''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... IX.0
''IX.
Órák óta úton voltunk már. Mellettünk andalúz falvak terültek el,
aprócska, zöld bokrok ültek a vöröslő föld tetején. Fehér házikók látszottak
a dombokról, és szinte forró volt a szél, ami arcunkba vágott. Egymás után
szaladtak a kilométerek, és én szerettem volna kiszállni, visszafordulni,
itthagyni ezt a három embert, hisz nem volt helyem többé közöttük. Ott
kellett volna hagynom őket, és mégsem tettem. Nem tudtam megmagyarázni
magamnak, hogy miért nem tettem, és most sem tudom az okát. Szenvedtem,
sebzett volt a szívem, nem volt kedvem még az élethez sem, elvesztettem a
reményeimet, és mégis csak hagytam, hadd fussanak el mellettem a fehér
házikók és az álmos kis falvak.
Már nem voltunk messze Granadától, de engem nem töltött el öröm, hogy
odaérünk. Jobban szerettem volna a Holdra menni, de egyedül, teljesen
egyedül. Egy külön égitestet akartam magamnak, mint a kisherceg, ahol nincs
más rajtam kívül, ahol nem ér utol a szenvedés, ahol nem fájna a
beteljesületlen szerelem.
- Ismeritek a legendát Macíasról, az arjonillai költőről? - kérdezte
Raquel, félbeszakítva gondolataimat.
- Hamarosan Andújarnál leszünk, ide nem messze van ez a kis falu, ahol a
mai napig mesélnek erről a boldogtalan, beteljesületlen szerelemről... -
mondta Raquel, és hátrafordulva rám nézett. Nekem megint az volt az érzésem,
hogy gondolatolvasó, különben hogyan jutnának eszébe ugyanazok a szavak,
mint nekem. Manolo is magához tért bóbiskolásából, és kérte Raquelt, mesélje
el a történetet.
- Ó, nem - felelte az énekesnő. - A történet Maria szájából hangzik csak
szépen, ő arrafelé született, és neki is még a nagyanyja mesélte.
Maria örömmel kezdett mesélni, valóban egész megélénkült, amióta
Andalúziába értünk. Kissé hátrafordult, és elkezdte a történetet.
- Azt mondják Arjonillában, hogy régen, nagyon régen, jó ötszáz évvel
ezelőtt élt egy márki, és a házában szolgált Macías, a költő. Volt a
márkinak egy messze földön híres szépségű lánya, aki okos volt, erényes és
teste, mint maga a tökély.
A két fiatal egymásba szeretett, a kerti fák alatt és virágok között
sugdostak egymásnak szerelmes szavakat. Nagyon szerelmesek voltak, de fejük
felett mindig ott lebegett egy árny, a kétségek fekete szárnya, mert az ég
őket nem egymásnak szánta. Macías csak egy apród volt, nem is érhetett fel
Estrella csillogásához.
A fiú elhatározta, hogy katonai hírnevet szerez magának, így talán
megnyeri a márki rokonszenvét és megbecsülését, és ezzel együtt, persze,
Estrella kezét.
Így szárnyalt a képzelete, így éledtek a reményei. Minden csatában
hősként viselkedett, minden lovagi bajvívásból győztesen került ki. De
hazatérve Arjonillába, nem várt rá más, csak keserűség és csalódás. Mialatt
ő hírnevét aranyozta, Estrella engedett apja parancsának, és férjhez ment a
gazdag Porcuna márkihoz. A férj tudomást szerzett a gyengéd, leheletfinom
szerelemről, mely Estrellát Macíashoz fűzte, és ettől kezdve mindent
megtett, hogy őket elválassza. A két fiatal romantikus és szépséges szerelme
így fordult végzetes szomorúságba.
Macíast Porcuna márki tömlöcbe vetette, a vára legmélyebb, legsötétebb
pincéjébe. Csak a hangja maradt vele, és életére rászakadt a sötét magány.
Éjszakánként csengő hangon énekelt, és lantját pengette. Az emberek sok-sok
mérföldről hallották panaszos dalait, keserű szerelméről és hűtlen
kedveséről.
Macías dalai még a kősziklákat is megindították, az erdő madarai vele
együtt sírtak a nagy fájdalomban. A boldogtalan lovag mindig a halált hívta,
szerette volna, ha többé nem kellene gondolnia senkire, ha nyugalom és
fényesség venné körül, és nem fájnának már földi sebei.
Aztán egy hideg éjszakán megcsikordult börtöne vasajtója, és eljött hozzá
a féltékeny márki, aki nem tudta már tovább hallgatni a feleségéhez kiáltó
dalokat. Dárdájával átszúrta a boldogtalan költő szívét...
Így szól Macías és Estrella története, legalábbis nekem a nagyanyám így
mesélte - fejezte be Maria, és mi, mindhárman, teljesen a történet hatása
alá kerültünk.
- És mi lett Estrellával? - kérdezte Manolo, aki elmélázva nézett maga
elé.
- Nem tudom, erről nem szólnak a legendák - válaszolta Maria, és
sajnálkozva húzta össze a száját.
- Hát Porcunával, a gyilkossal mi lett? - kérdeztem én, és reméltem,
megbűnhődött tettéért.
- Az emberek, akik szerették hallgatni Macías dalait, elűzték a kegyetlen
férjet - mondta Maria, de látszott, hogy ezt maga sem igazán hiszi el. Ez
inkább amolyan szokásos népmesei befejezés volt. Raquel is megszólalt:
- Néhányan tovább is mesélik a történetet, és azt mondják, sokszor
lehetett látni régebben, hogy Macías sírja kinyílt, és ő nem volt benne. Az
emberek ezeken a holdfényes éjszakákon csak azt látták, hogy egy tündöklő
alak repül a holdsugarak felé, és többen látni vélték, hogy Macías az, a
szerelmes kis lovag, aki eltűnt csillagát keresi, vagyis Estrellát.
A mese véget ért, és mi, mindannyian elcsendesedtünk a kocsiban. Csak a
szél süvített a fülünk mellett, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Én,
míg a legendán töprengtem, rájöttem, hogy leginkább a költő szerepe illik
rám, aki hiába próbálkozott bármivel, mégis elvesztette egyetlen szerelmét.
Aztán elmosolyodtam. Milyen furcsa, hogy mi, emberek, ilyenek vagyunk. Amint
hallunk egy történetet, máris behelyettesítjük a szereplőket, és magunkat is
elhelyezzük a mesében. És az is milyen furcsa, hogy mások is, más korokban,
más városokban éppúgy éreztek és éreznek, mint mi. Pedig, mikor az ember
szerelmes, azt hiszi, csakis vele történhet ilyen csoda, azt hiszi, más
lelkében még sosem játszódott le ez a nagy boldogság és nagy szenvedés.
Aztán nem gondolkodtam ezen tovább, mert csak üres filozofálgatásnak tűnt
az egész. A szerelem túlságosan összetett, fantasztikus és
megmagyarázhatatlan érzés ahhoz, hogy beszélni lehessen róla. De benne él az
ember minden mozdulatában.
Manolo még azzal is elárulta magát, ahogyan a szempilláját mozdította.
Olyan erőtér jött létre kettőjük körül, hogy szinte fizikailag fájt nekem.
Bezárkóztak egy saját világba, és azon kívül minden csak másodlagos volt
számukra.
Raquel, mire Granadához értünk, már egészen rosszul vezetett. Sokkal
többet pillantott a tükörbe, mint előre, az útra. Manolo térdére könyökölt,
kissé előredőlt, úgy tett, mintha aludna, de én láttam, és éreztem, hogy
csak Raquel hajszálainak az érintésére, simogatására vágyik, amelyek a
szélben táncolva minduntalan hozzáértek az arcához.
Ahogy lopva néztem őket, rá kellett jönnöm, hogy ez a csoda velük nem ma
történt meg, hanem még ott, Raquel házában, mikor Manolo lefényképezte őt.
Ezalatt az utazás alatt nem történt más, csak mindketten kioldották azokat a
gátakat, melyek eddig visszafogták háborgó lelkük árját. De hiszen ezért
vágtak neki az útnak mindketten, mert tudták, hogy így lesz. Legalábbis
Raquel tudta.
Én csak azt nem értettem, hogy nekem mi a szerepem az egészben. Ha Raquel
fejével szemléltem magam, csakis feleslegesnek tűnhettem, sőt egyenesen
zavarónak. Manolónak sem volt jó, hogy vele vagyok, de ő erre csak most, az
úton jött rá. Gondolom, jobban szerette volna, ha hirtelen köddé válok, hogy
égető szenvedélyének ne legyen tanúja, legalábbis ne én, aki évek óta a
barátja voltam, én, a szürke veréb.
Olyan rosszul éreztem magam, mint még soha életemben. De nem volt már
visszaút, előttünk ott terpeszkedett hegyeivel és házaival Granada, a
távolból feltűntek a Sierra Nevada hófödte csúcsai.
Carry
(Pécs)