidobáltam  a
ruháimat  a  szekrényből,  és  belegyűrtem  egyenként  a  táskámba.  Utáltam
mindent,   a   napsárga  kiskosztümöt,  a  kék  pulóvert  és  a  virágmintás
napozóruhát.  Ha  lett  volna  nálam  gyufa,  talán  felgyújtom mindet. Csak
nagysokára  hallottam  meg,  hogy  valaki  kopogtat.  A  szétdobált holmikra
gyorsan ráhajtottam az ágytakarót, és a táskát belöktem a szekrénybe. Manolo
állt az ajtóban, puha szövetnadrágban, és sötétkék pólóban volt.

   - Bejöhetek? - kérdezte, és én csak némán bólintottam.

   - Ne haragudj rám, Paquita, nem  akartalak megbántani - mondta halkan, és
zsebébe csúsztatta a kezeit. Nem akartam, hogy leüljön, mert nem volt kedvem
beszélgetni  vele,  hiszen  a  sírás  a  torkomat  fojtogatta. Ő azonban nem
viselkedett túlságosan udvariasan, mert magától leült.

   - Bocsáss  meg,  hogy  nem  figyeltem rád, hogy  Raquellel törődtem, de ő
teljesen  megbabonázott  -  mentegetőzött,  és valahol a levegőben elakadt a
hangja.

   - Nem  vagyok  vak  - súgtam, és hirtelen  elkapott a sírás. Rázkódott az
egész mellkasom, nem tudtam abbahagyni. Manolo ijedten ugrott oda hozzám, és
így szólt:

   - De  hiszen  te  szenvedsz,  Paquita. Mi bajod van, miért  sírsz? - majd
hirtelen,  mint akinek hályog esett le a szeméről, Manolo rájött a titkomra.
Örökre rejtély marad a számomra, hogy lehetett éveken át olyan gyanútlan.

   - Te szeretsz engem, Paquita! Te féltékeny vagy. Úristen, édes istenem! -
sóhajtozott,  és  láttam,  hogy  szinte  megfagyott benne a vér. Én csak még
fojtogatóbban kezdtem zokogni.

   - Te  jó ég, kislány, én nem láttam  a szememtől! Ó, ez nem lehet igaz! -
kiáltotta,  és hozzám akart lépni, talán azért, hogy átfogja a vállam. Ahogy
közeledett,   meglátta   az   ágytakaró   alatt   púposodó  holmijaimat,  és
hátrahőkölt.

   - Nem kell  elmenned haza. Nem leszek Raquellel, amíg te itt vagy velünk.
Nem fogok neked szenvedést okozni. Csak ma, valahogy... nem tudtam uralkodni
magamon.  Ahogy  nézett,  ahogy  szólt  hozzám,  elfogott a vágy... - mondta
csendesen, szinte bocsánatkérően.
   - Ugyan, ne  mentegetőzz. Könyörögve kérlek, Manolo, hogy hallgass el! Ne
mesélj  itt  nekem  a  vágyaidról,  és  ne  gyötörj, hiszen így is szenvedek
eléggé.  Nem  fogom  eljátszani  a  felesleges harmadik szerepét, éppen elég
ostoba  voltam  eddig  is,  de  ennek  vége. Elmegyek - suttogtam, és Manolo
hallgatott.  Érezte,  hogy  nem  fogom megmásítani az elhatározásomat. Semmi
értelme nem lett volna, úgy éreztem, már éppen eléggé nevetségessé váltam.

   - Talán,  idővel  majd  megbocsájtasz,  Paquita. Ez  a nő olyan, mint egy
szirén... - suttogta, de én csak egy lesújtó pillantást vetettem rá.

   - Ezt  már  más  is  mondta  -  közöltem  vele kegyetlen  hangon, és arra
gondoltam, már nem is szeretem őt.

   - A gitáros férf? - tudakolta Manolo.

   Bólintottam.

   - Szóval, te beszéltél vele.  Mondta Raquel, hogy valami hűséges imádója,
aki folyton árnyékként követi, ha itt van Granadában.- Mivel nem szóltam egy
kukkot sem, folytatta:

   - Raquel  már nem  szereti őt, vagyis... nem szereti a cigány férfiakat -
ismételte Manolo azt, amit az énekesnőtől hallott.

   - Csak  újabban  nem  szereti  - helyesbítettem, de  aztán azonnal meg is
bántam.  Belül,  a  lelkem  mélyén  szégyelltem magam ezért a mondatért. Nem
akartam   gonosz   lenni,   nem  akartam  Raquelt  befeketíteni,  és  nagyon
röstelltem,  hogy  kicsúszott  a  számon ez az otromba célzás. Még akkor sem
volt  jogom  mondani,  ha  mindez  igaz  volt. Bántam is én, hogy Raquel mit
locsog  Manolónak,  nem akartam elrontani kettőjük dolgát. Már túl késő volt
úgyis.  Bár  megértettem  Ramont,  mégis  arra gondoltam, hogy én nem leszek
olyan,  mint  ő. Nem fogok az útjukba állni. Ami elrendeltetett, annak úgyis
meg kell történnie. Én nem akarom megkeseríteni az életüket a nevetséges kis
bosszúmmal.

   Manolo  kisomfordált  a  szobából,  és én tulajdonképpen sajnáltam. Olyan
érzésem volt, mintha az egész világot a nők irányítanák, és ők azok, akik az
óriási  sakktáblán mozgatják a férfiakat. Legalábbis Raquel ilyen nő volt. Ő
választott, ő kezdeményezett, és akire nem volt már szüksége, azon átlépett.
A  férfiak  mintha  csak  az áldozatai lettek volna. Manolo és Ramon is maga
volt a férfiasság, az erő, a határozottság. De mégis volt a lelkükben valami
nagy-nagy  gyengeség,  hiszen  Raquel egyetlen pillantására a porba omoltak,
kénye-kedve  szerint  bánhatott  velük.  Pedig  kinézetre  ő  maga  volt  az
ártatlanság,  a  gyermeki  báj.  Csak a nézése, igen, abban volt valami, ami
látni  engedett  valamit lelke kíméletlenségéből. Elkényeztetett és akaratos
volt, aki mindent, minden áron véghezvitt.

   Vacsoránál  közöltem,  hogy  reggel  elutazom.  Raquel  úgy  tett, mintha
csodálkozna,  de  tudtam,  hogy a szíve mélyén örül. Elhebegtem valami mesét
arról,  hogy  bejárom  kicsit  Andalúziát, és riportokat készítek, de láttam
ahogyan az énekesnő gúnyosan megrándította a száját. Reggel korán keltem, és
Raquel  kivitt  az  állomásra.  Manolo nem jött el, és én ezt úgy értékeltem
magamban,   hogy   a   történtek  után  nem  mer  szembenézni  velem.  Mikor
elindultunk,  Ramon  akkor  is ott állt a ház mellett, és alig észrevehetően
búcsút  intett.  Raquel,  persze, észrevette, és sokatmondóan rám nézett. Én
viszont  nem  szóltam  semmit,  feltettem  fekete  napszemüvegemet,  és alig
vártam,  hogy  az  állomáson  legyünk.  Malagáig  váltottam jegyet, és gyors
búcsút vettem Raqueltől.

   - Sajnálom, hogy így esett - mondta, amikor kezet nyújtott.

   - Hát  még én - mondtam, és sarkon  fordultam, hogy mielőbb felszálljak a
vonatra.  Mire  kinéztem  az  ablakból,  Raquel már nem volt ott. A távolban
mintha  megvillant  volna fehér szoknyája, de aztán rájöttem, hogy tévedtem,
csak egy letépett plakátot kapott fel a szél.

   Elég  hosszan  tartott  az út, és nagyon kellemetlen utitársat fogtam ki.
Egy termetes asszonyság ült a mellettem levő ülésen, és andalúz tájszólásban
végeérhetetlenül  karattyolt.  Vesztemre  azonnal  rájött,  hogy  nem vagyok
helybeli,  úgyhogy  kíméletlenül  és válogatás nélkül öntötte rám az andalúz
városok  látnivalóinak  listáját.  Olyan  volt,  mint  egy  két  lábon  járó
utikönyv.  Miközben  beszélt,  folyamatosan legyezte magát, pedig kellemesen
hűvös volt a légkondicionálás miatt.

   Ha  megpróbáltam  kinézni az ablakon, azonnal a tájat kezdte dicsérni. Ha
beleharaptam a szendvicsembe, máris andalúz ételrecepteket sorolt, egyszóval
mindenről  eszébe  jutott  valami, minden mozdulatomba belekapaszkodott. Pár
óra  alatt  többet  tudtam  meg  a  cordobai mecsetről és a sevillai Giralda
toronyról, mint egykoron maguk az építői.

   Máskor  talán  szívesen  hallgattam  volna az efféle fecsegést, de azon a
reggelen  egyszerűen  nem  bírtam  elviselni. Ő viszont láthatóan élvezte az
idegenvezetést, és cseppet sem érdekelte kétségbeesett hallgatásom.

   Feltettem  a  kezem,  mintha  csak  az  iskolában  lennék,  és  ettől egy
pillanatra   elhallgatott  a  nő.  Kérdően  nézett  rám,  én  pedig  gyorsan
kihasználtam a pillanatnyi csendet:

   - Kérem,  mondja  meg, melyik Andalúzia legcsendesebb zuga? Ahol csend és
nyugalom  van,  ahol  kevés  a turista, és lehetőleg vízparton üldögélhet az
ember?  Én ugyanis ezt a helyet keresem - mondtam határozottan, és ő annyira
meglepődött  ezen  a  furcsa  kérdésen,  hogy  még  legyezni  is elfelejtett
hirtelenjében.

   - A legcsendesebb zug? - kérdezte úgy, hogy szinte szótagolta a szavakat.
Magamban  elmosolyodtam,  hiszen  eszembe  jutott,  hogy ő nyilván semmiféle
csendes  helyet  nem  ismer,  hisz  ahová  ő  beteszi  a  lábát,  ott vége a
nyugalomnak.

   - Nem is tudom - mondta. - Talán Tarifa. Tudja hol van?

   Megráztam a fejemet.

   -  Algecírastól kicsit Nyugatra, onnan busszal könnyen elérheti, a cadizi
úton  kell  menni.  Az  elég  csendes  hely.  Akarja, hogy magával menjek? -
kérdezte, és széles mosoly öntötte el az arcát.

   - Nem,  a  világért  sem! - válaszoltam, és  magamban azt gondoltam, hogy
mentsen  meg  az ég ilyen kísérőtől. Látszott, hogy a nő kissé megsértődött,
bár  ez nem zavarta abban, hogy tovább beszéljen. Nagy megkönnyebbülés volt,
amikor  Malagában  elváltunk.  Mint mondta, a fiáékhoz megy látogatóba, akik
korábban nála laktak, de nemrégiben mégis ilyen távolra költöztek.

   - Miért, kedveském, miért? - kérdezte, és sebesen legyezett.

   Nekem  lett  volna  ötletem a rejtély megfejtésére, de inkább nem szóltam
semmit.  Mosolyogva  búcsúztam  el Maria Carmen Guzman Linarestől, aki a pár
órás út alatt legalább százszor elmondta a teljes nevét.

   Átszálltam egy autóbuszra, és szerencsére nem ült mellém más. Utána aztán
Algecirasig  nem  szólt hozzám senki, végre volt időm átgondolni, hogy mi is
történt velem. A busz villámsebesen száguldott, csodálatos tájak suhantak el
mellettem.

   Balra   a   tenger  hullámai  mosták  a  partot,  és  üdülőtelepek  fehér
házacskáinak   végtelen  sora  kísérte  az  utat.  Elmerengtem  a  természet
szépségén,  Európa  talán  legszebb  táján  jártam.  Bármennyire  is bánatos
voltam,  mégis  kezdett  valami  nyugalom lopakodni a szívembe. Hirtelen úgy
tűnt,  mintha Manolo, Raquel és Ramon egy másik bolygón élnének. Olyan volt,
mintha  beszélnének  hozzám,  de  egyre  távolodtak,  a  végén  már  nem  is
hallottam,  hogy  mit  mondanak.  Szemembe villant még a tenger kékje, aztán
lehunytam a pilláimat. Elaludtam...

   Csak  Algeciras  határában ébredtem fel, nagyon kimerült lehettem, hiszen
éjjeleken  át alig aludtam. Először arra gondoltam, kiveszek itt egy szobát,
de   amint   elindultam,   a   kikötő   irányából   máris   jöttek  felém  a
kábítószerárusok,  két vagy három fiatal arab. Nem volt semmi kedvem, ahhoz,
hogy  utolérjenek, úgyhogy elhatároztam, azonnal továbbmegyek Tarifába, arra
a  helyre,  amit  a  vonaton  ajánlott utitársnőm. Elvégre, ahogy a térképet
böngésztem, rájöttem, hogy nagyon közel vagyok már.

   Amíg  vártam a buszt, leültem egy padra, elővettem a jegyzetfüzetemet, és
írni  kezdtem.  Ott  ültem  Afrika  kapujában,  a tengerparton sok-sok ember
várakozott,  hogy  behajózzon  valahová,  egy  Tanger vagy Ceuta felé induló
vízijárműre vártak.

   Ahogy  az  utcára  kinéztem,  rajta  felejtettem  a  szemem  a  jövő-menő
embereken.   Mindenki   valamelyik  jegyirodába  tartott,  senki  nem  akart
lemaradni  az aznapi hajókról. Írni kezdtem egy cikket Granadáról, de amikor
az  Alhambra  leírásába  kezdtem,  hirtelen  valami  belesajdult a szívembe.
Leeresztettem  a  tollat,  és  szomorúan  gondoltam  arra  a  csókra, arra a
boldogtalan délelőttre, amikor végleg elvesztettem Manolót.

   Végül röpke buszozás után megérkeztem Tarifába. Olyan volt, mint egy régi
arab  település.  Pálmafák  szegélyezték az utat, és a tengerparti kikötőnél
ódon  váracska  magasodott.  Fogalmam  sem volt, hol vegyek ki szobát, aztán
végül  is  egy össze töpörödött öreg anyókánál szálltam meg, mert egyszerűen
lenyűgözött  házának belső udvara. Hasonlított Raquel granadai patiojához ez
a  hely, mindenféle buja növények lustálkodtak a nyári melegben, de ez a kis
kert nem volt annyira előkelő, inkább természetes.

   Amikor  az  öregasszony  után  mentem, hogy elkérjem a kapukulcsot, éppen
valamit  sütött:  apró  halakat dobált a sistergő-fröcskölő olívaolajba, két
férfi  pedig  a konyhaasztal mellett üldögélt, egy-egy üres tányér előtt, és
szinte  hangosan  kopogott a szemük az éhségtől. Én magam is hirtelen nagyon
éhes  lettem,  hiszen  aznap  még  alig  ettem.  Ahogy beléptem, a két férfi
rámszegezte   tekintetét.   Először  azt  hittem,  talán  testvérek,  de  az
öregasszony  azonnal  közölte  velem, hogy az egyik a fia, a másikuk pedig a
veje.

   - Üljön le, hölgyem, egyen velünk - mondta a fia, akit Pedrónak szólított
az  anyja.  Én  szívem szerint leültem volna, de valahogy mégis úgy éreztem,
hogy nem lenne okos dolog, mert sem az asszony, sem a másik férfi nem kínált
hellyel.

   - Nem, köszönöm, nem  vagyok éhes - válaszoltam, és olyan gyorsan szedtem
a  lábam  kifelé,  ahogy  csak tudtam, mert úgy éreztem, legalább ezer olyan
apró sült halat lennék képes betömni.

   A szobámban átöltöztem, és felvettem a legcsinosabb kétrészes ruhámat, és
elhatároztam,  hogy  megpróbálok  mindent  és  mindenkit elfelejteni. Kicsit
szórakozni szerettem volna, de végtelenül egyedül voltam.

   Kimentem  a házból, és elindultam találomra az egyik kis utcán. Már éppen
arra  gondoltam,  hogy  milyen  kihalt  ez  a  városka,  amikor  hirtelen  a
főutcájában találtam magam. Nem volt olyan zsúfolt, mint a többi tengerparti
nyaralóhely,  de  azért  az  éttermek  teraszain  sokan  üldögéltek.  Én  is
végigolvastam  valamennyi  ajtó  előtt  az  étel-listát, de nem tudtam, hová
menjek be.

   Mindig  így voltam, ha nagyon éhes voltam. Aztán végül az egyik vendéglős
megoldotta  a  problémámat:  ahogy meglátott, kiszaladt elém, leültetett egy
asztalhoz, és esküdözött, hogy egész Spanyolországban ő főz a legjobban.

   - Mit  hozhatok,  kedveském? - kérdezte, és  én csak nevetve azt mondtam,
hogy halat, de sokat és sokfélét.

   - Ez  könnyű  lesz,  kisasszony,  hiszen sokfélét  készítünk - mondta, és
boldogan sugárzó arccal elviharzott.

   Én  közben az utcát figyeltem, csend volt, csak nagyon kis zajt csaptak a
vacsorázók.  Beesteledett már, és éreztem, hogy megborzongat a szél. "Tarifa
-  366-1 nap fúj a szél" - olvastam el egy szemközti kirakatban levő pólóing
feliratát. Ahogy a betűket silabizáltam, valaki megszólalt mellettem:

   - Tehát mégiscsak éhes?

   Pedro  volt  az,  szállásadóm  fia,  aki  a  terasz  korlátjánál állt, és
gúnyosan mosolygott, legalábbis nekem az volt az érzésem.

   - Nem, nem, csak egy kávét iszom - mondtam, és reméltem, hogy továbbsétál
a férfi, mert nem szerettem volna, ha rajtakap füllentésemen. A sors azonban
ellenem  dolgozott.  Abban  a  pillanatban  megjelent a pincér, és három jól
megrakott  tányért  tett  le elém: ráksalátát, fokhagymás pácolt tonhalat és
fogpiszkálókra felszúrt apró rántott haldarabkákat.

   - Jó étvágyat kívánok!  Csak szóljon bátran, ha megette, hölgyem, van még
más  jóféle  is  a  konyhámban!  -  mondta  a pincér, és rám kacsintott. Azt
hittem, elsüllyedek szégyenemben.

   - Madridban ilyen a kávé? - kérdezte Pedro, és továbbra sem tágított.

   - Honnan  tudja, hogy  madridi vagyok? - kérdeztem, és azon gondolkoztam,
hogy elküldjem vagy meghívjam az asztalomhoz.

   - A  papírjaiból,  újságíró-kisasszony  -  mondta. - Belelestem,  mielőtt
anyám  beírta  volna  az  adatait a "nagykönyvbe", szíves engedelme nélkül -
szólt  kissé  szemtelenül,  én pedig elnevettem magam. Nem tudtam, miért, de
valahogy  szimpatikusnak  tűnt ez a férfi. Nyugodt, nagy szemei voltak, alig
volt magasabb nálam, és talán egykorúak lehettünk.

   - Jöjjön,  üljön le - invitáltam, - de gyorsan, mert  én már tényleg éhen
halok.

   - Nem,  nem,  majd inkább  visszajövök, ha végzett, és megmutatom magának
Afrikát  -  mondta,  és  zsebre  tett  kézzel elindult - egyszerűen faképnél
hagyott.  Valahogy  olyan  mulatságos  figura  volt, a maga egyszerűségével,
nyugalmával és nemtörődömségével, senkire nem emlékeztetett. Arra gondoltam,
talán  jobb volna, ha Manolo is ilyen ember volna, nem olyan szenvedélyes és
örökké izzó. Akkor talán nem csábította volna el Raquel.
   Aztán   arra  gondoltam,  hogy  milyen  ostoba  vagyok,  hogy  ilyesmiken
töprengek.  Minden  ember  vagy  ilyen vagy olyan, nem az én ízlésem szerint
változtathatóak,  Manolo  sem és más sem. Beláttam, hogy töprengéseim teljes
zsákuccába  vezetnek, úgy hogy inkább halaim felé fordítottam a figyelmemet.
Persze, nem tudtam megenni a töredékét sem.

   Egészen   apró  pontokként  remegtek  a  csillagok.  Ahogyan  átnéztem  a
túlpartra,  Afrika  fényeit is hasonlóaknak láttam. Pedróval felmásztunk egy
kiugró  sziklára, alattunk óriási, nyulánk kaktuszok hajladoztak, és feketén
árválkodott  a  tenger  alja.  Mindig  szerettem,  ha apály volt, ilyenkor a
tengerfenék  meztelennek,  védtelennek és sebezhetőnek tűnt. Néztem a távoli
világítótorony  fel-felvillanó  fényét,  és  szerettem  volna  messzebb, még
messzebb lenni.

   - Szerelmi bánata van? - kérdezte Pedro, és én értetlenül néztem rá.

   - Ezt is a papírjaimból olvasta ki? - kérdeztem vissza.

   Pedro  felnevetett.  -  Dehogy! Csak abból gondoltam, hogy mereven nézi a
csillagokat, és én meg már harmadszor kérdeztem, hogy volt-e már Afrikában.

   Elpirultam, de szerencsére ő nem vette észre, hiszen már vaksötét volt.

   - Menjünk  vissza  -  mondtam,  mert  nem akartam, hogy  a magánéletemről
kezdjen  faggatni.  -  Nem, nem voltam még odaát, de minden vágyam, hogy egy
napon  megtegyem  ezt  a pár kilométert - kezdtem el csevegni, és fejemmel a
tengerszoros felé böktem.

   - Érdemes  megnézni  Afrikát,  nagyon  különös  varázsa van. Én különösen
Marokkót  kedvelem,  de  azt  hiszem,  van még számomra is felfedezni való -
vette  fel  a  beszélgetés  fonalát  Pedro,  miközben a tengerparti sétányon
visszafelé ballagtunk, a kikötő irányába.

   Egyre  jobban  feltámadt  a szél, és különös, fanyar illatot hozott a víz
felől.  Arra  gondoltam,  milyen  lehet  most  Madridban,  szeretett városom
elérhetetlenül  messze  volt.  Csak  pár napja jöttem el, mégis úgy éreztem,
mintha hónapok teltek volna el. Itt lenn, Délen annyira nyugalom volt, olyan
csend,  az  élet  ráérősen  ballagott.  Madridban  minden  rohant,  az  élet
lobogott,  itt minden megállt. Még az érzékelésem is mintha lelassult volna.
Mióta  átjöttem  Tarifába, még a bánatom is enyhült. Erre gondoltam, mikor a
járda szélén megláttam egy fehér, bő ruhás lányt, akit éppen hevesen csókolt
egy magas, karcsú férfi. A szívem nagyot dobbant, hirtelen kivert a veríték.
A  lány  lábujjhegyen  állt,  és szinte elveszett a férfi karjaiban. Az erős
szélben fehér zászlóként lobogott a szoknyája.

   - Nem  látott  még  szerelmespárt? - kérdezte  Pedro, aki jó két lépéssel
előttem állt, és kissé gúnyos volt a hangja. Akkor vettem észre, hogy földbe
gyökerezett  a  lábam,  álltam,  és  tátott  szájjal néztem a párt, lépni is
elfelejtettem.

   - Volt valaki... és ...én nem tudom  kiverni a fejemből, pedig éppen arra
gondoltam,  hogy  talán  sikerült...  - mondtam, és engedelmesen elindultam.
Pedro egy darabig hallgatott, zsebretett kézzel ballagott mellettem.

   - Nézze  ott a Galamb-szigeten azt  az erődöt! Páratlan látvány - mondta.
Aztán  hozzátette: - A szerelem az már csak ilyen. Ha beveszi magát az ember
bensejébe, nem lehet egykönnyen kiírtani ezt az érzést.

   - Kiírtani?  -  kérdeztem,  mert  ez  a  szó  annyira  nem illett ehhez a
témához.  Arra  gondoltam,  milyen  furcsa  az  élet, itt sétálgatok ezzel a
vadidegen  emberrel, ahelyett, hogy Manolóval lennék, Raquel pedig Ramónnal,
és még barátok is lehetnénk mi négyesben. De az élet nem ilyen egyszerű, nem
én  osztom a szerepeket. Úgy tűnt, két ember boldogságához vagy szeszélyéhez
két másik szenvedése a díszlet. Nem is tudom, mit gondoljak az egészről, még
saját érzelmeimet sem ismerem. Hol tűz égetett, hol jég borzongatott, amikor
arra  gondoltam,  rendbe  jöttem  már, ráébredtem, hogy sosem voltam nagyobb
bajban.  A  lelkem  szinte  reszketett,  nem  talált nyugalmat a tengerparti
csendben sem.

   Pedro   valószínűleg   érezte,   hogy   jobb,   ha   hallgat.   Szótlanul
bekanyarodtunk  egy  pálmafákkal  szegélyezett  kis  térre. Az egyik oldalán
látszott  még  a  régi  várfal  egy  darabkája, és apró, hangulatos éttermek
nyíltak  az  utcára. Későre járt már, valahonnan gitárszó hallatszott. Ahogy
átvágtunk  a  téren,  megakadt  a  szemem egy plakáton. Messziről nem tudtam
elolvasni,  csak  annyit  láttam,  hogy Cadiz van írva a lap tetejére. Pedro
megszólalt:

   - Holnap kezdődik a  fiesta Cadizban. Érdekli az ilyesmi? Rengeteg énekes
és együttes fog fellépni.

   - Raquel nem lép fel? - kérdeztem, Pedro egyszeriben felélénkült.

   - Ismeri a dalait?  Látta már énekelni? Ó, az egy istennő! Egy valóságos,
földre  szállt  angyal.  Meg  tudnék érte halni - lelkendezett, én pedig úgy
éreztem, meg is fogok, de nem érte, hanem miatta.

   Mintha éles késeket forgattak volna a szívemben.

   - Ismeri?   -   faggatott   Pedro,   és   én   nem   tudtam    eltitkolni
felindultságomat.

   - Igen... - mondtam tétovázva - Igen, de nem akarok beszélgetni sem róla,
sem  a  dalairól  -  montam,  és  Pedro nem kérdezgetett tovább. Csak annyit
mondott:

   - Biztosan  eljön  Cadizba,  hiszen  ott  született.  Ilyenkor Granadában
szokta tölteni a nyári pihenőnapjait, de mindig átjön Cadizba.

   Érdekes,  de  akárhogyan  gondolkoztam,  nem tudtam visszaemlékezni, hogy
Raquel  beszélt  volna  erről  a  fellépéséről. Bár azt valóban mondta, hogy
Cadizba is készül, de én azt hittem, csak a fényképezés miatt.

   - És  maga  átmegy  Cadizba?  -  kérdeztem  Pedrótól, és megint feltámadt
bensőmben  az  apró  ördög,  és  egyre  csak  azon  gondolkoztam, hogy vajon
sikerülne-e  találkoznom  Manolóval,  ha  én  is elmennék a cadizi fiestára.
Titkon,  lelkem  legbelsőbb zugában abban reménykedtem, hogy talán az elmúlt
nap  alatt  Manolónak is volt ideje átgondolni a történteket, talán megbánta
már, ahogy viselkedett - úgy gondoltam, emiatt nem búcsúzott el tőlem reggel
-.  Vak voltam és eszelős, amilyenné csak a szenvedélyes érzelmek tehetik az
embert.

   - Persze,  hogy  átmegyek  a fiestára, sosem  hagyom ki - mondta Pedro. -
Szeretném  azt  is  látni, Raquel még szebb lett-e, mint tavaly, bár nehezen
tudom  elképzelni,  hogy  a  szépsége  még fokozható. Persze, úgy hallottam,
falja  is  a  férfiakat.  Én  is  angyalnak  képzelem.  Szerintem csak azért
hordanak  össze  róla  mindent,  mert  szeretnék  olyannak látni, mint bella
Oterot.

   - Az  meg  kicsoda?  -  kérdeztem, bár valami derengett, egy  századeleji
táncosnőről és kurtizánról.
   - Szép  kis  újságíró maga, ha  még nem hallott Oteróról. Ő a leghíresebb
cadizi,  aki  valaha  élt.  Ma is legendákat mesélnek róla. A múlt században
született,  az  anyja  cigányasszony  volt,  az  apja meg görög katonatiszt.
Carolina  -  mert  így  hívták - internátusban nevelkedett, de megszökött 13
évesen,  és  táncosnő  lett.  Egész  Európa belé volt szerelmes, képzelheti,
milyen  szép  volt!  - lelkendezett Pedro a maga egyszerű és naiv módján, és
akkor  tényleg  eszembe  jutott,  hogy  olvastam  már  erről  a  nőről. Régi
fényképeket  is  láttam  róla,  és nekem cseppet sem tetszett, sőt... De nem
akartam  megbántani  beszélgetőtársamat,  úgyis  a  házukhoz  értünk közben.
Elbúcsúztunk, és abban maradtunk, hogy másnap együtt átmegyünk Cadizba.

   Jóval  elmúlt már éjfél, mikor lefeküdtem, és borzalmas rémálmaim voltak.
Azt  álmodtam, hogy Raquel jött felém, de Otero arcával és hajával. Gúnyosan
nevetett,  és  hirtelen  felsikoltott,  és  fehér  ruháját  elöntötte a vér.
Összeesett,  és akkor megláttam a gyilkosát: én magam voltam! Elhajítottam a
kést,  és  menekülni  kezdtem.  Rohantam  árkon-bokron, de mindenünnen fehér
ruhás alakok mutogattak rám: - ő volt, ő volt! - kiabálták.

   Magasan állt már a nap, mikor felébredtem, teljesen vizes volt a párnám.


                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.