''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XII.0
''XII.
Hajnalban ébredtem, és nagyon álmos voltam. Pár órányi alvás után fájt a
fejem, és szörnyen éreztem magam. Hiába erőltettem az alvást, csak
álmatlanul forgolódtam. Felkeltem, lezuhanyoztam, de a tükörből egy nyúzott,
elgyötört arc nézett vissza. Arra gondoltam, hogy Manolo helyében én sem
szeretnék bele magamba.
Kiléptem az erkélyre, és meglepetten vettem tudomásul, hogy milyen hűvös
van. Lenéztem az utcára, és elámultam, mikor megláttam a szemközti ház
falának támaszkodva Ramont. Nem volt nála a gitárja, csak állt zsebretett
kézzel, és holtfáradtnak látszott. Fejbólintással üdvözölt, de láttam, hogy
egyáltalán nem érdeklem. Csak Raquel ablakát bámulta kitartóan. Én gyorsan
visszahúzódtam a szobámba, és bánatosan kefélgettem a hajamat.
Arra gondoltam, hogy másnak minden jó kijut, van tehetsége, szépsége,
vagyona, mindenki a lába előtt hever. "Máson" persze, Raquelt értettem.
Eszembe jutott egy gyerekkori emlékem, amikor még Alcalában laktunk.
Cervantes évfordulóján a fő téren nagy ünnepséget rendeztek. Kivonultak
kicsik és nagyok, és minden 14 éves lány kapott egy számot, és
szépségválasztást rendeztek. Én is büszkén fogtam idétlen kockás ruhám elé a
42-est, hátha rám is szavaz valaki.
Elment mellettem egy ismeretlen család, és a férfi megjegyezte: -
Nézzétek, ezt a kis csúnyát, hogy fogja azt a számot! Menjél haza tanulni,
kislány, talán abban több örömed lesz - mondta, és a fogszabályzós fia
felröhögött.
- Én kitűnő tanuló vagyok! - kiabáltam, és hozzávágtam a számomat.
- Nocsak, micsoda kis szemtelen! - sipákolt a felesége, és ezzel
otthagytak. Én hazáig futottam, és a ház előtt, a kövön ülve vártam meg a
szüleimet, akik éjfélnél is tovább kerestek a Cervantes téren, mert nem
tudták, hogy hová tűntem.
Persze, nem meséltem nekik semmit, és azóta sem, senkinek nem mondtam el
ezt az esetet. Akkor, ott Raquel házában legalább olyan szerencsétlennek
éreztem magam, mint azon a régi, gyerekkori éjszakán.
Fekete pólóruhámba bújtam, és lementem az udvarra. Azt hittem, még
mindenki alszik, de tévedtem. A halványkék terítővel leterített asztalkán
már ott illatozott a reggeli, Manolo és Raquel éppen narancsdzsemet
kenegettek piritósukra, és orromba szállt a friss kávé illata.
Oldalt ültek nekem, először nem is vettek észre. Olyanok voltak, mint egy
nászutas pár, Manolo tréfálkozott, Raquel pedig elbűvölően nevetgélt, haját
fehér pánt fogta össze. Ahogy megpillantottam őket, nagyon belenyilallt a
szívembe. Már éppen arra gondoltam, hogy visszalopakodom a szobámba, Raquel
azonban rámnézett.
- Jó reggelt, Paquita! Te is ilyen korán keltél? - kérdezte.
- Pedig nem alhatott valami sokat, hiszen éjjel a Sacromontén kóborolt -
mondta Manolo, és vidáman ropogtatta a kenyeret. Raquel azonban elkomorult.
Arcán átfutott egy sötét felhő, és felém fordult:
- Hány óra felé jártál ott?
- 11 után, de csak a hegy aljáig mentem, féltem továbbmenni, Manolo
szerint veszélyes környék - füllentettem.
- Bizony, meglehet - mondta Raquel, és látszólag megkönnyebbült.
Amikor befejeztük a reggelizést, elindultunk az Alhambrába, hogy Manolo
megkezdhesse a fényképezést.
Ahogy kiléptünk a házból, Ramon még mindig ott állt, de Raquel figyelemre
sem méltatta, nem is köszönt neki. Én sem mertem, nehogy kiderüljön
kényszerű megismerkedésünk. Ramon olyan volt, mint egy néma árnyék, nem tűnt
el Raquel közeléből. Láttam, amint szépvágású szemével Manolót nézegeti,
valószínűleg arra próbált rájönni, hogy vetélytársa-e az ismeretlen férfi.
Manolo ugyan kicsit idősebb volt, de valamivel csinosabb. De az is lehet,
hogy csak nekem tűnt így, hiszen én őbelé voltam szerelmes. Néha szoktam
azon tűnődni, hogy a sors egy férfit teremtett-e nekem, vagy számtalan van,
aki társam lehetne.
Nagyanyám valaha úgy szokta mesélni, hogy minden ember nagyon-nagyon
messziről érkezik a földre. Amikor ideér, akkor egy képzeletbeli
virágkehelybe pottyan, és ott éli le az életét. Sok más virág veszi körül,
de csak egyetlen egy az, aki éppen olyan kehelyben ül, mint ő. Mindegyik
virágnak meg kell találnia a maga párját, mert különben nem lesz boldog.
Nagyanya mindig azt mondta, hogy nagyon kell vigyázni, mert könnyű
tévedni, sokan vannak, akik hasonlítanak. De ugyanolyan csakis egyetlenegy
van...
Ezen a granadai reggelen is ez jutott eszembe, és arra gondoltam, talán
mégsem Manolo az én virágmásom. Hiszen ő nem szerelmes belém. Beült a
kocsiba, előre, Raquel mellé, én pedig a hátsó ülésre kászálódtam be, mint
egy felesleges csomag, a fényképező-berendezések közé. Hátrapillantottam
Ramonra, akinek nagy, fekete szemei szomorúan csillogtak. Lassú, de
határozott léptekkel elindult utánunk.
- Ki ez a férfi? Talán egy titkos hódolód? - kérdezte Manolo Raqueltől,
és a nő kicsit idegesen felnevetett.
- Hát titkosnak éppen nem titkos, folyton körülöttem lebzsel -
válaszolta, és Manolo úgy bólogatott, mint aki tökéletesen megérti, hogy
valaki beleszeressen a mellette ülő szépséges nőbe.
Áthajtottunk Granadán, nagyon megkapó volt a reggeli város. A boltok elé
kipakolták a friss zöldségeket és virágokat, csábítóan mosolyogtak a
görögdinnyék és az őszibarackok. Az ajándékboltok kirakatában csillogtak a
csecsebecsék, és kelemesen cirógattak az erőlködő napsugarak.
Egy erdő aljáig vezetett a kacskaringós út, ott leállítottuk az autót.
Kipakoltuk a felszereléseket, és mi ketten Manolóval felcipeltük az Alhambra
kertjébe. A paloták őrei tágra nyílt szemekkel bámulták Raquelt, aki olyan
volt hófehér muszlinruhájában és tüllkendőjével, mint egy angyal. Óvatosan
lépkedett fehér tűsarkú cipőjében, így majdnem akkora volt, mint Manolo,
nálam jó fejjel magasabb.
Manolo is elbűvölve nézte, láttam, hogy egyszerűen nem tudta róla levenni
a szemét. Ahogy Raquel kérdezett tőle valamit, ő elejtette a reklámszatyorba
csomagolt üres filmtekercseket. Zavarba jött, kissé elpirult, mint egy
kamaszfiú. Én persze úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit, szó nélkül
összeszedegettem a szétgurult orsókat.
Az Alhambra arab palotái káprázatosak voltak. Újra meg újra csodálattal
töltött el, valahányszor újra láttam, nem tudtam betelni a csipkézett falak
szépségével, az arab díszítésekkel, feliratokkal, a zubogó szökőkutakkal és
a pompás kerttel. A nyári palota parkjában kezdte Manolo a fényképezést.
Sok-sok képet készített: Raquel a rózsák között, Raquel a szökőkútnál,
Raquel az leanderbokor mellett, Raquel a várfal mellvédjén állva, Raquel a
kék égbolt fényeivel körülvéve.
Úgy éreztem, miközben ide-oda cipeltem az alkatrészeket, a tízórait,
Raquel szépítőszereit, hogy én vagyok a Hamupipőke, aki mostohatestvére
szépségét vigyázza. Persze, ez a hasonlat több szempontból sem volt
helytálló, főleg azért nem, mert reményem sem volt arra, hogy én is
hercegkisasszonnyá változzam, és hogy Manolo az én cipellőmmel futkosson,
ahelyett, hogy Raquel formás lábait bámulja. Legalábbis, mindehhez a
földkerekség legfantasztikusabb varázslónőjére lett volna szükség, az én
keresztanyám meg csak egy öreg, görbe hátú varrónő volt Zaragozában.
A kert zöld pázsitját látva kedvem támadt kibújni kényelmetlen, barna
szandálomból. Olyan jól esett mezítláb taposni a hűs füvön, hogy bánatom
ellenére elnevettem magam. Manolo és Raquel rám néztek, éppen a járdán állva
töprengtek, hogy hol készítsék el a következő felvételsorozatot.
- Megvan, Raquel! - kiáltott fel Manolo. - Kérlek, gyere ide a fűbe, de a
cipődet vesd le, legyél te is mezítláb. Guggolj le, vagy ne is, kérlek,
feküdj le a fűbe, fantasztikus képeket csinálok rólad! - lelkesedett Manolo,
és bár Raquel csak a kendőjére volt hajlandó lefeküdni, esküdözött, hogy
ezek lesznek a legjobb képek.
Raquel, ahogy ott feküdt, és lágy ruhája ráomlott a testére, Manolo
teljesen önkívületbe jött. Raquel is úgy pillantott rá, hogy jól tudtam, ez
a tekintet már nem a fotósnak szól, hanem neki, Manolónak, a férfinak,
akivel nekem már nincs több dolgom.
Nagyon elkeseredtem, elhatároztam, hogy kész, vége, többé nem megyek
velük sehová, nem kínzom tovább magamat, és azt sem hagyom, hogy ők
gyötörjenek. Nem szóltam nekik semmit, csak csendesen lepakoltam a holmikat
egy közeli bokor mellé, kezembe fogtam a szandálomat, és megindultam vissza,
a kijárat felé. Addig akartam menni, hogy ne lássam többet őket. Egy
pillanatra azonban visszafordultam, és kishíján sóbálvánnyá meredtem: Manolo
éppen felsegítette Raquelt a földről, és ugyanazzal a lendületes
mozdulattal, amellyel felrántotta a kezénél fogva, magához húzta, és
szenvedélyesen megcsókolta.
Vadul kaptam el a fejemet, és futni kezdtem. Még az sem érdekelte őket,
hogy ott vagyok-e vagy sem, számukra én megszűntem létezni, elragadta őket a
szenvedély, és nem számított más. "Ez aztán a szép kis munka Manolónak, és
nekem is szép kis nyaralás" - gondoltam, futni kezdtem, futni lefelé a
lejtős erdei úton. Elfutottam a nyitott sportkocsi mellett, legszívesebben
szétvertem volna. Úgy éreztem, az erdő óriási fái gúnyosan hajlogatják felém
ágaikat, és úgy tetszett, minden szembejövő engem bámul. Kis ideig
reménykedtem, hogy talán Manolo utánamfut majd, hogy kiabálni fogja a
nevemet, hogy megijed majd, ha nem talál. De valahányszor lépteket hallottam
a hátam mögött, hiába fordultam vissza. Sosem volt ott sen ki, nem futott
utánam egy teremtett lélek sem. Csak a vérem rohanását hallottam, és a
szívem eszeveszett zakatolását. Már csaknem elájultam a fáradtságtól és a
fájdalomtól, szemeim homályba borultak, amikor hirtelen valaki megállított.
Erős karjaival vállon ragadott, és hangosan rámszólt:
- Hová fut, az ég szerelmére, hiszen majdnem lelépett az úttestre! -
mondta a magas férfi, és ahogy kitisztult a látásom, ráismertem, hogy Ramon
az.
Körülnéztem, már bent jártam a városban, előttem rohantak az autók. Olyan
volt, mintha egy szörnyű álomból ijedtem volna fel. Hátrasimítottam a hajam,
és akkor jöttem rá, mennyire verejtékezem.
- Mi történt? - kérdezte Ramon, és kissé megrázott. - Térjen magához!
- Azok, ott... - kezdtem, de valahogy nem forgott a nyelvem.
- Tudom - mondta sötéten Ramon. - Félrepillantott, és láttam, hogy sír. -
Tudom, azok ketten szeretik egymást - mondta, és olyan fájdalom csendült ki
a szavaiból, ami csak az én szenvedésemhez volt hasonlítható. - Jöjjön,
menjünk el egy csendes helyre. Jól tette, hogy otthagyta őket, nekik nincs
már szükségük magára, és rám sem - mondta, és kedvesen megfogta a ruhám
ujját.
Engedelmesen elindultam, és egy csendes kis étterembe mentünk. Beültünk
egy kis asztal mellé, és Ramon két jeges ásványvizet rendelt.
- Nekem jobban esne egy kis bor - jegyeztem meg, de ő csak rázta a fejét.
- Nem, nem, szó sem lehet róla. A bor csak növeli a bánatot - mondta, és
én elhittem neki. Egy darabig mindketten némán ültünk, és azt vártuk, hogy a
másik szóljon.
- Én nagyon szeretem Manolót. Vagyis... hát... ezidáig szerettem - törtem
meg a csendet, Ramon pedig azt kérdezte:
- És ő tudja? - Csak némán ráztam a fejemet, és potyogni kezdtek a
könnyeim.
- Én azóta szeretem Raquelt - mondta -, mióta megpillantottam itt,
Granadában. A szüleivel vacsorázott egy vendéglőben, évekkel ezelőtt... Én
ott gitározgattam, és énekeltem, és egyszercsak Raquel odalépett hozzám, és
csengő, kristálytiszta hangon ő is rázendített egy sevillanára. A teremben,
emlékszem, néma csend lett, ott álltam én, a fekete fiú, és ő, a hófehér
kislány. Lélegzetvisszafojtva hallgattak minket, aztán mindenki zúgó tapssal
köszönte meg a dalt. Raquel szülei nagyon büszkék voltak, jobbra-balra
hajlongtak, mintha kizárólag az ő érdemük volna, hogy lányuk ilyen sikeresen
szerepelt. Aznap vettek itt házat, korábban Cadizban laktak. Itt kezdték
zeneiskolába járatni Raquelt, és azért költöztek ki Amerikába, hogy a lány
énekesnői karrierjét egyengessék. Legalábbis nekem ezt mondták. Szerintem az
legalább annyira hozzátartozik az igazsághoz, hogy szerették volna
távoltartani tőlem. Tudja, az én anyám mégiscsak cigányasszony volt. Raquel
18 éves volt, mikor elköltözött innen, éppen öt éve.... Akkor esküdözött,
hogy visszatér, hogy ír, hogy nem felejt el. Eleinte így is volt, de aztán
mind ritkábban írt, és végül csak évente egyszer jött le ide, a régi
házukba. Tavaly nyáron már nagyon furcsán viselkedett, már nem úgy, mint
azelőtt. Én viszont egyre forróbban szeretem, hiszen közben férfi lettem, és
ő szépségesebb és szenvedélyesebb, mint valaha. Én nem tudom elveszíteni,
nem engedem, hogy mással éljen... - mondta, és utolsó szavainál kissé
megemelte a hangját. Olyan félelmetes láng égett a tekintetében, hogy
megborsózott a hátam.
- Pedig most engednie kell, Raquel már Manolót szereti - rebegtem elhaló
hangon, és magam sem voltam benne biztos, hogy ezt én mondom, vagy csak a
távolból hallom a saját hangomat, mint ahogyan álmomban is szoktam. Ramon
konokul hallgatott, és látszott, hogy fütyül arra, amit mondok.
- Az a férfi látta már Raquelt énekelni? - kérdezte Ramon. Némán
bólintottam, ő pedig lehajtotta a fejét.
- Akkor tényleg nagy csata lesz - állapította meg, - mert Raquelt hallani
felér egy halálos ítélettel. Aki őt egyszer látja a színpadon, nem tud többé
megszabadulni a varázserejétől. Ő olyan, mint a mondabeli szirének.
Behálózza az embert, aztán elpusztítja - dünnyögte Ramon, és karján
megfeszültek az inak. Olyan volt, mintha gondolatban valamit összeszorítana,
de a következő pillanatban kisimult újra a bőre.
- Én visszautazom Madridba - mondtam, és felálltam az asztaltól. Ramon
szomorúan rámnézett, és így szólt:
- Én a maga helyében nem tenném.
- Miért? - kérdeztem, és egyik lábamról a másikra álltam. Úgy éreztem
hirtelen, hogy borzalmasan fázom.
- Ha visszamegy, biztosan sosem kapja meg azt a férfit, Raquel teljesen
befonja bűvös mosolyával. Ha viszont velük marad, megakadályozza, hogy
egymáséi legyenek, és akkor talán elmúlik ez az egész - mondta, de én csak
ráztam a fejemet.
- Én már nem akarok megakadályozni semmit. Nem beszélve arról, hogy nem
is tudnék. Ők már megtalálták egymást, én nem állhatok közéjük - mondtam, és
elindultam a kijárat felé.
- Maga nem ismeri Raquelt - szólt utánam Ramon, és mellém lépett.
- Ő csak játszik a férfiakkal, az ujja köré csavarja mindet, aztán
elhagyja. Nem én vagyok az egyetlen, akivel ezt tette, de én vagyok az
egyetlen, aki nem tudja túltenni magát rajta. Nekem ő volt az, akit a sors
rendelt, ugye, érti? - kérdezte, és én némán bólintottam.
- Ő a maga virágja - szóltam halkan, és ő felvont szemöldökkel nézett
rám.
- Semmi, semmi, csak egy régi mesére gondoltam - válaszoltam ki nem
mondott kérdésére.
- Kérem, gondolkodjon, ne utazzon még el, rajtam is segítene, ha velük
maradna - könyörgött, de én úgy éreztem, hiú reményeket táplál. Kezet
nyújtottam, és elköszöntem tőle, és elgondolkodva ballagtam a lustán
kanyargó kis patak mellett.
Baloldalról fölém magasodott az Alhambra, de nekem még ránézni sem volt
kedvem.
Carry
(Pécs)