Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                     ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... IX.0

                                     ''IX.

   Órák  óta  úton  voltunk  már.  Mellettünk  andalúz  falvak  terültek el,
aprócska, zöld bokrok ültek a vöröslő föld tetején. Fehér házikók látszottak
a  dombokról,  és szinte forró volt a szél, ami arcunkba vágott. Egymás után
szaladtak  a  kilométerek,  és én szerettem volna kiszállni, visszafordulni,
itthagyni  ezt  a  három  embert,  hisz  nem volt helyem többé közöttük. Ott
kellett  volna  hagynom  őket,  és  mégsem  tettem. Nem tudtam megmagyarázni
magamnak,  hogy  miért  nem  tettem,  és most sem tudom az okát. Szenvedtem,
sebzett  volt  a  szívem, nem volt kedvem még az élethez sem, elvesztettem a
reményeimet,  és  mégis  csak  hagytam,  hadd  fussanak el mellettem a fehér
házikók és az álmos kis falvak.

   Már  nem  voltunk  messze  Granadától, de engem nem töltött el öröm, hogy
odaérünk.  Jobban  szerettem  volna  a  Holdra  menni,  de egyedül, teljesen
egyedül.  Egy külön égitestet akartam magamnak, mint a kisherceg, ahol nincs
más  rajtam  kívül,  ahol  nem  ér  utol  a  szenvedés,  ahol  nem  fájna  a
beteljesületlen szerelem.

   - Ismeritek  a  legendát  Macíasról,  az  arjonillai költőről? - kérdezte
Raquel, félbeszakítva gondolataimat.

   - Hamarosan Andújarnál  leszünk, ide nem messze van ez a kis falu, ahol a
mai  napig  mesélnek  erről  a boldogtalan, beteljesületlen szerelemről... -
mondta Raquel, és hátrafordulva rám nézett. Nekem megint az volt az érzésem,
hogy  gondolatolvasó,  különben  hogyan  jutnának eszébe ugyanazok a szavak,
mint nekem. Manolo is magához tért bóbiskolásából, és kérte Raquelt, mesélje
el a történetet.

   - Ó, nem - felelte  az énekesnő. - A történet Maria szájából hangzik csak
szépen, ő arrafelé született, és neki is még a nagyanyja mesélte.

   Maria   örömmel   kezdett  mesélni,  valóban  egész  megélénkült,  amióta
Andalúziába értünk. Kissé hátrafordult, és elkezdte a történetet.

   - Azt  mondják  Arjonillában,  hogy  régen, nagyon régen, jó ötszáz évvel
ezelőtt  élt  egy  márki,  és  a  házában  szolgált  Macías, a költő. Volt a
márkinak  egy  messze földön híres szépségű lánya, aki okos volt, erényes és
teste, mint maga a tökély.

   A  két  fiatal  egymásba  szeretett,  a kerti fák alatt és virágok között
sugdostak  egymásnak szerelmes szavakat. Nagyon szerelmesek voltak, de fejük
felett  mindig  ott lebegett egy árny, a kétségek fekete szárnya, mert az ég
őket  nem  egymásnak szánta. Macías csak egy apród volt, nem is érhetett fel
Estrella  csillogásához.

   A  fiú  elhatározta,  hogy  katonai  hírnevet  szerez  magának, így talán
megnyeri  a  márki  rokonszenvét  és megbecsülését, és ezzel együtt, persze,
Estrella kezét.

   Így  szárnyalt  a  képzelete,  így  éledtek  a  reményei. Minden csatában
hősként  viselkedett,  minden  lovagi  bajvívásból  győztesen  került ki. De
hazatérve  Arjonillába, nem várt rá más, csak keserűség és csalódás. Mialatt
ő  hírnevét aranyozta, Estrella engedett apja parancsának, és férjhez ment a
gazdag  Porcuna  márkihoz.  A férj tudomást szerzett a gyengéd, leheletfinom
szerelemről,  mely  Estrellát  Macíashoz  fűzte,  és  ettől  kezdve  mindent
megtett, hogy őket elválassza. A két fiatal romantikus és szépséges szerelme
így fordult végzetes szomorúságba.

   Macíast  Porcuna  márki  tömlöcbe vetette, a vára legmélyebb, legsötétebb
pincéjébe.  Csak  a hangja maradt vele, és életére rászakadt a sötét magány.
Éjszakánként  csengő hangon énekelt, és lantját pengette. Az emberek sok-sok
mérföldről   hallották   panaszos   dalait,  keserű  szerelméről  és  hűtlen
kedveséről.

   Macías  dalai  még  a  kősziklákat is megindították, az erdő madarai vele
együtt sírtak a nagy fájdalomban. A boldogtalan lovag mindig a halált hívta,
szerette  volna,  ha  többé  nem  kellene  gondolnia senkire, ha nyugalom és
fényesség venné körül, és nem fájnának már földi sebei.

   Aztán egy hideg éjszakán megcsikordult börtöne vasajtója, és eljött hozzá
a  féltékeny  márki, aki nem tudta már tovább hallgatni a feleségéhez kiáltó
dalokat. Dárdájával átszúrta a boldogtalan költő szívét...

   Így  szól  Macías és Estrella története, legalábbis nekem a nagyanyám így
mesélte  -  fejezte  be Maria, és mi, mindhárman, teljesen a történet hatása
alá kerültünk.

   - És  mi  lett Estrellával? - kérdezte  Manolo, aki elmélázva nézett maga
elé.

   - Nem  tudom,  erről  nem  szólnak  a  legendák  -  válaszolta  Maria, és
sajnálkozva húzta össze a száját.

   - Hát  Porcunával,  a  gyilkossal  mi lett? - kérdeztem  én, és reméltem,
megbűnhődött tettéért.

   - Az emberek, akik szerették hallgatni Macías dalait, elűzték a kegyetlen
férjet  -  mondta  Maria, de látszott, hogy ezt maga sem igazán hiszi el. Ez
inkább amolyan szokásos népmesei befejezés volt. Raquel is megszólalt:

   -  Néhányan  tovább  is  mesélik  a  történetet,  és azt mondják, sokszor
lehetett  látni régebben, hogy Macías sírja kinyílt, és ő nem volt benne. Az
emberek  ezeken  a  holdfényes éjszakákon csak azt látták, hogy egy tündöklő
alak  repül  a  holdsugarak  felé, és többen látni vélték, hogy Macías az, a
szerelmes kis lovag, aki eltűnt csillagát keresi, vagyis Estrellát.

   A  mese  véget ért, és mi, mindannyian elcsendesedtünk a kocsiban. Csak a
szél  süvített  a  fülünk mellett, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Én,
míg  a  legendán  töprengtem, rájöttem, hogy leginkább a költő szerepe illik
rám,  aki hiába próbálkozott bármivel, mégis elvesztette egyetlen szerelmét.
Aztán elmosolyodtam. Milyen furcsa, hogy mi, emberek, ilyenek vagyunk. Amint
hallunk egy történetet, máris behelyettesítjük a szereplőket, és magunkat is
elhelyezzük  a mesében. És az is milyen furcsa, hogy mások is, más korokban,
más  városokban  éppúgy  éreztek  és éreznek, mint mi. Pedig, mikor az ember
szerelmes,  azt  hiszi,  csakis  vele  történhet ilyen csoda, azt hiszi, más
lelkében  még  sosem  játszódott  le  ez a nagy boldogság és nagy szenvedés.

   Aztán nem gondolkodtam ezen tovább, mert csak üres filozofálgatásnak tűnt
az    egész.    A    szerelem    túlságosan   összetett,   fantasztikus   és
megmagyarázhatatlan érzés ahhoz, hogy beszélni lehessen róla. De benne él az
ember minden mozdulatában.

   Manolo  még  azzal  is elárulta magát, ahogyan a szempilláját mozdította.
Olyan  erőtér  jött létre kettőjük körül, hogy szinte fizikailag fájt nekem.
Bezárkóztak  egy  saját  világba,  és azon kívül minden csak másodlagos volt
számukra.

   Raquel,  mire  Granadához  értünk,  már  egészen rosszul vezetett. Sokkal
többet  pillantott a tükörbe, mint előre, az útra. Manolo térdére könyökölt,
kissé  előredőlt,  úgy  tett,  mintha aludna, de én láttam, és éreztem, hogy
csak  Raquel  hajszálainak  az  érintésére,  simogatására  vágyik, amelyek a
szélben táncolva minduntalan hozzáértek az arcához.

   Ahogy  lopva néztem őket, rá kellett jönnöm, hogy ez a csoda velük nem ma
történt  meg,  hanem még ott, Raquel házában, mikor Manolo lefényképezte őt.
Ezalatt az utazás alatt nem történt más, csak mindketten kioldották azokat a
gátakat,  melyek  eddig  visszafogták  háborgó lelkük árját. De hiszen ezért
vágtak  neki  az  útnak  mindketten,  mert tudták, hogy így lesz. Legalábbis
Raquel tudta.

   Én csak azt nem értettem, hogy nekem mi a szerepem az egészben. Ha Raquel
fejével  szemléltem  magam,  csakis  feleslegesnek  tűnhettem, sőt egyenesen
zavarónak.  Manolónak sem volt jó, hogy vele vagyok, de ő erre csak most, az
úton jött rá. Gondolom, jobban szerette volna, ha hirtelen köddé válok, hogy
égető  szenvedélyének  ne  legyen  tanúja,  legalábbis ne én, aki évek óta a
barátja voltam, én, a szürke veréb.

   Olyan  rosszul  éreztem  magam,  mint még soha életemben. De nem volt már
visszaút,  előttünk  ott  terpeszkedett  hegyeivel  és  házaival  Granada, a
távolból feltűntek a Sierra Nevada hófödte csúcsai.

                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.