''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XI.0
''XI.
Szótlanul ballagtunk egymás mellett. A kivilágított Alhambra pazar
látvány volt. Csak pár száz év, csak néhány emberöltő telt el azóta, hogy
itt éltek az arabok. Eltűnődtem, vajon gondoltak-e akkor arra, hogy kedvenc
szobájukból múzeum lesz, szökőkútjaikból turista-látványosság. Szoktak-e
este lenézni a városra? És vajon mit láttak? Mit érezhettek a háremhölgyek,
akiket éjjel és nappal az udvar kőoroszlánjai őríztek? Szerettem játszadozni
az effajta gondolatokkal, szerettem volna, ha létezne időutazás, és
megleshetném régen élt emberek mindennapjait. Valami nőies kiváncsiság
vonzott, hogy kihallgassam őseink beszélgetéseit, hogy részese legyek
örömeiknek és bánataiknak. Töprengéseimből Manolo hangja térített magamhoz.
- Paquita! Nézz csak fel a Holdra! Nézd ott a jobb oldalán azt a sötét
árnyat! Talán Macías az, a költő - mondta, és én előbb ránéztem, a
romantikus, álmodozó fényképészre, aki kinyújtott mutatóujjával bökött az ég
felé. Aztán pillantásomat a Holdra emeltem, és valóban, a nagy, kerek tál
előtt átúszott valami kis árnyék.
- Lehet, hogy ő az, a kis apród - válaszoltam mosolyogva, - hiszen
telehold van, a szerelmesek ideje. Mondják, ilyenkor minden emberben
erősödik a szerelem érzése, ilyenkor újra éled a vágyakozás.
- Vajon hol lehet Estrella? Siratja-e az apródot? - kérdezte Manolo, aki
gyerekes módon ragaszkodott Maria meséjéhez.
- Talán egy másik apróddal van, a Hold háta mögött - mondtam rosszmájúan,
és Manolo erre kizökkent álmodozásából.
- Ó, milyen undok vagy! Neked nem tetszett ez a történet? - kérdezte.
- Ó, dehogynem, csak nem lehet minden nőben megbízni - mondtam, és azt
hiszem ezt komolyan is gondoltam.
Elsétáltunk a központi térre, kellemes borzongás járt át, ahogy a csípős
szél végigfutott a városon. Visszakanyarodtunk a Sacromonte felé, és
hazafelé vettük utunkat.
- Ideje lesz már kicsit aludnunk, holnap kezdem a munkát - mondta Manolo,
és ahogy az órámra pillantottam, láttam, hogy elmúlt tizenegy. Az utcákon
még sétálgattak az emberek, és az erkélyekről is vidám zajok hallatszottak.
A bárok és éttermek teraszain sokan vacsorázgattak, és nézték az utcai
járókelőket, köztük minket is. Nekem még kedvem lett volna beülni valahová,
meginni egy pohárka banánlikőrt jéggel, de Manolo egyre jobban szaporázta
lépteit. Amikor a hegy aljához értünk, befordultunk Raquel háza felé. Én
ámulva néztem a cigánynegyed fehér házacskáit, melyek még a sötétben is
világitottak. A kerek Hold fénye valami egészen varázsos árnyalatot adott a
Sacromonténak. Hirtelen valahol belecsaptak egy gitár húrjaiba, és az
áttetsző éjszakába belejajdult egy dallam. Erről eszembe jutott a délutáni
gitáros férfi, és ellenállhatatlan kedvet éreztem, hogy elsétáljak a
cigánynegyedbe. Manolo azonban csak a fejét rázta, nem tetszett neki az
ötlet.
- Jobban tennéd, Paquita, ha te is hazajönnél, nem tanácsos ilyenkor
egyedül kószálnod. Majd megnézzük holnap ezeket a kis hegyi utcákat, igérem,
eljövök veled én is. Sőt, lehet, hogy holnap Raquel is eljön... - mondta
bizonytalanul, de én már döntöttem.
- Ne félts, Manolo, nincs mit ellopni tőlem. Semmi bajom sem lesz, csak
eredj haza - feleltem, és a férfi kelletlenül elbúcsúzott.
A zene hangjai vezettek, befordultam egy kis utcába. Egy fiatal fiú
gitározott, egy kiskocsma bejárata előtt ült. Énekelt is, egy szegény, árva
cigánylegényről szólt a dala, aki elveszítette az anyját. Olyan szívtépően
zenélt, hogy egy pillanatra megálltam.
Észrevett, és máris egy másik dalba fogott, egy szép se¤oritáról, aki
magányosan bolyong az éjszakában, mert elveszítette a társát. Szerettem
volna odaszólni neki, hogy még meg sem találtam, de úgyis csak kinevetett
volna. Tovább ballagtam , és mosolyognom kellett nekem is magamon.
Holdfény, gitárszó, nagy érzelmek - milyen romantikus lélek vagyok. Talán
máshol mindez giccsesnek tűnt volna, de itt, Granadában olyan lenyűgöző és
valódi volt minden. Telve volt a lelkem örömmel és kétségbeeséssel,
reménnyel és a magány érzésével, a dalok pedig csak megerősítették a
gondolataimat, olyanok voltak, mint saját bensőm visszhangjai. A körülöttem
levő házak kertjében leanderek és más gyönyörű virágok pompáztak, nehéz és
könnyű illatok szálltak váltakozva az orromhoz. Az egyik erkélyen két
cigánylány beszélgetett fennhangon, és akkor sem hallgattak el, mikor
közelebb értem.
- Tudom, tudom, mind ilyenek! Én már nem bízom meg egyikben sem - mondta
az idősebb, bár nehéz volt kivennem az arcukat a homályban.
- Én sem - tette hozzá a másik, aztán felállt, és az erkély korlátjának
támaszkodott.
Nagyon hosszú haja volt,és vékony, légies alakja. Amint elmentem
mellettük, köszöntek nekem, és én ettől kezdtem egészen otthonosan érezni
magam. Továbbballagtam, bár rég nem tudtam, hol járok. Csak az ösztöneim
után mentem.
Egy ház közelébe érve hallottam, hogy egy férfi valakivel kiabál.
Megálltam, és egy bokor mögé rejtőztem. Nem mertem továbbmenni, mert nyitva
volt a ház ajtaja, fény szűrődött az utcára.
Ha elmentem volna a kapu előtt, biztosan meglátnak, és valahogy nem
kivántam, hogy lássanak. De visszafordulni sem volt kedvem, arra gondoltam,
várok, amíg elcsendesedik a vihar. A férfi indulatai azonban - legalábbis a
hangokból ítélve nem csillapodtak.
- Mondtam, mondtam neked, hogy ne gyere ide a városba, csakis egyedül! Te
az enyém vagy, értsd meg, nem adlak soha másnak... Igen, igen, százszor is
elmondom, ha nem érted meg! - kiabálta a férfi, de volt a haragos szavak
mögött valami nagy-nagy fájdalom. Nem tudtam megállapítani, hogy kivel
"beszélget", mert a másik - nyilván nő - suttogva válaszolgatott, csak abból
sejtettem, hogy ott van, mert a férfi időnként elhallgatott, és pár
pillanatig nem szólt.
- Nem, nem, nem és nem! - csattant fel újra az ismeretlen férfi hangja.
- Nem várok tovább, és nem állok félre az utadból! Emlékezned kell rá,
hogy milyen nagyon szerelmesek voltunk egymásba! Én nem tudok nélküled
lenni, az én szerelmem nem múlt el. Értsd meg, fizikailag szenvedek a
hiányodtól - mondta aztán és az utolsó szavai tele voltak könyörgéssel.
Annak ellenére, hogy félelmetes volt a kiabálása, valahogy a lelkem
mélyén mégis megértettem. Arra gondoltam, egyszer talán Manolo elé kellene
állnom, és ilyen stílusban kellene felébresztenem Csipkerózsika-álmából, ha
már magától nem veszi észre a rezdüléseimet. Aztán persze beláttam, hogy ez
butaság, mert aki a szempillám rezdülésére nem reagál, annak a világ végéig
kiabálhatnék. Tudtam azt is, hogy ez az ismeretlen férfi is veszített, bár
nagyon szeretett volna másként viselkedni, a kiabálása csak fölényeskedés
volt. Én is tudtam, és bizonyára ő is, hogy ezt a nőt már nem szerezheti
vissza.
Gondolataimból egy női alak riasztott fel, aki kiszaladt a házból. Fehér
ruhában volt, haja feltűzve, és ahogy az arcát visszafordította a fény felé,
hirtelen megismertem.
Raquel volt az, az énekesnő! Tehát idejött. Akkor a kiabáló férfi nem
lehet más, csak ő, aki délután a ház előtt gitározott. Hirtelen szerettem
volna a földbe süllyedni vagy láthatatlanná válni, de csak abban
reménykedhettem, hogy Raquel a másik irányba indul el.
- Ég áldjon, Ramon, ne gyere többet, és ne keress! - mondta az énekesnő,
és szerencsére a másik irányba indult el.
- Ne gondold, hogy ennyi az egész, hogy vége! Nem dobhatsz el, én
türelmes leszek. Megvárom, amíg meggondolod magad. Én ráérek - mondta a
férfi, de már csak Raquel hátának.
A ház túlsó oldalán állt Raquel kocsija, ha abból az irányból jöttem
volna, mindenképp észre kellett volna vennem. Az énekesnő gázt adott, és
elviharzott mellettem, de nem nézett rám, valószínűleg nem vett észre a
bokor széles levelei mögött.
"Most kellene visszaindulnom" - gondoltam, de hirtelen megláttam, hogy
Ramon arrafelé tart, ahol állok. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy hová
megy, és ezúttal nem volt szerencsém. Egyenesen hozzám lépett, széttárta
arcom előtt az ágakat. Szívem a torkomban dobogott, fogalmam sem volt, hogy
most mi lesz.
- Jó estét hölgyem. Élvezetes mások beszélgetéseit kihallgatni? -
kérdezte, és én nem tudtam, mit mondjak. Magyarázkodni akartam, de aztán
elszégyelltem magam, hiszen végül is igaza volt.
- Sajnálom - mondtam, és előjöttem az ágak mögül, de látszott, hogy a
férfi nem haragszik. Inkább úgy tűnt, megnyugtatta, hogy van fájdalmának
tanúja is, talán abban reménykedett, hogy megértem majd őt, és igazat adok
neki.
- Jöjjön, üljünk le egy kicsit - kért halkan, és az volt az érzésem, hogy
nem ismert meg; fogalma sincs, hogy látott már. Én koromsötétben is
megismertem volna, annyira jellegzetes volt magas, karcsú alakja. Amikor
beszélt, volt valami olyan tűz a szemében, ami még a lámpafényben is izzott,
és egészen földöntúlivá tette az arckifejezését. Ám, ahogyan a kapuba
értünk, és teljesen rámesett a fény, azonnal megismert ő is.
- Maga? - kérdezte meglepetten, és én némán bólintottam.
- Utána jött? Kémkedni? - mondta gúnyosan, és fejével arrafelé bökött,
amerre Raquel elment.
- Nem, nem. Véletlenül jöttem erre, ha tudtam volna, hogy ő, hogy maga...
- kezdtem mentegetőzni, de aztán elhallgattam.
- Hát, gondolom meglepődött. De ne gondolja, hogy most magyarázattal
tartozom. Ez az én életem, nincs hozzá semmi köze - morogta nem túl
barátságosan, és hellyel kínált.
- Miért akarja, hogy leüljek, amikor azt mondja, semmi közöm magához? -
kérdeztem, és egyik lábamról a másikra álltam.
- Ez nem ellentmondás, leülni leülhet, de ne kérdezgessen - sziszegte, de
aztán elnevette magát.
- Teljesen őrült vagyok, hiszen maga nem szándékosan lett tanúja a
beszélgetésünknek, nem is tudta, kik vagyunk. És különben is mindennek én
vagyok az oka, az ostoba orditozásommal, de nem tudok az indulataimnak
parancsolni. Legalábbis nem mindig... - mondta és megint egy nádból font
fotelre mutatott.
Leültem, és közben körülnéztem: minden halvány és sötétebb zöld volt
ebben a szobában. Ramon fehér inge világított, kezével hátrasimította haját.
Ahogy néztem, olyan gyereknek tűnt, olyan nagyon fiatalnak.
- Raquel régebben nagyon szeretett engem, én voltam az első fiú, akivel
járt. De aztán elment Amerikába... Ma is átkozom azt a napot - mondta Ramon,
és én elképzeltem magamban, ahogyan mennek kézenfogva, két rajongó kamasz.
Bólintottam, de a fiú nem látta. Csak meredt maga elé, úgy beszélt. Ha
nem lettem volna a szobában, valószínűleg a falnak is elmesélte volna
fájdalmát, legalábbis erre gondoltam.
- Mennem kell - álltam fel, mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam,
és nem akartam, hogy Ramon tovább "gyónjon" nekem.
- Várjon! - szólt rám erélyesen, és ő is felállt. - Csak azt mondja meg,
hogy maga azzal a férfival van-e, akit Raquel házánál láttam? Tudja, hogy
miért kérdezem.
Igen, tudtam. Ramon féltékeny volt, azt hitte, Raquel mást talált.
Számára ez lett volna az egyetlen lehetséges magyarázat, nem mintha ebbe
belenyugodott volna. Én legszívesebben az arcába kiáltottam volna, hogy
Raquel szemet vetett Manolóra, hogy én is szerencsétlen vagyok, és én is
szenvedek, de nem akartam szólni semmit erről a dologról. Azt gondoltam,
most az a legjobb, ha nem nyugtalanítom tovább Ramont, úgyhogy ezt
válaszoltam:
- Igen, én vele jöttem - ami tulajdonképpen félig-meddig igaz volt, csak
nem úgy, ahogy beszélgetőtársam értette. Gyorsan az ajtó felé hátráltam.
Ramon kedvesen köszönt el, és azt mondta, reméli, találkozunk még.
Ahogy távolodtam a házától, hallottam, amint énekelni kezd. Hangja
elvegyült az este fekete párájával.
Carry
(Pécs)