''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XIII.0
''XIII.
Hazaérve csak Mariát találtam otthon, aki a tágas konyhában főzött. Sült
hal és hagymás krumplisaláta illata keveredett, és Maria éppen mandulás
süteményeket szedett ki a sütőből.
- Hol járt, kisasszony? - kérdezte, és csaknem elejtette a forró tepsit,
amikor rámnézett.
- Raquel és a fiatalember mindenütt keresték már, nem tudták elképzelni,
hogy hová tűnt a várkertből - mondta, és úgy látszott, megörült, ahogy
meglátott.
- Sétálni mentem - vetettem oda, és éppen arra gondoltam, hogy gyorsan
visszavonulok a szobámba, amikor betoppantak Manolóék.
- Paquita, na végre, úgy ránk ijesztettél! - kiáltott Manolo, Raquel
pedig rámmosolygott. - Ugye, Raquel, te is megijedtél?
- Te, te elveszett lány! Hát hová tűntél? - rázta a fejét rosszallóan
Raquel.
- Nem akartam zavarni a munkátokat - mondtam kissé gúnyosan, és láttam,
ahogy Manolónak egy cseppett megremegett a szája. Raquel egy szemrezdüléssel
sem árulta el magát, de mindenesetre abbahagyta a faggatózást. Maria
megterített, és mindannyian asztalhoz ültünk. Ők hárman jóízűen ettek, én
csak kóstolgattam az ételeket, de nem volt étvágyam, pedig a gyomrom helyén
egy tátongó lyukat éreztem. Elhatároztam, hogy a vacsoránál majd bejelentem,
hogy hazamegyek.
Amikor visszamentem a szobámba, elkezdtem csomagolni. Kidobáltam a
ruháimat a szekrényből, és belegyűrtem egyenként a táskámba. Utáltam
mindent, a napsárga kiskosztümöt, a kék pulóvert és a virágmintás
napozóruhát. Ha lett volna nálam gyufa, talán felgyújtom mindet. Csak
nagysokára hallottam meg, hogy valaki kopogtat. A szétdobált holmikra
gyorsan ráhajtottam az ágytakarót, és a táskát belöktem a szekrénybe. Manolo
állt az ajtóban, puha szövetnadrágban, és sötétkék pólóban volt.
- Bejöhetek? - kérdezte, és én csak némán bólintottam.
- Ne haragudj rám, Paquita, nem akartalak megbántani - mondta halkan, és
zsebébe csúsztatta a kezeit. Nem akartam, hogy leüljön, mert nem volt kedvem
beszélgetni vele, hiszen a sírás a torkomat fojtogatta. Ő azonban nem
viselkedett túlságosan udvariasan, mert magától leült.
- Bocsáss meg, hogy nem figyeltem rád, hogy Raquellel törődtem, de ő
teljesen megbabonázott - mentegetőzött, és valahol a levegőben elakadt a
hangja.
- Nem vagyok vak - súgtam, és hirtelen elkapott a sírás. Rázkódott az
egész mellkasom, nem tudtam abbahagyni. Manolo ijedten ugrott oda hozzám, és
így szólt:
- De hiszen te szenvedsz, Paquita. Mi bajod van, miért sírsz? - majd
hirtelen, mint akinek hályog esett le a szeméről, Manolo rájött a titkomra.
Örökre rejtély marad a számomra, hogy lehetett éveken át olyan gyanútlan.
- Te szeretsz engem, Paquita! Te féltékeny vagy. Úristen, édes istenem! -
sóhajtozott, és láttam, hogy szinte megfagyott benne a vér. Én csak még
fojtogatóbban kezdtem zokogni.
- Te jó ég, kislány, én nem láttam a szememtől! Ó, ez nem lehet igaz! -
kiáltotta, és hozzám akart lépni, talán azért, hogy átfogja a vállam. Ahogy
közeledett, meglátta az ágytakaró alatt púposodó holmijaimat, és
hátrahőkölt.
- Nem kell elmenned haza. Nem leszek Raquellel, amíg te itt vagy velünk.
Nem fogok neked szenvedést okozni. Csak ma, valahogy... nem tudtam uralkodni
magamon. Ahogy nézett, ahogy szólt hozzám, elfogott a vágy... - mondta
csendesen, szinte bocsánatkérően.
- Ugyan, ne mentegetőzz. Könyörögve kérlek, Manolo, hogy hallgass el! Ne
mesélj itt nekem a vágyaidról, és ne gyötörj, hiszen így is szenvedek
eléggé. Nem fogom eljátszani a felesleges harmadik szerepét, éppen elég
ostoba voltam eddig is, de ennek vége. Elmegyek - suttogtam, és Manolo
hallgatott. Érezte, hogy nem fogom megmásítani az elhatározásomat. Semmi
értelme nem lett volna, úgy éreztem, már éppen eléggé nevetségessé váltam.
- Talán, idővel majd megbocsájtasz, Paquita. Ez a nő olyan, mint egy
szirén... - suttogta, de én csak egy lesújtó pillantást vetettem rá.
- Ezt már más is mondta - közöltem vele kegyetlen hangon, és arra
gondoltam, már nem is szeretem őt.
- A gitáros férf? - tudakolta Manolo.
Bólintottam.
- Szóval, te beszéltél vele. Mondta Raquel, hogy valami hűséges imádója,
aki folyton árnyékként követi, ha itt van Granadában.- Mivel nem szóltam egy
kukkot sem, folytatta:
- Raquel már nem szereti őt, vagyis... nem szereti a cigány férfiakat -
ismételte Manolo azt, amit az énekesnőtől hallott.
- Csak újabban nem szereti - helyesbítettem, de aztán azonnal meg is
bántam. Belül, a lelkem mélyén szégyelltem magam ezért a mondatért. Nem
akartam gonosz lenni, nem akartam Raquelt befeketíteni, és nagyon
röstelltem, hogy kicsúszott a számon ez az otromba célzás. Még akkor sem
volt jogom mondani, ha mindez igaz volt. Bántam is én, hogy Raquel mit
locsog Manolónak, nem akartam elrontani kettőjük dolgát. Már túl késő volt
úgyis. Bár megértettem Ramont, mégis arra gondoltam, hogy én nem leszek
olyan, mint ő. Nem fogok az útjukba állni. Ami elrendeltetett, annak úgyis
meg kell történnie. Én nem akarom megkeseríteni az életüket a nevetséges kis
bosszúmmal.
Manolo kisomfordált a szobából, és én tulajdonképpen sajnáltam. Olyan
érzésem volt, mintha az egész világot a nők irányítanák, és ők azok, akik az
óriási sakktáblán mozgatják a férfiakat. Legalábbis Raquel ilyen nő volt. Ő
választott, ő kezdeményezett, és akire nem volt már szüksége, azon átlépett.
A férfiak mintha csak az áldozatai lettek volna. Manolo és Ramon is maga
volt a férfiasság, az erő, a határozottság. De mégis volt a lelkükben valami
nagy-nagy gyengeség, hiszen Raquel egyetlen pillantására a porba omoltak,
kénye-kedve szerint bánhatott velük. Pedig kinézetre ő maga volt az
ártatlanság, a gyermeki báj. Csak a nézése, igen, abban volt valami, ami
látni engedett valamit lelke kíméletlenségéből. Elkényeztetett és akaratos
volt, aki mindent, minden áron véghezvitt.
Vacsoránál közöltem, hogy reggel elutazom. Raquel úgy tett, mintha
csodálkozna, de tudtam, hogy a szíve mélyén örül. Elhebegtem valami mesét
arról, hogy bejárom kicsit Andalúziát, és riportokat készítek, de láttam
ahogyan az énekesnő gúnyosan megrándította a száját. Reggel korán keltem, és
Raquel kivitt az állomásra. Manolo nem jött el, és én ezt úgy értékeltem
magamban, hogy a történtek után nem mer szembenézni velem. Mikor
elindultunk, Ramon akkor is ott állt a ház mellett, és alig észrevehetően
búcsút intett. Raquel, persze, észrevette, és sokatmondóan rám nézett. Én
viszont nem szóltam semmit, feltettem fekete napszemüvegemet, és alig
vártam, hogy az állomáson legyünk. Malagáig váltottam jegyet, és gyors
búcsút vettem Raqueltől.
- Sajnálom, hogy így esett - mondta, amikor kezet nyújtott.
- Hát még én - mondtam, és sarkon fordultam, hogy mielőbb felszálljak a
vonatra. Mire kinéztem az ablakból, Raquel már nem volt ott. A távolban
mintha megvillant volna fehér szoknyája, de aztán rájöttem, hogy tévedtem,
csak egy letépett plakátot kapott fel a szél.
Elég hosszan tartott az út, és nagyon kellemetlen utitársat fogtam ki.
Egy termetes asszonyság ült a mellettem levő ülésen, és andalúz tájszólásban
végeérhetetlenül karattyolt. Vesztemre azonnal rájött, hogy nem vagyok
helybeli, úgyhogy kíméletlenül és válogatás nélkül öntötte rám az andalúz
városok látnivalóinak listáját. Olyan volt, mint egy két lábon járó
utikönyv. Miközben beszélt, folyamatosan legyezte magát, pedig kellemesen
hűvös volt a légkondicionálás miatt.
Ha megpróbáltam kinézni az ablakon, azonnal a tájat kezdte dicsérni. Ha
beleharaptam a szendvicsembe, máris andalúz ételrecepteket sorolt, egyszóval
mindenről eszébe jutott valami, minden mozdulatomba belekapaszkodott. Pár
óra alatt többet tudtam meg a cordobai mecsetről és a sevillai Giralda
toronyról, mint egykoron maguk az építői.
Máskor talán szívesen hallgattam volna az efféle fecsegést, de azon a
reggelen egyszerűen nem bírtam elviselni. Ő viszont láthatóan élvezte az
idegenvezetést, és cseppet sem érdekelte kétségbeesett hallgatásom.
Feltettem a kezem, mintha csak az iskolában lennék, és ettől egy
pillanatra elhallgatott a nő. Kérdően nézett rám, én pedig gyorsan
kihasználtam a pillanatnyi csendet:
- Kérem, mondja meg, melyik Andalúzia legcsendesebb zuga? Ahol csend és
nyugalom van, ahol kevés a turista, és lehetőleg vízparton üldögélhet az
ember? Én ugyanis ezt a helyet keresem - mondtam határozottan, és ő annyira
meglepődött ezen a furcsa kérdésen, hogy még legyezni is elfelejtett
hirtelenjében.
- A legcsendesebb zug? - kérdezte úgy, hogy szinte szótagolta a szavakat.
Magamban elmosolyodtam, hiszen eszembe jutott, hogy ő nyilván semmiféle
csendes helyet nem ismer, hisz ahová ő beteszi a lábát, ott vége a
nyugalomnak.
- Nem is tudom - mondta. - Talán Tarifa. Tudja hol van?
Megráztam a fejemet.
- Algecírastól kicsit Nyugatra, onnan busszal könnyen elérheti, a cadizi
úton kell menni. Az elég csendes hely. Akarja, hogy magával menjek? -
kérdezte, és széles mosoly öntötte el az arcát.
- Nem, a világért sem! - válaszoltam, és magamban azt gondoltam, hogy
mentsen meg az ég ilyen kísérőtől. Látszott, hogy a nő kissé megsértődött,
bár ez nem zavarta abban, hogy tovább beszéljen. Nagy megkönnyebbülés volt,
amikor Malagában elváltunk. Mint mondta, a fiáékhoz megy látogatóba, akik
korábban nála laktak, de nemrégiben mégis ilyen távolra költöztek.
- Miért, kedveském, miért? - kérdezte, és sebesen legyezett.
Nekem lett volna ötletem a rejtély megfejtésére, de inkább nem szóltam
semmit. Mosolyogva búcsúztam el Maria Carmen Guzman Linarestől, aki a pár
órás út alatt legalább százszor elmondta a teljes nevét.
Átszálltam egy autóbuszra, és szerencsére nem ült mellém más. Utána aztán
Algecirasig nem szólt hozzám senki, végre volt időm átgondolni, hogy mi is
történt velem. A busz villámsebesen száguldott, csodálatos tájak suhantak el
mellettem.
Balra a tenger hullámai mosták a partot, és üdülőtelepek fehér
házacskáinak végtelen sora kísérte az utat. Elmerengtem a természet
szépségén, Európa talán legszebb táján jártam. Bármennyire is bánatos
voltam, mégis kezdett valami nyugalom lopakodni a szívembe. Hirtelen úgy
tűnt, mintha Manolo, Raquel és Ramon egy másik bolygón élnének. Olyan volt,
mintha beszélnének hozzám, de egyre távolodtak, a végén már nem is
hallottam, hogy mit mondanak. Szemembe villant még a tenger kékje, aztán
lehunytam a pilláimat. Elaludtam...
Csak Algeciras határában ébredtem fel, nagyon kimerült lehettem, hiszen
éjjeleken át alig aludtam. Először arra gondoltam, kiveszek itt egy szobát,
de amint elindultam, a kikötő irányából máris jöttek felém a
kábítószerárusok, két vagy három fiatal arab. Nem volt semmi kedvem, ahhoz,
hogy utolérjenek, úgyhogy elhatároztam, azonnal továbbmegyek Tarifába, arra
a helyre, amit a vonaton ajánlott utitársnőm. Elvégre, ahogy a térképet
böngésztem, rájöttem, hogy nagyon közel vagyok már.
Amíg vártam a buszt, leültem egy padra, elővettem a jegyzetfüzetemet, és
írni kezdtem. Ott ültem Afrika kapujában, a tengerparton sok-sok ember
várakozott, hogy behajózzon valahová, egy Tanger vagy Ceuta felé induló
vízijárműre vártak.
Ahogy az utcára kinéztem, rajta felejtettem a szemem a jövő-menő
embereken. Mindenki valamelyik jegyirodába tartott, senki nem akart
lemaradni az aznapi hajókról. Írni kezdtem egy cikket Granadáról, de amikor
az Alhambra leírásába kezdtem, hirtelen valami belesajdult a szívembe.
Leeresztettem a tollat, és szomorúan gondoltam arra a csókra, arra a
boldogtalan délelőttre, amikor végleg elvesztettem Manolót.
Végül röpke buszozás után megérkeztem Tarifába. Olyan volt, mint egy régi
arab település. Pálmafák szegélyezték az utat, és a tengerparti kikötőnél
ódon váracska magasodott. Fogalmam sem volt, hol vegyek ki szobát, aztán
végül is egy össze töpörödött öreg anyókánál szálltam meg, mert egyszerűen
lenyűgözött házának belső udvara. Hasonlított Raquel granadai patiojához ez
a hely, mindenféle buja növények lustálkodtak a nyári melegben, de ez a kis
kert nem volt annyira előkelő, inkább természetes.
Amikor az öregasszony után mentem, hogy elkérjem a kapukulcsot, éppen
valamit sütött: apró halakat dobált a sistergő-fröcskölő olívaolajba, két
férfi pedig a konyhaasztal mellett üldögélt, egy-egy üres tányér előtt, és
szinte hangosan kopogott a szemük az éhségtől. Én magam is hirtelen nagyon
éhes lettem, hiszen aznap még alig ettem. Ahogy beléptem, a két férfi
rámszegezte tekintetét. Először azt hittem, talán testvérek, de az
öregasszony azonnal közölte velem, hogy az egyik a fia, a másikuk pedig a
veje.
- Üljön le, hölgyem, egyen velünk - mondta a fia, akit Pedrónak szólított
az anyja. Én szívem szerint leültem volna, de valahogy mégis úgy éreztem,
hogy nem lenne okos dolog, mert sem az asszony, sem a másik férfi nem kínált
hellyel.
- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes - válaszoltam, és olyan gyorsan szedtem
a lábam kifelé, ahogy csak tudtam, mert úgy éreztem, legalább ezer olyan
apró sült halat lennék képes betömni.
A szobámban átöltöztem, és felvettem a legcsinosabb kétrészes ruhámat, és
elhatároztam, hogy megpróbálok mindent és mindenkit elfelejteni. Kicsit
szórakozni szerettem volna, de végtelenül egyedül voltam.
Kimentem a házból, és elindultam találomra az egyik kis utcán. Már éppen
arra gondoltam, hogy milyen kihalt ez a városka, amikor hirtelen a
főutcájában találtam magam. Nem volt olyan zsúfolt, mint a többi tengerparti
nyaralóhely, de azért az éttermek teraszain sokan üldögéltek. Én is
végigolvastam valamennyi ajtó előtt az étel-listát, de nem tudtam, hová
menjek be.
Mindig így voltam, ha nagyon éhes voltam. Aztán végül az egyik vendéglős
megoldotta a problémámat: ahogy meglátott, kiszaladt elém, leültetett egy
asztalhoz, és esküdözött, hogy egész Spanyolországban ő főz a legjobban.
- Mit hozhatok, kedveském? - kérdezte, és én csak nevetve azt mondtam,
hogy halat, de sokat és sokfélét.
- Ez könnyű lesz, kisasszony, hiszen sokfélét készítünk - mondta, és
boldogan sugárzó arccal elviharzott.
Én közben az utcát figyeltem, csend volt, csak nagyon kis zajt csaptak a
vacsorázók. Beesteledett már, és éreztem, hogy megborzongat a szél. "Tarifa
- 366-1 nap fúj a szél" - olvastam el egy szemközti kirakatban levő pólóing
feliratát. Ahogy a betűket silabizáltam, valaki megszólalt mellettem:
- Tehát mégiscsak éhes?
Pedro volt az, szállásadóm fia, aki a terasz korlátjánál állt, és
gúnyosan mosolygott, legalábbis nekem az volt az érzésem.
- Nem, nem, csak egy kávét iszom - mondtam, és reméltem, hogy továbbsétál
a férfi, mert nem szerettem volna, ha rajtakap füllentésemen. A sors azonban
ellenem dolgozott. Abban a pillanatban megjelent a pincér, és három jól
megrakott tányért tett le elém: ráksalátát, fokhagymás pácolt tonhalat és
fogpiszkálókra felszúrt apró rántott haldarabkákat.
- Jó étvágyat kívánok! Csak szóljon bátran, ha megette, hölgyem, van még
más jóféle is a konyhámban! - mondta a pincér, és rám kacsintott. Azt
hittem, elsüllyedek szégyenemben.
- Madridban ilyen a kávé? - kérdezte Pedro, és továbbra sem tágított.
- Honnan tudja, hogy madridi vagyok? - kérdeztem, és azon gondolkoztam,
hogy elküldjem vagy meghívjam az asztalomhoz.
- A papírjaiból, újságíró-kisasszony - mondta. - Belelestem, mielőtt
anyám beírta volna az adatait a "nagykönyvbe", szíves engedelme nélkül -
szólt kissé szemtelenül, én pedig elnevettem magam. Nem tudtam, miért, de
valahogy szimpatikusnak tűnt ez a férfi. Nyugodt, nagy szemei voltak, alig
volt magasabb nálam, és talán egykorúak lehettünk.
- Jöjjön, üljön le - invitáltam, - de gyorsan, mert én már tényleg éhen
halok.
- Nem, nem, majd inkább visszajövök, ha végzett, és megmutatom magának
Afrikát - mondta, és zsebre tett kézzel elindult - egyszerűen faképnél
hagyott. Valahogy olyan mulatságos figura volt, a maga egyszerűségével,
nyugalmával és nemtörődömségével, senkire nem emlékeztetett. Arra gondoltam,
talán jobb volna, ha Manolo is ilyen ember volna, nem olyan szenvedélyes és
örökké izzó. Akkor talán nem csábította volna el Raquel.
Aztán arra gondoltam, hogy milyen ostoba vagyok, hogy ilyesmiken
töprengek. Minden ember vagy ilyen vagy olyan, nem az én ízlésem szerint
változtathatóak, Manolo sem és más sem. Beláttam, hogy töprengéseim teljes
zsákuccába vezetnek, úgy hogy inkább halaim felé fordítottam a figyelmemet.
Persze, nem tudtam megenni a töredékét sem.
Egészen apró pontokként remegtek a csillagok. Ahogyan átnéztem a
túlpartra, Afrika fényeit is hasonlóaknak láttam. Pedróval felmásztunk egy
kiugró sziklára, alattunk óriási, nyulánk kaktuszok hajladoztak, és feketén
árválkodott a tenger alja. Mindig szerettem, ha apály volt, ilyenkor a
tengerfenék meztelennek, védtelennek és sebezhetőnek tűnt. Néztem a távoli
világítótorony fel-felvillanó fényét, és szerettem volna messzebb, még
messzebb lenni.
- Szerelmi bánata van? - kérdezte Pedro, és én értetlenül néztem rá.
- Ezt is a papírjaimból olvasta ki? - kérdeztem vissza.
Pedro felnevetett. - Dehogy! Csak abból gondoltam, hogy mereven nézi a
csillagokat, és én meg már harmadszor kérdeztem, hogy volt-e már Afrikában.
Elpirultam, de szerencsére ő nem vette észre, hiszen már vaksötét volt.
- Menjünk vissza - mondtam, mert nem akartam, hogy a magánéletemről
kezdjen faggatni. - Nem, nem voltam még odaát, de minden vágyam, hogy egy
napon megtegyem ezt a pár kilométert - kezdtem el csevegni, és fejemmel a
tengerszoros felé böktem.
- Érdemes megnézni Afrikát, nagyon különös varázsa van. Én különösen
Marokkót kedvelem, de azt hiszem, van még számomra is felfedezni való -
vette fel a beszélgetés fonalát Pedro, miközben a tengerparti sétányon
visszafelé ballagtunk, a kikötő irányába.
Egyre jobban feltámadt a szél, és különös, fanyar illatot hozott a víz
felől. Arra gondoltam, milyen lehet most Madridban, szeretett városom
elérhetetlenül messze volt. Csak pár napja jöttem el, mégis úgy éreztem,
mintha hónapok teltek volna el. Itt lenn, Délen annyira nyugalom volt, olyan
csend, az élet ráérősen ballagott. Madridban minden rohant, az élet
lobogott, itt minden megállt. Még az érzékelésem is mintha lelassult volna.
Mióta átjöttem Tarifába, még a bánatom is enyhült. Erre gondoltam, mikor a
járda szélén megláttam egy fehér, bő ruhás lányt, akit éppen hevesen csókolt
egy magas, karcsú férfi. A szívem nagyot dobbant, hirtelen kivert a veríték.
A lány lábujjhegyen állt, és szinte elveszett a férfi karjaiban. Az erős
szélben fehér zászlóként lobogott a szoknyája.
- Nem látott még szerelmespárt? - kérdezte Pedro, aki jó két lépéssel
előttem állt, és kissé gúnyos volt a hangja. Akkor vettem észre, hogy földbe
gyökerezett a lábam, álltam, és tátott szájjal néztem a párt, lépni is
elfelejtettem.
- Volt valaki... és ...én nem tudom kiverni a fejemből, pedig éppen arra
gondoltam, hogy talán sikerült... - mondtam, és engedelmesen elindultam.
Pedro egy darabig hallgatott, zsebretett kézzel ballagott mellettem.
- Nézze ott a Galamb-szigeten azt az erődöt! Páratlan látvány - mondta.
Aztán hozzátette: - A szerelem az már csak ilyen. Ha beveszi magát az ember
bensejébe, nem lehet egykönnyen kiírtani ezt az érzést.
- Kiírtani? - kérdeztem, mert ez a szó annyira nem illett ehhez a
témához. Arra gondoltam, milyen furcsa az élet, itt sétálgatok ezzel a
vadidegen emberrel, ahelyett, hogy Manolóval lennék, Raquel pedig Ramónnal,
és még barátok is lehetnénk mi négyesben. De az élet nem ilyen egyszerű, nem
én osztom a szerepeket. Úgy tűnt, két ember boldogságához vagy szeszélyéhez
két másik szenvedése a díszlet. Nem is tudom, mit gondoljak az egészről, még
saját érzelmeimet sem ismerem. Hol tűz égetett, hol jég borzongatott, amikor
arra gondoltam, rendbe jöttem már, ráébredtem, hogy sosem voltam nagyobb
bajban. A lelkem szinte reszketett, nem talált nyugalmat a tengerparti
csendben sem.
Pedro valószínűleg érezte, hogy jobb, ha hallgat. Szótlanul
bekanyarodtunk egy pálmafákkal szegélyezett kis térre. Az egyik oldalán
látszott még a régi várfal egy darabkája, és apró, hangulatos éttermek
nyíltak az utcára. Későre járt már, valahonnan gitárszó hallatszott. Ahogy
átvágtunk a téren, megakadt a szemem egy plakáton. Messziről nem tudtam
elolvasni, csak annyit láttam, hogy Cadiz van írva a lap tetejére. Pedro
megszólalt:
- Holnap kezdődik a fiesta Cadizban. Érdekli az ilyesmi? Rengeteg énekes
és együttes fog fellépni.
- Raquel nem lép fel? - kérdeztem, Pedro egyszeriben felélénkült.
- Ismeri a dalait? Látta már énekelni? Ó, az egy istennő! Egy valóságos,
földre szállt angyal. Meg tudnék érte halni - lelkendezett, én pedig úgy
éreztem, meg is fogok, de nem érte, hanem miatta.
Mintha éles késeket forgattak volna a szívemben.
- Ismeri? - faggatott Pedro, és én nem tudtam eltitkolni
felindultságomat.
- Igen... - mondtam tétovázva - Igen, de nem akarok beszélgetni sem róla,
sem a dalairól - montam, és Pedro nem kérdezgetett tovább. Csak annyit
mondott:
- Biztosan eljön Cadizba, hiszen ott született. Ilyenkor Granadában
szokta tölteni a nyári pihenőnapjait, de mindig átjön Cadizba.
Érdekes, de akárhogyan gondolkoztam, nem tudtam visszaemlékezni, hogy
Raquel beszélt volna erről a fellépéséről. Bár azt valóban mondta, hogy
Cadizba is készül, de én azt hittem, csak a fényképezés miatt.
- És maga átmegy Cadizba? - kérdeztem Pedrótól, és megint feltámadt
bensőmben az apró ördög, és egyre csak azon gondolkoztam, hogy vajon
sikerülne-e találkoznom Manolóval, ha én is elmennék a cadizi fiestára.
Titkon, lelkem legbelsőbb zugában abban reménykedtem, hogy talán az elmúlt
nap alatt Manolónak is volt ideje átgondolni a történteket, talán megbánta
már, ahogy viselkedett - úgy gondoltam, emiatt nem búcsúzott el tőlem reggel
-. Vak voltam és eszelős, amilyenné csak a szenvedélyes érzelmek tehetik az
embert.
- Persze, hogy átmegyek a fiestára, sosem hagyom ki - mondta Pedro. -
Szeretném azt is látni, Raquel még szebb lett-e, mint tavaly, bár nehezen
tudom elképzelni, hogy a szépsége még fokozható. Persze, úgy hallottam,
falja is a férfiakat. Én is angyalnak képzelem. Szerintem csak azért
hordanak össze róla mindent, mert szeretnék olyannak látni, mint bella
Oterot.
- Az meg kicsoda? - kérdeztem, bár valami derengett, egy századeleji
táncosnőről és kurtizánról.
- Szép kis újságíró maga, ha még nem hallott Oteróról. Ő a leghíresebb
cadizi, aki valaha élt. Ma is legendákat mesélnek róla. A múlt században
született, az anyja cigányasszony volt, az apja meg görög katonatiszt.
Carolina - mert így hívták - internátusban nevelkedett, de megszökött 13
évesen, és táncosnő lett. Egész Európa belé volt szerelmes, képzelheti,
milyen szép volt! - lelkendezett Pedro a maga egyszerű és naiv módján, és
akkor tényleg eszembe jutott, hogy olvastam már erről a nőről. Régi
fényképeket is láttam róla, és nekem cseppet sem tetszett, sőt... De nem
akartam megbántani beszélgetőtársamat, úgyis a házukhoz értünk közben.
Elbúcsúztunk, és abban maradtunk, hogy másnap együtt átmegyünk Cadizba.
Jóval elmúlt már éjfél, mikor lefeküdtem, és borzalmas rémálmaim voltak.
Azt álmodtam, hogy Raquel jött felém, de Otero arcával és hajával. Gúnyosan
nevetett, és hirtelen felsikoltott, és fehér ruháját elöntötte a vér.
Összeesett, és akkor megláttam a gyilkosát: én magam voltam! Elhajítottam a
kést, és menekülni kezdtem. Rohantam árkon-bokron, de mindenünnen fehér
ruhás alakok mutogattak rám: - ő volt, ő volt! - kiabálták.
Magasan állt már a nap, mikor felébredtem, teljesen vizes volt a párnám.
Carry
(Pécs)