Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                     ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XII.0

                                    ''XII.

   Hajnalban  ébredtem, és nagyon álmos voltam. Pár órányi alvás után fájt a
fejem,   és  szörnyen  éreztem  magam.  Hiába  erőltettem  az  alvást,  csak
álmatlanul forgolódtam. Felkeltem, lezuhanyoztam, de a tükörből egy nyúzott,
elgyötört  arc  nézett  vissza.  Arra gondoltam, hogy Manolo helyében én sem
szeretnék bele magamba.

   Kiléptem  az erkélyre, és meglepetten vettem tudomásul, hogy milyen hűvös
van.  Lenéztem  az  utcára,  és  elámultam,  mikor megláttam a szemközti ház
falának  támaszkodva  Ramont.  Nem volt nála a gitárja, csak állt zsebretett
kézzel,  és holtfáradtnak látszott. Fejbólintással üdvözölt, de láttam, hogy
egyáltalán  nem  érdeklem. Csak Raquel ablakát bámulta kitartóan. Én gyorsan
visszahúzódtam a szobámba, és bánatosan kefélgettem a hajamat.

   Arra  gondoltam,  hogy  másnak  minden jó kijut, van tehetsége, szépsége,
vagyona,  mindenki  a  lába  előtt  hever. "Máson" persze, Raquelt értettem.
Eszembe  jutott  egy  gyerekkori  emlékem,  amikor  még  Alcalában  laktunk.
Cervantes  évfordulóján  a  fő  téren  nagy ünnepséget rendeztek. Kivonultak
kicsik   és   nagyok,   és  minden  14  éves  lány  kapott  egy  számot,  és
szépségválasztást rendeztek. Én is büszkén fogtam idétlen kockás ruhám elé a
42-est, hátha rám is szavaz valaki.
   Elment  mellettem  egy  ismeretlen  család,  és  a  férfi  megjegyezte: -
Nézzétek,  ezt  a kis csúnyát, hogy fogja azt a számot! Menjél haza tanulni,
kislány,  talán  abban  több  örömed  lesz  - mondta, és a fogszabályzós fia
felröhögött.

   - Én kitűnő tanuló vagyok! - kiabáltam, és hozzávágtam a számomat.

   - Nocsak,  micsoda  kis  szemtelen!  -  sipákolt  a  felesége,  és  ezzel
otthagytak.  Én  hazáig  futottam, és a ház előtt, a kövön ülve vártam meg a
szüleimet,  akik  éjfélnél  is  tovább  kerestek a Cervantes téren, mert nem
tudták, hogy hová tűntem.

   Persze,  nem meséltem nekik semmit, és azóta sem, senkinek nem mondtam el
ezt  az  esetet.  Akkor,  ott Raquel házában legalább olyan szerencsétlennek
éreztem magam, mint azon a régi, gyerekkori éjszakán.

   Fekete  pólóruhámba  bújtam,  és  lementem  az  udvarra.  Azt hittem, még
mindenki  alszik,  de  tévedtem. A halványkék terítővel leterített asztalkán
már  ott  illatozott  a  reggeli,  Manolo  és  Raquel  éppen  narancsdzsemet
kenegettek piritósukra, és orromba szállt a friss kávé illata.

   Oldalt ültek nekem, először nem is vettek észre. Olyanok voltak, mint egy
nászutas  pár, Manolo tréfálkozott, Raquel pedig elbűvölően nevetgélt, haját
fehér  pánt  fogta  össze. Ahogy megpillantottam őket, nagyon belenyilallt a
szívembe.  Már éppen arra gondoltam, hogy visszalopakodom a szobámba, Raquel
azonban rámnézett.

   - Jó reggelt, Paquita! Te is ilyen korán keltél? - kérdezte.

   - Pedig nem  alhatott valami sokat, hiszen éjjel a Sacromontén kóborolt -
mondta  Manolo, és vidáman ropogtatta a kenyeret. Raquel azonban elkomorult.
Arcán átfutott egy sötét felhő, és felém fordult:

   - Hány óra felé jártál ott?

   - 11  után,  de  csak  a  hegy aljáig  mentem, féltem továbbmenni, Manolo
szerint veszélyes környék - füllentettem.

   - Bizony, meglehet - mondta Raquel, és látszólag megkönnyebbült.

   Amikor  befejeztük  a reggelizést, elindultunk az Alhambrába, hogy Manolo
megkezdhesse a fényképezést.

   Ahogy kiléptünk a házból, Ramon még mindig ott állt, de Raquel figyelemre
sem  méltatta,  nem  is  köszönt  neki.  Én  sem  mertem,  nehogy kiderüljön
kényszerű megismerkedésünk. Ramon olyan volt, mint egy néma árnyék, nem tűnt
el  Raquel  közeléből.  Láttam,  amint szépvágású szemével Manolót nézegeti,
valószínűleg arra próbált rájönni, hogy vetélytársa-e az ismeretlen férfi.
   Manolo ugyan kicsit idősebb volt, de valamivel csinosabb. De az is lehet,
hogy  csak  nekem  tűnt  így, hiszen én őbelé voltam szerelmes. Néha szoktam
azon  tűnődni, hogy a sors egy férfit teremtett-e nekem, vagy számtalan van,
aki  társam  lehetne.

   Nagyanyám  valaha  úgy  szokta  mesélni,  hogy minden ember nagyon-nagyon
messziről   érkezik   a   földre.   Amikor  ideér,  akkor  egy  képzeletbeli
virágkehelybe  pottyan,  és ott éli le az életét. Sok más virág veszi körül,
de  csak  egyetlen  egy  az, aki éppen olyan kehelyben ül, mint ő. Mindegyik
virágnak  meg  kell  találnia  a maga párját, mert különben nem lesz boldog.

   Nagyanya  mindig  azt  mondta,  hogy  nagyon  kell  vigyázni, mert könnyű
tévedni,  sokan  vannak, akik hasonlítanak. De ugyanolyan csakis egyetlenegy
van...

   Ezen  a  granadai reggelen is ez jutott eszembe, és arra gondoltam, talán
mégsem  Manolo  az  én  virágmásom.  Hiszen  ő  nem szerelmes belém. Beült a
kocsiba,  előre,  Raquel mellé, én pedig a hátsó ülésre kászálódtam be, mint
egy  felesleges  csomag,  a  fényképező-berendezések közé. Hátrapillantottam
Ramonra,   akinek  nagy,  fekete  szemei  szomorúan  csillogtak.  Lassú,  de
határozott léptekkel elindult utánunk.

   - Ki  ez a férfi?  Talán egy titkos hódolód? - kérdezte Manolo Raqueltől,
és a nő kicsit idegesen felnevetett.
   - Hát   titkosnak  éppen   nem  titkos,  folyton   körülöttem  lebzsel  -
válaszolta,  és  Manolo  úgy  bólogatott, mint aki tökéletesen megérti, hogy
valaki beleszeressen a mellette ülő szépséges nőbe.

   Áthajtottunk  Granadán, nagyon megkapó volt a reggeli város. A boltok elé
kipakolták  a  friss  zöldségeket  és  virágokat,  csábítóan  mosolyogtak  a
görögdinnyék  és  az őszibarackok. Az ajándékboltok kirakatában csillogtak a
csecsebecsék, és kelemesen cirógattak az erőlködő napsugarak.

   Egy  erdő  aljáig  vezetett a kacskaringós út, ott leállítottuk az autót.
Kipakoltuk a felszereléseket, és mi ketten Manolóval felcipeltük az Alhambra
kertjébe.  A  paloták őrei tágra nyílt szemekkel bámulták Raquelt, aki olyan
volt  hófehér  muszlinruhájában és tüllkendőjével, mint egy angyal. Óvatosan
lépkedett  fehér  tűsarkú  cipőjében,  így majdnem akkora volt, mint Manolo,
nálam jó fejjel magasabb.

   Manolo is elbűvölve nézte, láttam, hogy egyszerűen nem tudta róla levenni
a szemét. Ahogy Raquel kérdezett tőle valamit, ő elejtette a reklámszatyorba
csomagolt  üres  filmtekercseket.  Zavarba  jött,  kissé  elpirult, mint egy
kamaszfiú.  Én persze úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit, szó nélkül
összeszedegettem a szétgurult orsókat.

   Az  Alhambra  arab palotái káprázatosak voltak. Újra meg újra csodálattal
töltött  el, valahányszor újra láttam, nem tudtam betelni a csipkézett falak
szépségével,  az arab díszítésekkel, feliratokkal, a zubogó szökőkutakkal és
a  pompás  kerttel.  A  nyári palota parkjában kezdte Manolo a fényképezést.
Sok-sok  képet  készített:  Raquel  a  rózsák  között, Raquel a szökőkútnál,
Raquel  az  leanderbokor mellett, Raquel a várfal mellvédjén állva, Raquel a
kék égbolt fényeivel körülvéve.

   Úgy  éreztem,  miközben  ide-oda  cipeltem  az alkatrészeket, a tízórait,
Raquel  szépítőszereit,  hogy  én  vagyok  a Hamupipőke, aki mostohatestvére
szépségét  vigyázza.  Persze,  ez  a  hasonlat  több  szempontból  sem  volt
helytálló,  főleg  azért  nem,  mert  reményem  sem  volt  arra,  hogy én is
hercegkisasszonnyá  változzam,  és  hogy Manolo az én cipellőmmel futkosson,
ahelyett,  hogy  Raquel  formás  lábait  bámulja.  Legalábbis,  mindehhez  a
földkerekség  legfantasztikusabb  varázslónőjére  lett  volna szükség, az én
keresztanyám meg csak egy öreg, görbe hátú varrónő volt Zaragozában.

   A  kert  zöld  pázsitját  látva kedvem támadt kibújni kényelmetlen, barna
szandálomból.  Olyan  jól  esett  mezítláb taposni a hűs füvön, hogy bánatom
ellenére elnevettem magam. Manolo és Raquel rám néztek, éppen a járdán állva
töprengtek, hogy hol készítsék el a következő felvételsorozatot.

   - Megvan, Raquel! - kiáltott fel Manolo. - Kérlek, gyere ide a fűbe, de a
cipődet  vesd  le,  legyél  te  is mezítláb. Guggolj le, vagy ne is, kérlek,
feküdj le a fűbe, fantasztikus képeket csinálok rólad! - lelkesedett Manolo,
és  bár  Raquel  csak  a kendőjére volt hajlandó lefeküdni, esküdözött, hogy
ezek lesznek a legjobb képek.

   Raquel,  ahogy  ott  feküdt,  és  lágy  ruhája ráomlott a testére, Manolo
teljesen  önkívületbe jött. Raquel is úgy pillantott rá, hogy jól tudtam, ez
a  tekintet  már  nem  a  fotósnak  szól, hanem neki, Manolónak, a férfinak,
akivel nekem már nincs több dolgom.

   Nagyon  elkeseredtem,  elhatároztam,  hogy  kész,  vége, többé nem megyek
velük  sehová,  nem  kínzom  tovább  magamat,  és  azt  sem  hagyom, hogy ők
gyötörjenek.  Nem szóltam nekik semmit, csak csendesen lepakoltam a holmikat
egy közeli bokor mellé, kezembe fogtam a szandálomat, és megindultam vissza,
a  kijárat  felé.  Addig  akartam  menni,  hogy  ne  lássam többet őket. Egy
pillanatra azonban visszafordultam, és kishíján sóbálvánnyá meredtem: Manolo
éppen   felsegítette   Raquelt   a   földről,  és  ugyanazzal  a  lendületes
mozdulattal,  amellyel  felrántotta  a  kezénél  fogva,  magához  húzta,  és
szenvedélyesen megcsókolta.

   Vadul  kaptam  el a fejemet, és futni kezdtem. Még az sem érdekelte őket,
hogy ott vagyok-e vagy sem, számukra én megszűntem létezni, elragadta őket a
szenvedély,  és  nem számított más. "Ez aztán a szép kis munka Manolónak, és
nekem  is  szép  kis  nyaralás"  -  gondoltam, futni kezdtem, futni lefelé a
lejtős  erdei  úton. Elfutottam a nyitott sportkocsi mellett, legszívesebben
szétvertem volna. Úgy éreztem, az erdő óriási fái gúnyosan hajlogatják felém
ágaikat,   és  úgy  tetszett,  minden  szembejövő  engem  bámul.  Kis  ideig
reménykedtem,  hogy  talán  Manolo  utánamfut  majd,  hogy  kiabálni fogja a
nevemet, hogy megijed majd, ha nem talál. De valahányszor lépteket hallottam
a  hátam  mögött,  hiába fordultam vissza. Sosem volt ott sen ki, nem futott
utánam  egy  teremtett  lélek  sem.  Csak  a vérem rohanását hallottam, és a
szívem  eszeveszett  zakatolását.  Már csaknem elájultam a fáradtságtól és a
fájdalomtól, szemeim homályba borultak, amikor hirtelen valaki megállított.

Erős karjaival vállon ragadott, és hangosan rámszólt:

   - Hová  fut,  az  ég  szerelmére, hiszen  majdnem lelépett az úttestre! -
mondta  a magas férfi, és ahogy kitisztult a látásom, ráismertem, hogy Ramon
az.

   Körülnéztem, már bent jártam a városban, előttem rohantak az autók. Olyan
volt, mintha egy szörnyű álomból ijedtem volna fel. Hátrasimítottam a hajam,
és akkor jöttem rá, mennyire verejtékezem.

   - Mi történt? - kérdezte Ramon, és kissé megrázott. - Térjen magához!

   - Azok, ott... - kezdtem, de valahogy nem forgott a nyelvem.

   - Tudom - mondta sötéten Ramon. - Félrepillantott, és láttam, hogy sír. -
Tudom,  azok ketten szeretik egymást - mondta, és olyan fájdalom csendült ki
a  szavaiból,  ami  csak  az  én szenvedésemhez volt hasonlítható. - Jöjjön,
menjünk  el  egy csendes helyre. Jól tette, hogy otthagyta őket, nekik nincs
már  szükségük  magára,  és  rám  sem - mondta, és kedvesen megfogta a ruhám
ujját.

   Engedelmesen  elindultam,  és egy csendes kis étterembe mentünk. Beültünk
egy kis asztal mellé, és Ramon két jeges ásványvizet rendelt.

   - Nekem jobban esne egy kis bor - jegyeztem meg, de ő csak rázta a fejét.

   - Nem, nem, szó  sem lehet róla. A bor csak növeli a bánatot - mondta, és
én elhittem neki. Egy darabig mindketten némán ültünk, és azt vártuk, hogy a
másik szóljon.

   - Én nagyon szeretem Manolót. Vagyis... hát... ezidáig szerettem - törtem
meg a csendet, Ramon pedig azt kérdezte:

   - És  ő  tudja?  -  Csak  némán  ráztam a  fejemet, és potyogni kezdtek a
könnyeim.

   - Én  azóta  szeretem  Raquelt  -  mondta  -, mióta  megpillantottam itt,
Granadában.  A  szüleivel vacsorázott egy vendéglőben, évekkel ezelőtt... Én
ott  gitározgattam, és énekeltem, és egyszercsak Raquel odalépett hozzám, és
csengő,  kristálytiszta hangon ő is rázendített egy sevillanára. A teremben,
emlékszem,  néma  csend  lett,  ott álltam én, a fekete fiú, és ő, a hófehér
kislány. Lélegzetvisszafojtva hallgattak minket, aztán mindenki zúgó tapssal
köszönte  meg  a  dalt.  Raquel  szülei  nagyon büszkék voltak, jobbra-balra
hajlongtak, mintha kizárólag az ő érdemük volna, hogy lányuk ilyen sikeresen
szerepelt.  Aznap  vettek  itt  házat, korábban Cadizban laktak. Itt kezdték
zeneiskolába  járatni  Raquelt, és azért költöztek ki Amerikába, hogy a lány
énekesnői karrierjét egyengessék. Legalábbis nekem ezt mondták. Szerintem az
legalább   annyira   hozzátartozik   az  igazsághoz,  hogy  szerették  volna
távoltartani  tőlem. Tudja, az én anyám mégiscsak cigányasszony volt. Raquel
18  éves  volt,  mikor elköltözött innen, éppen öt éve.... Akkor esküdözött,
hogy  visszatér,  hogy ír, hogy nem felejt el. Eleinte így is volt, de aztán
mind  ritkábban  írt,  és  végül  csak  évente  egyszer  jött le ide, a régi
házukba.  Tavaly  nyáron  már  nagyon furcsán viselkedett, már nem úgy, mint
azelőtt. Én viszont egyre forróbban szeretem, hiszen közben férfi lettem, és
ő  szépségesebb  és  szenvedélyesebb, mint valaha. Én nem tudom elveszíteni,
nem  engedem,  hogy  mással  éljen...  -  mondta,  és utolsó szavainál kissé
megemelte  a  hangját.  Olyan  félelmetes  láng  égett  a tekintetében, hogy
megborsózott a hátam.

   - Pedig most  engednie kell, Raquel már Manolót szereti - rebegtem elhaló
hangon,  és  magam  sem voltam benne biztos, hogy ezt én mondom, vagy csak a
távolból  hallom  a  saját hangomat, mint ahogyan álmomban is szoktam. Ramon
konokul hallgatott, és látszott, hogy fütyül arra, amit mondok.

   - Az  a  férfi  látta  már  Raquelt  énekelni?  -  kérdezte  Ramon. Némán
bólintottam, ő pedig lehajtotta a fejét.

   - Akkor tényleg nagy csata lesz - állapította meg, - mert Raquelt hallani
felér egy halálos ítélettel. Aki őt egyszer látja a színpadon, nem tud többé
megszabadulni   a  varázserejétől.  Ő  olyan,  mint  a  mondabeli  szirének.
Behálózza  az  embert,  aztán  elpusztítja  -  dünnyögte  Ramon,  és  karján
megfeszültek az inak. Olyan volt, mintha gondolatban valamit összeszorítana,
de a következő pillanatban kisimult újra a bőre.

   - Én  visszautazom  Madridba - mondtam, és  felálltam az asztaltól. Ramon
szomorúan rámnézett, és így szólt:

   - Én a maga helyében nem tenném.

   - Miért?  -  kérdeztem,  és egyik  lábamról a másikra álltam. Úgy éreztem
hirtelen, hogy borzalmasan fázom.

   - Ha  visszamegy, biztosan  sosem kapja meg azt a férfit, Raquel teljesen
befonja  bűvös  mosolyával.  Ha  viszont  velük  marad, megakadályozza, hogy
egymáséi  legyenek,  és akkor talán elmúlik ez az egész - mondta, de én csak
ráztam a fejemet.

   - Én  már nem akarok megakadályozni semmit.  Nem beszélve arról, hogy nem
is tudnék. Ők már megtalálták egymást, én nem állhatok közéjük - mondtam, és
elindultam a kijárat felé.

   - Maga nem ismeri Raquelt - szólt utánam Ramon, és mellém lépett.

   - Ő  csak  játszik  a  férfiakkal,  az  ujja  köré csavarja mindet, aztán
elhagyja.  Nem  én  vagyok  az  egyetlen,  akivel ezt tette, de én vagyok az
egyetlen,  aki  nem tudja túltenni magát rajta. Nekem ő volt az, akit a sors
rendelt, ugye, érti? - kérdezte, és én némán bólintottam.

   - Ő  a  maga  virágja - szóltam halkan, és  ő felvont szemöldökkel nézett
rám.

   - Semmi,  semmi,  csak  egy  régi  mesére gondoltam - válaszoltam  ki nem
mondott kérdésére.

   - Kérem,  gondolkodjon,  ne utazzon még  el, rajtam is segítene, ha velük
maradna  -  könyörgött,  de  én  úgy  éreztem,  hiú reményeket táplál. Kezet
nyújtottam,  és  elköszöntem  tőle,  és  elgondolkodva  ballagtam  a  lustán
kanyargó kis patak mellett.

   Baloldalról  fölém  magasodott az Alhambra, de nekem még ránézni sem volt
kedvem.
                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.